"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. március 19., kedd

Az álmok néha valóra válnak 14.



A repülőgépen hazafelé tartva a fedélzeten vetített filmet nézte. Az út a vadonba nem volt már friss film. Tekintve, hogy Kristen is még jóval a TW előtt szerepelt benne, az pedig már jó régen volt. De hogy pont ezt a filmet választották, az mosolyra késztette, bár a téma nem volt vidám, sőt... Az Út a vadonba (Into the Wild) egy 2007-es amerikai film Jon Krakauer 1996-os, azonos című non-fiction regénye alapján, amely Christopher McCandless kalandjait követi nyomon. Christopher kiváló tanuló és atléta volt az Emory Universityn. Lediplomázását követően úgy döntött, a bankszámláján lévő 24 ezer dollárnyi teljes megtakarítását jótékony célra ajánlja, maradék pénzét pedig elégeti. Stoppal az alaszkai vadon felé vette az irányt, hogy a társadalomtól távol éljen. Kalandjai során számos különös emberrel hozta össze a sors, mielőtt szembenézett a természet veszélyeivel, és ahol végül alulmaradt a küzdelemben.


Emlékezett rá, hogy valahol olvasott róla, Sean Penn tíz évet várt a film elkészítésével, hogy biztosan megkapja a McCandless család támogatását (a film végefőcímében külön köszönetet nyilvánítanak nekik az alkotók). Mikor a színész-rendező először kezdett érdeklődni a projekt iránt, Leonardo DiCapriót képzelte el Christopher McCandless, és Marlon Brandót Ron Franz szerepére. Emile Hirsch tizennyolc kilót adott le, hogy eljátszhassa a főszerepet. A filmben egy jelenetben sem helyettesíti őt dublőr, így ő látható vadvízi evezés közben, egy barna medve közvetlen közelében és sziklák megmászásakor is. Most már talán én is el tudtam volna játszani –grimaszolt az ötleten a friss sikerélménytől még mindig eltelve, aztán nagyot sóhajtva emlékeztette magát, hogy a fizimiskája viszont már nem tenné hitelessé egy frissen végzett egyetemista szerepében.


A filmet nézve arra gondolt, hogy vajon ő küzdött-e már az érzéssel, hogy nem ott van az ő helye, ahol van? Szeretett volna valaha összepakolni, köszönés nélkül lelépni és menni? Menni, és megkeresni a helyet, ahol önmaga lehet. Valószínűleg volt. Bár, őt a családja legalább erkölcsileg támogatta az elhatározásában, nem kellett tőlük szinte megszöknie. Amikor majdnem kölyökfejjel egy távoli kontinensen vetette meg a lábát, messze a családjától, belevágva a bizonytalanba, a szemükben az is ilyesfajta döntés lehetett. Így utólag visszatekintve néha volt olyan veszélyes kihívás, mint a vadonban küzdeni a mindennapokért. Önzés volt, hogy lelépett? Lehet. Elmondhatja magáról, hogy mekkora fájdalmat okozott azoknak, akiket otthagyott, még akkor is, ha ezzel mások életét nem tette tönkre? De vajon tényleg nem? Mit érezhettek a szülei, akik a döntése napján szembesültek azzal, hogy idős korukra nem lesz a közelükben, hogy támogassa őket? Hogy mellette legyenek a sikerek és kudarcok idején, fogják a kezét, ha úgy érzi, hogy összecsaptak a hullámok a feje fölött. Megfosztotta őket szülői jogaik gyakorlásától, és attól, hogy magukhoz ölelhessék, ha ők érzik úgy, szükségük van a jelenlétére, a támogatására.

Aztán egy dacos kérdés bukkant fel a gondolataiban. Nekik lett volna joguk a Te életed tönkretenni azzal, hogy magukhoz kötnek és arra kényszerítenek, hogy lemondj az álmaidról? Ha az ő szemükben önzés volt a döntése, akkor vállalja, hogy önző volt, de biztos volt benne, hogy a szülei akkor is a legjobbat akarták neki, azért engedték, hogy próbálgassa a szárnyait; és végül is a kérdés abban a pillanatban megoldódott, amikor a siker hulláma elkapta, és idővel megtehette, hogy visszaköltözik a közelükbe. Egy másik útba, egy másik végkifejletbe inkább bele sem gondolt. Beszippanthatta volna őt is az álomgyár és az angyalok városa, egy laza kézmozdulattal tönkretehette volna a szülei féltőn gondoskodó nevelését, kudarcot vallhatott volna. De a Jóisten a tenyerén hordozta egészen addig a pillanatig, amíg a sok jóért cserébe el nem vette tőle Carát. Sokszor gondolt rá, hogy túl nagy árat fizetett azért a néhány év boldogságért. 

Vannak filmek, melyek megnézése után valahogy másként áll fel az ember a fotelből, mert érzi, valahol mélyen valami változott. Az Út a vadonba pont egy ilyen film volt. Ami eleinte csak egy szimpla túlélőtúrás filmnek tűnt, szépen lassan átfordult valami sokkal mélyebben gyökerező dologgá. A film gondolatai egyszerre megkapóak és rémisztőek is voltak, gondolkodásra késztették, de ugyanakkor nehézzé tették a  szembenézést saját magával, a társadalmi elvárásokkal, a pénz és hírnév uralta világnézeti normákkal. A főszereplő, bár csak 23 évet élt, de nem kétséges, hogy valójában többet ÉLT, mint sokan nyugdíjas korukig, akik álmaikat, céljaikat felejtik el a mindennapi taposómalomban. Mert élni nem annyit tesz, hogy lélegzünk, eszünk, alszunk… persze ezek elengedhetetlen dolgok, de az az igazi élet, mikor úgy érezzük, mi magunk is részeseivé lettünk az itt a Földön játszódó csodálatos eseményeknek. Hogy ezt ki miképpen éri el, az egyéntől függ, de a lényeg, hogy érezzünk, tapasztaljunk, szeressünk (amiről a főhős kicsit megfeledkezett, éppen úgy, mint ő maga), és igen, néha kell, hogy fájjon, de ÉLJÜNK, csupa nagybetűvel!” (idézet egy blogkommentből, aminek a címét sajnos nem jegyeztem fel- picit átírva, Rob szájába adva a gondolatokat)

Nem kellett hozzá egyetemi tanári agy, hogy ő maga is érezze, ha a maga békéjét keresi, annak csak egyik útja, ha a munkájában sínen van. Azt mondják, és ez a film is azt sugallta, csak akkor találhat az ember békét, ha egyedül van, ha semmi nem zavarja meg az útkeresésben, az elmélyülésben, de akkor a magány is a társává lesz. És ő vitába szállt ezzel az okoskodással, mert úgy érezte, soha nem lelne békét a magányban, az ember arra született, hogy társa legyen, mert a boldogság csak akkor átélhető, ha van kivel megosztani, és ő boldog akart lenni! Újra boldog! Éppen ezért, ha hazaérkezik, most már mindenképpen a végére jár, hogy az a társ, akit megtalálni vélt, akarja-e megosztani vele ezt a békét.
Hazaérve jókedvűen szállt ki a taxiból, hogy végre a lányokkal lehessen, meséljen nekik a hőstettéről, és ha Angiet ágyba dugják, akkor Emilynek az érzéseiről is. A továbbiakat egyelőre nem akarta, nem merte elképzelni, nehogy a valóság aztán pofon vágja. 

A házba lépve azonban meglepően hideg légkör fogadta. Angie duzzogott, ez nyilvánvaló volt, bár az ő nyakába boldog sikkantással repült, de Emilyvel láthatóan nem volt hajlandó kommunikálni, úgyszólván levegőnek nézte a lányt.
-Hééé, hát itthon mi újság? – nézett rájuk értetlenül. -Angie!  Ne szorítsd a nyakam, mert nem kapok levegőt! Emily! Hogy telt a hét? Van valami, amiről tudnom kéne? – nézett mindkettőjükre kutató tekintettel, miközben Angiet a talpára állította.
-Majd Emily elmondja. – vágta oda durcásan a kislány, aztán bemasírozott a nappaliba és feltelepedett a kandalló előtti kanapéra, majd várakozóan keresztbe tett karokkal várta, hogy a felnőttek előtte beszéljék meg a dolgot.

Robert a csomagjait az előtérben hagyva beterelte Emlilyt is a nappaliba, aztán hellyel kínálta az egyik fotelben, némi tétovázás után töltött magának egy szíverősítő vodkát, amire érezte, hogy szüksége lehet, lehúzta, majd ő is leült a másik fotelbe. Csengettek ugyan, de most senki nem törődött vele.
-Nos, akkor ki kezd bele? – nézett a két lányra, de mielőtt bárki megszólalhatott volna, Mrs. Compton jelent meg az ajtóban.
-Látogatója érkezett Emily – mondta, de az arca neki is furcsán rosszalló volt.
Robert arca kérdőjellé alakult és Emily nagyot sóhajtva felállt.
-Egy pillanat és elintézem, aztán majd elmondom. – szólalt meg halkan, azzal kiment.

A bejárati ajtónál George Lassiter ácsorgott elegáns felöltőben, kalapot forgatva az ujjai között. Az angol úr! – fintorgott Emily – csak éppen a szóból nem ért.
-Szervusz George, azt hittem, tegnap világosan megmondtam, hogy nem tudok elmenni veled vacsorázni. Angiet nem hagyhatom magára. Én itt dolgozom, nem szórakozásból lakom ezen a címen. – suttogta neki, hogy a nyitott ajtajú nappaliban ülők ne hallják.
-A házvezetőnő szerint az apja is itthon van már, úgyhogy nem hiszem, hogy ne jöhetnél el néhány órára. Ő is foglalkozhat a gyerekével néha… - válaszolt a férfi sokkal emeltebb hangon, mint az kívánatos lett volna.

-Köszönöm, hogy figyelmeztet a kötelességemre Mr…. – szólalt meg Robert a lány háta mögött és Emlily fájdalmasan összerándult. Nagyon nem így képzelte ezt az estét, de tegnap George váratlanul felbukkant, mert a szüleit addig faggatta, amíg elárulták neki, hol találhatja. Azóta Angie is megbolondult, és lassan ő maga is megfog, mert érezte, hogy Robertből micsoda ellenszenv árad George felé, de igazából az zavarta, hogy mintha ebből még neki is jutott volna bőven.
-George Lassiter – lépett előre a volt barátja és kezet nyújtott a házigazdának.
Robert figyelmetlenül hagyta a felé nyújtott kezet, és Emily hátának beszélve megszólalt:
-Nos, Miss Hastings, ha programja van, csak nyugodtan. Mi elleszünk Angievel. Végül is nincs huszonnégy órás szolgálatban. –a hangja hideg volt és tartózkodó, szinte már barátságtalan, nyoma sem volt benne a máskor oly meleg tónusnak, ami már olyan sokszor megremegtette Emily szívét. Oh,George, mi a fenének kellett idejönnöd? – sóhajtott magában elkeseredetten, amiért reménykedő várakozását a volt barátja a puszta megjelenésével romba borítani készült.

-Nem, nem, tényleg, nem megyek sehová, George csak beköszönt és már megy is – lépett előre a lány és kinyitotta az ajtót, hogy a mondandójának nyomatékot adjon. De George ma este különösen nehéz felfogásúnak bizonyult.
-Nem csak beköszöntem, Em. Vacsorázni akartalak vinni a régi szép idők emlékére, meg holnap már utazom is vissza, szóval… gondoltam, eltölthetünk egy vidám estét…
-George! Jó utat! Igazán hízelgő, hogy az utolsó pillanatban még én is eszedbe jutottam – mondta a lány gúnyosan -, de Én.Ma.Nem.Megyek.Vacsorázni.Veled! – hangsúlyozott ki minden szót, aztán mérgesen Robert felé fordult.
-Rakja már ki, végül is ez a maga otthona!
-Igaz. – vigyorodott el Robert és Georgera nézett sajnálkozva, megfogta az ajtó élét és becsukni készült azt, reményei szerint úgy, hogy a pasas a külső oldalán maradjon. –Mr. Lassiter, részemről a szerencse, hogy megismerhettem, de ahogy Emily is mondta, jó utat, ma pedig kellemes estét! Mi éppen vacsorázni készültünk, úgyhogy… - és a kissé tátott szájjal őket néző férfi előtt becsukta az ajtót. 

A zár éppen csak a helyére kattant, amikor Emily sugárzó mosollyal fordult Robert felé. –Köszönöm! Nem is tudom, hogy jutott eszébe megkeresni, végül is nem a legnagyobb barátságban váltunk el legutóbb. Anyuékkal pedig mindenképpen beszélni fogok, hogy soha senkinek, semmilyen körülmények között ne adják ki a címét. Elnézését kérem a történtekért, gondolom, nem így képzelte a hazaérkezését.
-Hát, nem… de tulajdonképpen érdekesebben alakult, mint vártam. Na, akkor folytassuk a kihallgatást, amit Mr. Lassiter olyan udvariatlanul félbeszakított – kacsintott a lányra és visszament a nappaliba, ahol Angie a kanapén térdelve fülelte a kinti történéseket. Amikor meglátta, hogy a legnagyobb egyetértésben térnek vissza, egy hamis kis mosollyal az arcán újra keresztbe tette a kezét és tovább játszotta a durcást.

-Nos, akkor hol is hagytuk abba? Ki meséli el nekem, hogy mi a baj? – ült le Robert a foteljébe, ahonnan a váratlan látogató érkezése állította fel.
-Emily bepasizott! – vágta ki durcásan Angie.
Emily elpirult, Robert meg résnyire húzta a szemét.
-Mr. Lassiter volt a szerencsés, vagy volt más is? – nézett a lányra, aki a szemét forgatva hallgatott.
-A világért sem akarnék vaskalaposnak látszani, de ha nem is mondtam, azért reménykedtem benne, hogy a szerelmi életét nem osztja meg a lányommal. – szólalt meg végül még a maga számára is öregurasan hangozva a férfi.
Emily végre összeszedte magát és megszólalt.
-Nem pasiztam be! – nézett szemrehányóan a kislányra. –Csak tegnap csöngettek és legnagyobb meglepetésemre George itt állt az ajtóban. Hirtelen nem tudtam, mit csináljak. Behívni sem akartam, elmenni nem mehettem vele, mert Mrs. Compton már hazament és Angiet nem hagyhattam egyedül, magunkkal sem vihettük, természetesen. Végül a kisebbik rosszat választottam és behívtam. Beszélgettünk egy kicsit, aztán amikor elment, adott egy puszit. Angie meg azt hiszi, hogy ezért mi…
-Nana, az nem puszi volt, az egy csók volt! - szólt közbe Angie még mindig durcásan. Emily a szemét forgatta. Robert kíváncsian nézett rá.
-Oké, megcsókolt. Sajnálom. Mondtam is neki, hogy ne a gyerek előtt. Már úgy értem, egyébként se, de Angie előtt végképp ne. Ó, a fenébe, de miért mentegetőzöm én itt? Neked se kellett volna leselkedni, mert nem illik! Különben is, egy tíz éves kislány honnan tudhatná, mi a különbség egy puszi és egy csók között? – nézett Angiera, aki kinyújtotta rá a nyelvét. 

Robert igyekezett rendezni az arcvonásait és szigorú képet vágni a dologhoz, de igazság szerint szíve mélyén nevetni szeretett volna. Egyrészt a megkönnyebbüléstől, mert az első pillanatban kicsit megugrott a vérnyomása, hogy a lány a távollétében esetleg tényleg kibékült ezzel a hólyaggal, ráadásul mindazok után, amiket már közösen megéltek, és amikről azt hitte, az egymáshoz vezető úton tett apró lépések voltak. Másrészt, nagyon aranyosak voltak a lányok, ahogy durcásan harcoltak egymással. Úgy döntött, kibékíti őket, ezért Angiehoz fordult:
-Te aztán tényleg tudhatod, hogy csók és csók között különbség van. Amikor a színészek csókolóznak, az olyan, mint amikor Emily megcsókolta a régi barátját. Nincs mögötte érzelem.
-Na, pontosan ezt mondtam én is. – mordult fel Emily. –Már attól az apró részlettől eltekintve, hogy nem én csókoltam meg, hanem ő engem. 

-Akkor se csókolgasson senkit! Engem szeressen és téged, mert nekem van szükségem mamára! – vágta ki végül a rezet a kislány, aztán lecsusszant a kanapéról és emelt fővel elhagyta a nappalit.
Emily bokáig vörösen nézett utána. Aztán a radarjai jelezték, hogy a férfi elé áll és megfogja a kezét. Felhúzta magához és lassan felé hajolt. Ahogy a szívük feldübörgött, a zihálásuktól a lélegzetük keveredett, egy pillanatot kivárt, hogy a lány eldönthesse, akarja-e ezt az egészet… aztán megcsókolta, hosszan és szenvedélyesen. Kezei a lány hajába túrtak és szinte becsókolta magát a bőre alá.
Angie az ajtó takarásába húzódott és magában elvigyorodott: Oké, ez tényleg nem egy filmes csók, vagy apa nagyon jó színész. George sehol nem volt ehhez képest. – aztán elégedetten felsurrant a szobájába.

8 megjegyzés:

Henrieme írta...

A kis boszorka!
Nagyon aranyos fejezet volt, bár egy pillanatra azért kihagyott a szívverésem XDDD, hogy mi történhetett! De végre Robertünk megembereli magát!

Pusza!

Heni

csez írta...

Honnan szedsz ilyeneket, hogy becsókolta magát a bőre alá?!?!?! Kééész vagyok!!! <3
Ne haragudj: nagyon tetszett a filozofikus kezdés, bár épp kezdtem pánikolni, hogy reggeli elmeállapotban hogyan leszek képes erre érdemben reagálni, már fogalmazgattam elkeseredetten... O.o de a francba vele!!!! (mm az én okoskodásommal ;) )
Mikor aztán..... Előbb rendesen megijesztett a kis huncut, utána szíven ütött az "engem szeressen és téged", végül itt vigyorgok, mint egy vadalma, hogy VÉÉÉGREEE! ;)
Ezer köszi! Jól indul a nap!

zsorzsi írta...

Óó ,Juci ez jó volt . <3 Bocsi a vidikre nem volt most időm ,de amúgy is láttam már párszor .XD
Jaaj ,bakker ,teljesen elbizonytalanítasz ilyenkor !!!!!!!!!! XDDDDDDDDDDD

Névtelen írta...

MÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉG!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Névtelen írta...

most találtam rá a blogodra, és nem tudtam abbahagyni a történeteket!!!!

Köszi!:)

Évi

Pixie írta...

Óóóóóóóóóóó!! *-*
Kis gonoszkodás után, hirtelen minden vágyam teljesült. :D :D
Angie nagyon cuki volt, ahogy kiverte a durcát, csak mert Emily nem apuval puszilkodott. xD Meg a végén a kis elemzés, hogy az apja akkor most vagy jobb színész vagy nem filmes a csók. :D
A csók jajj!! Nem bírom ki holnapig! :(
Nagyon tetszett! Folytatást!
(bocsi, hogy nem tudok semmi értelmeset vagy építő kritikát írni, de csak lubickolok a soraidban)

Pixie

Névtelen írta...

Végre!!!!
Nagyon jó, már nagyon vártam ezt! :)
Anna

margo27 írta...

Megmosolyogtattál!
Csípem ezt a cserfes Boszipalántát!

Mikor jön a folytatás?
Bízom benne azt is el tudom olvasni reggel.
Köszi:ma27