Velencei olló 13. és egyben utolsó XD

Mert Velencét nem lehet megunni… meg egyebek… (Utinapló - 2010. május)

Vannak „szerelmek” az ember életében, amik megfoghatatlanok, múlhatatlanok. Ilyen a Velence iránti érzés. Már annak, akit bekebelez ez a város, mert ismerek olyanokat, akik nem is értik, miről beszélek. Szerencsém van, mert ebben az érzésben olyanokkal osztozhatok, akik szintén kedvesek nekem.

Szóval, Velence…, jártam már ott párszor. Kisgyerekként, kisgyerekkel, férjjel és nagy gyerekkel, barátokkal, Velence-szerelmessel. Mindig tudott valami újat nyújtani, meglepni. 

Évek óta irigykedve hallgatom, nézem Alessia beszámolóit. Ő ugyanis nem hezitált, nem jajistenemkedett, hanem meglépte azt, amire már jómagam is évek óta vágyom, egy hűvös tavaszi reggelen megérkezett az eső pöttyözte városba. Az Apostoli templom közelében megbújó kis szállodában, az Al Vagonban lakott, évente változó kísérettel és változatlan lelkesedéssel. De Velencében lakni nem olcsó mulatság, így mire én is elszántam magam a nagy kalandra, költségcsökkentés címén a jesolói félsziget egyik kempingjében foglaltunk szállást és vállaltuk a napi hajókázást a városba és haza. Remek mulatság, ugyanakkor sok elrabolt idő és olyan programok meghiúsulása, amik megkövetelték volna a városban lakást. (múzeumok éjszakája, ingyenes koncert) Nem baj, kipróbáltuk, joggal kritizálhatjuk és spórolhatunk, hogy egyszer (hamarosan) újra odabent tölthessünk egy hetet. 

Az idén hárman indultunk útnak: Lazac,Alessia és jómagam. Autóval indultunk és nem sejtve, hogy a közel 700 km meg sem kottyan önkéntes sofőrünknek. Ezért a magyar határ előtt beiktattunk egy éjszakát. Szalafőn, a már jól ismert fogadóban aludtunk, a kisrákosi csárdában pedig megünnepeltük Lazac születésnapját. De a történet nem is itt kezdődik, hanem még Budapesten, ahol Lazac egy jól irányzott mozdulattal, kulcsát bent felejtve, behúzta maga mögött szállása ajtaját. Szerencsére utiholmija már a lépcsőházban várta. Így is elég idegörlőre sikeredhetett az indulás. A nagy ijedtségre nálunk még ittunk egy kávét. Alighanem én is izgultam, mert a nagy sürgés-forgás közben összetörtem egy kedvenc teáscsészémet. Nem ment igazán kárba, mert mozaik alapanyaggá lényegült át, Alessia el is süllyesztette táskája mélyére. Kispiros „nyakig” bepakolva várta, hogy még én is beüljek hátra. Szerencsénk volt, hogy a szüleim is ebben az időpontban mentek pihenni ugyanabba a kempingbe, így a bőrönd és hálózsák az ő kocsijukban utazott. Jómagam csak az elmaradhatatlan fényképezőgépet és laptopot vittem magammal. 

Május 10. hétfő

A vendégházban már októberben is jártunk, és már akkor is irdatlan kemények voltak az ágyak. Az idő azonban szépen elfeledtette velem. Így aztán reggelre úgy beállt a hátam, hogy levegőt alig kaptam. Lazac felajánlotta, hogy megmasszíroz, amit én némi kétkedéssel fogadtam, hiszen még soha nem sikerült érdemben csökkenteni a fájdalmat. De ez a csaj TUD!

Hiába pezsgőztünk este, kora reggel az indulás izgalma miatt mégiscsak kidobott bennünket az ágy. Lazac szokott lezserségével összeakadt odalent egy fiatalemberrel, akiről perceken belül kiderült, hogy ő a tulaj, így aztán kávézhattunk, fizethettünk, indulhattunk a hivatalos nyitás előtt. 

Útközben rövid kis kitérőt tettünk a Vadása tóhoz. Gyöngyszem. Még a viszonylag hűvös időben is érdemes volt arra kerülnünk, néhány fotót készíteni és búcsút inteni a hajladozó nádszálak közül előúszó vadkacsáknak. A határnál tankoltunk. Autót és magunkat egyaránt. Az a szendvics (sóhaj)… és a vidám benzinkutas fiúk (vigyorgás)… na, és persze megint Lazac…(vihogás)

Az osztrák szakaszon rezignáltan vettem tudomásul, hogy a grazi nagy emelkedőn egyszerűen nem létezik olyan, hogy ne építkeznének. De ugyanakkor felfedeztünk egy új parkolót, a Herzogberg-et, ahol finom kávé, tiszta mellékhelyiség és fantasztikus kilátás várt minket.  Az első képek persze azonnal el is készültek. Csak a szél ne fújt volna annyira! 

Olaszországban az eső már próbára tette az idegeinket, előre vetítve, hogy akár egész héten ilyen morózus lesz hozzánk az idő. Egy benzinkútnál muszáj is volt finom kapucsínóval vigasztalni magunkat, és amíg Alessia mást is felfedezett, mi Lazaccal úgy döntöttünk, hogy megháláljuk sofőrünk ügyességét és meglepjük egy „Alessia” feliratú papuccsal. Nem akartunk sietni, de mit lehet csinálni esőben… Háromkor már a lakókocsi kulcsát is átvettük. Szerencsénk volt, a takarítással már végeztek, beköltözhettünk. Az apuék alig egy órával utánunk szintén befutottak. 

A kemping még meglehetősen szezon előtti képet mutatott. Itt-ott egy maszek lakókocsi, a telepítettekben elvétve egy-két vendég. Wifi nincs - állapítottuk meg kicsit lelombozódva. (Az utolsó napokra kiderült, hogy a recepció közelében mégiscsak van, de micsoda „kényelmetlenség” odáig elbaktatni a géppel.) A vállalkozó szellemű vendégek hollandok, németek és franciák. Elsősorban nyugdíjasok, itt-ott egy család kisgyerekekkel. A tenger csapvíz hőmérsékletű. Bokáig benne gázolni, kagylók után kutatni még elmegy, de fürdésre nem csábított. Mivel már útközben megálltunk a vacsorát beszerezni, a könnyű tengerparti séta után vidáman megterítettünk és nekiláttunk meglehetősen eklektikus vacsoránknak. Volt ebben hal, sonka, sajt, olíva, fehérhagyma, paradicsom, eper, alma, mogyoró  és pezsgő. Főleg pezsgő. 

A lakókocsi három embernek kényelmesen elég, Lazac a hálóban, én a gyerekszobában, Alessia a nappaliban vertünk tanyát. Amúgy ebben a mindig párás időben elég kellemetlen volt a lakókocsizás. Érdekes, mert ezt a sajátunkban nem tapasztaltam, igaz, abban van fűtés is. Itt viszont állandó volt a nyirkosság. A törölközők nem száradtak. Odakint sem lehetett hagyni, mert napközben szinte biztosan megázott volna minden nap. És ha egyszer valami megázott, annak három nap is kevés volt ahhoz, hogy tényleg száraz legyen. De még a kárpitozott ülések is nyirkosnak hatottak esténként. Az ágyban viszont egyáltalán nem fáztam, a hálózsákot takaróként használva sem. Ugyanakkor a műszaki cikkeket állandóan jól el kellett csomagolni, mert még azok is nyirkosak voltak, Alessiának be is párásodott a fényképezőgépe. Konnektor is csak három volt az egész lakókocsiban, folyamatosan töltöttünk/töltöttem persze a különböző akkumulátorokat, telefont, fényképezőgépet, laptopot. Én nem tudom, de nekem minden kütyüm zabálja az energiát, a lányoké szerencsére kevésbé. 

Természetesen mindannyian tudattuk az otthoniakkal, hogy szerencsésen megérkeztünk, mennyire hiányoznak, milyen remekül érezzük magunkat. Tele voltunk lelkesedéssel, bizakodással. 

Május 11. kedd

"Hála" a Morgannal töltött hajnaloknak, öt körül már felpattant a szemem, de aztán még heverésztem egy kicsit. Fél hatkor már nem tudtam magammal mit kezdeni. Hogy a többieket ne zavarjam, sétáltam, nézelődtem, egyszer csak lent találtam magam a strandon, ahol néhány sportos nyugdíjas nordic-walkingozott vadul. Az ő nézegetésükkel ütöttem el az időt, amíg a lányok is magukhoz tértek. 

Könnyű reggeli után már indultunk is, várt minket Velence. Esőkabát mindenki vállán (meg a remény, hogy nem lesz rá szükség. - De volt!) Autóval mentünk Punta Sabbioni-ba, bár a hajójegyünk a buszokra is érvényes volt. Igen ám, de rendkívül sok időt vett volna el a majd 2 km-es séta a buszhoz, és valahogy sejtettük, hogy az egész napos bandukolás után pedig kifejezetten kényelmetlen lenne hazafelé még ezt a távot bevállalni. Az esőről pedig már szó se essék… A kikötőnél persze ott vannak a parkolók, ahol bizony borsosan megemelték az árakat, napi 7 euróért várhatja gazdáját a járgány, ráadásul a személyzet szemérmetlenül „füllent”. A kérdésre, miszerint 5 euró?,  szivélyesen helyeselnek, aztán a kasszánál a 7 eurót gombolja le a kolléga. Megvettük a heti hajójegyeket fejenként 50 euróért. Nem olcsó, viszont innentől bárhova, bármivel (nos, ez utóbbi annyira nem igaz) hajókázhattunk. 

Első utunk Cannaregioba vezetett. Már az meglepetés volt, hogy hajónk nem tért ki a Lido felé, hanem egyesen a San Zaccariara ment. Diretto. :) Luigi volt az első célpont. Már csak azért is, mert Alessia ajándékot vitt neki, két Velencei mozaikot (könyvét) és néhány Angelico-képeslapot. Luigi sajnos nem volt a legjobb formájában, mert már korán reggel összerúgta a port valami helybélivel és heves ordibálás után tudott csak velünk foglalkozni. A boltja egyébként maga a káosz, de hihetetlen élmény a fürdőkádban, gondolában, roskatag polcokon, kosarakban felhalmozott könyvek között turkálni. A nagy jövés-menésben beültünk egy szerény reggelire egy igazán csak helyiek által látogatott kis csehóba. 

A San Lorenzo macskamenhelye üresen várta a cicusokat. Később láttam, hogy a tér naposabb oldalán sütkéreznek a lakók. Mi viszont a kíváncsiságtól hajtva igyekeztünk néhány titkos fotót készíteni a rég bezárt templom belsejéről az ajtó repedésein keresztül. Én odáig süllyedtem, hogy egy lyukon bedugtam a kezem, benne a géppel. Odabent nyitottam csak ki és találomra lőttem el néhány felvételt.  Aztán újra összecsuktam a kis masinát, különben ki se tudtam volna húzni a mancsom. Ennek ellenére egész érdekes felvételek lettek. Odabent igazi szépségek várják, hogy az értő kezek restaurálják és a nézők újra megcsodálhassák őket. Maga a templom egyébként kívülről hihetetlenül ronda. Mondhatnám azt is, hogy egyszerű, de ez több annál. Ez ronda. 

Valahogy megint a San Marco felé kavarodtunk. Ott aztán megbeszéltük, hogy felmegyünk az Óratoronyba. A téren meglepően nagy volt a tömeg. Rengeteg iskolás, németek, olaszok, amerre a szem ellát. Igazi klassz iskolai kirándulás. Mivel a Doge Palota és a Bazilika kívülről már sok újat nem tud „mondani” (Dehogynem!), vadul csörtettem előre, hogy legalább a vörös és bamba oroszlánokat megsimogathassam. Ebben a nagy igyekezetben aztán totálisan el is vesztem. Egyszer csak ott álltam a tömegben egyedül. Kicsit pipiskedtem, nézelődtem, kerestem az ismerős kabátokat a tömegben, de aztán reménykedve próbáltam bepötyögni egy sms-t a többieknek. A kis huncutok akkorra már kiszúrtak engem és meg is örökítették ezt a pillanatot. 

Óratorony-mászás végül is nem lett. Helyette vaporettóval mentünk a Rialto és a kimondhatatlan nevű „kotonos” San Giovanni Crisostomo templom felé. Én megpróbáltam, de tényleg, megörökíteni ezeket a fura alakú lámpákat, de annyira rá kellett közelíteni, hogy fény és kényelmes letámasztás hiányában élvezhetetlenek lettek a képek, pedig a látvány magáért beszélt volna. 

Utunk során még sok kellemetlen percet szerzett az a mániákus tiltás, miszerint a templomban (szinte kivétel nélkül) fényképezni tilos. Általában megjósolhatatlan, hogy melyikben enyhítenek annyit, hogy vakuzni tilos (ami ugye a mi olvasatunkban annyit tesz, hogy vaku nélkül fotózni viszont szabad). Így aztán elég sok olyan fénykép készült, amit titokban, utikönyvbe rejtett géppel kellett készíteni, hogy a mindig éber teremőrök figyelmét ne vonjuk magunkra. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az ember leküzdhetetlen késztetést érez, hogy „hazavigye magával” a várost, annak csodáit. Abból meg aztán van itt megszámlálhatatlan. És ugyan hogyan is sikerülhetne élménybeszámolót tartani, ha nem lennének a fényképek százai, amik eszébe juttatják az embernek, hogy mikor, hol, mit is látott, anélkül, hogy az emlékek kusza szövevényébe bele ne keveredne. 

Természetesen ebédidőben megérkezett az eső is, így aztán elhatároztuk, hogy összekötjük a kellemest a hasznossal és nemcsak száraz helyre menekülünk, hanem néhány falatot is eszünk. A néhány falatot fejenként egy-egy igazán méretes pizza volt hivatva megtestesíteni. Igazán jutányos, 6 eurós áron. És persze igyunk hozzá egy sört is, nem lehet az olyan drága… Háát, 7 eurót volt képes felszámolni a pincér egy-egy pohárért. Kellemetlen meglepetés. 

Barangoltunk tovább, megnéztük a Santa Maria dei Miracoli templomot. Viszonylag kicsi és színes márvány burkolata miatt sokan nevezik ékszerdoboznak. Ami igazán tetszett, az a mennyezetét díszítő rengeteg (állítólag 50) aranyozott kazetta. De nekem nem ő a kedvencem. Bár, a márványburkolat a maga módján csodás, de valahogy „hidegen hagy”. Nem úgy a Zanipolo! Ez utóbbi valahogy sehogy se akart előkerülni, így aztán Pusi megkérdezett egy helybélit, hogy ugyan a Zanipolot hol találjuk. Hogy mit? Hát, a Zanipolot. Ja, a San Giovanni e Paolot. Na, az más, azt mindjárt tudták. Ebben csak annyi a csavar, hogy az utikönyvek szerint a helybéliek már csak Zanipolo néven ismerik. Hát, ez az egy meg éppen azt a nevet nem tudta hová tenni

A templomokban általában 3 eurós belépődíjat szednek. Nem tudom, konkrétan mire fordítják, a műkincseket tartják karban vagy az egyházat segítik, de rossz helyre biztos nem kerül. 

Szóval, a Zanipolo … egy csoda (ezt a szót Velencében az ember hajlamos az unalomig ismételni, de hát ha egyszer itt tényleg annyi van belőle). Egyébként a város legnagyobb temploma, a Frari testvére. Több dózse és jelentős személyiség nyughelye található benne, szám szerint 44 síremlék. Köztük egy sötét márványurna, melyet két oroszlán őriz. Ebben Marcantonio Bragadin tábornok maradványai nyugszanak. Szerencsétlen Ciprus védelmezője volt, akit a törökök, felbőszülve ellenállásán, elevenen nyúztak meg. Bőrét családja menekítette ki az isztambuli arzenálból, ahol mint diadaljelvényt őrizték. De itt van Andrea Vendramin dózse síremléke is, aki törvénybe fektette az 1400-as években, hogy a pestis elől egyetlen nemes sem menekülhet el a városból. Őt is a halálos kór ragadta el. 

A síremlékek kavalkádja után érdemes a templom közepén állva átadni magunkat a hely hangulatának. Hagyni, hogy az évszázadok történelme megérintsen, hogy a hatalmas tér lenyűgözzön. A látottaktól teljesen eltelve léptünk ki az ajtón. Odakint hatalmas felhőszakadás fogadott. Viszont a téren egy kávézó kifeszített napernyői jó búvóhelyet ígértek. Le is ültünk, Lazac pont az egyetlen helyre, ahova egy idő után bőven csorgott a víz. Miután szárazra mentettük őt is, a pincér is megjelent, felvette a kávé-rendeléseket és kissé mosolytalanul ugyan, de hamarosan hozta is. Mi közben a teret figyeltük, ahol a turisták nagyon különbözően reagáltak a szeszélyes időjárásra. 

Volt, aki esernyő nélkül fotózott könnyű kis ruhában, pillanatok alatt bugyiig elázva (nem normális!), aztán a közeli néptelen kis hídon hirtelen egész tömeg esernyős jelent meg. Természetesen ez is megörökítésre méltó pillanat volt. Mint ahogy az is, amikor a tér egyik házának emeleti ablakában megjelent a bánatos tulajdonos, aki kénytelen volt cigarettáját a zárt ablak mellett elszívni, hiszen nem kockáztatta, hogy néhány slukk kedvéért bőrig ázzon. Én meg kis gépemet próbálgattam. Régen ugyanis az ilyen közelítések elképzelhetetlenek voltak, most meg szinte paparazzinak éreztem magam. Ezen el is elmélkedtünk egy ideig, hogy bizony hol az a határ, amikor már erőszakos módon beletenyerel az ember valakinek a magánszférájába, és mi az, ami „fotóművészet”, mi az, ami kukkolás. Azzal, hogy ezek az emberek a város látványosságai mellett élik mindennapjaikat, mennyire válnak azok részévé? 

Közvetlenül a Zanipolo mellett egy fantasztikus épület áll, amelyet első látásra akár templomnak is hihetnénk. Ez a Scuola di San Marco. Fantasztikus márványba álmodott díszkapuját oroszlánok őrzik. (Velencében mi más?) Jelenleg kórház működik benne. (hát, az ember szinte sajnálja, hogy nincs alkalma belülről is megnézni)

Nos, az eső csak nem akart elállni, a kávé elfogyott, így aztán valami melegítőbb ital után néztünk és rendeltünk néhány pohár vörösbort. A pincér már sokkal barátságosabban teljesítette a kérésünket és még egy tálka mogyorót is hozott grátisz. (naná, arra milyen jól lehet még többet inni). Ahogy az eső elállt, legalábbis csillapodott, fizettünk és a kikötő felé vettük az irányt. Útközben pedig már elszabadult a pokol. Itt egy nyaklánc, ott egy boros dugó muránói üvegből, amott egy kis ajándék az otthoniaknak… és még csak az első napot töltöttük…(Alessia fotója)

A punta sabbioni-i kikötőbe visszatérve megkerestük a parkolóban Kispirost, majd a kempingközértben még megvásároltuk az aznapi vacsorát. Kísértetiesen hasonlított az előző napi „menühöz”  Mint innentől minden este, a vacsora után a képeket töltöttük fel a laptopokra, jókat mulatva egy-két jól sikerült pillanatfelvételen és bosszankodva az elrontottakon.

Május 12. szerda

Lassan mindennapos dolog, hogy egyrészt én nem tudok aludni (Morgannal kéne már ilyenkor a kertben ólálkodnom), másrészt, hogy Alessia morózusan les ki a bepárásodott ablakon, vajon hány esőfelhő takarja el az eget. Ma úgy tűnik, szerencsénk lesz. De addig még elég sok idő van, én megint a strandon bóklászok, a hullámtörőket fotózom, a felcsapó hullámok vízcseppjeit próbálok megörökíteni.

Majd egy óra séta után érkezem; a kávézó, reggeliző lányok feldobva szárítgatják az első napsugarakban a tegnapi eső áldozatait (nem sok sikerrel). Szárítónkat vendégségbe visszük az anyuékhoz, hogy napközben vigyázzanak rá, ha esik, dugják el, ha kisüt, kövessék a napfoltokat. 

Velencébe érve hamar megegyeztünk, hogy ennél jobb alkalom talán már nem is adódik, gondolázzunk! Lazac, szokott lazaságával azonnal tisztázta a gondolással, hogy nekünk egy fiatal és jó fenekű legényt adjon, ne ám valami kiöregedett lapátolót. Kívánsága/unk teljesült is. Gondolierünk fiatal is volt, jóképű és ügyes, pedig igazán adódtak a szűk kanálisokban forgalmi dugós helyzetek. (Na, ez így utólag visszaolvasva elég kétértelműre sikeredett ) A kb. 45 perces hajókázás nagyon hamar letelt, nem is nagyon akaródzott kikelni a hajóból, de 100 euróért csak ennyi jár. Még egy utolsó közös fotózás, aztán irány a Campanile. 

A lift pillanatok alatt repített fel minket, a nap sütött, a kilátás pedig… leírhatatlan. Kár, hogy mások is ott rontották a levegőt. De komolyan, részemről szívesen eltébláboltam volna a következő harangozásig odafönt. 

Sétáltunk, vaporettóztunk, traghettóztunk keresztben a Canal Grandén, aztán megint sétáltunk.… most éppen a Zatterén, ahova az elmúlt húsz évben még nem sikerült eljutnom. Megnéztük a Gesuati templomot, ami nem keverendő össze a Gesuitivel, népszerűbb nevén a „konyharuhással”. 

Meglestük a gondolajavítókat munka közben a San Trovasonál. Végül hol máshol is kötöttünk ki, mint a Frari tövében. Némi megdöbbenéssel konstatáltam, hogy éppen a Frari tövében kínai éttermet nyitottak. Persze kínálnak olasz ételeket is, meg hát nincs is semmi baj a kínaiakkal, de hát a Frari tövében??? Ettől függetlenül mi is itt ültünk le, mert mégiscsak más éppen itt megenni azt a lasagnét, mint két kis sikátorral odébb. Nem igaz? A művésznegyedben bandukolva találkoztunk Alessia régi „ismerősével”, a lantos fiúval. Beszélgettünk is vele, természetesen fotózkodtunk, aztán szép lassan elkeveredtünk az 1960-as házszámot is magáénak tudó kis térre. Ezt most nem magyaráznám különösebben, legyen elég annyi hogy valakiknek a születési dátuma.

Lazac fagyit vásárolt, Pusi a gépét nézegette, én meg egyenesen belenéztem egy varázsos szempárba. Azonnal tudtam, hogy ki az, csak éppen a neve nem akart a számra jönni, valószínűleg a meglepettségtől, hogy csak így, ilyen hétköznapi módon összefuthattam vele. Az illető egy pillanatra meg is hökkent, ezek szerint valóban lehet olvasni mások testbeszédéből, és a szeméből, látszott rajta, hogy óvatossá szűkül a pupillája és várja a lerohanást. Nem tudhatta, hogy tőlem nem kell tartania, én annál sokkal beszaribb vagyok . Így aztán illedelmesen hagytam továbbra is a térképével foglalatoskodni és szépen Alessiához oldalaztam, hogy nézzen már át a vállam fölött és mondja már meg, mi a neve emberünknek, mert nekem csak a filmjei címei jutottak sorban eszembe.  Szerencsére neki rövidesen be is ugrott, hogy Timothy Daltonhoz van szerencsénk, és nagyon ügyesen le is fotózta, így aztán őt is hazahoztuk emlékbe. Amit még akkor nem tudtunk, hogy aznap még össze fogunk futni, mint ahogy ez a Santa Maria della Salute és a Dogana között sikerült is. 

Oda elsősorban a templom, másodsorban a Dogana előtt álldogáló békás fiú miatt mentünk. A templom nem is okozott csalódást, sőt… Ez alkalommal engem Velencében a padlók varázsoltak el. Bárhová mentünk, mindig akadtak olyan művészi padlózatok vagy éppen csak nemes egyszerűséggel lerakott kövek, amiket hosszú percekig tudtam volna simogatni és természetesen fotózni. Belegondolni is borzongató, mennyi energiát fektettek ezekbe a burkolatokba. Az a sok színes kő, márvány, mind formára alakítva, gondosan összeválogatva, csodás mintákba rendezve… sziszifuszi munkának képzelem, de a végeredmény valóban utánozhatatlan.. Ahogy az ablakon besurranó nap fénye felragyog a színes köveken a templom félhomályában, varázslatos. Aztán az ember felemeli a fejét, szinte hanyatt esik, hogy az irdatlan magasságot követni tudja, és közben nem érti… nem érti, hogy lehetséges ezt a hatalmas súlyt, márványoszlopok rengetegét, köveket jószerivel a víz felszínén tartani. 

Persze, olvastunk már mindannyian arról a fantasztikus leleményről, ahogy a velenceiek meghódították a mocsaras vidéket, ahogy szinte kiírtották a dalmáciai erdőket, hogy az idővel dacoló fákat kivágják és építkezéseikhez felhasználják, de az eredmény akkor is teljesen valószerűtlen. Talán éppen ez teszi annyira vonzóvá ezt a várost, hogy látom, de nem hiszek a szememnek. 

Szóval, a Salute… nekem ez a kedvencem a városban, valahogy olyan egységesség, olyan tökéletesség árad belőle… nem is tudom, de nekem ő a nagy Ő, nem a San Marco, de nem is a Frari. Még szerencse, így azok szerelmeseinek is marad valami. Az ott jártunkkor kezdődő mise pedig még felejthetetlenebbé tette a napot! (ráadásul igazi ritkaságként se belépődíjat nem szedtek, se a fotózást nem tiltották – azóta sem értem)

Aztán a templom előtt üldögélve, a napsütésben a majdnem szemben elterülő San Marcot figyelve, lantos barátunkat láttuk viszont. Nem sokkal később pedig „Timit”. Ideje volt, hogy a békás fiúhoz menjünk, akkor jött a kellemetlen meglepetés, hogy ma megint nem tudjuk megnézni, mert filmforgatás miatt lezárták azt a szakaszt. Ráadásul az utolsó traghettó is elment, szóval, ide még feltétlenül vissza kell jönnünk.

Megint annyi élményt sikerült tarsolyunkba zsúfolni, nem is értettük, miért nem fáradtunk bele, de azért elindultunk hazafelé. A hajóról leszállva azért sikerült megint megáznunk, de egy ilyen nap után ez már meg se kottyant. Azért Alessia és Lazac cipőjükkel a kezükben szaladtak az autóhoz.

Május 13. csütörtök

Ma a szigeteket vettük célba. Punta Sabbioniból egyenesen Burano szigetére hajóztunk. Az idő megint borús, hűvös szél is fújt, így első dolgunk volt fellendíteni a helyi kereskedelmet, és Lazaccal sálat vettünk. Alessia bezzeg már fel volt készülve. A templomtéren a lányok a rajzórára kivezényelt gyerekeket fotózták, amit a tanárok szóvá is tettek, hogy ezeknek a lurkóknak itt személyiségi jogaik vannak és azt mi legyünk szívesek ne sértsük meg. Később magunkban megint elpolemizáltunk ezen a kérdésen. Én ugyan azon az állásponton voltam, hogy mivel mi nem rossz szándékkal fotózzuk őket, értsd: nem vagyunk pedofilok, felfoghatjuk a dolgot szociofotózásként is. És minden fotóhoz nem lehet a rajta szereplők engedélyét kérni. De hát persze ez is egy olyan kérdés, ahol pro és kontra is vannak igazságok. 

Torcellon folytattuk a kirándulást. Torcellon én kb. húsz éve jártam utoljára még a gyerekekkel. Őszintén szólva, nem is nagyon emlékeztem rá. Itt éppen szerencsénk volt érkezéskor, mert a nap melegen sütött, így aztán vidáman baktattunk a sétányon a székesegyház felé. Nehéz elhinni erről a már-már lakatlan szigetről, hogy valaha ez volt a központ, 20 ezer lakos lakta. Amikor Velence még éppencsak bontogatta szárnyait. Ha igaz, éppen a mi Attilánk tett róla, hogy ez ne maradjon így. A székesegyház előtti kertben áll is egy hatalmas kő ülőalkalmatosság, amelyet Attila trónjaként tisztelnek a látogatók. Alaposan bejártuk a templomot és szó szerint döbbenten néztük az ezer éves arany mozaikokat. A látvány, de főként a hatás leírhatatlan. Ott ülsz a templom padjában, előtted, mögötted, fölötted olyan matuzsálemi korú történelmi remekek, végig sem mered gondolni, hogy akkor is éltek itt emberek és ilyen csodák alkotására voltak képesek. Mellbevágó élmény. 

A harangtorony, amit nemes egyszerűséggel itt is úgy hívnak, campanile, fantasztikus látvány már alulról is. Felmenni pedig talán az egyik legegyszerűbb dolog, nem ezt vártuk. Lépcsők alig vannak, emelkedő (kicsit szögletes) csigavonalban halad felfelé az út. Sajnos éppen fel van állványozva, így odafentről a kilátás nem tökéletes, legalábbis a fényképezőgép optikája számára. Odafönt már érzékelhettük, hogy az idő közben csendesen csöpörgősre fordult, a távolban Burano színes házacskáit pára gomolyogta körül. Megint a jól bevált módszerhez folyamodtunk… esik az eső, nosza, menjünk ebédelni! Hova máshova… természetesen Attila trónjához címzett étterembe. 

Odabent olyan „luxus” fogadott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtunk, szűkre szabott keretünkből talán itt nem kéne… de aztán az étlapon fenségesen hangzó turista menüt találtunk abszolút megfizethető áron. Így aztán merészen rendeltünk is. Közben persze ott mocorgott bennünk a félsz, vajon mennyit fognak még extra felszámolni a damaszt szalvétáért, a hófehér, több rétegben felterített terítőkért és egyáltalán, az igazán látványos külsőségekért. És láss csodát, mindez benne volt a menü árában. A menü: tenger gyümölcseivel spagetti, de nem azon a nehezen lenyelhető – nagy darabos módon, ahogy az általában szokás, hanem apró falatokra felvágva, elrejtve az igazán ízletes szaftban. Utána hatalmas tányér vegyes saláta, megint csak megadva a módját még a tálalásnak is, hozzá pedig tintahalkarikák, apró rákok finom bundában kisütve  grillezett polentával. Mindehhez pedig fejenként negyed liter bor és ásványvíz. Mindez 20 euróért, igazán méltányos ár volt. De minden jónak vége lesz egyszer, az eső is elállt, indultunk tovább. 

A kikötőben még titanicosat játszottunk az egyre gyülekező turisták előtt (három idétlen nőci, ötven körül… nem akarom tudni, miket gondoltak), majd Velence északi részét vettük célba. A Gesuiti „silencio” miatt zárva. Hát, ilyet sem hallottam még! Úgyhogy az amúgy fantasztikus „konyharuhás” templom kimaradt a fotózásból (pedig most az új géppel micsoda képek születhettek volna).

Útközben megint megálltunk a „szvíthóm”-nál, ahogy Alessia az Al Vagont és környékét nevezi. Kávézgattunk, Lazac még internetezett is, mi pedig hallgattuk az Apostoli összetéveszthetetlen hangját, figyeltük az építkezést kerülgető turistákat, és… sálat vettünk. Az idei év a sálaké volt. Magunknak is, ajándékba is. És ahogy teltek a napok, egyre olcsóbb helyeket találtunk (persze, már későn) Innen a Madonna del Orto névre keresztelt fantasztikus templomhoz mentünk. Előtte sajnálattal állapítottuk meg, hogy a Mórok terénél mórunknak eltűnt a feje. Szóval, a templom… röviden, Tintoretto temploma. Amikor az iskolában művészettörténetet tanultál és hallottad Tintoretto nevét… nos, itt állhatsz a remekművei előtt, melyeket a templomhoz közeli házacskájában festett. Érdekes módon, annak ellenére, hogy igazán termékeny művész volt, sőt a dózse hivatalos festője, anyagi gondok közt, egy árva garas nélkül halt meg. A templom előtti lépcsőkön, a kis csatorna partján kihasználtuk a délután nap sugarait és kicsit áldoztunk a napozás istenének is, majd vaporettóval visszamentünk a San Zaccariára. Hajónk ezúttal kikötött a Lidón is, így pont annyi időt vesztettünk, hogy kikötéskor elkaphasson a zápor. 

 Május 14. péntek

Jó időre ébredtünk. Már kezdtem megszokni a későbbi keléseket, már nem bolyongtam a kempingben hajnalonként, sőt… lustán vártam takaróm melegében Lazac tejeskávéját, amivel nekiindultunk a napnak. Az ablak előtt álló hatalmas fenyőfán nagy farkú vörös mókus örült a szép időnek. (kéretik a fantáziálást visszafogni, bármennyire is félreérthető az írás )

A mai első cél, az Arsenale volt, amelyet eddig még közelről sosem láttam. Lenyűgözőek az előtte álló oroszlán szobrok. Ennyi bamba tekintetű állatok királyát talán összesen nem lel az ember Velencében. Egyikük mindenképpen elviszi a pálmát, és mintha még majom ősökkel is dicsekedhetne. Lazac könnyű kávéja után itt már éppen esedékes volt az intravénás fekete bevitele (neki). Én egy könnyed kapucsínó után Alessia javaslatára elvonultam a közeli San Martino templomot megnézni. Tipikus példája annak, hogy az ember kicsinyke sikátorban baktat, egyszer csak kibukkan egy kis térre, ahol természetesen egy templom áll. Gyanútlanul bemegy, odabent aztán a megilletődöttségtől leül, szemét nem tudja levenni a fantasztikus festményekről, faragott csodákról. És mindez ilyen jól elbújtatva ezen az apró téren, amerre tényleg csak a madár jár. 

A Via Garibaldin sétáltunk tovább. Megnéztük az örökké fél tízet mutató festett templomórát, illatos epret csipegettünk, felkavartuk a kissé zavaros vizet Lazac „rokonai” fölött, aztán Garibaldi háta mögött, a parkon át  kisétáltunk a csatorna partjára. Az 1-es vaporettóval a Ca’d’Orohoz mentünk. Szép idő volt, így a kertbe is kimehettünk. Nekem megint a padló lett a gyengém, mint ez sejthető. Ilyen nincs is, és mégis van! Az ember szeme nem győz betelni a színek és formák sokaságával, a tökéletes kivitelezéssel. Az oszlopon bekarcolt vízállásmérő mellett elszörnyülködtünk azon, hogy 1966-ban meddig is ért a víz a palotában, majd újabb mellbevágó látványként a lépcsőre és az előtérbe bezúduló hullámokat figyeltük. Ennek sajnos már nem sok köze van az aktuálisan magas vagy kevésbé magas vízálláshoz, a hajóforgalomhoz, úgy tűnik, a Canal Grande vize állandóan áztatja a palota bejáratát. 

Az emeleteken pedig megint csak megannyi remekmű. Azok a falnyi méretű gobelinek… anyósom igazán hálás lehet, hogy nem ekkorában gondolkodom (pedig dehogynem, csak pénzem nem lenne egy ekkora üres anyagot sem megvenni), szóval… belegondolni is érdekes, vajon mennyi idő alatt készült el egy ilyen mestermű. Ennek kapcsán megint jót beszélgettünk azon, hogy mennyire más fogalmaik lehettek a középkori embereknek az időről. Egy ilyen falikép elkészítése vajon hogyan is zajlott. Állt már a palota, amikor nekikezdtek? És az elkészültéig vajon helyettesítették mással? De tényleg… hányan és mennyi idő alatt varrhatták ki? És mi? Azonnal, most, mert ha nem… türelmetlen világban élünk.  Visszatérve a palotára, éber teremőreink figyelő tekintete elől a fényképezőgépet az utikönyv lapjai közé menekítettem, így sikerült például a netről már megcsodált Guardi festmény eredetijét is megörökíteni. (senki ne is kérdezze, minek…, csak) 

Odakint megkerestük a legközelebbi traghettó állomást és „áthajóztunk” a halpiacra. A rengeteg ismerős és ismeretlen halfajta, a sóvárgóan maradékra leső sirályok között nekem pedig ismét sikerült elvesznem. Igazán azt hittem, hogy a lányok már továbbálltak, mintha láttam volna is befordulni őket azon a sarkon, így aztán nyomás „utánuk”. Egy idő után azért gyanús lett, hogy talán mégsem és ekkor egy rövid sms-t küldtem Lazacnak („?”), amire hasonlóan rövid válasz érkezett: „halpiac”. Így aztán nyomás vissza. Útközben (igazán véletlenül) belefutottam egy kihagyhatatlan ajánlatba, szépséges szürke kasmírsálat kínált a kedves ferdeszemű 5 euróért, a szél is kezdett lengedezni, így aztán nem hagytam ki a jó vásárt. A lányok is előkerültek. A Rialto lábánál megvettük a szinte kötelező gyümölcs-poharat és egy isteni szendvicset, aztán a szökőkút peremére kuporodva „megebédeltünk”. Hátunk mögött a San Giacomo di Rialto, Velence legrégibb temploma. Az ötödik században alapították, de a 11. században átépítették. A belseje meglehetősen zsúfoltnak hat, de a nyitott ajtón át a nyüzsgő vásári forgatagra érdekes kilátás nyílik. 

Hasunk tele, próbáljuk meg újra a békás fiút! És igen, ma miénk volt a terep. De mennyire a miénk! Sütött a nap, a biztonsági őr is félrehúzódott a fotósok elől. Lelőttem ezt a nyavalyás kétméteres hófehér kölköt, akit csak békanyúzónak becézek, aztán gépemen aprót fordítottam és… lelőttem a herceget is, aki a békából lett. (Nem szóltam a lányoknak. Csúnya dolog, de már előre örültem az esti meglepetésnek. És volt is! A szavuk elállt, amikor a finoman borostás, mosolygó ifjonc arca megjelent a képernyőn és egyenesen a szemünkbe nézett  )

Sikeremtől felbuzdulva alig bírtam kivárni, hogy újra a traghettóra szálljunk és ezúttal a Canal Grande torkolatát szeljük át vele. Mint aki kísérti a szerencsét, igenis akartam egy kis izgalmat, hogy milyen érzés lehet, amikor a könnyű lélekvesztőn ülve (állni azért már mégse, ahhoz túlságosan hullámzik itt a víz) oldalról egy vaporettó közelít. Az égiek nem akartak a kelleténél jobban felizgatni, a halálközeli élmény ezúttal elmaradt  

A San Marconál újra vaporettóra szálltunk és irány a Giudecca, de nem ám, hogy csak úgy egyszerűen áthajózunk a csatornán, nem. Felszálltunk a vaporettóra, ami a várost megkerülve érte el a Redentorét. Mivel sürgősen kis helyiséget kellett keresnünk, első utunk egy kávézóba vezetett. Aztán irány az Il Redentore, Ez is egy hála-templom, nem-hiába tizedelte meg Velence népét annyiszor a pestis. A gyönyörűen felújított homlokzat sem tudta azonban elvonni figyelmünket lépcsőiről, amelyeken megkövült csigák százai dacolnak az évszázadokkal. Eddig vadásztunk az ilyen megkövesedett szépségekre, itt azonban lépten-nyomon beléjük ütköztünk, akarom mondani, rájuk léptünk. A hajóállomás mellett fantasztikus palota, éppen felújítás alatt, de már látszik, micsoda kincs. És amit akkor még nem tudtunk, hogy bizony éppen ez a palota az, amit Elton John megvásárolt, és ezzel újra a turisták célpontjává tette a szigetet. Jellemző, hogy a sok szájtáti nem a Redentore vagy a Zitelle miatt hajózott át ide, hanem az örökösen távollevő Elton John miatt. 

Innen még áthajóztunk a San Giorgio szigetre. A templom húsz éve foglalkoztatta a fantáziámat és még sose jártam odaát, igazán illett már pótolni ezt a mulasztást. Odabent pedig Tintoretto híres képe, az Utolsó vacsora, feldolgozhatatlan élmény ott állni egy méterre a remekmű előtt (bár, nagyobb távolságból jobban élvezhető ).

Még egy fontos célunk volt, a San Pantalon templom felkeresése, igazodva annak meglehetősen előnytelen nyitva tartási idejéhez. És lám, sikerült. Megtaláltuk, bementünk és megint csak leültünk. Az egyszerű és igencsak repedezett homlokzat ugyanis semmit nem árul el a benti pompáról., pedig ez lehet Velence egyik legszínpadiasabb templombelsője.  A mennyezetet borító freskó talán a világ legnagyobb befejezett festőfelülete, amely 60 táblából áll, és a belépőnek olyan érzése van, mintha az egész belső tér őt figyelné, neki akarna teljes pompájában kitárulkozni. A legenda szerint, amikor a mester, Fiumani befejezte ezt a remekművet, az állványzaton kicsit hátrébb hajolt, hogy megcsodálja munkáját, csakhogy leszédült és halálra zúzta magát.

Az élménytől eltelve egy közeli kis utcácskában betértünk egy vendéglőbe, amely kellemes kis kerttel rendelkezett. Itt költöttük el (akkor még nem tudtuk) utolsó velencei vacsoránkat. Tökéletes befejezése egy élménydús napnak. Innen már gyalog bandukoltunk a Rialtóig, útközben rengeteget nevetve, apró ajándékokat vásárolgatva. Hogy aztán a San Zaccarián üres zsebbel, de csordultig telt lélekkel búcsúzkodjunk a lassan alkonyba burkolózó várostól. Én nem is vágytam a hajó belsejébe, szememmel addig követtem a rózsaszín-lilás felhőket a város felett, amíg Punta Sabbioniba nem érkeztünk. 

Május 15. szombat

Már éjszaka a lassan doboló eső hangjára ébredtem, és reggelre sem lett jobb a helyzet. Végiggondoltam a helyzetet. Pénzem gyakorlatilag nulla, és vagyok annyira jó magamhoz, hogy üres zsebbel még akkor sem megyek be a városba, ha egyébként nyugodtan megtehetném, mert max. nem ülök be ide-oda egy kávéra… de milyen már az, ha éppen Velencében garasoskodnom kell. Így aztán úgy döntöttem még a takaró kellemes melegében, hogy ha a nap kisüt is, akkor is maradok itthon és legalább a strandot is kipróbálom. De nem volt ilyen szerencsém. Az eső ugyanis úgy döntött, nem hagyja abba, sőt… egész nap szinte megszakítás nélkül esett, meglehetősen nyomott hangulatot bocsátva mindannyiunkra. 

Délelőtt megvettük az útravalót, eszegettünk, iszogattunk, filmet néztünk, fényképeket rendeztünk és leginkább valami mélyről jövő idegesség vett erőt legalábbis rajtam. A bőrönd bepakolva, az időjárás sem marasztal, indulni kéne! Hirtelen mindenki, aki otthon várt valahogy sokkal fontosabb lett, sürgetőbb a vágy, hogy minél hamarabb magamhoz szoríthassam őket. Ilyenkor persze az idő is lassabban múlik. De végül eljött az este és azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy egy fantasztikus héttel a hátunk mögött, rengeteg élménnyel a tarsolyunkban éppen ideje hazatérni a mindennapokhoz. Persze, ez a fennköltnek ható érzés abban a pillanatban szállt el, ahogy otthon megláttam, minden rendben, a távollétem sem sodort senkit búskomorságba. 

Útközben még sokat bolondoztunk, sejtve, hogy ez a vidám hangulat is el kell szálljon törvényszerűen, hiszen hárman háromfelé megyünk, az otthoniak pedig aligha értenék félszavakból kirobbanó kacagásunkat. A Wörthi tótól még hagytuk magunkat elvarázsolni, aztán a magyar szakaszon beleszürkültünk a szakadó esőbe, hogy odahaza megkönnyebbülve sóhajthassunk fel, megérkeztünk.

De abban mindannyian egyetértünk, hogy Velence visszavár. És mi halljuk hívó szavát.

„ Itt hagytam ezt a várost a fülleteg éjben,

és oly valószínűtlen, hogy láthatom még valaha,

mint amilyen álomszerű az is már,

hogy újra vendége lehettem

három nap, s három éjszaka.

A vonat még csak Mestre beton-hídján rohan,

két ölre a lagúna felszínétől,

de, hogy nem vízi jármű repít már,

arról a sínek ütemes kattogása árulkodik.

Néhány perc még és tompább dübörgés bizonyítja:

szárazföldön vagyunk.

Itt már ereklye lesz ez a sallangtalan

szálloda-számla is:

a kézzel írt szavakból oly muzsika csendül,

mint a Campanile esti harangszava –

Tre notti … settemille cinquecento! …

Oly szépen hangzik, tán túl szépen is!

De kell ahhoz, hogy egy cseppet se fájjon.

amikor az ember lepengeti –

ámbár nem ár ez, semmiség,

hiszen az élmény megfizethetetlen,

és még senki se bánta meg, ha

Velence Nagyfejedelemasszony vendégeként

gavallérosan viselkedett…”

(Jékely Zoltán: Búcsú Velencétől)

Irodalomjegyzék:

Puskás Erika: Velencei mozaik (Lilli Kiadó 2009.) - Alessia

Panoráma útikönyvek sorozat: Itália

Útitárs Top 10 – Velence

Lindsay Hunt: Velence (Booklands 2000 Kiadó)

Corvina kék útikönyvek: Velence

Polyglott Útikalauz: Velence

Thomas Cook Útikönyvek: Útravaló – Velence

G. A. Bécassis: Hurrá, társasutazás! (Gondolat Kiadó)

Joseph Brodsky: Velence vízjele (2008) (plusz a könyvvel kapcsolatban megjelent kritikák)

Thomas Mann: Halál Velencében

Noran Libro Kiadó: Egy éj Velencében (Magyar írók velencei novellái, 2009.)

Erdőd János: A szárnyas oroszlán

John Berendt: Velence hulló angyalai

Storti Edizioni: Velence

Várnai Péter: Velence

David Weiss: A velencei  (Tiziano élete)

National Geographic 2009. augusztus

National Geographic Különszámok XII. kötet

Gyenge István: Igaz mesék Velencéről

National Geographic Városjárók Zsebkalauza – Velence

Szinte Gábor: Velence és Firenze titkai

Galla Ágnes: Karnevál Velencében (2000. Alexandra)

Lorenzo Carcaterra: Rejtőző Velence

100 csoda öt földrészen (Kossuth Kiadó)

Unesco Világörökség – Világunk kulturális és természeti kincsei (Kossuth Kiadó)

100 csodálatos város a világon (Kossuth Kiadó)

L. Kelemen Gábor: Bor Világ

Benyovszky Krisztián: Velence, a túlszimbolizált (irodalmi) város

Érszegi Márk Aurél: Velence

Ferkis Anna/Paulik András: Képriport Velencéből – érezze magát kicsit Itáliában!

Somhegyi Zoltán: Velencei reflexiók

Velence a tenger ellen (General Press Kiadó)

Világjáró Utazási Magazin: Luxusvonattal a velencei karneválra

Deréky Pál: Bevezetés Velencébe

Judith Hermann: Acqua alta (Tatár Sándor fordítása)

Italo Calvino: A végső csatorna (Todero Anna fordítása)

Predrag Matvejevic: Mediterrán breviárium

Predrag Mazvejevic: Egy másik Velence

Octavian Paler: Velence és a tenger, Velence és a romantika (Haller Béla)

Velence művészete – Képes kalauz (National Geographic)

UrbanBuddha blog

TiszaKata blog 

Nyitott Szemmel Városkalauz – Velence (Kossuth Kiadó)

Velence Művészete – Képes kalauz (National Geographic)

Cartographia  útikönyvek – Velence (Ferenczy Anna, Murányi Szabolcs)

Pogány Frigyes: Velence (Corvina 1979)

Garas Klára: A velencei settecento festészete (Corvina 1968)

Agatha Cristie: Tíz kicsi néger

Abody Rita: Velencei hajnalok (Nők lapja 2010/46.sz.)

Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó (IPC Mirror Kiadó)

Itt a vége, fuss el ... Velencébe...!