Istentelenül hosszúnak tűnt az út és Robert meglepve
állapította meg, hogy hármójuk közül Angie viseli legjobban az utazást. Hol
aludt, hol a filmvetítés kötötte le, hol olvasgatott. A stewardess gondoskodva
figyelt rá, etette, itatta és cserébe bezsebelte a kislány szívmelengetően
kedves mosolyát. Emily a forgatókönyvet bújta olyan lelkesedéssel, mintha fel
kéne mondania az út végén. Ő maga pedig össze-vissza csapongott a gondolatai
között.
Egy fantasztikusan jó kis sztorit ajánlottak fel neki, a
rendezővel is dolgozott már, csak éppen… na igen, a hó. Még mindig nem tudta,
képes lesz-e valaha is élvezni a havas táj szépségét, vagy akár csak elviselni
a látványt, ami még mindig a személyes tragédiájára emlékeztette. A Charles Martin: Elválaszt a hegy című
regényén alapuló történetben a hegyek között kényszerleszállást végrehajtó gép
egyik utasaként a túlélésért folytatott küzdelem olyan fizikai és érzelmi
próbatétel elé állítaná a hősöket, amely örökre megváltoztatja majd az
életüket. Volt benne valami sorsszerű, hogy éppen egy ilyen történettel
keresték meg. Az élete mindenképpen változás előtt áll, ezt hazugsággal érne
fel, ha tagadni próbálná. Lehet, hogy eljött az ideje, hogy megküzdjön a
fóbiáival is. Talán megpróbálkozhatna a forgatással, hiszen a havas jelenetek
nagy részét úgyis óriási csarnokokban, zöld háttér előtt veszik majd fel. A
szerep vonzotta, a dialógusok meglepően jók voltak egy ilyen elsősorban
látványra épülő történethez képest, és ha ehhez valami ütős képi világot
teremtenek, sikeres kalandfilm lehet belőle, ami még hiányzott a
repertoárjából. Valami belső erő arra buzdította, hogy próbálja meg, csak éppen
rettentően félt, hogy felsül a többiek előtt, és szégyenszemre bepánikol a
helyszínen.
Most azonban a harmadik film miatt volt itt. Wilbur Smith: A vadász végzete című
története most már úgy tűnt, hosszú szervezkedések után végre teljesen
összeáll. Megvan a pénz, megvan a stáblista és ha igaz, már a forgatási
helyszínek is. Az első világháború előtt játszódó sztoriban a brit hadsereg
leszerelt katonájaként szafarivezetőnek áll Leo a brit Kelet-Afrika maszájok
lakta területén. Tehetős európai és amerikai klienseket kísér két maszáj nyomkereső
társaságában nagyvadakra vadászni. Egyik ügyfele egy dúsgazdag német gyáros,
akinek üzemében repülőgépeket és katonai járműveket gyártanak. Leo veszélyes
játszmába kezd, amikor halálosan beleszeret a nagyiparos ifjú kedvesébe, Eva-ba.
A partnerét még nem ismerte, valami mostanában felkapott fiatal szőkeség, aki
tini románcokban csillogtatta eddig a tehetségét. De ha valaki, akkor éppen ő maga
az, aki emiatt még véletlenül sem
húzhatja el a száját. Ha az Alkonyat után neki sem szavaztak volna bizalmat, ma
nem tarthatna ott, ahol. A csaj talán huszas évei elején jár, és a valóságban
is Eve a neve, bár a vezetéknevére nem emlékezett. Kicsit elkettyent, ahogy
belegondolt, hogy hozzá képest már ő is egy vén faszi lesz. Emilynél is kilenc
évvel idősebb – jutott eszébe hirtelen, és ettől érthetetlen módon rossz kedve
lett.
A pilóta hangját hallották, ahogy néhány szóban
figyelmezteti őket, hogy hamarosan leszállnak, kapcsolják be az öveiket és
állítsák álló helyzetbe az üléseket. Emily a térdére fektette az
olvasnivalóját és Angiet ellenőrizte,
amit Robert egy hálás mosollyal nyugtázott. Emily egy megfontolt nő, végülis
már nem tini… aztán nagyot sóhajtva bekapcsolta az övét, mert fogalma sem volt
róla, tulajdonképpen hova akart kilyukadni ezzel a gondolatmenettel.
A kijáratnál néhány fotós és egy akkora fekete autó várt
rájuk, hogy Emily akaratlanul is arra gondolt, ennyi luxust senki nem érdemel
meg. Robert ment elől hosszú lépteivel, folyamatosan a háta mögé nézve, hogy
követik-e, ő kézenfogva igyekezett utána a kislánnyal, mindannyian kissé
lesütött tekintettel és a normálisnál jóval gyorsabb tempóban. A menetet a
reptér egyik biztonságija zárta, aki több-kevesebb sikerrel próbálta
távoltartani a tolakodóbb papikat. Az egész helyzet őrjítő volt, és nem irigyelte
a férfit azért, hogy hosszú évek óta ebben él. A sofőr udvariasan tárta ki
előttük az ajtót, bepakolta a bőröndöket, majd egy elegáns mozdulattal
ráhajtott a városközponthoz vezető négysávos útra.
Emily most járt először Los
Angelesben és teljesen lenyűgözte a látvány. Nem feltétlenül jó értelemben. Az
orra szinte az ablaknak nyomódott, ahogy a hihetetlen felhőkarcolókat nézte a
pálmafákkal szegélyezett úton suhanva. Angie valakivel csacsogott az apja
telefonján, valószínűleg éppen Kristen lányával, Jodieval.
-Hogy tudott itt élni? Hiszen maga angol! – kérdezte enyhe
borzongással. Még alig tette a lábát erre a földre, de máris nyomasztotta a
hamisítatlan amerikaiságával, pedig tisztában volt vele, hogy ez csak a felszín. Ha alkalma lesz jobban belátni a színfalak
mögé, talán kicsit barátságosabb benyomást szerez majd. Vagy végképp elretten.
Robert az emlékezéstől kissé kesernyésen elmosolyodott.
-Ha az embernek feladata van, ráadásul egy olyan társ áll
mellette a mindennapokban, akiért bármit megtenne, akkor a helyszín úgyszólván
mellékes. Hamar hozzá lehetett szokni, pedig hát Londonhoz képest tényleg nagy
váltás volt, de hát én a városnak ebben a részében csak nagyon ritkán jártam.
Vannak azért barátságosabb kerületei is. Ahol pedig lakni fogunk, az azt
hiszem, magának is tetszeni fog. Egyébként ez is csak egy olyan hely, mint
bármelyik másik a világon. Vannak csodás oldalai és vannak rondák, amiket jobb
lenne nem ismerni.
A tengerparti házat eladta ugyan, amikor Londonba költözött,
de Jasmine, aki mostanra már kiválóan képviselte az érdekeit, erre a hétre
szerzett egy házat azon a partszakaszon. Még nem volt benne biztos, hogy ez
mennyire jó ötlet. Tartott tőle, hogy túl sok emléket, túl sok fájó sebet fog
feltépni az óceán zúgása, az épület látványa, mert abban biztos volt, hogy merő
mazochizmusból elzarándokol majd odáig; csak nem volt biztos benne, hogy erre
lelkileg fel van-e készülve.
-Kérdezhetek valamit? – zavarta meg a gondolatait Emily
hangja.
-Attól függ, mit szeretne tudni. Ebben a városban mindig
félek a kérdésektől. – grimaszolt Robert, aztán a lány bizonytalan tekintetét
látva folytatta. –Ismerjük már annyira egymást, hogy nyugodtan kérdezzen meg
bármit, amire kíváncsi. Ha nem tudok vagy nem akarok válaszolni, akkor ne
haragudjon, ha adós maradok a válasszal. Oké?
-Oké. … A felesége itt van eltemetve, igaz?
-Huh, sikerült feltennie A kérdést Emily. – nyögött Robert.
–Ez olyan része az életemnek, ami nem beszédtéma.
-Csak azért hoztam szóba, mert elvinném Angiet hozzá, ha nem
haragszik érte. Nagyon sokat mesélt az anyukájáról és tudom, hogy hiányzik
neki. Talán ha viszünk pár szál virágot, kicsit mesél neki a vele történtekről,
az őt is megnyugtatná. De ha nem tartja jó ötletnek, akkor ne haragudjon, hogy
szóba hoztam. – suttogott a lány.
Robert meglepve nézett rá, aztán megmasszírozta az
orrnyergét, mint mindig, ha valami nehéz döntést kellett meghoznia. A lányára
nézett, aki talán nem hallotta, miről sutyorognak, bár ő a maga részéről majdnem
biztos volt benne, hogy a kis hamisnak láthatatlanul is ott van köztük a
fülecskéje. Végülis, miért ne. Legalább önmagához legyen őszinte, tervei vannak
ezzel a lánnyal, akkor pedig akár Emily is elmehet velük Carához. Ha
szerencséje van, Cara még valami jelet is küld neki odaátról, amivel segít eligazodni
ebben az érzelmi zűrzavarban.
-Én magam is el akartam vinni, de ha eljön velünk, talán
tényleg könnyebbé teheti Angienak a dolgot. Én nem is gondoltam volna
ilyenekre, mint amikről beszélt. Gondoltam odamegyünk, viszünk egy csokor
virágot, aztán hazamegyünk, pedig talán igaza van, és Angienak segíthet, ha egy
kicsit beszélhet az anyjához. Mostanában én is sokszor látom, hogy sóvárogva
nézi a barátnőit, amikor az anyjukkal csinálnak programokat, és tehetetlennek
érzem magam, amiért nem tudom neki ezt megadni. Azt hittem, az első hetek,
hónapok a legnehezebbek, de ahogy telnek az évek, egyre nehezebb szülőnek lenni,
legalábbis így egyedül.
-Jól csinálja. – köszörülte meg a torkát a lány, aztán újra
kinézett az ablakon, mintha az előbbi bensőséges beszélgetés le sem zajlott
volna közöttük. A férfi pedig úgy érezte ettől a rövid elismerő mondattól,
mintha érdemrendet tűztek volna a mellére.
4 megjegyzés:
Mire a végére értem, pont idesütött a nap a kávémra ;) én is mosolygok.
Bírtam O.o a vén f.... "poént" ;) , Emily tervét Angievel, hogy megint szuper ötletekkel álltál elő a filmek terén!
Én is attól tartottam, mint Pixie, de imádom, hogy így belátja: változások előtt áll az élete hosszú idő után..
Köszi-puszi
Emily ösztönösen is tudja mi lakozik a férfiban! Jó társak lesznek biztosan, csak hát oda el is kell jutni, és én ezt az utazást imádni fogom kívülről nézni. *sóh
Érdemrendet érő beszólás nagyon ütős volt, és szívhez szóló.
Nem mondok vele újat, de imádom ezt a történetet. /még mélyebb sóhaj
Köszönöm! ;)
Nagyon szeretem ezt a törit!! :)
Rob a nagy öreg xDDD Azért még ne temesd magad drága! :D
Hahj egy fél mondattal, vagy csak egy villanásnyi említéssel összefacsarod a szívem. Rob kínozni fogja magát a ház meglátogatásával. Aztán ott lesz a temetős jelenet. Fogunk sírni igaz? :'(
Nagyon-nagyon várom már mire jutnak egymással, mire lesz jó ez az út. :)
Kis zene ajánló: http://www.youtube.com/watch?v=BzZFh1Gt6Ac (lassan indul, de aztán 2 perctől imádat! kis melankolikus szám, el tudom képzelni, ahogy Rob ül a parton fúj a szellő és nézi a vizet, miközben mereng)
Köszi az élményt.
Holnap is jövök!
Puszi
Az az igazság ,hogy nekem még mindig tetszik / kv nélkül is XD /
Megjegyzés küldése