"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. március 23., szombat

Az álmok néha valóra válnak 18.



Teltek a napok, lassan mindenki megszokta ezt az új élethelyzetet. Esténként Angie nem tett keresztbe nekik, cserébe pedig napközben igyekeztek a lehető legkevesebbet foglalkozni egymással, és a környezetükre koncentrálni. Az apró érintések, és az ezekből kiinduló borzongások kapcsán elcsattant pár csók, de inkább csak játékosan, mint szenvedélytől fűtötten. Ám amikor elcsendesült a ház, mindkettőjükben felizzott a nap közben parázsló érzékiség. És Robert bevásárolt, hogy ne többé ne érje kellemetlen meglepetés. 

Robert az egyik nap a West Enden járt, Jeremy Fox-szal tárgyalt, aki arról próbálta meggyőzni már hónapok óta, hogy próbálja ki magát újra a színpadon. Lett volna egy jó darabja, a Júdás csókja, könnyed századelős vígjáték, benne egy nagyon szerethető figurával.  Őszintén szólva megijedt a kihívástól, amit a feladat jelentett, hiszen a forgatásokon annyi rövid részletben vették fel a jeleneteket, hogy játszva megbirkózott a szövegtanulással. De egy egész estét végig koncentrálni… valaha régen még ment, de elszokott tőle, és fogalma sem volt róla, sikerülne-e újra. Nagy volt a csábítás, de nagy volt a személyes bukás lehetősége is, és nem akarta a kollégákat is kellemetlen helyzetbe hozni. De közben a kis manó a fejében egyre csak sugdosott, hogy éppen ideje valami meglepő újítással előállnia.

Az egész délelőttös beszélgetéstől még nem tudott szabadulni, pro és kontra érvelgetett magában, 
miközben benyitott a házba, ahol a nappali felől érkező kacagás és gőgicsélés hallatán megtorpant. Egy bébi?  Csak nem Lizzyék vannak itt? – derült fel az arca a gondolatra, hogy régen látott nővérét végre magához ölelheti. A babáját közvetlenül a születése után látta ugyan, de azóta se. Mosolyogva lépett be a nappaliba, ahol már kora délután befűtöttek a kandallóba. És a puha szőnyegen Emily ücsörgött, karjában egy bébit ringatva. A gyerek jóval kisebb volt, mint amekkorának Lizzyé kellene, hogy legyen, így aztán kíváncsian körülnézett, hogy vajon ki érkezett hozzájuk vendégségbe. De csak a lánya szaladt eléje, aki a kezét rángatva húzta közelebb a most éppen üvöltő aprósághoz, aki nevetséges erőfeszítéssel igyekezett az apró kis öklét a szájába gyömöszölni.

-Szia apa, nézd, babázunk! Olyan édes és annyira pici még!
-Ki ez a kis krampusz? – cirógatta meg az apróság vörös arcocskáját, aki az érintésre elhallgatott, feléje fordult és azonal cuppogni kezdett. –Éhes vagy, mi? Én is! – vigyorgott rá a férfi, és egy pillanatra átfutott a fején egy kósza gondolat, vajon lesz-e még része ebben a felülmúlhatatlan érzésben, amikor egy ilyen kis bőgőmasinával bővül a család. 
Emily megbűvölve nézte a gyengéd érintést, és abszolút meg tudta érteni a picit, amiért azonnal elhallgatott. Robert ujjai őrá is ilyen hatással voltak. Először a végletekig felizgatták, aztán olyan békével töltötték el, amilyet semmilyen más helyzetben nem érzett még. Elpirult az elkalandozó gondolatoktól, aztán összeszedte magát, hogy a kérdésre válaszolni tudjon.

-A hugom kisfia, Adam. Fogorvoshoz kellett menjen és a családból senki nem ért rá vigyázni, így aztán én jutottam eszébe… ha nem baj?
-Nem, dehogy! - rázta meg a fejét a férfi, aztán elfintorodott, ahogy a pelenka felől érkező szagok elértek az orráig. Emily már mesélt neki a hugáról, Zoéról, aki az érettségi előtt néhány héttel adott életet ennek a picinek, hogy ezzel aztán kivívja a családja haragját. Már persze nem a rosszul időzített szüléssel, hanem magával a ténnyel, hogy ilyen fiatalon teherbe esett, ráadásul az egyetemista apajelölt az első  hírre meglépett még az országból is, felszívódott a felelősségvállalás elől, így aztán Zoé a fiatal, magányos anyák keserű kenyerét rágta, mert a szülei, sőt a másik testvére, Liza is úgy döntöttek, tanuljon megállni a maga lábán, ha ennyire felelőtlen volt. Ő a maga részéről nem értett egyet velük, hiszen ki másra számíthatna az ember a családján kívül egy ilyen nehéz helyzetben, de hát nem szólhatott bele a Hastings familia belső ügyeibe. Azt viszont észrevette, hogy Emily titkon kisegíti a hugát, hol apróbb összegekkel, hol egy vásárlással, vagy mint most, azzal, hogy a picire vigyáz. 

-Tisztába kéne tenni! – fintorgott, ahogy a kis Adam is tekeregve tiltakozni kezdett a tele pelenka miatt. Emily lefektette a szőnyegre, aztán kibontotta a kis rugdalódzót és már a nadrág ragasztószalagját tépte fel, amikor Robert rá akart szólni, hogy ezt inkább a fürdőszobában kéne csinálnia. De már nem volt ideje, a kicsi boldogan sikkantva szabadult meg a büdös batyutól. Emily váratlan a kezébe nyomta a porontyot.
-Bevinnéd a fürdőszobába, amíg kidobom ezt a kis bűzbombát? – kérdezte, aztán feltápászkodott és eltűnt a bejárat irányába. Aha, akkor legalább a kinti kukába viszi, nem a konyhaiba – sóhajtott fel egyetértően a férfi, miközben a kislegényt távol tartva magától a szobájába indult, hogy a fürdőszobában lepucolják a kicsi fenekét. Angie lelkesen követte.

Robert úgy döntött nem vár tovább Emilyre, aki mintha soha nem akart volna visszaérni, ezért a karjára fektette a most már hason fekve kapálózó gyereket, a csapnál megengedte a melegvizet, aztán igazán csak egy kicsit utálkozva mosni kezdte róla a kicsit nyálkás trutyit. Olyan ez, mint a biciglizés, ha egyszer belejöttél, sosem felejted el – gondolta elégedetten. Amikor végzett, Angie szolgálatkészen tartott oda neki egy friss frottir-törülközőt. Bevitték a szobába, és a franciaágyra fektették a becsomagolt kis hisztérikát. Aztán tanácstalanul néztek egymásra. Emily hol a fenében lehet a tiszta pelussal és a kicsi ruhájával?  Magyarázatként odakintről Claire nagyi hangja szűrődött be és a férfi elfintorodott, ahogy arra gondolt, ha az anyja meglátja ilyen apáskodó szerepben, vége-hossza nem lesz megint a célozgatásoknak, hogy mikor lesz újabb unokája. Jól ismerte már az anyját.

A következő pillanatban kitárult az ajtó és Claire dugta be a fejét.
-Itt vannak! – kiabált ki Emilynek, aztán már ott is állt mellettük és a picit nézte. –Milyen helyes kisfiú! – nézett fel lapos oldalpillantással a fiára, aki ettől a szemeit forgatta. Na, pontosan erre gondolt. Az anyja imádta Angiet, de már többször kérdezgette tőle, hogy nem vágyik-e egy kisfiúra, aki tovább vinné a Pattinson nevet? Dehogynem vágyott volna, ki ne vágyna rá? Hallotta eleget, hogy az apjával is madarat lehetett volna fogatni, amikor ő megszületett, pedig Richard imádta a nővéreit is, de hát egy fiú… minden apa álma. Oké, valaha mindent megadott volna érte, de Carával nem mertek belevágni egy újabb veszélyes gyerekvállalásba, úgyhogy szép mélyen eltemette magában az álmot, amit most az anyja az új fejlemények fényében alighanem megint a tíz körmével fog a felszínre kaparni. Közben a kicsi újra tekeregni kezdett, ezért érte nyúlt, hogy felemelje. A következő pillanatban egy tűzoltó fecskendő erejével Adam Hastings szembepisilte. 

Angie nevetve nyújtotta oda neki az alvó pólóját, hogy megtörölközhessen, ő pedig megnyugodva konstatálta, hogy legalább nem ejtette el ijedtében a gyereket. Az anyja nemes egyszerűséggel csak önfeledten kacagott rajta. Emily ebben a percben lépett be és a látványtól  - ha netán eddig nem is – de most feltétlenül szerelmes lett a férfibe. Állt az apróságot a vállára borítva, miközben másik kezével  a pólójával dörgölte az arcát, aztán bosszúság helyett nevető szemekkel nézett őrá.
-Hozz egy pelust, mert ez a gengszter főcsővezetőt játszik a parányi kukacával!
Emily meglobogtatta a kezében tartott pelust és rugdalódzót, aztán átvette tőle a gyereket és meglepően gyakorlott mozdulatokkal becsomagolta. Adam közben újra rájött, hogy éhes, és teljes hangerővel bömbölni kezdett. Amikor Emily végzett, a farzsebéből elővette a kis cumisüveget, amiben a megmelegített anyatej lötyögött. 

-Ki akarja megetetni? – fordult a Pattinson család felé, akik közül Angie könyörgő szemekkel nézett rá. –Én is jelentkezhetek? Aztán elhelyezkedett az egyik mély fotelben és Emily az ölébe fektette a picit, Angie pedig óvatosan a kis Adam szájához érintette a cumit. A kicsi mohón kapott rá, a kislány pedig boldogan mosolygott fel a felnőttekre.
-Na, erről beszélek! – bökte meg Claire a fia oldalát, miközben büszkén figyelte az unokáját. Robert szeme előtt felrémlett az a tíz évvel ezelőtti időszak, amikor ez a kislány bömbölt ilyen fültépően hangosan tekintet nélkül arra, hogy nappal van vagy éjszaka. De ilyet nem csinált – nézett végig elázott pólóján, aztán ő is beslisszolt a fürdőszobába, hogy tisztába tegye saját magát is, meg a gondolatait is, mert az anyja lelkesedése – úgy tűnt – őt is megfertőzte és csendben álmodozni kezdett egy szöszi kisfiúról.
*
A kis közjáték után, Robert néhány nap múlva kissé kedvetlenül ébredt rá, hogy a párizsi interjú és fotózás könyörtelenül közeleg, és pont akkor kell elmennie itthonról, amikor legerősebben hajtja a vére… amit nem tagadhat most már, hogy a szíve pumpál napról napra hevesebben. Egyszerűen nem tudtak betelni egymással, a lassacskán felfedezett új érzéssel. Mintha az anyja szavai váltak volna igazsággá, megragadott minden alkalmat, mintha az eltelt éveket akarná bepótolni, pedig egyszerűen csak Emily varázsolta el az odaadásával és szenvedélyével.

Egyetlen dolog vigasztalta ebben a rosszul időzített utazásban, hogy annyi év után együtt tölthet néhány napot régi jó barátjával Matthew Goode-al. Már az idejére sem emlékezett, amikor együtt vettek részt a Hackett cég divatfotózásán, aztán hosszú időre elvesztették egymást szem elől, s végül mindketten a film világában kötöttek ki. Matthew sajátos fanyar humora és sármja főleg a könnyed romantikus sztorik felé vitte a munkásságát, de nem elégedetlenkedett, mert kicsi volt ez a torta, amiből olyan nagyon sokan szerettek volna részesülni, úgyhogy hálás volt minden falatért, ami jutott neki.

Az utazás előtti estén nem tudtak összebújni Emilyvel, mert a menzesze a lányt eléggé megviselte, így aztán másnap korán reggel kissé frusztráltan ült fel a repülőre, abban bízva, hogy legalább a hazaérkezés édes lesz majd újra. Az utolsó éjszaka amúgy maga volt a tömény rémálom.  Az első alkalomról álmodott, és talán még vigyorgott is álmában egészen addig, amíg reszketve fel nem ült az ágyon. Ha ez a valóságban is így történt …volna, az maga lett volna a tragédia… Ölelte Emilyt és kicsit félt, hogy nem tud majd neki örömet szerezni, de aztán mégis egészen jól alakultak a dolgok. Ösztönösen ráéreztek, mi esik jól a másiknak, aztán tisztán érezte a szárnyalást is, mígnem Cara nevét suttogta, és ettől mindketten ejtőernyő nélkül zuhantak alá… Emily teljesen összetört, őt pedig az önutálat érzése öntötte el. Az álom annyira valóságos volt, hogy másnap reggel nem is mert a lányra nézni, mert ha beigazolódik, hogy a valóságot élte újra, akkor képtelen lett volna elutazni, szerződéses kötelesség ide vagy oda. Abban reménykedett, ha megtörtént volna a lehetetlen, akkor Emily pofonvágta volna. De a lány derűsen, bár kissé szomorkásan csókolta meg, amikor a taxi megállt a ház előtt. 

Robert a reptérhez vezető hosszú úton még mindig nem tudott szabadulni az álmától. Olyan sokáig élt a múltban, mi van, ha végleg benne ragadt? Annyira sokszor bukkan fel Cara képe a mindennapokban, hogy már néha önmagának kellemetlen, és ha ennek valamilyen módon nem képes véget vetni, előbb-utóbb egy rossz pillanatban elszólhatja magát, és tönkre tenne ezzel mindent, ami pedig olyan szépen alakulgat közöttük. Egy szót nem szólhatna, ha Emily otthagyná, amikor még a legmeghittebb perceikbe is befurakodna a múlt. Egy ilyen helyzettel még ő maga sem tudna együtt élni, ha a lány helyében lenne. Eltökélt volt, hogy tesz a dolog ellen, csak az volt a hiba, hogy fogalma sem volt róla, hogyan.
*
A reptéren Matthew már a tranzitban várt rá. Megölelték egymást, aztán egészen a beszállásig az eltelt évekről beszélgettek. Matt nevetve csapta hátba, hogy mennyire megöregedett. Hova lett az a simaképű srác, aki az elegáns Hackett ruhákban feszített mellette?  Robert figyelte a barátját, aki szinte semmit nem változott, még az arca is olyan kölyökképű maradt, mint annak idején, és arra gondolt, hogy könnyen beszél ez a nyegle fickó, aki középszerű filmekben ugyan, de rendszeresen áll a kamerák előtt, nem nősült meg, hanem szálldogál egyik csinos barátnőjétől a másikig, és a legnagyobb gondja az volt, hogy tartson kutyát vagy sem. Végül persze a nem mellett döntött, mert még ennyi elköteleződést sem akart megkockáztatni. És ez a seggfej beszél neki öregedésről?  Éppen ezért kicsit még rá is játszott, amikor útközben a stewardess látványosan az ő kedvét kereste. Matthew röhögve csinált is róluk egy fotót, amikor a nő a karjára tette bizalmasan a kezét, miközben egészen az ölébe hajolva – és a feszes merész blúz dekoltázsába betekintést engedve  - magyarázott valamit.  A dolognak persze nem lett volna folytatása, annak ellenére, hogy a nő leszálláskor a kezébe csúsztatta a telefonszámát.
*
Emily a csengetésre az ajtóhoz ment, és a kaputelefon monitorján egy torzonborz, de ismerős figurát fedezett fel. Marcus Foster, ez Robert egyik barátja. Beengedte a férfit.
-Jó estét! – köszönt barátságosan a férfi. –Robert itthon van? Hívtam a telefonját, de nem vette fel. Bocsánat, be sem mutatkoztam, Marcus vagyok, Rob barátja.
-Tudom, megismertem, …bár még nem találkoztunk – tette hozzá sután Emily, aztán kezet nyújtott. –Emily Hastings vagyok, Angiera vigyázok. Robert nincs itthon, Párizsba repült ma reggel. Csak a hétvégére ér vissza. 

-Ó, az remek! Úgyis a vasárnapi koncertemre akartam meghívni. – A férfi mosolyogva mérte fel, és látszott a szemén, hogy tetszik, amit lát. Igazából már nem volt mit mondania, de nyilvánvalóan szeretett volna még maradni, így  megkérdezte az első dolgot, ami az eszébe jutott:
-Hol van Grace? Ő szokott Angiere vigyázni.
Grace... kutatott a memóriájában a lány, aztán eszébe jutott az első nap, amikor Angie említette, hogy a régi lány, aki őrá vigyázott, férjhez ment Skóciába.
-Grace ... férjhez ment még a nyár végén, és Skóciában költözött. – adta meg a kért felvilágosítást, aztán zavartan elhallgatott. Miért volt érdekes, hogy hol a régi lány? 

-Akkor maga azóta Robékkal van? – nézett rá meglepetten a férfi.
-Igen, már több mint három hónapja. – bólintott, s közben elkalandozott, hogy uramisten, három hónap és mennyi minden történt ez alatt a rövid idő alatt. Az utolsó időszak emlékeitől elmosolyodott, bár ennek nem is volt tudatában. Marcus elbűvölőnek találta ezt a mosolyt, meg az egész lányt, és nem is értette, Rob hova tette a szemét, hogy még nem szedte fel. Mert biztosan nem szedte fel, arról a haverjai tudnának, már rég be is mutatta volna nekik. Ha viszont öreg barátja ilyen vaksi, akkor ő megragadja a lehetőséget, mielőtt Tom hajtana rá, hiszen neki kifejezetten az ilyen szőke bombázók a kedvencei. 

-Ha van kedve, jöjjön el maga is! Van nálam egy cd, azt itt hagyom, mert nem biztos, hogy ismeri a dalaimat. – nyúlt a zakója zsebébe és a cd-t letette a lány elé az asztalra.
-Nagyon kedves, köszönöm, de azt hiszem, nekem csak a cd marad, mert ha Robert elmegy, valakinek Angieval is kell maradnia - vágott Emily egy sajnálkozó fintort, és erről az egészről eszébe jutott, milyen faramuci helyzet is lesz az, amikor a bébiszitter randija miatt egy másik bébiszitterre lesz szükségük. A szemben ülő férfi kíváncsian méregette, aztán csücsörített egy kicsit és megszólalt, miközben már felállt, hogy elbúcsúzzon.

-Mondja meg neki, hogy lehet, hogy Tom és Bobby is el tudnak jönni. Már úgyis nagyon régen volt alkalmunk összejönni így négyesben, mint a régi szép időben. És Emily, ha meg tudná oldani, én nagyon örülnék neki, ha el tudna jönni maga is. Kérem, próbálja meg! A kedvemért!
A tekintet, amivel ezt az utolsó mondatot hozzáfűzte, beszédes volt. Ez a pasi udvarolni próbál – döbbent meg a lány, és elpirult, ahogy arra gondolt, a végén még sikerül összeugrasztania a régi barátokat. Jézus Mária, ezek után kizárt dolog, hogy elmenjen arra a koncertre. 


4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!
Óó! Kérlek mondd el, hogy honnan szeded ezeket a mondatokat :"ez a gengszter főcsővezetőt játszik a parányi kukacával!" :)? Jaj nagyon élveztem! :)
Rob tudatalattija is megszólalt?
És Marcus?
Kíváncsian várom a következő részt!
An

csez írta...

Méghogy "laza, semmi különös nem történik benne" fejezet?!?! O.o
Babázik!!! Az ujjai!!! Álmodik és szenved tőle (egyébként igen jól teszi! ;) ) És amiken az eszük jár....
Claire anyut lájkolom, Marcus muhahahaaa...
Kösz&pusz
Nekem nagyon tetszett ;)

Pixie írta...

Babázás vitt nálam mindent, legalábbis azt hittem, aztán tarolt az álom. o.O Na Rob hogy is volt az? :D
Marcus csak maradjon a seggén! Mert fenéken billentem, ha esetleg ráhajt Emilyre, Robot is megverem, ha az meg arra a következtetésre jut valami megvilágosodás folytán, hogy át kell engednie Emilyt, és összejönnek... nem tudom miért pörögnek vészforgatókönyvek a fejemben. Tudom, hogy valamire készülsz. :D De már nem találgatok, mert tudom, hogy úgyse jövök rá, amit a legjobban szeretek az írásaidban az ötletességen és a stíluson kívül. :)
Köszi
Pixie

zsorzsi írta...

Helyes volt ez a rész.Nem fogom itt ismételgetni a lányokat, hoztad a formád Juci!