Az álmok néha valóra válnak 19-20.

Sziasztok!
Vasárnap van és úgy gondoltam, pont a hétvégén nem tehetek fel nyúlfarknyi részecskét, így aztán két kis nyúlfarkot kaptok egyszerre. Szép napot mindenkinek! Akkor is ha itt éppen -6 fok van odakint.

*** 

19.

Robert nyűgös volt. A fotózás nehezen haladt, utálta az egészet, tényleg öregnek érezte már magát ehhez a bohóckodáshoz, hogy a ventillátor keltette szélben lobogó inggel ácsorogjon órákon keresztül szívdöglesztő pillantásokat vetve, időnként alsónadrágig eláztatva. Akármi is lesz ez a pacsuli, amihez őt találták ki mézes madzagnak, mégis csak átverés az egész. Attól, hogy valaki majd megveszi ezt a férjének, barátjának, az illető még marad ugyanaz a köpcös, kopaszodó figura, aki volt – gondolta igazán csak egy cseppet gőgösen, annak a férfinak a magabiztosságával, aki azért kapott már néhány rajongói levelet, és mostanra már elfogadta, hogy a reggelenként bedagadt szemmel visszanéző pasi ott a fürdőszoba tükörben azért valóban az átlagnál talán mégis kicsit jóképűbb. 

Matthew is csak felhúzta, mert megszerezte a stewardess telefonszámát, aztán ha már nála volt, hát fel is hívta és megbeszélt vele egy hármas randit estére. Christinnek nem volt ellenvetése, így aztán a  tegnap estét együtt töltötték a szálloda bárjában, nem kevés vodka és sör társaságában, amitől most éppen szétrobbanni készült a feje. Bár, a nőnek nem lett volna ellenvetése, ő azért inkább kimaradt az este további részének közös élvezetéből, s ugyan a liftbe még együtt tántorogtak be, de ő egy emelettel korábban kiszállt és egyedül hajtotta álomra a fejét. A most nagyon zúgó fejét. Bassza meg! Nincs valakinél egy aszpirin? -  nézett szét a műteremben, de ez a sok művészlélek első ránézésre valószínűleg más szerekkel orvosolja a problémáját, így aztán inkább csöndben maradt és szenvedett tovább. 

Az már csak a hab volt a tortán, hogy vele ellentétben Matthew frissen, üdén falta a tojást a reggelinél, amitől neki a gyomra fordult fel. Csak egy üres kávét ivott egy üres croissanttal, és ahogy az ajtó fölötti órára nézett, a gyomra hangosan megkordult. Már fél kettő van. Emberek ezek? Meddig akarnak még itt tökölni ezekkel a beállításokkal? Úgy döntött, még ad nekik egy negyed órát. Utána, ha törik, ha szakad, keres valami helyet a közelben, ahol ehet, különben itt fog elájulni a flancos selyemingében, ami csurom vizesen tapadt rá és legszívesebben letépte volna magáról. Egy fanyar grimasszal az orra alatt arra gondolt, ha ez a pasi olyan nagy szám fotós lenne, mint amilyennek képzeli magát, akkor megőrülne azért a váratlan pillanatért, mert az legalább egy természetes, elkapott pillanat lenne. Ha egyáltalán el tudná kapni, de igazság szerint nem nagyon nézte ki belőle.

*

Emily unottan lapozgatta az újságot, amit egy idősebb nő hagyott a padon itt az iskola előtt, ahol a halvány napsütésben Angiere várakozott. Hideg volt, de a nap küzdött, és ő hálás volt ezért a küzdelemért, mert a kedve kicsit jobb lett tőle. Hiányzott a férfi! Hiányzott a reggeliző asztaltól, ahogy az újságot lapozgatja, a dolgozószobájából, ahogy hálásan nyújtja a kezét a csészéért, és leginkább este, ahogy …Na, nem! Ezt nem fogja itt továbbgondolni – vigyorodott el; aztán – bár a nap tovább próbálkozott – a lelkében hirtelen beborult, ahogy a cikket próbálta kibetűzni, bár a szemei bepárásodtak.

A képen Robert egy másik fickóval és egy nővel összekapaszkodva láthatóan elég piás hangulatban integetett a liftből a fotósnak. Komoly meló lehet egy ilyen fotózás, ha esténként megengedhetik maguknak ezt az ereszdelahajamat – gondolta kicsit epésen.  De ha még csak a haját szorongatná Robert annak a dögös barna nőnek. De nem, azok a hosszú ujjak, amik nemrégen még az ő testét becézték, most azt az idegen derekat ölelték szorosan. Nem nagyon vigasztalta a látvány, miszerint a másik férfi legalább ennyire lelkesen kapaszkodott a vigyorgó nőbe. Bele sem akart gondolni, a szobájukba érve miket művelhettek, de bármennyire nem akarta elképzelni, a képek azért könyörtelenül megjelentek a szeme előtt. Ez lenne akkor a valóság a férfival kapcsolatban? Elsuttogott nagy szavak, aztán az első adandó alkalommal egy kis lazítás? Eddig is ilyen volt, csak ő nem vette észre, vagy csak megrémült az itthon kialakulni látszó kötöttségtől és még utoljára ki akart rúgni a hámból? Egyik kérdés rosszabb volt, mint a másik, válasz pedig végképp nem volt egyikre sem. Észre sem vette, hogy közben Angie mellé telepedett, csak amikor a kislány megfogta az újság szélét. Akkor ijedten csapta össze a lapokat. Ha már az apja nem gondol rá, akkor majd ő megóvja a kislányt, hogy olyannak lássa az apját, amilyennek eddig még elképzelni sem tudta.

*

Robert fáradtan nyúlt el a szobájában, mert a kikövetelt ebéd után még hosszan cincálta az idegeit az a barom. Még szerencse, hogy beleszólása lesz a megjelentetni kívánt fotók kiválasztásába, mert amit az a szerencsétlen fotóművészkedett, attól a közönség legfeljebb csak röhögőgörcsöt kapna. Ő már nem akart megbotránkoztatni senkit, csak a legjobb formáját akarta hozni, ha már nyomtatásban megmarad az utókornak, de ez szinte lehetetlen volt ebben a koncepció nélküli bohóckodásban. Éppen lehunyta a szemét, amikor megszólalt a telefonja. Marcus! – csillant fel a szeme az ismerős számot látva. 

-Szia! De régen hallottam a hangodat!

-Szia! Végre elértelek! Voltam nálad, de az a csaj, aki Angiera vigyáz, mondta, hogy Párizsban vagy. De azt is mondta, hogy hétvégére hazaérsz, úgyhogy végezd a dolgodat, aztán vasárnap gyere el a lemezbemutató koncertemre. Nagy buli lesz, a hely ötezer embert tud fogadni és állítólag eladtak már majdnem minden jegyet.

-Hó, akkor feltörtél haver! Vége a kis füstös kocsmákban zenélésnek?

-Hát, ennyi év után azért már ideje volt. De nem is ez a lényeg. Te Rob, te nem is mondtad, hogy Grace elment és helyette egy ilyen helyes kis szöszkét vettél fel Angie mellé. Apám, első látásra beleestem. És tudod mi a legszebb a dologban? Hogy szerintem én is jó vagyok nála. Szóval, szerezz valakit vasárnapra a lányod mellé, mert a kis bébiszittert is meghívtam. 

Robert már az első Emilyre vonatkozó mondatnál kiegyenesedett, de ez az utolsó már majdnem sok is volt. Megköszörülte a torkát. Marcus az egyik legjobb barátja, mégsem küldheti el a fenébe csak azért, mert összefutott Emilyvel, de valahogy az értésére kéne adni, hogy tiltott vadászterületre tévedt.

-Miből gondolod, hogy bejössz neki? – kérdezte kicsit karcos hangon.

-Fene tudja, nem tudnám neked elmagyarázni, érzem, meg hát látni kellett volna a szemét, amikor rájött, hogy szeretném, ha ő is ott lenne.

-Te Marcus... tudod, ez az Emily... szóval ...

-Most mi van? Azért mert nálad dolgozik? Nyugi, nem fogok nálatok kavarni vele. Biztos van munkaideje, ami után eljárkál otthonról. Na, hát majd én vigyázok rá, hogy rossz fiúkkal össze ne fusson.

-Marcus! Jár valakivel. – bökte ki végre reményei szerint elég határozottan.

-Igen? Nekem nem úgy tűnt. Na mindegy, majd megkérdezem tőle. Ma felugrom hozzá, de akkor a csokor virágot, amit vettem az előbb, azt a kocsiban hagyom. Mert ha igazad van, akkor elég hülyén fogok festeni vele az ajtóban. 

Még váltottak pár jelentéktelen mondatot, amiből megtudta, hogy talán Tom és Bobby is ott lesznek vasárnap este, aztán Marcus vidáman elköszönt tőle, hogy Emilyhez siessen, ő meg csak nézte a süket telefont a kezében, és szíve szerint a falhoz vágta volna.

Robert úgy döntött, hogy ennek a napnak el sem kellett volna kezdődnie. Reggel óta nem volt egy óra, amire azt mondta volna, hogy na, ezért megérte felkelni, de mind közül ez a mostani volt a legrosszabb. Végül úgy döntött, hogy Emilyre bízza a magyarázkodást. Volt neki baja egyébként is elég, mert az a gondolat, ami az indulás előtti éjjel szöget vert a fejében..., azóta sem tudott szabadulni tőle. És egyre inkább biztos volt benne, hogy azért kísérti a dolog, mert ez a valóságban is megtörtént. De akkor Emily miért hallgatott? Tisztázniuk kellene, mielőtt közéjük áll és elválasztja őket, de ezt innen a távolból képtelenség. 

A fenébe ezzel a fotózással! Le kellett volna mondani vagy elhalasztani. Mit számítanak ezek az idétlen fotók, amikor most az lenne a legfontosabb, hogy otthon bizonyítsa, mennyire fontos neki a lány és elérje, hogy Emily számára meg ő jelentse a legtöbbet. Marcus még a végén jól  beelőz és megvigasztalja, aztán ő meg nézhet utánuk szélütötten. Valahogy helyre kellene hozni azt az orbitális hibát!

Pedig amíg ki nem nyitotta a száját, Emilyvel volt az utolsó pillanatig, vagy még akkor is... nem is jutott eszébe a felesége. De ha kimondta a nevét ... Az csak valami fatális véletlen elszólás lehetett. Otthon kéne lennie, hogy bebizonyítsa neki, hogy maga mögött hagyta már a múltat, bármi is történt akkor éjjel, most már Emily neki a legfontosabb. Igen, ezt kéne tennie, nem pedig itt pózolni óraszám olyan tekintettel, amilyen csak kizárólag Emilynek dukálna.

Épp a telefon után nyúlt, amikor az megszólalt. Emily! Lám, ő is érzi, hogy beszélniük kell!

Aztán az első mondatok után elsápadt és csak annyit sziszegett a telefonba: Ki vagy rúgva!

*

Angie bánatosan nézett Emilyre, ahogy az iskola portása felvilágosította őket, hogy a busz a gyerekekkel már egy órával ezelőtt elindult.

-De én úgy tudtam, hogy 10-kor indulnak csak. Annyira szerettem volna elmenni erre a kirándulásra! Apával sosem megyünk a hegyekbe, pedig a hónál nincs csodásabb dolog! – emelte fel Angie elkeseredetten, de a szikrázó pihéktől elvarázsolva, kis kezét, ahogy a szállongó égi vándorok megültek a kabátja ujján. Emily körülnézett. Valóban csodás volt már itt a városban is a mindent betakaró korai hóesés. Hát még a hegyek között milyen lehet, ahova az egész osztály  elment, csak Angie maradt itthon véletlenül. A szíve szakadt meg a gyerekért és úgy döntött, lesz ami lesz, kocsiba ülnek és a többiek után erednek. Fogta a kicsi csomagját és leintette az első taxit, ami közeledett. Hazamentek és a garázsból kiállt a hatalmas Land Roverrel.

20.

Angie kétkedő tekintettel méregette Emilyt, ahogy a hatalmas autóval lassan kitolatott a garázsból, de amikor kinyitotta a hátsó ajtót, és bekötötte a kislányt a biztonsági gyerekülésbe, Ang biztatóan rámosolygott. Összepacsiztak, a nő mellé tette a táskát, aztán vett egy nagy levegőt és a kormány mögé ült. Tisztában volt vele, hogy Roberttől még nem kapott engedélyt arra, hogy a kislányt fuvarozza, de a férfi messze volt, a kislány meg elkeseredett a meghiúsulni látszó kirándulás miatt. Ez egy vészhelyzet, döntötte el, és a gázra lépve óvatosan nekiindult.

Az út nagy részét már megtették, Angie elszunyókált, a Fun szólt éppen, és ettől önkéntelenül is vigyorogni kezdett, miközben ujjaival a kormánykeréken dobolta a ritmust. 

A hó nagy pelyhekben hullott, de a téli gumik még biztonságosan tapadtak az útra, persze a viszonylag alacsony sebesség mellett. Ha ebben a tempóban mennek végig, ő is kénytelen lesz a környéken szállást keresni magának, mert ebben az időben nem szívesen indulna vissza Londonba.

Egész idő alatt a visszapillantó tükröket leste, de rajtuk kívül nem sokan keltek útra. Meg tudta érteni. A másik autó szinte a semmiből tűnt fel és mire Emilynek feltűnt volna, hogy lassítás nélkül rohan feléjük, már hallotta is a csattanást és behunyta a szemét, hogy a ringlispílre emlékeztető forgástól ne szédüljön el. Az első gondolata Angie volt, de nem mert hátranézni, várta az alkalmat, hogy a gumik megtapadjanak és ő újra ura lehessen a járműnek. A másik kocsi szinte lepattant róluk és az út széli szalagkorlátnak csapódva szikraesővel csúszott tovább. A Rover is megállt végre az út közepén és Emily a kormányra borulva imádkozott, hogy senki ne rohanjon beléjük. Hát, legalább nem borultak fel – gondolta lassan megnyugodva, amikor meghallotta, hogy Angie nyöszörög a hátsó ülésen. Álmában érte az ütközés és a gyerekülés ellenére megrándult a nyaka az erőteljes lökéstől. A kocsi mögött hamarosan villogó lámpák tömege sorakozott és egy férfi feltépte az ajtót:

-Jól van?... Jól vannak? – kérdezte aggódva, ahogy a hátsó ülésen ülő gyereket is meglátta. –Már hívtam a rendőrséget és a mentőket. Tud mozogni?

-Emily kábán rázta meg a fejét, aztán rájött, hogy a biztonsági öv tartja a helyén. Megnyomta a gombot, és a mellkasán megszűnt a szorító érzés, ahol megrántotta az öv.

-Angie, jól vagy? – nézett a gyerekre, aki ijedten nézett körbe. –Nekünk jött egy autó, de már semmi baj. Fáj valamid?

-A nyakam – fogta a vékony kis nyakacskát a gyerek. -De nem vészes. Kicsit megrándult. –Emily szeretettel simogatta meg az ijedtség könnyeivel hősiesen küzdő kislány arcát. 

Egy mentő villogva állt meg a kocsi mellett és egy fiatal doktornő máris a kislányt vizsgálta. Merevítőt rakott a nyakára, aztán Emilyhez fordult, aki megrázta a fejét. Neki semmi baja, Angiet nézzék csak meg, mert soha nem merne az apja elé állni, ha valami baja történne. Összeszedte a holmijukat és a rendőrséggel érkező trailer vezetőjével megbeszélte a kocsi elszállítását, aztán a mentősökhöz fordult.

-Mindenképpen vele megyek. – A doktornő bólintott, aztán amíg a rendőrökkel közölték, hogy hova viszik a sérülteket, Emily beült Angie mellé a mentőautóba.

-Nagyon sajnálom, kicsim. Nem így terveztem. Most már biztosan lemaradunk erről a kirándulásról.

-Tudom. – suttogta neki a kislány, aztán Robert jellegzetes mosolya villant az arcán, ahogy Emilyre kacsintott: -Ilyen kalandja viszont egyik osztálytársamnak sem lesz. 

Emily kicsit megkönnyebbülve kócolta össze a haját, aztán egy puszit nyomott az orrára.

A kórházban megvizsgálták és tekintettel a késői órára éjszakára is ott tartották mindkettőjüket. Amikor már Emily biztos lehetett benne, hogy a kislány nem sérült meg, vett egy nagy levegőt és felhívta Robertet.

A férfi vidáman szólt bele a telefonba. Emily első gondolata az volt, hogy ahhoz képest, milyen képek jelentek meg az újságban, a férfi hangja meglepően örömteli volt, mintha attól lenne végre jó napja, hogy ő keresi. Ebben bízva néhány mondatban, az átélt sokktól kicsit reszkető hangon beszámolt a történtekről. A reakciótól elsápadt, aztán könnyeit nyelve csendben letette a telefont.

*

Mi a faszt képzel ez a tyúk, hogy csak úgy leteszi a telefont? – dühöngött Robert, miközben a visszahívó gombot nyomogatta, ahogy számított rá, eredménytelenül. Előrángatta a szekrényből a táskáját és pakolni kezdett. A portát hívta, hogy taxit rendeljen, aztán a fotós telefonját tárcsázta. Naná, ki volt kapcsolva. Matthew azonban felvette. Néhány szóban elmagyarázta neki, hogy a lányát baleset érte, és azonnal el kell utaznia, aztán minden különösebb szócséplés nélkül letette a telefont. Aki nem érti meg, hogy neki mennie kell, az bekaphatja. 

A reptéren az idegességtől már alig látott, amikor közölték vele, hogy a londoni rendkívüli időjárási viszonyok miatt valószínűleg nem fogadnak a repterek járatokat. Aztán mégis felszálltak, és a viszonylag rövid úton volt ideje lehiggadni és azon agyalni, hogy most mi legyen.

Az első és legfontosabb, Angie állapota. Emily azt mondta a telefonban, hogy nem sérült meg komolyan, csak megrándult a nyaka, de ott maradnak a kórházban ma éjszakára. Azon gondolkodott, hogy ő is odamegy, reggelig mindenképpen odaér. Másként úgysem tudná valahogy elsimítani azt a hirtelen mondatot, ami az első pánikroham következtében kicsúszott a száján. Haragudott persze, amiért Emily ebben az ítéletidőben nekiindult a lányával, de hát a napnál is világosabb, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Persze, ki van rúgva, de csak azért, mert nem fizethet a nőnek, aki elrabolta a szívét. Ez világos, nem? Erősen remélte, hogy a lány is megelégszik ezzel a kissé sántító magyarázattal. Mert azt el kell ismerje, hogy hirtelen felindultságában igazságtalan volt és durva. Egy tapló, aki meg sem kérdezte, hogy neki nem esett-e baja. 

A reptéren már bérelt kocsi várta és a gps-be beütötte a kórház adatait. Na, akkor irány az első bocsánatkérés!

Amikor korán reggel beesett a kis vidéki kórház előterébe, már teljesen elcsigázott volt. Az út borzalmas volt, hófúvások nehezítették az előre jutást, már attól tartott, hogy valahol beáll a forgalom és elkerülik egymást a lányokkal, akik valószínűleg vonattal utaznak haza. A telefonja lemerült és nem tudott velük kapcsolatba lépni, így azon izgult egész idő alatt, hogy ne rosszabbodjanak a dolgok, mert már így is éppen elég lesz rendbe tennie, amit azzal a szerencsétlen kifakadással alaposan elszúrt. És ha valaha hazaérnek ebből a fehér pokolból, akkor még előttük áll egy másik nagy beszélgetés arról a bizonyos első estéről. A hátán csorgott az izzadtság, hogy azt a dolgot hogy hozza rendbe, mert most úgy érezte, hogy ennél a goromba kifakadásnál az ezerszer rosszabb lehetett. Hogy a lány sem akkor, sem azóta nem hozta szóba, a lába nyomát kéne megcsókolnia, erre üvöltözött vele. Uramisten, hát már sose fog benőni a feje lágya?

Egy rendőr üldögélt a társalgóban és egy sápadt szőke nővel beszélgetett. A smink nélküli természetes arc – ha lehet – még jobban elsápadt, ahogy őt meglátta. Elnézést kért a rendőrtől és odasietett hozzá. Persze a csók, de még egy apró puszi is elmaradt. Mit is várt, hiszen az utolsó szavak, amiket váltottak, felértek egy testi sértéssel. Emily halkan suttogva beszélt és kitartóan nézte a háta mögötti teret, kerülte a tekintetét. Robert legszivesebben megrázta volna, de tisztában volt vele, hogy sem a hely, sem az időpont nem megfelelő ahhoz, hogy az érzelmeit közszemlére bocsássa.

-Szia! Nem gondoltam, hogy ide tudsz jönni. Angie még alszik. Nincs semmi baja, csak az ütközésnél kicsit megrántotta a nyakát, de ha felébredt és reggelizett, akkor utána hazamehet. Most beszélnem kell Marbleton őrmesterrel és aláírni a jegyzőkönyvet. Addig ülj le vagy menj be nyugodtan Angiehoz. Ha felébred, biztosan örülni fog neked.

A férfi némán bólintott és a szoba felé indult. Nem látta, hogy Emily hosszan elgondolkodva néz utána, aztán letörli az arcán lecsurgó könnycseppeket, mielőtt visszafordul a türelmesen várakozó rendőrhöz.

Robert állt az ágy végénél és Angiet nézte, aki az oldalára fordulva mélyen aludt, nyakán egy szivacsgallérral. Annyira kicsinek és törékenynek tűnt ezen a hatalmas kórházi ágyon. Mit is gondolt Emily, hogy kockára tette az életüket azzal, hogy ebben a kellemetlen időben útnak indult? Mihez kezdett volna, ha történik velük valami? Cara után Angiet is elveszteni – ez maga lett volna a vég. És Emily? Ezt nem élheti még egyszer át! Leült a lánya mellé a fotelba és csak egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán győzött a fáradtság és ő is elaludt.

Emily aláírta a vallomását, kért egy példányt a kórházi zárójelentésből a nővértől, hogy az őrmester azt is az iratokhoz csatolhassa. A vétkes autós csak könnyebb sérüléseket szenvedett. A részegek védőszentje óvta, mint ahogy az esetek döntő többségében ez így is szokott lenni. A rendőr megadta a garázs címét, telefonszámát, ahova a Rovert szállították, aztán jobbulást kívánva távozott. Emily pedig felkapta a táskáját, és beburkolózott a kabátjába. Most nem akart Roberttel találkozni. Most még minden szó túlságosan fájt. Mit tudnának egymásnak mondani, ami meg nem történtté tudná tenni a tegnap elhangzottakat? 

Ha ki vagyok rúgva, akkor úgysem kérheti számon rajtam, hogy hova mentem és mit csinálok!- döntötte el dacosan és a vasútállomás felé vette az irányt. Londonba csak délután indult vonat, és ettől kicsit elkeseredetten ült le a váróterembe. Aztán utasok kezdtek köré gyűlni, meglepően sokan. A pénztárostól megkérdezte, hogy melyik a következő vonat, és amikor megtudta, hogy a Skóciába, Edingburghba tartó szerelvény negyed órán belül érkezik, hirtelen elhatározással megvette rá a jegyet.

A meleg fülkén egy középkorú házaspárral osztozott, de mindketten a könyveikbe merülve töltötték az utazás hosszú óráit, így aztán volt ideje az elmúlt hetek, hónapok történésein gondolkodni. A közelgő karácsony mindenesetre semmivel sem lesz jobb, mint a legutóbbi karácsonya. Akkor Georgetól kapott váratlan és fájdalmas szakítást, most Roberttől. Ez az utóbbi azonban sokkal rosszabb volt. És őszintén szólva sértve érezte magát. Sértve alkalmazottként, nőként, szeretőként. Ahogy nőtt a távolság közte és a férfi között, úgy támadt fel benne a dac. Ismerte már annyira Robertet, hogy tudja, néhány nap vagy akár csak néhány óra múlva már bánni fogja a szavait. De meg kell tanulja, hogy felnőtt férfiként nem vethet oda bántó mondatokat, amiket aztán egy bocsánattal próbálna idővel jóvátenni. Nem. Egyedül csak azt sajnálta, hogy Angietól nem vehetett búcsút, mert biztos volt benne, hogy ezért meg a kislány orrol meg rá, ráadásul joggal.

Átnézte a táskáját, a pénztárcájában volt némi pénz, de vele volt a bankkártyája is, így aztán egy ideig meg tudja húzni magát. A telefonja már úgyis a lemerüléshez állt közel, ezért aztán ki is kapcsolta. A fülke falán elhelyezett tartóba edingburghi reklámanyagok voltak begyűrve. Kihúzta és szórakozottan olvasgatni kezdte. Kis idő múltán már a terve is megvolt a következő napokra.

*

Robert arra ébredt, hogy Angie megfogja a kezét. Biztos volt benne, hogy csak egy pillanatra hunyta le a szemét, és még mindig annyira fáradt volt, hogy ez nyilvánvalóan nem is lehetett másként. Elmosolyodott, ahogy a kócos kis arc szeretettel  vegyes álmossággal pislogott rá.

-Szia! – súgta neki kedvesen és felállt, hogy egy puszit adjon a lányának, aki a világon mindennél és mindenkinél fontosabb volt neki ezen a reggelen. Erről aztán eszébe jutott az a másik kis boszorkány is, aki ezek szerint még mindig a rendőrrel beszélget. Szusszantott egyet, aztán újra a kislányhoz fordult.

-Mi történt, csibe?

-Elment a suli kirándulóbusza, mert én úgy emlékeztem, hogy tízkor indulunk, de közben kilenckor. És nagyon szerettem volna én is ott lenni a többiekkel, ezért Emilyvel elindultunk utánuk. Aztán nekünk jött egy autó, de Em nagyon ügyes volt, mert nem borultunk fel. Én aludtam, csak a csattanásra ébredtem fel, de mire megijedtem, már vége is volt. Csak az volt rossz, amikor pörgött velünk az autó. De aztán megálltunk és egy csomóan jöttek segíteni. Azt hitték, hogy Em a mamám, és velem jött a kórházba.

Robert megsimogatta a gyerekarcot, aki töretlen hittel emlegette az ő Emjét, és elszégyellte magát, hogy amíg a lány mindent megtett a gyerekéért és a biztonságukért, ő maga csak durván letolni volt képes. Még azt sem kérdezte meg tőle, hogy ő vajon hogy érzi magát, pedig biztos jól esett volna neki.

-Figyelj, kicsim! Kimegyek kicsit, beszélek Emilyvel, aztán ha reggeliztetek, akkor felöltözünk és hazamegyünk, oké? – azzal a választ meg sem várva kilépett az ajtón. Odakint azonban nem volt senki.