Vasárnap van és úgy gondoltam, pont a hétvégén nem tehetek fel nyúlfarknyi részecskét, így aztán két kis nyúlfarkot kaptok egyszerre. Szép napot mindenkinek! Akkor is ha itt éppen -6 fok van odakint.
***
19.
Robert nyűgös volt. A fotózás nehezen haladt, utálta az
egészet, tényleg öregnek érezte már magát ehhez a bohóckodáshoz, hogy a
ventillátor keltette szélben lobogó inggel ácsorogjon órákon keresztül szívdöglesztő
pillantásokat vetve, időnként alsónadrágig eláztatva. Akármi is lesz ez a
pacsuli, amihez őt találták ki mézes madzagnak, mégis csak átverés az egész.
Attól, hogy valaki majd megveszi ezt a férjének, barátjának, az illető még
marad ugyanaz a köpcös, kopaszodó figura, aki volt – gondolta igazán csak egy
cseppet gőgösen, annak a férfinak a magabiztosságával, aki azért kapott már
néhány rajongói levelet, és mostanra már elfogadta, hogy a reggelenként
bedagadt szemmel visszanéző pasi ott a fürdőszoba tükörben azért valóban az
átlagnál talán mégis kicsit jóképűbb.
Matthew is csak felhúzta, mert megszerezte a stewardess
telefonszámát, aztán ha már nála volt, hát fel is hívta és megbeszélt vele egy
hármas randit estére. Christinnek nem volt ellenvetése, így aztán a tegnap estét együtt töltötték a szálloda
bárjában, nem kevés vodka és sör társaságában, amitől most éppen szétrobbanni
készült a feje. Bár, a nőnek nem lett volna ellenvetése, ő azért inkább
kimaradt az este további részének közös élvezetéből, s ugyan a liftbe még
együtt tántorogtak be, de ő egy emelettel korábban kiszállt és egyedül hajtotta
álomra a fejét. A most nagyon zúgó fejét. Bassza meg! Nincs valakinél egy
aszpirin? - nézett szét a műteremben, de
ez a sok művészlélek első ránézésre valószínűleg más szerekkel orvosolja a
problémáját, így aztán inkább csöndben maradt és szenvedett tovább.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy vele ellentétben
Matthew frissen, üdén falta a tojást a reggelinél, amitől neki a gyomra fordult
fel. Csak egy üres kávét ivott egy üres croissanttal, és ahogy az ajtó fölötti
órára nézett, a gyomra hangosan megkordult. Már fél kettő van. Emberek ezek?
Meddig akarnak még itt tökölni ezekkel a beállításokkal? Úgy döntött, még ad
nekik egy negyed órát. Utána, ha törik, ha szakad, keres valami helyet a
közelben, ahol ehet, különben itt fog elájulni a flancos selyemingében, ami
csurom vizesen tapadt rá és legszívesebben letépte volna magáról. Egy fanyar
grimasszal az orra alatt arra gondolt, ha ez a pasi olyan nagy szám fotós
lenne, mint amilyennek képzeli magát, akkor megőrülne azért a váratlan
pillanatért, mert az legalább egy természetes, elkapott pillanat lenne. Ha
egyáltalán el tudná kapni, de igazság szerint nem nagyon nézte ki belőle.
*
Emily unottan lapozgatta az újságot, amit egy idősebb nő
hagyott a padon itt az iskola előtt, ahol a halvány napsütésben Angiere
várakozott. Hideg volt, de a nap küzdött, és ő hálás volt ezért a küzdelemért,
mert a kedve kicsit jobb lett tőle. Hiányzott a férfi! Hiányzott a reggeliző
asztaltól, ahogy az újságot lapozgatja, a dolgozószobájából, ahogy hálásan
nyújtja a kezét a csészéért, és leginkább este, ahogy …Na, nem! Ezt nem fogja
itt továbbgondolni – vigyorodott el; aztán – bár a nap tovább próbálkozott – a
lelkében hirtelen beborult, ahogy a cikket próbálta kibetűzni, bár a szemei
bepárásodtak.
A képen Robert egy másik fickóval és egy nővel
összekapaszkodva láthatóan elég piás hangulatban integetett a liftből a
fotósnak. Komoly meló lehet egy ilyen fotózás, ha esténként megengedhetik
maguknak ezt az ereszdelahajamat – gondolta kicsit epésen. De ha még csak a haját szorongatná Robert
annak a dögös barna nőnek. De nem, azok a hosszú ujjak, amik nemrégen még az ő
testét becézték, most azt az idegen derekat ölelték szorosan. Nem nagyon
vigasztalta a látvány, miszerint a másik férfi legalább ennyire lelkesen
kapaszkodott a vigyorgó nőbe. Bele sem akart gondolni, a szobájukba érve miket
művelhettek, de bármennyire nem akarta elképzelni, a képek azért könyörtelenül
megjelentek a szeme előtt. Ez lenne akkor a valóság a férfival kapcsolatban? Elsuttogott
nagy szavak, aztán az első adandó alkalommal egy kis lazítás? Eddig is ilyen
volt, csak ő nem vette észre, vagy csak megrémült az itthon kialakulni látszó
kötöttségtől és még utoljára ki akart rúgni a hámból? Egyik kérdés rosszabb
volt, mint a másik, válasz pedig végképp nem volt egyikre sem. Észre sem vette,
hogy közben Angie mellé telepedett, csak amikor a kislány megfogta az újság
szélét. Akkor ijedten csapta össze a lapokat. Ha már az apja nem gondol rá,
akkor majd ő megóvja a kislányt, hogy olyannak lássa az apját, amilyennek eddig
még elképzelni sem tudta.
*
Robert fáradtan nyúlt el a szobájában, mert a kikövetelt
ebéd után még hosszan cincálta az idegeit az a barom. Még szerencse, hogy
beleszólása lesz a megjelentetni kívánt fotók kiválasztásába, mert amit az a
szerencsétlen fotóművészkedett, attól a közönség legfeljebb csak röhögőgörcsöt
kapna. Ő már nem akart megbotránkoztatni senkit, csak a legjobb formáját akarta
hozni, ha már nyomtatásban megmarad az utókornak, de ez szinte lehetetlen volt
ebben a koncepció nélküli bohóckodásban. Éppen lehunyta a szemét, amikor megszólalt
a telefonja. Marcus! – csillant fel a szeme az ismerős számot látva.
-Szia! De régen hallottam a hangodat!
-Szia! Végre elértelek! Voltam nálad, de az a csaj, aki
Angiera vigyáz, mondta, hogy Párizsban vagy. De azt is mondta, hogy hétvégére
hazaérsz, úgyhogy végezd a dolgodat, aztán vasárnap gyere el a lemezbemutató
koncertemre. Nagy buli lesz, a hely ötezer embert tud fogadni és állítólag
eladtak már majdnem minden jegyet.
-Hó, akkor feltörtél haver! Vége a kis füstös kocsmákban
zenélésnek?
-Hát, ennyi év után azért már ideje volt. De nem is ez a
lényeg. Te Rob, te nem is mondtad, hogy Grace elment és helyette egy ilyen
helyes kis szöszkét vettél fel Angie mellé. Apám, első látásra beleestem. És
tudod mi a legszebb a dologban? Hogy szerintem én is jó vagyok nála. Szóval,
szerezz valakit vasárnapra a lányod mellé, mert a kis bébiszittert is
meghívtam.
Robert már az első Emilyre vonatkozó mondatnál
kiegyenesedett, de ez az utolsó már majdnem sok is volt. Megköszörülte a
torkát. Marcus az egyik legjobb barátja, mégsem küldheti el a fenébe csak
azért, mert összefutott Emilyvel, de valahogy az értésére kéne adni, hogy
tiltott vadászterületre tévedt.
-Miből gondolod, hogy bejössz neki? – kérdezte kicsit karcos
hangon.
-Fene tudja, nem tudnám neked elmagyarázni, érzem, meg hát
látni kellett volna a szemét, amikor rájött, hogy szeretném, ha ő is ott lenne.
-Te Marcus... tudod, ez az Emily... szóval ...
-Most mi van? Azért mert nálad dolgozik? Nyugi, nem fogok
nálatok kavarni vele. Biztos van munkaideje, ami után eljárkál otthonról. Na,
hát majd én vigyázok rá, hogy rossz fiúkkal össze ne fusson.
-Marcus! Jár valakivel. – bökte ki végre reményei szerint
elég határozottan.
-Igen? Nekem nem úgy tűnt. Na mindegy, majd megkérdezem
tőle. Ma felugrom hozzá, de akkor a csokor virágot, amit vettem az előbb, azt a
kocsiban hagyom. Mert ha igazad van, akkor elég hülyén fogok festeni vele az
ajtóban.
Még váltottak pár jelentéktelen mondatot, amiből megtudta,
hogy talán Tom és Bobby is ott lesznek vasárnap este, aztán Marcus vidáman
elköszönt tőle, hogy Emilyhez siessen, ő meg csak nézte a süket telefont a
kezében, és szíve szerint a falhoz vágta volna.
Robert úgy döntött, hogy ennek a napnak el sem kellett volna
kezdődnie. Reggel óta nem volt egy óra, amire azt mondta volna, hogy na, ezért
megérte felkelni, de mind közül ez a mostani volt a legrosszabb. Végül úgy
döntött, hogy Emilyre bízza a magyarázkodást. Volt neki baja egyébként is elég,
mert az a gondolat, ami az indulás előtti éjjel szöget vert a fejében..., azóta
sem tudott szabadulni tőle. És egyre inkább biztos volt benne, hogy azért
kísérti a dolog, mert ez a valóságban is megtörtént. De akkor Emily miért
hallgatott? Tisztázniuk kellene, mielőtt közéjük áll és elválasztja őket, de
ezt innen a távolból képtelenség.
A fenébe ezzel a fotózással! Le kellett volna mondani vagy
elhalasztani. Mit számítanak ezek az idétlen fotók, amikor most az lenne a
legfontosabb, hogy otthon bizonyítsa, mennyire fontos neki a lány és elérje,
hogy Emily számára meg ő jelentse a legtöbbet. Marcus még a végén jól beelőz és megvigasztalja, aztán ő meg nézhet
utánuk szélütötten. Valahogy helyre kellene hozni azt az orbitális hibát!
Pedig amíg ki nem nyitotta a száját, Emilyvel volt az utolsó
pillanatig, vagy még akkor is... nem is jutott eszébe a felesége. De ha
kimondta a nevét ... Az csak valami fatális véletlen elszólás lehetett. Otthon
kéne lennie, hogy bebizonyítsa neki, hogy maga mögött hagyta már a múltat,
bármi is történt akkor éjjel, most már Emily neki a legfontosabb. Igen, ezt
kéne tennie, nem pedig itt pózolni óraszám olyan tekintettel, amilyen csak
kizárólag Emilynek dukálna.
Épp a telefon után nyúlt, amikor az megszólalt. Emily! Lám,
ő is érzi, hogy beszélniük kell!
Aztán az első mondatok után elsápadt és csak annyit
sziszegett a telefonba: Ki vagy rúgva!
*
Angie bánatosan nézett Emilyre, ahogy az iskola portása
felvilágosította őket, hogy a busz a gyerekekkel már egy órával ezelőtt
elindult.
-De én úgy tudtam, hogy 10-kor indulnak csak. Annyira
szerettem volna elmenni erre a kirándulásra! Apával sosem megyünk a hegyekbe,
pedig a hónál nincs csodásabb dolog! – emelte fel Angie elkeseredetten, de a
szikrázó pihéktől elvarázsolva, kis kezét, ahogy a szállongó égi vándorok megültek
a kabátja ujján. Emily körülnézett. Valóban csodás volt már itt a városban is a
mindent betakaró korai hóesés. Hát még a hegyek között milyen lehet, ahova az
egész osztály elment, csak Angie maradt
itthon véletlenül. A szíve szakadt meg a gyerekért és úgy döntött, lesz ami
lesz, kocsiba ülnek és a többiek után erednek. Fogta a kicsi csomagját és
leintette az első taxit, ami közeledett. Hazamentek és a garázsból kiállt a
hatalmas Land Roverrel.
20.
Angie kétkedő tekintettel méregette Emilyt, ahogy a hatalmas
autóval lassan kitolatott a garázsból, de amikor kinyitotta a hátsó ajtót, és
bekötötte a kislányt a biztonsági gyerekülésbe, Ang biztatóan rámosolygott.
Összepacsiztak, a nő mellé tette a táskát, aztán vett egy nagy levegőt és a
kormány mögé ült. Tisztában volt vele, hogy Roberttől még nem kapott engedélyt
arra, hogy a kislányt fuvarozza, de a férfi messze volt, a kislány meg
elkeseredett a meghiúsulni látszó kirándulás miatt. Ez egy vészhelyzet,
döntötte el, és a gázra lépve óvatosan nekiindult.
Az út nagy részét már megtették, Angie elszunyókált, a Fun
szólt éppen, és ettől önkéntelenül is vigyorogni kezdett, miközben ujjaival a
kormánykeréken dobolta a ritmust.
A hó nagy pelyhekben hullott, de a téli gumik még
biztonságosan tapadtak az útra, persze a viszonylag alacsony sebesség mellett. Ha
ebben a tempóban mennek végig, ő is kénytelen lesz a környéken szállást keresni
magának, mert ebben az időben nem szívesen indulna vissza Londonba.
Egész idő alatt a visszapillantó tükröket leste, de rajtuk
kívül nem sokan keltek útra. Meg tudta érteni. A másik autó szinte a semmiből
tűnt fel és mire Emilynek feltűnt volna, hogy lassítás nélkül rohan feléjük,
már hallotta is a csattanást és behunyta a szemét, hogy a ringlispílre
emlékeztető forgástól ne szédüljön el. Az első gondolata Angie volt, de nem
mert hátranézni, várta az alkalmat, hogy a gumik megtapadjanak és ő újra ura
lehessen a járműnek. A másik kocsi szinte lepattant róluk és az út széli
szalagkorlátnak csapódva szikraesővel csúszott tovább. A Rover is megállt végre
az út közepén és Emily a kormányra borulva imádkozott, hogy senki ne rohanjon
beléjük. Hát, legalább nem borultak fel – gondolta lassan megnyugodva, amikor
meghallotta, hogy Angie nyöszörög a hátsó ülésen. Álmában érte az ütközés és a
gyerekülés ellenére megrándult a nyaka az erőteljes lökéstől. A kocsi mögött hamarosan
villogó lámpák tömege sorakozott és egy férfi feltépte az ajtót:
-Jól van?... Jól vannak? – kérdezte aggódva, ahogy a hátsó
ülésen ülő gyereket is meglátta. –Már hívtam a rendőrséget és a mentőket. Tud
mozogni?
-Emily kábán rázta meg a fejét, aztán rájött, hogy a
biztonsági öv tartja a helyén. Megnyomta a gombot, és a mellkasán megszűnt a
szorító érzés, ahol megrántotta az öv.
-Angie, jól vagy? – nézett a gyerekre, aki ijedten nézett
körbe. –Nekünk jött egy autó, de már semmi baj. Fáj valamid?
-A nyakam – fogta a vékony kis nyakacskát a gyerek. -De nem
vészes. Kicsit megrándult. –Emily szeretettel simogatta meg az ijedtség
könnyeivel hősiesen küzdő kislány arcát.
Egy mentő villogva állt meg a kocsi mellett és egy fiatal
doktornő máris a kislányt vizsgálta. Merevítőt rakott a nyakára, aztán Emilyhez
fordult, aki megrázta a fejét. Neki semmi baja, Angiet nézzék csak meg, mert
soha nem merne az apja elé állni, ha valami baja történne. Összeszedte a
holmijukat és a rendőrséggel érkező trailer vezetőjével megbeszélte a kocsi
elszállítását, aztán a mentősökhöz fordult.
-Mindenképpen vele megyek. – A doktornő bólintott, aztán
amíg a rendőrökkel közölték, hogy hova viszik a sérülteket, Emily beült Angie
mellé a mentőautóba.
-Nagyon sajnálom, kicsim. Nem így terveztem. Most már
biztosan lemaradunk erről a kirándulásról.
-Tudom. – suttogta neki a kislány, aztán Robert jellegzetes
mosolya villant az arcán, ahogy Emilyre kacsintott: -Ilyen kalandja viszont
egyik osztálytársamnak sem lesz.
Emily kicsit megkönnyebbülve kócolta össze a haját, aztán
egy puszit nyomott az orrára.
A kórházban megvizsgálták és tekintettel a késői órára
éjszakára is ott tartották mindkettőjüket. Amikor már Emily biztos lehetett
benne, hogy a kislány nem sérült meg, vett egy nagy levegőt és felhívta
Robertet.
A férfi vidáman szólt bele a telefonba. Emily első gondolata
az volt, hogy ahhoz képest, milyen képek jelentek meg az újságban, a férfi
hangja meglepően örömteli volt, mintha attól lenne végre jó napja, hogy ő
keresi. Ebben bízva néhány mondatban, az átélt sokktól kicsit reszkető hangon
beszámolt a történtekről. A reakciótól elsápadt, aztán könnyeit nyelve csendben
letette a telefont.
*
Mi a faszt képzel ez a tyúk, hogy csak úgy leteszi a
telefont? – dühöngött Robert, miközben a visszahívó gombot nyomogatta, ahogy
számított rá, eredménytelenül. Előrángatta a szekrényből a táskáját és pakolni
kezdett. A portát hívta, hogy taxit rendeljen, aztán a fotós telefonját
tárcsázta. Naná, ki volt kapcsolva. Matthew azonban felvette. Néhány szóban
elmagyarázta neki, hogy a lányát baleset érte, és azonnal el kell utaznia,
aztán minden különösebb szócséplés nélkül letette a telefont. Aki nem érti meg,
hogy neki mennie kell, az bekaphatja.
A reptéren az idegességtől már alig látott, amikor közölték
vele, hogy a londoni rendkívüli időjárási viszonyok miatt valószínűleg nem
fogadnak a repterek járatokat. Aztán mégis felszálltak, és a viszonylag rövid
úton volt ideje lehiggadni és azon agyalni, hogy most mi legyen.
Az első és legfontosabb, Angie állapota. Emily azt mondta a
telefonban, hogy nem sérült meg komolyan, csak megrándult a nyaka, de ott
maradnak a kórházban ma éjszakára. Azon gondolkodott, hogy ő is odamegy,
reggelig mindenképpen odaér. Másként úgysem tudná valahogy elsimítani azt a
hirtelen mondatot, ami az első pánikroham következtében kicsúszott a száján.
Haragudott persze, amiért Emily ebben az ítéletidőben nekiindult a lányával, de
hát a napnál is világosabb, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Persze,
ki van rúgva, de csak azért, mert nem fizethet a nőnek, aki elrabolta a szívét.
Ez világos, nem? Erősen remélte, hogy a lány is megelégszik ezzel a kissé
sántító magyarázattal. Mert azt el kell ismerje, hogy hirtelen felindultságában
igazságtalan volt és durva. Egy tapló, aki meg sem kérdezte, hogy neki nem
esett-e baja.
A reptéren már bérelt kocsi várta és a gps-be beütötte a
kórház adatait. Na, akkor irány az első bocsánatkérés!
Amikor korán reggel beesett a kis vidéki kórház előterébe,
már teljesen elcsigázott volt. Az út borzalmas volt, hófúvások nehezítették az
előre jutást, már attól tartott, hogy valahol beáll a forgalom és elkerülik
egymást a lányokkal, akik valószínűleg vonattal utaznak haza. A telefonja
lemerült és nem tudott velük kapcsolatba lépni, így azon izgult egész idő
alatt, hogy ne rosszabbodjanak a dolgok, mert már így is éppen elég lesz rendbe
tennie, amit azzal a szerencsétlen kifakadással alaposan elszúrt. És ha valaha
hazaérnek ebből a fehér pokolból, akkor még előttük áll egy másik nagy
beszélgetés arról a bizonyos első estéről. A hátán csorgott az izzadtság, hogy
azt a dolgot hogy hozza rendbe, mert most úgy érezte, hogy ennél a goromba
kifakadásnál az ezerszer rosszabb lehetett. Hogy a lány sem akkor, sem azóta
nem hozta szóba, a lába nyomát kéne megcsókolnia, erre üvöltözött vele.
Uramisten, hát már sose fog benőni a feje lágya?
Egy rendőr üldögélt a társalgóban és egy sápadt szőke nővel
beszélgetett. A smink nélküli természetes arc – ha lehet – még jobban elsápadt,
ahogy őt meglátta. Elnézést kért a rendőrtől és odasietett hozzá. Persze a
csók, de még egy apró puszi is elmaradt. Mit is várt, hiszen az utolsó szavak,
amiket váltottak, felértek egy testi sértéssel. Emily halkan suttogva beszélt
és kitartóan nézte a háta mögötti teret, kerülte a tekintetét. Robert
legszivesebben megrázta volna, de tisztában volt vele, hogy sem a hely, sem az
időpont nem megfelelő ahhoz, hogy az érzelmeit közszemlére bocsássa.
-Szia! Nem gondoltam, hogy ide tudsz jönni. Angie még
alszik. Nincs semmi baja, csak az ütközésnél kicsit megrántotta a nyakát, de ha
felébredt és reggelizett, akkor utána hazamehet. Most beszélnem kell Marbleton
őrmesterrel és aláírni a jegyzőkönyvet. Addig ülj le vagy menj be nyugodtan
Angiehoz. Ha felébred, biztosan örülni fog neked.
A férfi némán bólintott és a szoba felé indult. Nem látta,
hogy Emily hosszan elgondolkodva néz utána, aztán letörli az arcán lecsurgó
könnycseppeket, mielőtt visszafordul a türelmesen várakozó rendőrhöz.
Robert állt az ágy végénél és Angiet nézte, aki az oldalára
fordulva mélyen aludt, nyakán egy szivacsgallérral. Annyira kicsinek és
törékenynek tűnt ezen a hatalmas kórházi ágyon. Mit is gondolt Emily, hogy
kockára tette az életüket azzal, hogy ebben a kellemetlen időben útnak indult? Mihez
kezdett volna, ha történik velük valami? Cara után Angiet is elveszteni – ez
maga lett volna a vég. És Emily? Ezt nem élheti még egyszer át! Leült a lánya mellé
a fotelba és csak egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán győzött a fáradtság
és ő is elaludt.
Emily aláírta a vallomását, kért egy példányt a kórházi
zárójelentésből a nővértől, hogy az őrmester azt is az iratokhoz csatolhassa. A
vétkes autós csak könnyebb sérüléseket szenvedett. A részegek védőszentje óvta,
mint ahogy az esetek döntő többségében ez így is szokott lenni. A rendőr
megadta a garázs címét, telefonszámát, ahova a Rovert szállították, aztán
jobbulást kívánva távozott. Emily pedig felkapta a táskáját, és beburkolózott a
kabátjába. Most nem akart Roberttel találkozni. Most még minden szó túlságosan
fájt. Mit tudnának egymásnak mondani, ami meg nem történtté tudná tenni a
tegnap elhangzottakat?
Ha ki vagyok rúgva, akkor úgysem kérheti számon rajtam, hogy
hova mentem és mit csinálok!- döntötte el dacosan és a vasútállomás felé vette
az irányt. Londonba csak délután indult vonat, és ettől kicsit elkeseredetten
ült le a váróterembe. Aztán utasok kezdtek köré gyűlni, meglepően sokan. A
pénztárostól megkérdezte, hogy melyik a következő vonat, és amikor megtudta,
hogy a Skóciába, Edingburghba tartó szerelvény negyed órán belül érkezik,
hirtelen elhatározással megvette rá a jegyet.
A meleg fülkén egy középkorú házaspárral osztozott, de
mindketten a könyveikbe merülve töltötték az utazás hosszú óráit, így aztán
volt ideje az elmúlt hetek, hónapok történésein gondolkodni. A közelgő
karácsony mindenesetre semmivel sem lesz jobb, mint a legutóbbi karácsonya.
Akkor Georgetól kapott váratlan és fájdalmas szakítást, most Roberttől. Ez az
utóbbi azonban sokkal rosszabb volt. És őszintén szólva sértve érezte magát.
Sértve alkalmazottként, nőként, szeretőként. Ahogy nőtt a távolság közte és a
férfi között, úgy támadt fel benne a dac. Ismerte már annyira Robertet, hogy
tudja, néhány nap vagy akár csak néhány óra múlva már bánni fogja a szavait. De
meg kell tanulja, hogy felnőtt férfiként nem vethet oda bántó mondatokat,
amiket aztán egy bocsánattal próbálna
idővel jóvátenni. Nem. Egyedül csak azt sajnálta, hogy Angietól nem vehetett
búcsút, mert biztos volt benne, hogy ezért meg a kislány orrol meg rá, ráadásul
joggal.
Átnézte a táskáját, a pénztárcájában volt némi pénz, de vele
volt a bankkártyája is, így aztán egy ideig meg tudja húzni magát. A telefonja
már úgyis a lemerüléshez állt közel, ezért aztán ki is kapcsolta. A fülke falán
elhelyezett tartóba edingburghi reklámanyagok voltak begyűrve. Kihúzta és szórakozottan
olvasgatni kezdte. Kis idő múltán már a terve is megvolt a következő napokra.
*
Robert arra ébredt, hogy Angie megfogja a kezét. Biztos volt
benne, hogy csak egy pillanatra hunyta le a szemét, és még mindig annyira
fáradt volt, hogy ez nyilvánvalóan nem is lehetett másként. Elmosolyodott,
ahogy a kócos kis arc szeretettel vegyes
álmossággal pislogott rá.
-Szia! – súgta neki kedvesen és felállt, hogy egy puszit
adjon a lányának, aki a világon mindennél és mindenkinél fontosabb volt neki
ezen a reggelen. Erről aztán eszébe jutott az a másik kis boszorkány is, aki
ezek szerint még mindig a rendőrrel beszélget. Szusszantott egyet, aztán újra a
kislányhoz fordult.
-Mi történt, csibe?
-Elment a suli kirándulóbusza, mert én úgy emlékeztem, hogy
tízkor indulunk, de közben kilenckor. És nagyon szerettem volna én is ott lenni
a többiekkel, ezért Emilyvel elindultunk utánuk. Aztán nekünk jött egy autó, de
Em nagyon ügyes volt, mert nem borultunk fel. Én aludtam, csak a csattanásra
ébredtem fel, de mire megijedtem, már vége is volt. Csak az volt rossz, amikor
pörgött velünk az autó. De aztán megálltunk és egy csomóan jöttek segíteni. Azt
hitték, hogy Em a mamám, és velem jött a kórházba.
Robert megsimogatta a gyerekarcot, aki töretlen hittel
emlegette az ő Emjét, és elszégyellte magát, hogy amíg a lány mindent megtett a
gyerekéért és a biztonságukért, ő maga csak durván letolni volt képes. Még azt
sem kérdezte meg tőle, hogy ő vajon hogy érzi magát, pedig biztos jól esett
volna neki.
-Figyelj, kicsim! Kimegyek kicsit, beszélek Emilyvel, aztán
ha reggeliztetek, akkor felöltözünk és hazamegyünk, oké? – azzal a választ meg
sem várva kilépett az ajtón. Odakint azonban nem volt senki.
6 megjegyzés:
Háteztmostmiééért?!?! O.o
Oh, a gőgös fejet nagyon el tudom ám képzelni a pacsuli reklámnál, a fotózási jelenetekről nem is beszélve.... :P (a köpcösön meg nagyon jól mulattam XDDDDD)
Szóval: miééért nem beszélnek, bíznak, őszintéznek?!?!
Ez nagyjából minden további eseményre vonatkozik részemről ;) XDD
A havas baleset nyílván külön mélyütés, de .... (lsd.mint fentebb)
Nyílván nehéz ilyen hallgatagsággal mit kezdenie Emilynek, de ..... (detto)
És nem biztos, hogy nincs igaza, sőt lehet én is ezt tenném, de hova tűnt a bölcsessége?! /vonat
És magyarázkodjon Em Marcusnak?!?! O.o
Azért tetszett ám, ugye tudod?! ;) XDD
Kösz&pusz
:D :D
Tetszett!!
Jó ötlet volt egy szinte ugyanolyan szitut kreálni, mint amiben elvesztette Carat. A hófóbia felejtő kúra meg ezek szerint tényleg nagyon sikeres volt. Kíváncsi leszek, hogy fogja tudni helyrehozni ezt Rob, bár Em nem az a haragtartó fajta. Elég sok mindent elvisel. De nem baj, ha egy kicsit hagyja teperni Rábörtöt. :D
(és igen ideje volt már h Rob rájöjjön nem lehet az alkalmazottja is meg a szeretője is...)
Várom a folytatást!
puszi
Pixie
Szia!
Szent Kleofás! :) Mi történt most? Robnak sosem nő be a feje lágya:)? Tudom, hogy dupla rész volt, de nagyon várom a következő részt!
An
Szia Pasa!
Nagyon köszönöm a dupla élvezetet, bár tudtam volna méééééééééééééééééééééééééééééééééég olvasni ma reggel!
ma27
Nagyon éreztem, hogy már bonyodalomnak kell jönni, mert eddig túl könnyen vették az akadályokat...
Reméltem, hogy kicsit kisebb lesz a balhé, mint ez, ebből sok idő lesz kikászálódni... :) Nagyon várom a fejleményeket! Anna
Most már tudom, hogy ezen a napon is nagyon unatkozhattál..... nyílván! XD / egyik bonyodalmon még át sem rágtam magam,erre itt a másik!
Megjegyzés küldése