Az álmok néha valóra válnak 15.

Amikor végre elváltak egymástól, Emily alig kapott levegőt. Csak nézte kábán magával szemben azt az arcot, amiről már annyit fantáziált, hogy néha úgy érezte, jobban ismeri, mint a sajátját. Felnyúlt és végtelenül gyengéd mozdulattal megsimogatta a férfi szemének sarkában a ráncokat, amiket a nevetés, a kaliforniai napsütés, és talán a rengeteg smink véstek maradandóvá. Robert megfogta a kezét és a tenyerébe csókolt, aztán leült a kanapéra és az ölébe húzta a lányt.

-Nézd Em! – váltott tegezésre, mert igazán nevetségesnek érezte volna, ha azok után, hogy felfedezte meleg szájának minden zugát, még a nehézkes magázódás mellett maradt volna. –Rengeteg mesélni valóm lenne az elmúlt napokról, de igazából a legfontosabb az volt, hogy rájöttem, még soha nem találkoztam olyan lánnyal, mint te. Cara után azt hittem, nem is akarok már megismerkedni senkivel. Legalábbis úgy nem, hogy abból tartós kapcsolat legyen – biggyedt beszédes kis grimaszra a szája -, aztán Angieval összehoztátok ezt az állást, és nekem idővel valami furcsa érzés kezdett ébredezni a szívemben. Bevallom őszintén, hogy az elején ettől inkább zavart és ideges voltam, mint boldog, de most már azt hiszem, helyükre kerültek  a dolgok a fejemben is, és Cara sem akarná, hogy a hátralevő életemben magányos legyek és keserű.                                                                             

Amikor Martha ott Los Angelesben azt hitte, Angie a közös gyerekünk, már nem szúrt szíven a tévedése, csak muris kis elszólásnak láttam, mert nagyon is könnyen el tudnám képzelni, hogy együtt legyünk és idővel akár megajándékozzuk Angiet egy kistestvérrel. Bizonytalan voltam benne, hogy vajon te hogy fogadnád, ha eléd állnék és az érzéseimről beszélnék, de amikor beteg voltál és a láztól azt sem tudtad, miket beszélsz, elsuttogtál nekem egy titkot, ami azóta itt cseng a fülemben és azt hiszem, semmit sem szeretnék jobban, mint hogy biztos legyek benne, komolyan beszéltél.

-Hát, ha titok volt, akkor csak az lehetett, hogy régebben szeretlek, mint sejtenéd – suttogta Emily. -Valamikor régen csak egy kamaszos rajongás volt, de talán mégis több, mert már annak is tudtam örülni, hogy azt gondoltam, boldog vagy valaki mással, akit választottál. Már csak az volt fontos, ha nem is velem, de legyél boldog. Nekem is fájt, amikor kiderült, hogy mégis boldogtalan vagy. Aztán elvetted Carát, és akkor – ha nehéz szívvel is, de -  lemondtam rólad, mert biztos voltam benne, hogy ez amolyan sírig tartó nagy szerelem. És milyen a sors? Annyi év után a véletlen az utadba sodort. Annyira valószínűtlen volt, hogy egyáltalán észrevegyél, hogy próbáltam nem is gondolni arra, hogy végre itt vagy elérhető közelségben. Vártam, hogy felébredek és a bilibe lóg a kezem – kuncogott zavartan.

-Szép kis páros vagyunk! – sóhajtott Robert. Tele bizonytalansággal, félelmekkel. Meg kéne próbálnunk kézenfogva szembeszállni velük, nem? Talán akkor jobbak lennének az esélyeink. De addig is… - és újra megcsókolta, és így az ölében tartva két keze szabadon kalandozott a lány testén. –Megőrültem attól a virágos blúztól, remélem tudod? Attól meg végképp, hogy a sok pasi ott folyatta a nyálát utánad. És még büszkén fejbe sem vághattam őket, mert nem tartoztál hozzám, csak kullogtam utánad, mint egy nagyon kedves ismerős után.

-Nos, akkor legalább tudod, ilyen érzés veled megjelenni bárhol. – rántott aprót a vállán a lány. -Amíg nős férfi voltál, nem volt ennyire rossz, mint most, hogy mögötted toporgok és egyenes adásban nézhetem, ahogy próbálják felhívni magukra a figyelmedet. És néha egyik-másiknak sikerül is. – hunyorgott keserűen.

-Mondd, hogy nem leszel féltékeny, főleg nem olyan valakire, akivel nyilvánvalóan nem fogok kezdeni! Kristen akkorát hibázott, amit soha nem tud elfeledtetni velem, mások meg... Nem vagyok egy szoknyapecér, bárki megmondhatja, és egyébként meg, ha belevágunk ebbe az egészbe, akkor az első és legfontosabb a bizalom kell, hogy legyen!

-Tudom. – suttogta Emily, aztán úgy döntött, már éppen eleget töltötték az időt olyasmivel, ami egy éledező kapcsolat idején igazán másodrangú dolog, a beszéddel, és inkább megcsókolta Robertet.  Úgy, ahogy szíve szerint mindig is akarta.

A szenvedélytől már lassan kívül kerültek a valóságon, amikor halk torokköszörülésre tértek vissza a földre. Mrs. Compton zavartan álldogált az ajtóban.

-Bocsásson meg, Robert! Haza kell mennem, későre jár már. Ha vacsoráznak, minden előkészítve a konyhában, már csak teríteni kell. Emily! Jó éjszakát! – azzal halkan behúzta az ajtót. Emily arca majd meggyulladt.

-Jézusom, most miket gondolhat! – suttogta, miközben a lázrózsákat rejtette el a tenyere mögé. Robert csillogó szemekkel kapott a kezei után, aztán lassan a lány háta mögé szorította a karjait és a hátrahajló nyakra tapadt mohón. Emily kéjesen sóhajtott, aztán hirtelen megmerevedett.

-Nem vagyok normális!

-Hát, ezt momentán én is elmondhatom magamról, de miért baj ez? – nézett derüsen a szemébe a férfi. Emily kibontakozott az öleléséből és felállt. 

-Még nem vacsoráztunk, mert meg akartunk várni téged, és Angie már biztosan éhes, mi meg teljesen elfeledkeztünk róla. Szóval, azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha szólok neki, terítünk, addig te felfrissítheted magad. Öt perc és tálalva. – hadarta és a következő pillanatban már ott sem volt.

Robert csalódottsággal vegyes örömmel nézett utána. A csók mennyei volt, de gyorsan véget ért. 

Legszívesebben el sem engedte volna, de igaz, hogy még ő is elfeledkezett maga körül mindenről és mindenkiről. Még Angieról is. Megesküdött magának, hogy soha senkit még véletlenül sem fog Carához hasonlítani, de ez a pillanat bebizonyította, hogy ez az akaratától teljesen független dolog. Csodálatos pillanatokat éltek meg együtt, de még így is szárnyalni támadt kedve az előbb történtektől. Mégis kemény volt a földetérés, mert annyira elvesztette a fejét, hogy Emilynek kellett figyelmeztetnie a szülői kötelességére. Angie! Talán nem lenne rossz vele is beszélnie, mielőtt Emilyvel ebbe a dologba túlságosan belebonyolódnának. Lehet, hogy a lánya elfogadja és szereti Emilyt, mint azt a nőt, aki fizetett alkalmazottként foglalkozik vele, de vajon ez a szeretet megmarad akkor is, ha az a nő az apjával szorosabbra fűzi a kapcsolatát? A gyerekek az ilyen esetekben ösztönösen ellenkezni kezdenek, ezt néhány barátja esetében már volt alkalma megtapasztalni. 

A Cara halála óta eltelt években nem igazán volt otthona. A munkája révén sokszor szállodáról szállodára járt, de ha hazatért, akkor itt volt ez a gyönyörű ház Angievel, ahol mégis úgy érezte magát, mint a számtalan hotelszobák egyikében, mert hiányzott a társ, akivel ezt megoszthatta volna, aki az otthonosság érzetét megteremtette volna. Eddig nem is érezte, hogy milyen nagyon hiányzott. De már az eltelt hetekben, hónapokban észrevette, hogy megváltozott a viszonya még ezekhez az öreg falakhoz is. Örömmel tért haza mindig, mert vidámság fogadta, és valami izgatott várakozás bújkált benne, hogy a bébiszitter vajon tördeli-e majd az ujjait a vacsoránál vagy  a szája szélét rágcsálja zavarában, amikor összeér a kezük a kenyeres kosárban, vagy a térdük az asztal alatt.  Jóleső borzongás lett úrrá rajta minden alkalommal, amikor a lánya mögött álló nő mosolygó szemébe nézett. Most már határozottan érezte, hogy nemcsak Angienak hiányzott egy anya, de neki is A nő, aki őrá vár.

Kiballagott a konyhába, ahol Emily egyedül tett-vett. Egy pillanatra megtorpant, hogy a szívmelengetően házias látványt kiélvezze, ahogy  a lány egy edényért hajolt le éppen. A nadrág izgalmasan rajzolta körbe a csípőjét, és a hajlongástól felcsúszó póló alól kivillant az alabástromszínű bőr, amit még a kaliforniai napsütés sem tudott megcsípni. A mosogató fölötti ablak párkányán Helen apró rádiójából kellemes zene szólt, Caro Emerald, régi kedvence.

Emily a pultnál ácsorgott, a zenét hallgatta, aminek minden sora szíven szúrta, hogy a refrén még meg is forgassa a sebben a kést. A kezében levő letakart tálba kapaszkodva az ablakon túli világba nézett vakon, és próbálta kizárni a fejéből a fájdalmas gondolatokat. Mi a fenéért kell neki éppen most agyalnia a múlton? Meghallotta, hogy a férfi megmozdul mögötte, és az ablaküvegben összeakadt a tekintetük. Érezte a kemény férfitestet, ahogy szorosan mögé áll és átöleli, de képtelen volt mozdulni. Az arcán hangtalanul gördültek alá a könnycseppek, amiket a zene és a szöveg csaltak elő. Mintha a szemébe vágta volna a keserű igazságot, hogy ő mindig csak a második asszony lehet Cara mögött, akit a férfi - akit ő teljes szívével szeret - mindennél jobban szeretett. 

Robert meghökkent a váratlanul tartózkodó fogadtatáson, aztán megérezte a lány hangtalan hüppögését és megperdítette, hogy lássa az arcát. Egy hatalmas könnycsepp éppen ebben a pillanatban gördült alá és az ujjával elmázolta a a könnytől amúgy is maszatos arcon. Összeszorult a szíve, ahogy agya sorra pörgette a lehetséges okokat, amiért egy nő a csókja után az egereket itatja.

-Mi a baj? – suttogta karcos hangon, mert a torkában lévő gombóctól alig bírt megszólalni.

-Mindig csak a második maradok, igaz? – hallotta a halk kérdést, ami a lelkébe mart.

Robert eleresztette, és a lány mellett a pultba kapaszkodva mély levegőt vett.

-Hazudhatnék, de neked nem tudok. Nem tudom, Emily. Az előbb odakint egy pillanatra sem gondoltam rá, egészen addig, amíg meg nem hallottam az éneket. Valahogy éreztem, hogy ettől buktál ki. Nézd, nem kéne most erről beszélnünk. Ez az egész még annyira friss, és nem akarom már az elején elszúrni, de ebben neked is egítened kéne. Tudod, nagyon szerettem. Éreztük egymás szívdobbanását, kitaláltuk a másik félbehagyott gondolatait. De ő már meghalt, én pedig még élek. Legalábbis élni szeretnék. Soha nem fogom elfelejteni, de tudom, hogy van bennem még rengeteg szeretet, amit adni tudnék.

-De az nem szerelem, ugye?

-Mi a szerelem? – suttogott Robert. –Lázas vágyakozás? Amikor beteggé tesz a másik hiánya? Amikor nyitott szemmel is álmodom, és az álmaimban újraélek minden pillanatot, amiről ébren azt hiszem, megismételhetetlen? Szerintem nem kéne ezen ennyit agyalnunk. Próbáljuk meg, végül is csak a szívünket veszíthetjük, nem igaz? – mormolta, miközben magához ölelte a lányt és a zene dallamára lassan mozogni kezdett vele. Emily pedig megadta magát, hiszen a férfi által felsorolt tüneteket ő egészen biztosan produkálta már, akkor pedig már úgyis elkésett a gondolkozással. Az utolsó akkord éppen csak elhalt, amikor Angie lépett a konyhába.

Megtorpant, ahogy a táncolókat meglátta, aztán tíz évének minden bölcsességével megkérdezte:

-Akkor ti most szerelmesek vagytok egymásba?

*

-Akkor ti most szerelmesek vagytok egymásba? – tette fel a kislány a legnehezebb kérdést, amire ma este egy felnőttnek válaszolnia kellett.

-Hát, tudod… -állt meg a lassú forgásban az apja – még csak most alakul ez a dolog közöttünk, de azt hiszem, igen, mondhatjuk így is. Miért kérdezed?

-Amanda azt mondta, hogy a szerelmesek állandóan csókolóznak.

-És Amanda honnan tud ilyeneket?

-Mert a nővére most éppen szerelmes és nem tud vele két szót sem beszélni, mert mindig a fiújával van és csókolóznak.

-Mekkora nővére van Amandának?

-Tizenhat éves.

-Nos, akkor Amanda nővére elég korán kezdi, és nektek nem róla kéne példát venni! – vette elő automatikusan Robert a szigorú apa figurát. 

-Miért, a szerelem és a csókolózás csak felnőtteknek való dolog? – érdeklődött tovább Angie rendületlenül.

-Igen, azt hiszem, ez egy nagyon jó megfogalmazás. – bólintott az apja nagy komolyan.

-Hát, sajnálom, mert én is szerelmes vagyok, és tulajdonképpen Gabriel egyszer már megcsókolt.

-Hogy micsoda? – hördült fel a férfi és kérdőn Emilyre nézett, aki viszont csak a vállát húzkodta.

-Én nem tudok erről semmit, ne nézz rám! – suttogta a férfinak.

-Ki a fene az a Gabriel? – nézett morcosan az apja a lányára.

-Gabriel Higgins, az osztálytársam. Ugyan apa, te is ismered, ő is olaszra jár, az ő mamája kérdezte az évnyitón, hogy a mama olasz volt-e.

Robertnek azonnal beugrott a karcsú, fekete hajú nő, aki rárepült az évnyitón. Úgy látszik, ez náluk családi hagyomány, hogy kikezdenek a Pattinson család valamelyik tagjával. Na, majd beszél ezzel a kis nyikhajjal, csak hogy lássa a kölyök, kivel gyűlik meg a baja, ha bántani merné Angie érzékeny kis lelkét. Közben észre sem vette, hogy egész idő alatt Emily vékony derekát ölelte, mint aki később emlékeztetni akarja magát, hogy a kis közjáték előtt hol is hagyta abba. De most hirtelen ráébredt, hogy a lánya előtt ölelgeti Emilyt, és az előbbi beszélgetés és  a csók után talán túl gyors lesz a haladás a kislány számára. Ezért aztán óvatosan elengedte a lányt és a szekrényből tányérokat vett elő. Legyenek túl a vacsorán, korán ágyba dugják ezt a kis kotnyelest, aztán majdcsak lesz lehetősége újra indítani az offenzívát.

-Na, ha ezt a témát most eléggé kitárgyaltuk, akkor terítsünk meg, Emily majd hozza a vacsorát! – vezényelt és Angie kis gunyoros mosollyal vitte utána a szalvétákat és evőeszközöket. Az elterelés elég jól működött, apa már nem lóg Emilyn, így aztán jó esélye van rá, hogy bekönyörögje magát az ágyába. Odakint esni kezdett az eső és ilyenkor neki régen bérelt helye volt a szülői ágyban. Amanda persze mesélt neki komolyabb dolgokról is, mint például arról, hogy a szerelmesek egy ágyba fekszenek, és ehhez az apja esetében még nem érezte elérkezettnek az időt. Várjon még egy kicsit Emilyre, amíg ő kideríti, hogy a lány akkor is szeretni fogja-e őt, ha az apjával szerelmesek lesznek egymásba!