Bónusz Alessiától Velence kapcsán nekem, nektek!

Aki soha nem látta, hogyan indul a Golden család Ca’Savioba nyaralni, mindörökre szegényebb marad egy élménnyel. Mr. Golden ügyel az autóra, a gázpalackra, a „parabolának” nevezett sütő alkalmatosságra (ami használat közben olyan, mintha tényleg fogni lehetne vele az HBO-t is, miközben sülnek a frissen vásárolt halak citromos-fűszeres levükben), és egyéb pasis dolgokra. Goldenke közben úgy telepakolja a lakókocsit nélkülözhetetlen eszközökkel, hogy abban kb. három évig simán el lehetne lakni anélkül, hogy bármi hiányérzete támadna az embernek. Cuki kis étkészlet? Bögrécske teához, kávéhoz? Kosárka a gyümölcsnek? Terítőcske az asztalra? Párnácska a campingágyra délutáni szundihoz? Ne viccelj!, - ez az alap.  Mindehhez jön még indiai kendő napocskás mintával, amit fel lehet csíptetni délutánonként, amikor ereszkedik a Nap lefelé (és tényleg milyen tökjólnézki!).Aztán az egyik évben  mindehhez jött még egy bafott nagy  eléggé méretes muskátli; mert hát akinek nincsen parasztháza, aminek az ablakát telepakolhatja a piros növénykékkel, az kiviszi Olaszországba, és telepakolja vele a zsebkendőnyi, két hétre sajátjának tekinthető placcot, cca. száz méterre az Adriai tengertől – világos. Az tény, hogy a szomszéd campingből átmenni hozzájuk egy pohár borra igazi élményszámba megy, mert náluk biztos mindig akad egy kis finom sajtocska, szardella szeletkék pici üvegben, „prosciutto crudo”, és az az óriás szemű kék olasz szőlő, ami ott valahogy egész másképp  néz ki, mint itthon, mire eljut a multik zőccség-főosztályára. Ja, és mindig van egy kis (ááá, igazán csak egy-két rekesznyi) Rosso Dolce, mert ismerek valakit, aki nyaralás alatt víz helyett is ezt issza, no, ezt csak úgy megemlítem, baráti alapon.

Kinek ne indulnának el a vezérhangyák a fejében, ha egy olyan campingben tölt két hetet, ahonnan Velence csak háromnegyed óra hajóút? Az enyémben biztos ott masíroznak – és az ilyesmi ragályos. Márpedig ezek olyan hangyák, amik arra csábítanak, hogy családot hátrahagyva szökjünk meg néhány órára, végre! megszabadulva az „éhes vagyok, pisilni kell, de meleg van, mikor megyünk már haza?” kezdetű örökbecsű mondatoktól.  Így aztán kezdjük szervezni. Ez nálam úgy néz ki, hogy közlöm az oldalággal és a lemenőkkel, hogy „holnap anyátok Velencébe megy”. Uff. Goldennél kicsit bonyolultabb a helyzet, mert először szépen kell nézni Mr. Goldenre… aztán egy jó pillanatában meg kell neki említeni az elképzelést (áááááá, nem is én akarom, Alessia erőszakoskodik, meg aztán nehogy eltévedjen, tudod…). 

Ülünk szépen a napernyő alatt a kockás pokrócon délután, mikor is Mr. Golden végre kiejti a száján, hogy „najóvan, akkor menjetek”. Igen ám, de közös ismerősünkben ekkor feltámad a lelkifurdalás, hogy élete párját mintegy 8 órára magára hagyja, és elgyengült hangon megkérdezi, hogy „de akkor te biztos nem akarsz jönni?”. Ebben a pillanatban vagyok a határán, hogy betemessem homokkal, fejére csukjam a napernyőt, vagy valami hasonló galád dolgot kövessek el, de persze nem teszem, csak csendben drukkolok, hogy Mr. Golden mégis inkább a 8 óra asszony-nélküli nyugalmat, a párás borospoharat és az aktuális újságot válassza a következő napra. 

No, elindultunk ketten. A hajón már érkezéskor letojta a magam mellé helyezett tárolóegységet egy sirály, Golden szerint ez jó jel, mert szerencsét hoz meg minden, szerintem meg simán csak szaros lett a táskám. J Ha már itt tartunk, kiderül, hogy Golden szütyőjében van esernyő, ami elég vicces gondolat, mivel napok óta dög meleg, napsütéses idő van… továbbá azért is, mert az egész ernyőt kb. tizenöt centisre lehet összecsukni, érdekes lenne egy viharban. Ha. Ha. 

Amikor 8 óra magasságában megérkeztünk a San Marcóra, csak állt és nézett… nézte a semmit… mert még soha nem látta a teret és a várost ilyen korán, egy olyan órában, amikor a turisták még szürcsölik a szálláson a reggeli kávéjukat, a japán hadak még cserélik az aksit a fényképezőgépeikben, a magyar buszok pedig az éjjel fent alvó honfitársakkal még nem érkeztek meg a Piazzale Romára. :-P A San Marcón alig lézengenek, az árusok most tolják ki a kis kocsijukat, a gondolások a reggeli újságba mélyedve ücsörögnek a padon, vagy éppen megvitatják a fontos dolgokat, amik tegnap este óta történtek. A tér árnyékos, szellős, nyoma sincs a száz nyelven folyó, néha eléggé idegesítő hangzavarnak, ami néhány óra múlva majd megint felváltja a békességet. Cca. fél órát kerülgetjük a Dózse palota két-három oszlopfőjét… és elveszve a dús faragás motívumaiban megállapítjuk, hogy csak ezeknek a tanulmányozásával simán el lehetne tölteni néhány napot. Megölelgetjük kicsit „a fiúkat”: a mórok simára kopott köpenyének érintése, lábikójuk megsimogatása kötelező feladattá nőtte ki magát az évek során. Jó újra itt.

Miként jó újra a Rialtónál gyümölcsöt enni is: az átlátszó, kicsit bepárásodott műanyag pohárban kínált, különböző variációjú színes egyvelegnek nem lehet ellenállni. Leülünk a lagúna szélére, levesszük a cipőnket, épp csak nem ér a vízbe a lábunk, folyik az állunkon a dinnyelé, gondolatban pedig felállítjuk a stratégiát, hogyan fogunk innen feltápászkodni a kicsit elgémberedett testrészeinkkel anélkül, hogy fejjel zuhannánk bele a Canale Grande lassan sötétülő vizébe. Lassan sötétülő? Te figy, Golden, ott egy felhő. Á… az nem felhő. Te figy, Golden, ez azért egy elég nagy, masszív és sötét felhő. Oké, akkor fényképezzük le, hogy otthon majd meg tudjuk mutatni! Szép is a  látvány,  ahogy kontrasztot alkot a még mindig napsütötte palotákkal. Aztán azért elindulunk. Délután van már, sajnos hazafelé kell venni az irányt, így megcélozzuk a kikötőt. Mire a San Marcóhoz érünk, estközeli sötétség van, az eső olyan nagy cseppekben kezd esni, hogy legalább tízcentes méretű pöttyöket hagy rögtön a ruhánkon – aztán leszakad az ég. Konkrétan jégeső veri az ősi köveket. Bemenekülünk az árkádok alá – és fényképezünk. Töööökjóóó képek lesznek, hát ilyet még úgyse’ láttunk! Aztán próbálunk tovább araszolni a hajó felé, hogy ne kelljen egy újabb órát várni a következőig. És! Akkor! Előkerül az esernyő! A játékernyő alá éppen befér a két fejünk, az összes többi testrészünk már vizes, cuppogunk a szandálban, a bugyogónk is átlátszik a nadrágon keresztül, a bluzingónk a hátunkra tapad. Mire a hajóhoz érünk, az ernyő megadja magát, behorpad, kifordul, végül az egyik oszlop melletti kukában végzi. Valahol közben érkezik egy sms Mr. Goldentől, hogy „hol vagytok?, esik”. Ehh… nemmondod… de már csak röhögni tudunk... 

Az igazán Nagy Kaland néhány év múlva következik el, mikor végre rá tudjuk venni, hogy eljöjjön velünk egy egész hétre (és ő rá tudja venni a családot, hogy egyezzenek ebbe bele). Mohácsi barátosnénkkal hármasban töltünk a Ca’Savio camping egyik maxi caravan-jában egy emlékezetes hetet. Sajnos kevés a lóvénk, így nem a városban szállunk meg, mint ahogy az szokásunk (he-he…), azóta is biztos vagyok benne, hogy tartozom még Goldennek egy bentalvással, de azt is megbocsájtanám, ha nem velem, hanem Mr. Goldennel követné el ezt a cselekedetet minimum három éjszakára terjedőleg. 

A maxiban mindenkinek saját szobája van, Goldené a gyerekszoba, két picike ággyal, felette egy még picikébb, fejbeverésre alkalmas másik ággyal. Néhány nap után kiderül, hogy mégis az övé volt a legjobb hely, mert minden reggel látott az ablakából egy nagy vörös farkat, és ennek fennhangon örvendezett is. (Megfejtés: mókus a kinti fenyőfán. Megfejtés 2.: álmodik a nyomor.)

 

Nem túlságosan jó, gyakran esőre hajló időben járjuk négy napig a várost, az ötödik napon végleg a lakókocsiba szorulunk, csak nézzük bentről a plexi ablakon lefutó esőcseppeket, valamint nézzük a magunkkal hozott filmeket dvd-ről, nem túl sok lelkesedéssel. Addigra viszont mögöttünk van a sok élmény, amit a gyorsan szaladó órák alatt begyűjtöttünk. Golden, aki rögtön az első nap elveszik a zsúfolt San Marcón, még szerencse, hogy feltűnő piros dzsekije van, (mint rajta kívül kb. ötszáz turistának, valószínűleg hasonló okokból)  így éppen akkor találjuk meg, mikor telefonos segítséget próbál kérni. Golden, amint a Frari keresztelőkápolnájában leül a földre és fényképez (mintegy néhány méternyire az ezt a tevékenységet szigorúan tiltó táblától). TUDOM, HOGY EZ A MÁSIK ÉVBEN VOLT, DE MOST IDE JÖTT ÖSSZE. 

Aztán az is ő volt, aki egyszer szembe találta magát a San Polón Mr. James Bonddal (alias Timothy Dalton)…. aki veszélyes pózba tekerte a nyakát a Panthalonban, hogy jobban lássa a mennyezet hihetetlen freskóját… aki titanikosat játszott Torcello kikötőjében, a hajóra várva… akivel meg lehetett váltani a világot hosszas beszélgetés formájában a Madonna dell’Orto előtti néptelen rakparton ücsörögve… aki elszontyolodott képet vágott, mikor ki kellett szállni a gondolából… aki hozzám hasonlóan tudja szeretgetni a millió éves csigabigákat a burkolatokban… akivel jókat röhögtünk, ettünk, ittunk… és akivel (nekem) jó utazni, mert minden érdekli, ami engem érdekel.

Bár mondhatnám, hogy „jövőre veled ugyanitt…” – de mondom is, mert sosem lehet tudni…