Aki soha nem látta, hogyan indul a Golden család Ca’Savioba
nyaralni, mindörökre szegényebb marad egy élménnyel. Mr. Golden ügyel az
autóra, a gázpalackra, a „parabolának” nevezett sütő alkalmatosságra (ami
használat közben olyan, mintha tényleg fogni lehetne vele az HBO-t is, miközben
sülnek a frissen vásárolt halak citromos-fűszeres levükben), és egyéb pasis
dolgokra. Goldenke közben úgy telepakolja a lakókocsit nélkülözhetetlen
eszközökkel, hogy abban kb. három évig simán el lehetne lakni anélkül, hogy
bármi hiányérzete támadna az embernek. Cuki kis étkészlet? Bögrécske teához,
kávéhoz? Kosárka a gyümölcsnek? Terítőcske az asztalra? Párnácska a
campingágyra délutáni szundihoz? Ne viccelj!, - ez az alap.
Mindehhez jön még indiai kendő napocskás mintával, amit fel lehet csíptetni
délutánonként, amikor ereszkedik a Nap lefelé (és tényleg milyen
tökjólnézki!).Aztán az egyik évben
mindehhez jött még egy bafott nagy eléggé méretes muskátli; mert hát akinek
nincsen parasztháza, aminek az ablakát telepakolhatja a piros növénykékkel, az
kiviszi Olaszországba, és telepakolja vele a zsebkendőnyi, két hétre sajátjának
tekinthető placcot, cca. száz méterre az Adriai tengertől – világos. Az tény, hogy a szomszéd campingből átmenni hozzájuk egy pohár borra igazi
élményszámba megy, mert náluk biztos mindig akad egy kis finom sajtocska,
szardella szeletkék pici üvegben, „prosciutto crudo”, és az az óriás szemű kék
olasz szőlő, ami ott valahogy egész másképp
néz ki, mint itthon, mire eljut a multik zőccség-főosztályára. Ja, és
mindig van egy kis (ááá, igazán csak egy-két rekesznyi) Rosso Dolce, mert ismerek valakit, aki nyaralás alatt víz
helyett is ezt issza, no, ezt csak úgy megemlítem, baráti alapon.
Kinek ne indulnának el a vezérhangyák a fejében, ha egy
olyan campingben tölt két hetet, ahonnan Velence csak háromnegyed óra hajóút?
Az enyémben biztos ott masíroznak – és az ilyesmi ragályos. Márpedig ezek olyan
hangyák, amik arra csábítanak, hogy családot hátrahagyva szökjünk meg néhány
órára, végre! megszabadulva az „éhes vagyok, pisilni kell, de meleg van, mikor
megyünk már haza?” kezdetű örökbecsű mondatoktól. Így aztán kezdjük szervezni. Ez nálam úgy néz
ki, hogy közlöm az oldalággal és a lemenőkkel, hogy „holnap anyátok Velencébe
megy”. Uff. Goldennél kicsit bonyolultabb a helyzet, mert először szépen kell
nézni Mr. Goldenre… aztán egy jó pillanatában meg kell neki említeni az
elképzelést (áááááá, nem is én akarom, Alessia erőszakoskodik, meg aztán nehogy
eltévedjen, tudod…).
Ülünk szépen a napernyő alatt a kockás pokrócon délután,
mikor is Mr. Golden végre kiejti a száján, hogy „najóvan, akkor menjetek”.
Igen ám, de közös ismerősünkben ekkor feltámad a lelkifurdalás, hogy élete
párját mintegy 8 órára magára hagyja, és elgyengült hangon megkérdezi, hogy „de
akkor te biztos nem akarsz jönni?”. Ebben a pillanatban vagyok a határán, hogy
betemessem homokkal, fejére csukjam a napernyőt, vagy valami hasonló galád
dolgot kövessek el, de persze nem teszem, csak csendben drukkolok, hogy Mr.
Golden mégis inkább a 8 óra asszony-nélküli nyugalmat, a párás borospoharat és
az aktuális újságot válassza a következő napra.
No, elindultunk ketten. A hajón már érkezéskor letojta a magam
mellé helyezett tárolóegységet egy sirály, Golden szerint ez jó jel, mert
szerencsét hoz meg minden, szerintem meg simán csak szaros lett a táskám. J
Ha már itt tartunk, kiderül, hogy Golden szütyőjében van esernyő, ami elég
vicces gondolat, mivel napok óta dög meleg, napsütéses idő van… továbbá azért
is, mert az egész ernyőt kb. tizenöt centisre lehet összecsukni, érdekes lenne
egy viharban. Ha. Ha.
Amikor 8 óra magasságában megérkeztünk a San Marcóra, csak
állt és nézett… nézte a semmit… mert még soha nem látta a teret és a várost
ilyen korán, egy olyan órában, amikor a turisták még szürcsölik a szálláson a
reggeli kávéjukat, a japán hadak még cserélik az aksit a fényképezőgépeikben, a
magyar buszok pedig az éjjel fent alvó honfitársakkal még nem érkeztek meg a
Piazzale Romára. :-P A San Marcón alig lézengenek, az árusok most tolják ki a
kis kocsijukat, a gondolások a reggeli újságba mélyedve ücsörögnek a padon,
vagy éppen megvitatják a fontos dolgokat, amik tegnap este óta történtek. A tér
árnyékos, szellős, nyoma sincs a száz nyelven folyó, néha eléggé idegesítő
hangzavarnak, ami néhány óra múlva majd megint felváltja a békességet. Cca. fél
órát kerülgetjük a Dózse palota két-három oszlopfőjét… és elveszve a dús
faragás motívumaiban megállapítjuk, hogy csak ezeknek a tanulmányozásával simán
el lehetne tölteni néhány napot. Megölelgetjük kicsit „a fiúkat”: a mórok
simára kopott köpenyének érintése, lábikójuk megsimogatása kötelező feladattá
nőtte ki magát az évek során. Jó újra itt.
Miként jó újra a Rialtónál gyümölcsöt enni is: az átlátszó,
kicsit bepárásodott műanyag pohárban kínált, különböző variációjú színes
egyvelegnek nem lehet ellenállni. Leülünk a lagúna szélére, levesszük a
cipőnket, épp csak nem ér a vízbe a lábunk, folyik az állunkon a dinnyelé,
gondolatban pedig felállítjuk a stratégiát, hogyan fogunk innen feltápászkodni
a kicsit elgémberedett testrészeinkkel anélkül, hogy fejjel zuhannánk bele a
Canale Grande lassan sötétülő vizébe. Lassan sötétülő? Te figy, Golden, ott egy
felhő. Á… az nem felhő. Te figy, Golden, ez azért egy elég nagy, masszív és
sötét felhő. Oké, akkor fényképezzük le, hogy otthon majd meg tudjuk mutatni! Szép
is a látvány, ahogy kontrasztot alkot a még mindig
napsütötte palotákkal. Aztán azért elindulunk. Délután van már, sajnos hazafelé
kell venni az irányt, így megcélozzuk a kikötőt. Mire a San Marcóhoz érünk,
estközeli sötétség van, az eső olyan nagy cseppekben kezd esni, hogy legalább
tízcentes méretű pöttyöket hagy rögtön a ruhánkon – aztán leszakad az ég.
Konkrétan jégeső veri az ősi köveket. Bemenekülünk az árkádok alá – és fényképezünk. Töööökjóóó képek lesznek, hát
ilyet még úgyse’ láttunk! Aztán próbálunk tovább araszolni a hajó felé, hogy ne
kelljen egy újabb órát várni a következőig. És! Akkor! Előkerül az esernyő! A
játékernyő alá éppen befér a két fejünk, az összes többi testrészünk már vizes,
cuppogunk a szandálban, a bugyogónk is átlátszik a nadrágon keresztül, a bluzingónk
a hátunkra tapad. Mire a hajóhoz érünk, az ernyő megadja magát, behorpad,
kifordul, végül az egyik oszlop melletti kukában végzi. Valahol közben érkezik
egy sms Mr. Goldentől, hogy „hol vagytok?, esik”. Ehh… nemmondod… de már csak
röhögni tudunk...
Az igazán Nagy Kaland néhány év múlva következik el, mikor
végre rá tudjuk venni, hogy eljöjjön velünk egy egész hétre (és ő rá tudja
venni a családot, hogy egyezzenek ebbe bele). Mohácsi barátosnénkkal hármasban
töltünk a Ca’Savio camping egyik maxi caravan-jában egy emlékezetes hetet.
Sajnos kevés a lóvénk, így nem a városban szállunk meg, mint ahogy az szokásunk
(he-he…), azóta is biztos vagyok benne, hogy tartozom még Goldennek egy
bentalvással, de azt is megbocsájtanám, ha nem velem, hanem Mr. Goldennel
követné el ezt a cselekedetet minimum három éjszakára terjedőleg.
A maxiban mindenkinek saját szobája van, Goldené a
gyerekszoba, két picike ággyal, felette egy még picikébb, fejbeverésre alkalmas
másik ággyal. Néhány nap után kiderül, hogy mégis az övé volt a legjobb hely,
mert minden reggel látott az ablakából egy nagy vörös farkat, és ennek
fennhangon örvendezett is. (Megfejtés: mókus a kinti fenyőfán. Megfejtés 2.:
álmodik a nyomor.)
Nem túlságosan jó, gyakran esőre hajló időben járjuk négy
napig a várost, az ötödik napon végleg a lakókocsiba szorulunk, csak nézzük
bentről a plexi ablakon lefutó esőcseppeket, valamint nézzük a magunkkal hozott
filmeket dvd-ről, nem túl sok lelkesedéssel. Addigra viszont mögöttünk van a
sok élmény, amit a gyorsan szaladó órák alatt begyűjtöttünk. Golden, aki rögtön
az első nap elveszik a zsúfolt San Marcón, még szerencse, hogy feltűnő piros
dzsekije van, (mint rajta kívül kb. ötszáz turistának, valószínűleg hasonló okokból) így éppen akkor találjuk meg, mikor telefonos segítséget próbál
kérni. Golden, amint a Frari keresztelőkápolnájában leül a földre és fényképez
(mintegy néhány méternyire az ezt a tevékenységet szigorúan tiltó táblától). TUDOM, HOGY EZ A MÁSIK ÉVBEN VOLT, DE MOST IDE JÖTT
ÖSSZE.
Aztán az is ő volt, aki egyszer szembe találta magát a San
Polón Mr. James Bonddal (alias Timothy Dalton)…. aki veszélyes pózba tekerte a
nyakát a Panthalonban, hogy jobban lássa a mennyezet hihetetlen freskóját… aki
titanikosat játszott Torcello kikötőjében, a hajóra várva… akivel meg lehetett
váltani a világot hosszas beszélgetés formájában a Madonna dell’Orto előtti
néptelen rakparton ücsörögve… aki elszontyolodott képet vágott, mikor ki
kellett szállni a gondolából… aki hozzám hasonlóan tudja szeretgetni a millió
éves csigabigákat a burkolatokban… akivel jókat röhögtünk, ettünk, ittunk… és
akivel (nekem) jó utazni, mert minden érdekli, ami engem érdekel.
Bár mondhatnám, hogy „jövőre veled ugyanitt…” – de mondom
is, mert sosem lehet tudni…
1 megjegyzés:
XDDDDDDDD
Nagyon tetszik a barátságotok "csajok"!
Köszönet Alissia a "szintelátommagamelőtt" ábrázolásért!
És anya, ha ezért postoltad ezt az írást, hogy most már én is akarjak veletek kempingezni (vagy legalább beugrani hozzátok egy olyan mutatós salátára husival, borral ;) ), akkor célt értél! XDDD
Nagyon jól szórakoztam!
Köszi-puszi
Megjegyzés küldése