"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. március 22., péntek

Az álmok néha valóra válnak 17.



Robert zsibbadtan simogatta a lány haját, aztán kicsit odébb tette a testsúlyát, hogy ne nyomja agyon!
-Oh Em, ez csodás volt! Köszönöm neked!- suttogta a nyakába, aztán ha már ott volt és orrát betöltötte a csak Emilyre jellemző illat, hát beleharapott finoman a fülcimpájába és apró csókokkal lefelé araszolt a mellei irányába. A lány ugyan ölelte még, de azért azt hitte, ennél virgoncabb reakciót csal ki belőle ezzel az újraindított kis támadással. Felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen és meglepetten nézte a kitágult pupillákat, ahogy a sírás határán csak szorította őt, de nem tudott megszólalni.
-Mi a baj, kicsim? Fájdalmat okoztam?

Oh, ha tudnád! – sírt fel Emilyben a keserűség, ahogy fülében még ott csengett a név, aminek kiejtésében – úgy tűnt – a férfi nem is volt tudatában. Aztán döntött. Ha Robert nem emlékszik, mi csúszott ki a szenvedély hevében a száján, akkor ő nem fogja emlékeztetni rá. Végül is, az  előbb neki mondott köszönetet, úgyhogy egészen biztosan csak egy véletlen, bár fájdalmas elszólás lehetett. Talán idővel el tudja majd felejteni, hogy az első legmeghittebb pillanataikban is az elődje nevét hallotta a szeretett férfi szájából, nem a sajátját. 

Mivel a hangjában még nem bízott eléggé, megrázta a fejét és egy mosolyt varázsolt az arcára, bár ettől az az árulkodó könnycsepp mégiscsak kigördült a szeme sarkánál. De magához húzta a férfit és megcsókolta, olyan fájdalmasan tüzesen, mintha ez lenne az utolsó csókjuk. Robert volt annyira jó emberismerő, hogy érezze, valami baki csúszott az együttlétükbe, amit a lány most erőnek erejével igyekszik elfeledni, de fogalma sem volt róla, mit ronthatott el. De talán nem is vele volt a baj, hiszen érezte, hogy a lány is szárnyalt vele együtt. Talán Emilyt lepték meg újra azok a bolond, aggodalmaskodó gondolatok, amik tegnap este is megríkatták. De ne kapjon soha többé munkát, ha most el nem feledteti vele, bármi is bántja – és magához húzta, hogy újra felszítsa Emilyben is az őbenne már lángra kapott parazsat.
*
A közeli templomtorony harangja hármat ütött – ennyit sikerült zsibbadt érzékeivel megállapítania, de fogalma sem volt róla, hogy ez valamelyik háromnegyedet vagy éppenséggel délután három órát jelezte-e. Emily hozzábújva mélyen aludt, és ő maga is elég bágyadtnak érezte magát. Amióta csak beszédültek a szobájába, azóta hajszolták az érzéki szenvedélyt, és Emily játékossága a kezdeti könnyek után nem ismert határt. Ha így folytatják, akár fel is mondhatja az edzőbérletét, mert legfeljebb a szaunába lenne képes beülni, amennyi ereje maradt. Persze, biztosan nem lesz ez mindig így, hiszen Carával is...  a gondolat itt megszakadt. Cara! Ha van pillanat, amikor nem kéne vele foglalkoznia, ez a mostani egy olyan pillanat, ennyit még ő is érzett. Még szerencse, hogy nem előbb bukkant fel a felesége az elméjében, hogy közéjük furakodjon a legmeghittebb pillanatokban, Emily valószínűleg soha nem bocsátaná meg, mert még neki is égő sebként mart bele az eltelt órák édes ellazulásába. 

Emily megmozdult mellette. Eddig kiskanálként feküdt az ölében, de most fordulni kezdett és a takaró lecsúszott a melléről, ahogy hanyatt fekve helyezkedett el. Robert ujjai azonnal kedvet kaptak egy kis barangoláshoz, amire persze a hamvas bőr tulajdonosa sem maradt érzéketlen. Csukott szemekkel felemelte a karjait a feje fölé és a férfi egy pillanatig sem tétovázott, máris föléje fordult és térdével széttolta a lány térdeit. Emily elmosolyodott, a kívánt és szeretett nő büszke mosolyával, aztán megemelte a csípőjét és Robert az utolsó erőtartalékait mozgósítva a csomag után tapogatózott, hogy nyögve a szoba sarkába vágja a kis dobozt. -Basszus, Em! Elhasználtuk az összeset egyetlen délelőttön? Megölsz, te nő!
A panaszos nyögésre Robert elvigyorodott, végül is, nem kell mindenhez ez a vacak!
*
Claire mosolyogva szürcsölte a teát, amit Emily az előbb hozott be. Kicsit szétszórt a lány – kuncogott magában, ahogy nagyjából minden hozzávalót egyesével hozott utána. Robert meg olyan vigyorral a képén üldögélt közöttük, hogy senki nem mert hozzászólni, mert nyilvánvaló volt, hogy csak a korpusza ücsörög a fotelban, az esze régi jó szokása szerint nincs egy helyiségben vele. Akkor alighanem kellemesen telt a délelőtt. Angie ugyan meglepődött, amikor meglátta az iskola előtt, de nem kérdezett rá, hogy miért ez a programváltozás. Jót beszélgettek, miközben öreg Jacket simogatták. Claire próbálta kiszedni a kislányból, hogy mi a véleménye Emilyről, és még ennél is óvatosabban arról, hogy mit szól az apja és a nevelőnője között szövődő szerelemhez.

Amikor Angie beszélni kezdett, még ő lepődött meg, hogy az unokája milyen pontosan látja, tudja, hogyan működnek a dolgok a felnőttek világában. A kislány szinte szó szerint elismételte neki az apjával folytatott beszélgetést, mint aki még a nagyitól is megerősítést vár, hogy nem következik be a családban olyan változás, ami őt rosszul érintené. Mire elérkezett az ötórai tea ideje, amikorra haza akartak érni, Angie kicsit megnyugodva konstatálta, hogy a nagyinak sincs ellenvetése Emilyvel kapcsolatban. Ő felnőtt, és biztosan megmondaná, ha nem szeretné, hogy apa és Em szerelmesek legyenek egymásba. 

Robert még életében nem érezte magát ennyire fáradtnak, ugyanakkor élettel telinek. Kényelmetlenül mocorgott, ahogy a fejében beindult a nap néhány emlékezetes pillanatának vetítése.  Amikor megérezte, hogy az arca szinte lángol, elnézést kért és kiment, mert úgy érezte, egy percig sem bírja tovább, amíg a vizualizálás tárgya ott térdel a lábai előtt a lányával a szőnyegen.
Már a helyzettől is azonnal kívánni kezdte Emily közelségét, odaadását, és szinte zavarban érezte magát, amiért ennyire rápörgött a vele való szexre. Ennyire ki lett volna éhezve az utóbbi időben? Oké, nem kereste az alkalmat, de azért  nem volt teljesen absztinens sem ezen a téren az elmúlt években. De Emilyvel lenni mégis valami más volt. Éppen úgy, mint a csóknál, itt is minden megváltozott attól a tudattól, hogy az érintések és sóhajok mögött nem a test reakciói, hanem a szíve érzelmei állnak.
Hallotta, hogy a szülei készülődnek, így visszament, hogy elköszönjön tőlük.

Claire  a korábban szokásos barátságos köszönés helyett magához húzta Emilyt, két oldalról puszit nyomott az arcára, aztán halkan a fülébe súgta: -Köszönöm! Aztán lehúzta magához a fia fejét és megölelgette egy kicsit. –Rengeteg időtök van még, nem kell rögtön az első napokban bepótolni az elmúlt éveket, ugye tudod? – mondta neki halkan, aztán Richardba karolva kilépett az ajtón.
Robert elgondolkodva nézett utána. Vajon mit akart ezzel az utolsó mondattal sugallni? Mert azt azért aligha, hogy olyan rozogán néz ki, hogy mára ideje befejezni a svédtornát. Igazság szerint még ő maga sem tudta, hogy a jövőben hogy is lesz ez a dolog? Nem kérheti meg az anyját, hogy legalább kétnaponta menjen Angieért, mert hát erősen kilógna a lóláb, még ez a nagyszájú kislány is rájönne hamar, hogy az apja miért nem ér rá mostanában vele foglalkozni. A nappalokat valahogy túl kell éljék, tekintettel kell lenniük a család összes más tagjára, sőt talán még Mrs. Comptonra is. De övék az éjszaka! Még ha már előre utál is minden alkalmat, amikor lopva kell besurrannia a lányhoz és még csak nem is töltheti vele az egész éjszakát, hogy a reggel mindenkit a saját ágyában találjon. 

Angie látványos ásítással a lefekvéshez készülődött, amikor odakint megdördült az ég. Az apjára nézett, aki körülbelül olyan szemekkel nézett vissza rá, mint Jack, amikor a hasa vakargatását hirtelen abbahagyta. Emily is nézte a néma szempárbajt és arra gondolt, ma éjszaka igazán alhat Angie, ahol csak akar, mert ő a maga részéről, mozogni alig képes. Olyan izomláza volt, olyan izmai sajogtak, amelyeknek még a létezéséről sem tudott. Csak egy forró fürdőre vágyott, úgyhogy amint a kislányt ágyba dugta, megeresztette a fürdőszobájában a kádba a vizet. Még hallotta, ahogy Robert zsongító hangon az esti mesét olvassa fel, Bonzo, a jegesmedve legújabb kalandjait. Elmosolyodott, ahogy a történetnek azokat a sorait hallgatta, ahol Bonzo a társkeresés nehézségeiről elmélkedik, és igyekezett nem analógiákat gyártani a szőrös mackó és a saját életük között, aztán ledobálta magáról a ruhadarabokat és óvatosan belecsusszant a szinte forró vízbe. Kéjes sóhajtással adta át magát a víz ölelésének, aztán lehunyta a szemét. 

Ez a nap amilyen rosszul kezdődött, olyan csodás lett abban a pillanatban, amikor Robert kitárta előtte a bejárati ajtót. Igazából fogalma sem volt róla, mit várt a férfitól, de talán mégis csak azt hitte, kicsit tartózkodóbb lesz, óvatosan próbálkozó. Az a szenvedély, amivel ölelte, meglepte és balzsamként hatott rá a tegnap este után. Most értette meg a szeretkezés szó tényleges értelmét. Annyira más volt, mint a korábbi élményei, amikor két test találkozott, elfáradt, aztán aludt. Ó, most a találkozás a lelke mélyéig felkavarta, képtelen volt elfáradni és legalább ennyire nem akarta átadni magát az alvásnak sem, mert attól félt, lemarad valami megismételhetetlen csodáról. Aztán, amikor a csoda mégis megismétlődött, a férfit szorosan ölelve egy újabb élménnyel gazdagodott, amikor hozzábújva nyomta el az álom. 
Csak az az egyetlen pillanat ne lett volna, ráadásul a legszebb pillanatban, az az egy szó marta a lelkét. És már nem volt benne biztos, hogy jó ötlet volt hallgatni. Ha Robert nem is volt magánál, hogy észre sem vette, mi csúszott ki a száján, neki kellett volna visszarángatni a valóságba, mert most aztán minden alkalommal attól retteghet, hogy megismétlődik a dolog. Tudta, hogy a saját lelkiüdvét teszi kockára, de úgy döntött, megvárja a következő alkalmat. Talán soha többé nem lesz ilyen, aztán végül képes lesz elfelejtkezni róla.

A döntéssel kisimultak a ráncok a homlokán, kéjesen elmosolyodott, ahogy lehunyt pillái mögött megindult a vetítés, és szinte érezni vélte a cirógatást a válla ívén, a nyakán, a füle mögött. Aztán rájött, hogy tényleg érzi. Kipattant a szeme és a kád mellett a megtestesült álomkép guggolt, szürke szemei füstösen borongva követték ujjai útját.
-Van itt hely egy fáradt felfedezőnek? – kavarta meg a habot és ettől előbukkant a két kis málnaszem, amiket olyan lelkesen kóstolgatott korábban.
Emily rávigyorgott: - Fáradt, hm? Nos, ha fáradt vagy, akkor gyere! 

Ahogy a férfi kezdte ledobálni magáról a ruhadarabokat, az ajtó felé intett a fejével.
-Angie elaludt már?
Robert ráfordította a kulcsot, aztán óvatosan a háta mögé ereszkedett és hosszú lábait kinyújtotta mellette, amitől a lány szinte satuba került közöttük. Addig mocorgott, amíg megfordult és a férfi hasára támaszkodva, behajlított térdekkel hasalt rajta. Egy fáradt beszélgetéshez tökéletes pozícióban.
-Angie még nem alszik, de azt hiszem sikerült megbeszélnünk, hogy a nappal az övé, az éjszaka a miénk.
-Hm, neked nem furcsa, hogy a minap még kimérten jó éjszakát kívántunk egymásnak, most meg itt heverek rajtad mindenféle értelemben jóllakottan, és azon töröm a fejem, vajon velem alszol-e, vagy sem?
 -Nem, nem igazán. Az volt furcsa, hogy agyaltam állandóan, meg rágtam a szám szélét, hogy mi a megoldás erre az áldatlan helyzetre. Most helyükre kerültek a dolgok. Mint ahogy te is éppen jó helyre kerültél ezzel a kis ficergéssel – emelte meg a csípőjét és Emily vigyorogva értette meg, mire gondol.

4 megjegyzés:

csez írta...

Bölcs csaj ez az Emily ;)
Ééés szerencsééés! :P
Persze Robert is az! XDDD
Nekem tetszett!!!
Kösz & pusz

Névtelen írta...

Szia!
Nem gondoltam, hogy így oldod meg, de megértem! Remélem nem sérül meg Emily később!
Várom a következőt!
An

Névtelen írta...

vidám reggeleket szerzel neke, köszönöm!!!!

Puszi: Évi

zsorzsi írta...

Úgy látom,múltkor még nem tudtam ,hogy hol kényszerültem abbahagyni az olvasást.
Köszi a mozit. A pénztárat merre találom ?