Velence és a magyarok…
Velence az elmúlt ezer év olasz-magyar kapcsolatainak számos
emlékét őrzi. Közülük a legfontosabbak közé tartoznak a Szent Gellérttel
kapcsolatosak, akinek alakjával számos velencei templomban találkozhatunk
festmény, szobor vagy éppen mozaikkép formájában (mint például a Szent
Márk-bazilika boltozatán). A turisták által kevésbé látogatott
Giudecca-szigeten az 1961-ben épült plébániatemplomot szentelték Szent Gellért
tiszteletére. A vértanú püspök a San
Giorgio Maggiore sziget bencés monostorából indult útnak, hogy végül
Magyarországra vetődjön. Teste ma Murano szigetén a Santi Maria e Donato
bazilika főoltára alatt nyugszik. A volt csanádi püspök csontjainak nagyobbik
része a 14. század végén került Velencébe, a magyar pálos rend névadója, Remete
Szent Pál ereklyéiért cserébe. Velence számára Gellért fontos volt, hiszen ő az
egyetlen itteni származású vértanú szent. A Gellért-ereklyék másik része
továbbra is Magyarországon maradt, ahol az 1514-es parasztfelkelés idején nyoma
veszett. Díszes ezüst koporsójából Antonio Burgio pápai nuncius veretett pénzt
a törökök elleni védekezés finanszírozására. Így aztán végül is szerencsésnek
mondható, hogy testének jó része Muranóba került, így onnan kaphatott ismét
ereklyét hazánk több temploma – legutóbb 2002-ben a belvárosi
főplébánia-templom. ( Érszegi Márk Aurél)
Magyarország már a 10. század óta hol ellenséges, hol
barátságos viszonyban állt Velencével. Kalandozó őseink kirablására is
kísérletet tettek. Tömlőkön és lóháton átúsztatva a keskeny tengeri ágat, Chioggiát
bevették ugyan, de Rialto előtt Péter és Pál napján Péter dózse hajóhadától
vereséget szenvedtek.
A 11. század kezdetén Szt. Gellért, a kereszténység és
műveltség úttörője Velencéből indult Zárába, onnan Pécsre és Bakonybélre. Szt.
István csanádi püspökké tette.
Később Szt. István Orseolo Péter dózse családjával
rokonságba lépett.
Könyves Kálmán elhódította Velence urától a dalmát és horvát
királyi címet. A magyarokkal való harc éveken keresztül folyt, míg végül az
egész tengerpart a magyar korona hatalmában volt.
II. Endre, amikor a Szentföldre indult, Záráról a maga és
utódai nevében lemondott Velence javára.
III. Endre (II. Endre Velencébe költözött fiának, Istvánnak
és Morosini Thomasina Katalinnak gyermeke), IV. Kun László hívására hazatért
Magyarországra, hogy mint az Árpád-ház utolsó férfisarja IV. László utódja
legyen
Már az első Anjou, Károly Róbert követelte vissza a II.
Endre által átadott Zárát Velencétől.
Nagy Lajos pedig visszakövetelte egész Dalmáciát a
szigetekkel együtt és három nagy háborút indított a Signoria ellen. A magyarok sikeresen kerültek ki a küzdelmekből.
Dalmácia a magyarok kezében maradt. A dalmátoknak szabad volt 35 ezer arany
erejéig magyar árut Velence területére bevinniük és ott eladniuk, és 20-szor
annyit kivinniük. Kivéve a sót, mely megszorításáért a köztársaság a magyar
királyságnak évente Szt. István napján 7 ezer aranyat fizetett Budán. Az 1400-as évek elejére azonban Dalmáciát a
magyarok ismét elvesztették.
A 15. században Velence csillogott a pompától. Az alsóbb
rétegek helyzete azonban ekkoriban mélyponton volt, a politikai jogokból teljesen
ki volt zárva, már a népgyűlést sem hívták össze. A köztársaságban megengedett
eszköznek tartották a tőrt és nem restelltek orgyilkosokkal alkudozni. A tanács
Nagy Lajos és Zsigmond királyaink ellen is bérelt gyilkosokat és csak a
szerencsén múlt, hogy ezek nem teljesíthették megbízásukat.
Mihelyst Mátyás az olasz politikába nyúlt, a féltékeny
Signoria ellenségessé vált vele szemben. De Mátyás sem maradt adós. Mátyás
szövetkezett Firenzével, Milánóval és a nápolyi királlyal Velence ellen, de
azok fukarságukban végül elálltak a szövetségtől. Ekkor Mátyás merész
fordulattal Velencének ajánlotta fel szövetségét, hogy együttesen forduljanak
III. Frigyes császár ellen. A köztársaság azonban szokott diplomáciai
ravaszkodásában kitért minden kötelezettsége elől. Mátyás ekkor a Velence által
sanyargatott Anconát védelmébe fogadta. Ezen a köztársaság annyira
megharagudott, hogy a törökkel békét kötött, ezzel szabad kezet adva
Magyarország ellen. Mátyást csak korai halála akadályozta meg abban, hogy
Velencén bosszút álljon. Fia, Korvin János herceg később olyan kapcsolatot
épített ki Velencével, hogy az Aranykönyvbe is bejegyezték nevét.
Magyar születésű nemes ember fiaként született az a német
festő, akit Ajtósi Albrecht Dürerként ismerünk. Az ötvös műhelyt működtető
család Nürnbergben telepedett le és az ifjú Dürer festészetet tanult.
Tanulmányai során eljutott Velencébe is, de már híres ember volt, mikor két
évre Velencébe költözött. Végtelenül jól érezte itt magát és sokat dolgozott.
Velence-irodalmunk, mint minden tisztességesen romantikus
nemzeté, számottevő. Elég, ha Szerb Antal Velence írásaira, Szentkuthy
Casanova- és Monteverdi-kommentárjaira, Márai Casanova regényére, vagy
éppenséggel Bánki Éva Aranyhímzés c. regényére gondolunk, amelyben a velencei
származású Szent Gellért legendájának ered nyomába.
Magyar szemmel megfigyelt, magyar nyelven lejegyzett
háromszáz éves élménybeszámolót is olvashatunk Velencéről. Tót-Váradi Kászonyi
András tollából született A Magyarországról tett velencei utazás. A szerző a
köztársaság bukása előtt két évvel járt Velencében. A kötet első felében a
fakszimile kiadás – mely nyomtattatott Pozsonyban és Pesten, Füsküti Landerer
Mihály költségével és bötüivel 1797-ben – gyönyörködteti a régi könyvek
szépségeire fogékony olvasót. A második felében a mai helyesírással könnyített,
szerkesztett, gazdagon jegyzetelt, helységnévmutatóval ellátott mű található,
Bárándy Gergely munkája. Az élményt korabeli metszetek teszik teljessé: a
grafikákon megcsodálható sok más mellett a Bucintoro, a dózse ünnepi
díszgályája és kísérete, egy Szent Márk téri karnevál, az Óratorony… Kászonyi
nem író és nem esztéta, ezért hiába is keressük könyvében a város szépségeiről
szóló áradozásokat. Szóra sem méltatja például az első benyomás, a Velencébe
való érkezés élményét, ami talán önmagában annyi verset és elragadtatott
bekezdést ihletett a világirodalomban, mint a város összes többi csodája
együttvéve. Viszont hosszú oldalakat szentel a köztársaság költségvetésének
vagy rengeteget tudhatunk meg a korabeli köztársaság szokásairól, például a
dózsék beiktatásáról és temetési szertartásáról vagy az akkori higiéniai
viszonyokról. A szerző „ideális” rangban volt ahhoz, hogy bejuthasson a
dózsepalotába, feljuthatott még a Bucintoro fedélzetére is, viszont nem volt
elég magas beosztású ahhoz, hogy kizárólag az állami arisztokrácia köreiben
forgolódjon.
1848 forradalmi tavaszán az Itáliában állomásozó magyar, és
az osztrák hadseregben szolgáló olasz katonák általában nem voltak hajlandóak
részt venni a másik nép szabadságtörekvéseinek vérbefojtásában. Március 18-án a
velencei Szt. Márk téren összeverődött tömeg farkasszemet nézett a Kinsky-ezred
kivezényelt katonáival, akik töltött fegyverrel várták a parancsot. Ám, mint
egy szemtanú megírta, Winkler Lajos hadnagy kardjával intve a magasba emeltette
a lövésre tartott puskákat. Az osztrák sereg később elhagyta Velencét, de
néhány magyar – élükön Winkler Lajossal – kilépett alakulatából és a
védőseregbe jelentkezett. Kapitányi
rangot kapott, a nemzetőrség első légióját vezette, majd az október 23-án
megalakult magyar légió parancsnoka lett. A város védőin végül győzött a
túlerő, és Velence 1849. augusztus 20-án kénytelen volt aláírni a kapitulációt.
A fegyverletétel amnesztiával párosult, így Winkler kapitány is szabadon
elhagyhatta a lagúnák városát. Tetteire
2002 óta márványtáblán bronzdombormű emlékeztet a Szent Márk tér melletti egyik
utcácskában.
Lökős Margit (Gí fotóalbuma) fényképezőgépével mesél a
városról egyedi látásmódjával. A képeket Kárpáti Kamil versszövegei és prózái
teszik teljessé.
Janus Pannonius Itáliában tanult, hogy elsajátítsa a
humanista műveltséget. Padovában kánon- és római jogot tanult. Gyakran
megfordult a közeli Velencében, ahol – mint a nagyhatalmú Vitéz János
unokaöccse – a gazdag, művelt patríciusok köreibe is bejutott.
Velencei éjszakák! („kosjegyében blog”)
Úgy törnek fel bennem szerelmünk emlékei,
mint működő vulkán, izzón hömpölygő lávakövei.
- mikor gondolok rád - /Velencében töltött gondolás
éjszakák!/
Siklott gondolánk a vízen csendesen,
egymásba mélyedtünk csókkal szerelmesen.
Soha el nem múló – felejthetetlen érzések. - /Velencében
töltött régi szép emlékek!/
Égő szerelmed, mint napsugár az égen,
szívemből kívántam örökké így égjen,
sohse aludjon ki – égjen csak a lángja. – /Maradjon nekünk
örök, Velence éjszakája!/
Zrínyi Miklós költő és hadvezér is járt, sőt tanult
Velencében. Babits Mihályt ez ihlette Zrínyi Velencében c. szonettje
megírására.
„Szent Márk dicső terén, melyet mélán tapostam,
valaha régesrég egy más bús magyar, méltóbb költő, mint én,
és hős mint senki mostan
tiport hatalmasan, ki tudta mit akar!
Ki tudta mit akar, s nem tudta, hogy a rosszban fogyhatatlan
a világ, s nem tudta, hogy hamar
ide vágy vissza a földről hol bármi sorsban élni és halni
kell; mely ápol s eltakar.
Ezt mind nem tudta még, s árva honára gondolt,
s döngött csizmája a márványon, s lelke tombolt,
látván sok harci jelt ős ívek oldalán.
Alkonyfelhő borult lagúnára, piacra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a holtakat felkölté Alderán.”
Galla Ágnes költő, író, fotóművész, kultúrantropológus
leginkább Velencében érzi otthon magát. Karnevál Velencében címmel jelentette
meg fotóit és írásait. Bolognában különdíjat nyert Halál Velencében c. képe.
Irodalomból is Velencét választotta szakdolgozata tárgyául. A valóságos és a
mitizált Velence-képet elemezte Kosztolányinál, Márainál, Babitsnál, Thomas
Mann-nál.
„Szeretem az angyalokat, a szobrokat. .. Éreztem, ahogy nézi
a várost, vigyáz az emberekre. Vajon mit gondolhatott? .. Jó barátokra találtam
Velencében, egy maszkkészítőre, egy gondolásra, egy bárosra, egy családra, s
megannyi lagúnai városlakóra. .. Tőlünk függ minden, mert befejezni nem lehet,
csak abbahagyni.”
Kosztolányi Dezső is imádta Velencét. „Az ember ismeretlen utcákon csatangol,
idegen embereket lát, idegen nyelvet hall, s úgy érzi, hogy otthon van. Nem bír
elmenni. Szeretne mindörökre ott maradni.” – írja A velencei vándor c.
novellájában.
Magyar írók velencei novelláit foglalja egy kötetbe az Egy
éj Velencében c. könyv. Ezeket a Velencében játszódó, illetve Velencéről szóló
novellákat, történeteket, feljegyzéseket olyan klasszikusok vetették papírra,
mint Bródy Sándor, Hunyadi Sándor, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Márai
Sándor, Móra Ferenc vagy Szép Ernő…
„Ott ültek ketten a lagúnák városában … a Sóhajok hídja
alatt. Két budapesti veréb. … November volt, és ilyenkor alig van magyar ember
Velencében. Akik körülöttünk ültek a kávéház teraszán, csaknem egytől egyig
angolok voltak.”
Velence alapítása még Kálti Márk Krónikájában is
szerepel. - A Velencés Andrásnak is
nevezett III. Endre, az utolsó Árpád-házi király, akinek anyja a velencei
Tommasina Morosini volt, a Kálti Krónika lapjain is megörökíttetett, ahogy két
kísérőjével elindul, hogy elfoglalja a magyar trónt.
II. Pietro Orseolo dózse fia Szent István királyunk húgát
vette feleségül; az ő fia volt a második magyar király, az Istvánt követő
Orseoló Péter.
„Zára, ez a fontos kikötő és szinte bevehetetlen parti vár,
hosszú ideig elismerte Velence fennhatóságát. Most húsz éve, amikor III.Béla
magyar király meghódította Dalmácia nagy részét, Zára a magyarok segítségével
fellázadt, elszakadt Velencétől. A velencei hajóhad kétszer is felvonult, és
ostromolta Zárát, hogy megtörje az ellenállást. Nem sikerült. „ (Erdődy S. A
szárnyas oroszlán)
„Mi, a magyar országgyűlés alulírott ötvenhárom követe,
ebben a pecsétünkkel ellátott levélben megfogadjuk, hogy Lodovico Gritti urat,
a magyar királyság kormányzóját, főkincstárnokot és királyi tanácsadót, a
tőlünk telhető legnagyobb buzgalommal támogatjuk mindabban, amit a király, a
nemesi szabadságok és az ország jóléte érdekében cselekszik … Kelt Budán, az
1530-as esztendő decemberének utolsó napján” – magyar nagyurak hűséglevele
Grittihez
Velencei emberekkel sok minden megesett ezeréves
történelmünk során, de Lodovico Gritti élete szinte példa nélkül álló. Lodovico
Gritti Magyarország második legnagyobb emberévé vált, s ha az égi hatalmak több
időt és erőt adnak neki, Magyarország királya is lehetett volna tán a velencei
nemes. „Magyarországon ért fel tetőpontjára Lodovico Gritti pályafutása, és itt
torkollott katasztrófába a sorsa. Magyarország és Velence között évszázadokon
át küzdelem folyt a dalmáciai tengerpartért és a parti városokért. Talán arra
gondolt Lodovico úr vakmerő reményében, hogy a két államot valahogy
összekapcsolja, és véget vetve az évszázados háborúknak, egyetlen óriási adriai
hatalmat kovácsol. Gritti már János király háta mögött, sőt lassacskán már a
törökök megkerülésével, magányosan szőtte politikai terveit. pártot szervezett
magyar főurakból, európai szövetségeseket keresett; egyre világosabban
látszott, János úr trónusára akar ülni. Volt egy nagyhatalmú főúr a magyar urak
között: Czibak Imre nagyváradi püspök. Az ő dolgában követte el Lodovico a
végzetes hibát: elvesztette a türelmét, el akarta fogatni a püspököt, emberei
pedig túlbuzgóságból megölték. Olyan volt ez, mint amikor a mélyen hűlt vízbe
kavicsot ejtenek. A magyarországi urak nagyobb része Gritti ellen fordult.
Amikor világossá vált, hogy Gritti ügye elveszett, mindenki elpártolt tőle. Az
erdélyi Medgyes városkában csetepatéba bonyolódott a János-párti urakkal.
Elfogták és lefejezték. Így történt, hogy Magyarország trónjára mégsem ült
velencei férfiú.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)
Molnár Gyula színész, rendező. 1973-ban végzett a velencei
Accademia de Belle Arti grafika szakán, utána további tíz évig a városban
lakott. Jelenleg Longiánóban él. „1974-ben elmentünk meglátogatni Daniele
Carrert, aki a San Giovanni e Paolo kórházban feküdt. Az ágya körül álltunk, és
elhatároztuk, hogy közös műhelyt nyitunk, asztalos-, képkeretező- és más egyéb
szolgáltatással. DE az üzlet eleinte nem ment valami jól. Karácsonykor a kórház
szakszervezete azzal bízott meg, hogy rendezzünk ünnepséget az alkalmazottak
számára. Erre az alkalomra készítettük első előadásunkat, egy bábjátékot. A
bábokat papírmaséból készítettük. Itt jól jöttek a gyerekkori tapasztalataim,
emlékeim, mert a nagyapám bábkészítő volt Gyomán.
A bábjainkat mintegy dekoráció gyanánt kitettük a kirakatba.
És az emberek elkezdték vásárolni őket! Csináltunk hát újakat. A gipsz és a
papírmasé mindennapi munkaeszközünkké váltak. Egyre többen lettek kíváncsiak a
munkáinkra, nemcsak a városból jöttek, hanem messzebbről is. Az a látogatónk, aki
nemcsak a mi életünket változtatta meg, hanem a város arculatát is, Bustric
volt a bohóc. Készített egy Brighella
álarcot, ami azonnal megnyerte mindenki tetszését. Ezt az álarcot mi kitettük a
kirakatba. Az egész velencei álarc-őrület innen indult. Nem akartunk mi
hagyományt teremteni, nem gondoltunk a karnevál újraélesztésére. Fogalmunk sem
volt róla, milyen kirobbanó hatása lesz annak, amit csinálunk. Tudomásom
szerint ez a néhány álarc volt Velencében a színházakon kívül az első eladásra
szánt. Egyszerre csak elfogytak az álarcaink, kezdtünk újakat gyártani. Egy
ismert francia útikönyvbe belekerültünk, mint ritka velencei maszkkészítő
műhely. Akármennyit készítettünk, a turisták szinte kitépték a kezünkből. Ott
vártak, amíg az álarcuk elkészült. „ (Alessia fotója)
Hogy a magyar Velence falu neve miből ered, és vajon
összefügg-e az olasz Velencével, arról megoszlanak a vélemények. Antonio
Bonfini, Mátyás udvari történetírója szerint Velencéből jött olasz telepesek
alapították. Ám, hogy ez mikor történt, azt nem említi, s Bonfini, akinek
karnyújtásnyira volt az antikvitás, éppúgy gondolhatott itt az ókori venétekre,
ahogy a románokat is a rómaiak közvetlen leszármazottainak, és Mátyást is a
római Corvinus család egyenes ági sarjának tartotta. A Nyelvtörténeti Szótár az
itteni halászok „velencé”-nek nevezett szélzászlójából származtatja a nevet,
amely velenice formában talán szláv eredetű lehet. Végül Györffy és Székely
György az 1000 és 1300 közötti nagy magyarországi olasz betelepülési hullám
idejére teszi a falu alapítását több más középkori Venece, Velence, illetve
Olaszliszka, Bodrogolaszi és hasonló településsel együtt. Annyi bizonyos, hogy
1516-ban Welencze, másként Venecia néven említik, s az 1522/28-as első
Magyarország térképen Veneze néven szerepel.
Velencei festészet Budapesten
Velence önálló városállam-életének utolsó szakaszában a
művészet nagyszerű virágzását élte. A XVIII. században a lagúnák városában hét
színház működött, a zenei életet Vivaldi és Scarlatti neve fémjelezte és a
festészet terén is jelentős alkotások születtek. Giovanni Battista Tiepolónak,
a kor egyik legjelentősebb mesterének képein a kedvelt citromsárga és égkék
mellett a szivárvány minden színe lángol, a két Canaletto és Guardi festményei
pedig felidézik a Köztársaság ragyogó ünnepségeit, csodás épületeit.
A budapesti Szépművészeti Múzeum gazdag olasz anyagának
egyik legjelentősebb része a XVIII. századi velencei festmények gyűjteménye. A
gyűjtemény eredetét a múzeumi törzsanyag kialakulásáig vezethetjük vissza. A
settecento festészet számos fontos emléke 1836-ban, Pyrker érsek ajándékaként
került a pesti Nemzeti Múzeumba, majd az Országos Képtárba, s végül az 1906-ban
megnyílt Szépművészeti Múzeumba. Pyrker János László egri érsek velencei
pátriárka korában, az 1820-as években vásárolta gyűjteményét Velencében.
Részben a korábban feloszlatott kolostorok, részben magánosok tulajdonából.
Innen származnak Tiepoló, Guardi és mások alkotásai. De értékes képanyagot
tartalmazott az Esterházy-képtár is, melyet 1870-ben vásárolt meg a magyar állam
Esterházy Miklóstól. Itt található egyedüli példa arra, hogy magyar gyűjtő
közvetlen kapcsolatban állt valamely velencei mesterrel: az egykori
feljegyzések tanusága szerint a veronai születésű Gianbettino Cignaroli az
Esterházyaknak festette két nagyméretű historikus képét, Szókratész, illetve
Cato halálát.
A XIX. században már több magyar főúri és polgári gyűjtemény
is tartalmazott velencei festményeket. Jóllehet, ezeknek nagy része az idők
során szétszóródott, külföldre került, több jelentős alkotás azonban a
Szépművészeti Múzeumba került.
„Kétségtelen, hogy a velencei iskola igen jól áll és kitűnik
Itáliában” – írta 1736-ban Tessin gróf Velencéből, festőt keresve a svéd udvar
számára. „Velence még mindig azzal dicsekedhet, hogy itt vannak a legtehetségesebb
festők egész Itáliában.”
A művészet, részben éppen idegenforgalmi vonzása miatt
uralkodó szerepet töltött be a XVIII. századi Velence életében. A várost
felkereső idegenek érdeklődése a helyi sajátosságok mellett elsősorban a
művészet, a festészet emlékeinek szólt. A város politikai hatalma, gazdasági
ereje erre az időre már teljesen megszűnt, s az uralkodó körök legalább a
művészet ragyogásával igyekeztek fenntartani Velence hajdani fényét.
A város sajátos adottságai lehetővé tették az általános európai
fejlődéstől való elszigetelődést, egy álom- és látszatvilág művészi rögzítését.
1 megjegyzés:
Olvasok ;)
Megjegyzés küldése