Mert Velencét nem lehet megunni… meg egyebek… (Utinapló -
2010. május)
Vannak „szerelmek” az ember életében, amik megfoghatatlanok,
múlhatatlanok. Ilyen a Velence iránti érzés. Már annak, akit bekebelez ez a
város, mert ismerek olyanokat, akik nem is értik, miről beszélek. Szerencsém
van, mert ebben az érzésben olyanokkal osztozhatok, akik szintén kedvesek
nekem.
Szóval, Velence…, jártam már ott párszor. Kisgyerekként,
kisgyerekkel, férjjel és nagy gyerekkel, barátokkal, Velence-szerelmessel.
Mindig tudott valami újat nyújtani, meglepni.
Évek óta irigykedve hallgatom, nézem Alessia beszámolóit. Ő
ugyanis nem hezitált, nem jajistenemkedett, hanem meglépte azt, amire már
jómagam is évek óta vágyom, egy hűvös tavaszi reggelen megérkezett az eső
pöttyözte városba. Az Apostoli templom közelében megbújó kis szállodában, az Al
Vagonban lakott, évente változó kísérettel és változatlan lelkesedéssel. De
Velencében lakni nem olcsó mulatság, így mire én is elszántam magam a nagy
kalandra, költségcsökkentés címén a jesolói félsziget egyik kempingjében
foglaltunk szállást és vállaltuk a napi hajókázást a városba és haza. Remek
mulatság, ugyanakkor sok elrabolt idő és olyan programok meghiúsulása, amik
megkövetelték volna a városban lakást. (múzeumok éjszakája, ingyenes koncert)
Nem baj, kipróbáltuk, joggal kritizálhatjuk és spórolhatunk, hogy egyszer
(hamarosan) újra odabent tölthessünk egy hetet.
Az idén hárman indultunk útnak: Lazac,Alessia és jómagam.
Autóval indultunk és nem sejtve, hogy a közel 700 km meg sem kottyan önkéntes
sofőrünknek. Ezért a magyar határ előtt beiktattunk egy éjszakát. Szalafőn, a
már jól ismert fogadóban aludtunk, a kisrákosi csárdában pedig megünnepeltük
Lazac születésnapját. De a történet nem is itt kezdődik, hanem még Budapesten,
ahol Lazac egy jól irányzott mozdulattal, kulcsát bent felejtve, behúzta maga
mögött szállása ajtaját. Szerencsére utiholmija már a lépcsőházban várta. Így
is elég idegörlőre sikeredhetett az indulás. A nagy ijedtségre nálunk még
ittunk egy kávét. Alighanem én is izgultam, mert a nagy sürgés-forgás közben
összetörtem egy kedvenc teáscsészémet. Nem ment igazán kárba, mert mozaik
alapanyaggá lényegült át, Alessia el is süllyesztette táskája mélyére. Kispiros
„nyakig” bepakolva várta, hogy még én is beüljek hátra. Szerencsénk volt, hogy
a szüleim is ebben az időpontban mentek pihenni ugyanabba a kempingbe, így a
bőrönd és hálózsák az ő kocsijukban utazott. Jómagam csak az elmaradhatatlan
fényképezőgépet és laptopot vittem magammal.
Május 10. hétfő
A vendégházban már októberben is jártunk, és már akkor is irdatlan kemények voltak az
ágyak. Az idő azonban szépen elfeledtette velem. Így aztán reggelre úgy beállt
a hátam, hogy levegőt alig kaptam. Lazac felajánlotta, hogy megmasszíroz, amit
én némi kétkedéssel fogadtam, hiszen még soha nem sikerült érdemben csökkenteni
a fájdalmat. De ez a csaj TUD!
Hiába pezsgőztünk este, kora reggel az indulás izgalma miatt
mégiscsak kidobott bennünket az ágy. Lazac szokott lezserségével összeakadt
odalent egy fiatalemberrel, akiről perceken belül kiderült, hogy ő a tulaj, így
aztán kávézhattunk, fizethettünk, indulhattunk a hivatalos nyitás előtt.
Útközben rövid kis kitérőt tettünk a Vadása tóhoz. Gyöngyszem. Még a viszonylag
hűvös időben is érdemes volt arra kerülnünk, néhány fotót készíteni és búcsút
inteni a hajladozó nádszálak közül előúszó vadkacsáknak. A határnál tankoltunk.
Autót és magunkat egyaránt. Az a szendvics (sóhaj)… és a vidám benzinkutas fiúk (vigyorgás)… na, és
persze megint Lazac…(vihogás)
Az osztrák szakaszon rezignáltan vettem tudomásul, hogy a
grazi nagy emelkedőn egyszerűen nem létezik olyan, hogy ne építkeznének. De
ugyanakkor felfedeztünk egy új parkolót, a Herzogberg-et, ahol finom kávé,
tiszta mellékhelyiség és fantasztikus kilátás várt minket. Az első képek persze azonnal el is készültek.
Csak a szél ne fújt volna annyira!
Olaszországban az eső már próbára tette az idegeinket, előre
vetítve, hogy akár egész héten ilyen morózus lesz hozzánk az idő. Egy
benzinkútnál muszáj is volt finom kapucsínóval vigasztalni magunkat, és amíg Alessia mást is felfedezett, mi Lazaccal úgy döntöttünk, hogy megháláljuk sofőrünk
ügyességét és meglepjük egy „Alessia” feliratú papuccsal. Nem akartunk sietni,
de mit lehet csinálni esőben… Háromkor már a lakókocsi kulcsát is átvettük.
Szerencsénk volt, a takarítással már végeztek, beköltözhettünk. Az apuék alig
egy órával utánunk szintén befutottak.
A kemping még meglehetősen szezon előtti képet mutatott.
Itt-ott egy maszek lakókocsi, a telepítettekben elvétve egy-két vendég. Wifi nincs
- állapítottuk meg kicsit lelombozódva. (Az utolsó napokra kiderült, hogy a
recepció közelében mégiscsak van, de micsoda „kényelmetlenség” odáig elbaktatni
a géppel.) A vállalkozó szellemű vendégek hollandok, németek és franciák.
Elsősorban nyugdíjasok, itt-ott egy család kisgyerekekkel. A tenger csapvíz
hőmérsékletű. Bokáig benne gázolni, kagylók után kutatni még elmegy, de
fürdésre nem csábított. Mivel már útközben megálltunk a vacsorát beszerezni, a
könnyű tengerparti séta után vidáman megterítettünk és nekiláttunk meglehetősen
eklektikus vacsoránknak. Volt ebben hal, sonka, sajt, olíva, fehérhagyma,
paradicsom, eper, alma, mogyoró és
pezsgő. Főleg pezsgő.
A lakókocsi három embernek kényelmesen elég, Lazac a
hálóban, én a gyerekszobában, Alessia a nappaliban vertünk tanyát. Amúgy ebben a
mindig párás időben elég kellemetlen volt a lakókocsizás. Érdekes, mert ezt a
sajátunkban nem tapasztaltam, igaz, abban van fűtés is. Itt viszont állandó
volt a nyirkosság. A törölközők nem száradtak. Odakint sem lehetett hagyni,
mert napközben szinte biztosan megázott volna minden nap. És ha egyszer valami
megázott, annak három nap is kevés volt ahhoz, hogy tényleg száraz legyen. De
még a kárpitozott ülések is nyirkosnak hatottak esténként. Az ágyban viszont
egyáltalán nem fáztam, a hálózsákot takaróként használva sem. Ugyanakkor a
műszaki cikkeket állandóan jól el kellett csomagolni, mert még azok is
nyirkosak voltak, Alessiának be is párásodott a fényképezőgépe. Konnektor is csak
három volt az egész lakókocsiban, folyamatosan töltöttünk/töltöttem persze a
különböző akkumulátorokat, telefont, fényképezőgépet, laptopot. Én nem tudom,
de nekem minden kütyüm zabálja az energiát, a lányoké szerencsére kevésbé.
Természetesen mindannyian tudattuk az otthoniakkal, hogy
szerencsésen megérkeztünk, mennyire hiányoznak, milyen remekül érezzük
magunkat. Tele voltunk lelkesedéssel, bizakodással.
Május 11. kedd
"Hála" a Morgannal töltött hajnaloknak, öt körül már
felpattant a szemem, de aztán még heverésztem egy kicsit. Fél hatkor már nem
tudtam magammal mit kezdeni. Hogy a többieket ne zavarjam, sétáltam, nézelődtem, egyszer csak lent találtam magam a strandon,
ahol néhány sportos nyugdíjas nordic-walkingozott vadul. Az ő nézegetésükkel
ütöttem el az időt, amíg a lányok is magukhoz tértek.
Könnyű reggeli után már indultunk is, várt minket Velence.
Esőkabát mindenki vállán (meg a remény, hogy nem lesz rá szükség. - De volt!)
Autóval mentünk Punta Sabbioni-ba, bár a hajójegyünk a buszokra is érvényes
volt. Igen ám, de rendkívül sok időt vett volna el a majd 2 km-es séta a
buszhoz, és valahogy sejtettük, hogy az egész napos bandukolás után pedig
kifejezetten kényelmetlen lenne hazafelé még ezt a távot bevállalni. Az esőről
pedig már szó se essék… A kikötőnél persze ott vannak a parkolók, ahol bizony
borsosan megemelték az árakat, napi 7 euróért várhatja gazdáját a járgány,
ráadásul a személyzet szemérmetlenül „füllent”. A kérdésre, miszerint 5 euró?, szivélyesen helyeselnek, aztán a
kasszánál a 7 eurót gombolja le a kolléga. Megvettük a heti hajójegyeket
fejenként 50 euróért. Nem olcsó, viszont innentől bárhova, bármivel (nos, ez
utóbbi annyira nem igaz) hajókázhattunk.
Első utunk Cannaregioba vezetett. Már az meglepetés volt,
hogy hajónk nem tért ki a Lido felé, hanem egyesen a San Zaccariara ment.
Diretto. :) Luigi volt az első célpont. Már csak azért is, mert Alessia ajándékot
vitt neki, két Velencei mozaikot (könyvét) és néhány Angelico-képeslapot. Luigi
sajnos nem volt a legjobb formájában, mert már korán reggel összerúgta a port
valami helybélivel és heves ordibálás után tudott csak velünk foglalkozni. A boltja egyébként maga a káosz, de hihetetlen élmény a fürdőkádban, gondolában, roskatag polcokon, kosarakban felhalmozott könyvek között turkálni. A
nagy jövés-menésben beültünk egy szerény reggelire egy igazán csak helyiek
által látogatott kis csehóba.
A San Lorenzo macskamenhelye üresen várta a cicusokat.
Később láttam, hogy a tér naposabb oldalán sütkéreznek a lakók. Mi viszont a
kíváncsiságtól hajtva igyekeztünk néhány titkos fotót készíteni a rég bezárt
templom belsejéről az ajtó repedésein keresztül. Én odáig süllyedtem, hogy egy
lyukon bedugtam a kezem, benne a géppel. Odabent nyitottam csak ki és találomra
lőttem el néhány felvételt. Aztán újra
összecsuktam a kis masinát, különben ki se tudtam volna húzni a mancsom. Ennek
ellenére egész érdekes felvételek lettek. Odabent igazi szépségek várják, hogy
az értő kezek restaurálják és a nézők újra megcsodálhassák őket. Maga a templom
egyébként kívülről hihetetlenül ronda. Mondhatnám azt is, hogy egyszerű, de ez
több annál. Ez ronda.
Valahogy megint a San Marco felé kavarodtunk. Ott aztán
megbeszéltük, hogy felmegyünk az Óratoronyba. A téren meglepően nagy volt a
tömeg. Rengeteg iskolás, németek, olaszok, amerre a szem ellát. Igazi klassz
iskolai kirándulás. Mivel a Doge Palota és a Bazilika kívülről már sok újat nem
tud „mondani” (Dehogynem!), vadul csörtettem előre, hogy legalább a vörös és
bamba oroszlánokat megsimogathassam. Ebben a nagy igyekezetben aztán totálisan
el is vesztem. Egyszer csak ott álltam a tömegben egyedül. Kicsit pipiskedtem,
nézelődtem, kerestem az ismerős kabátokat a tömegben, de aztán reménykedve
próbáltam bepötyögni egy sms-t a többieknek. A kis huncutok akkorra már
kiszúrtak engem és meg is örökítették ezt a pillanatot.
Óratorony-mászás végül
is nem lett. Helyette vaporettóval mentünk a Rialto és a kimondhatatlan nevű
„kotonos” San Giovanni Crisostomo templom felé. Én megpróbáltam, de tényleg, megörökíteni ezeket a fura alakú lámpákat, de annyira rá kellett közelíteni, hogy fény és kényelmes letámasztás hiányában élvezhetetlenek lettek a képek, pedig a látvány magáért beszélt volna.
Utunk során még sok kellemetlen
percet szerzett az a mániákus tiltás, miszerint a templomban (szinte kivétel
nélkül) fényképezni tilos. Általában megjósolhatatlan, hogy melyikben
enyhítenek annyit, hogy vakuzni tilos (ami ugye a mi olvasatunkban annyit tesz,
hogy vaku nélkül fotózni viszont szabad). Így aztán elég sok olyan fénykép
készült, amit titokban, utikönyvbe rejtett géppel kellett készíteni, hogy a
mindig éber teremőrök figyelmét ne vonjuk magunkra. Valami megmagyarázhatatlan
oknál fogva az ember leküzdhetetlen késztetést érez, hogy „hazavigye magával” a
várost, annak csodáit. Abból meg aztán van itt megszámlálhatatlan. És ugyan
hogyan is sikerülhetne élménybeszámolót tartani, ha nem lennének a fényképek
százai, amik eszébe juttatják az embernek, hogy mikor, hol, mit is látott,
anélkül, hogy az emlékek kusza szövevényébe bele ne keveredne.
Természetesen ebédidőben megérkezett az eső is, így aztán
elhatároztuk, hogy összekötjük a kellemest a hasznossal és nemcsak száraz
helyre menekülünk, hanem néhány falatot is eszünk. A néhány falatot fejenként
egy-egy igazán méretes pizza volt hivatva megtestesíteni. Igazán jutányos, 6
eurós áron. És persze igyunk hozzá egy sört is, nem lehet az olyan drága… Háát,
7 eurót volt képes felszámolni a pincér egy-egy pohárért. Kellemetlen
meglepetés.
Barangoltunk tovább, megnéztük a Santa Maria dei Miracoli
templomot. Viszonylag kicsi és színes márvány burkolata miatt sokan nevezik
ékszerdoboznak. Ami igazán tetszett, az a mennyezetét díszítő rengeteg
(állítólag 50) aranyozott kazetta. De nekem nem ő a kedvencem. Bár, a
márványburkolat a maga módján csodás, de valahogy „hidegen hagy”. Nem úgy a
Zanipolo! Ez utóbbi valahogy sehogy se akart előkerülni, így aztán Pusi
megkérdezett egy helybélit, hogy ugyan a Zanipolot hol találjuk. Hogy mit? Hát,
a Zanipolot. Ja, a San Giovanni e Paolot. Na, az más, azt mindjárt tudták.
Ebben csak annyi a csavar, hogy az utikönyvek szerint a helybéliek már csak
Zanipolo néven ismerik. Hát, ez az egy meg éppen azt a nevet nem tudta hová
tenni
A templomokban általában 3 eurós belépődíjat szednek. Nem
tudom, konkrétan mire fordítják, a műkincseket tartják karban vagy az egyházat
segítik, de rossz helyre biztos nem kerül.
Szóval, a Zanipolo … egy csoda (ezt
a szót Velencében az ember hajlamos az unalomig ismételni, de hát ha egyszer
itt tényleg annyi van belőle). Egyébként a város legnagyobb temploma, a Frari
testvére. Több dózse és jelentős személyiség nyughelye található benne, szám
szerint 44 síremlék. Köztük egy sötét márványurna, melyet két oroszlán őriz.
Ebben Marcantonio Bragadin tábornok maradványai nyugszanak. Szerencsétlen
Ciprus védelmezője volt, akit a törökök, felbőszülve ellenállásán, elevenen
nyúztak meg. Bőrét családja menekítette ki az isztambuli arzenálból, ahol mint
diadaljelvényt őrizték. De itt van Andrea Vendramin dózse síremléke is, aki
törvénybe fektette az 1400-as években, hogy a pestis elől egyetlen nemes sem
menekülhet el a városból. Őt is a halálos kór ragadta el.
A síremlékek
kavalkádja után érdemes a templom közepén állva átadni magunkat a hely
hangulatának. Hagyni, hogy az évszázadok történelme megérintsen, hogy a
hatalmas tér lenyűgözzön. A látottaktól teljesen eltelve léptünk ki az ajtón.
Odakint hatalmas felhőszakadás fogadott. Viszont a téren egy kávézó kifeszített
napernyői jó búvóhelyet ígértek. Le is ültünk, Lazac pont az egyetlen helyre,
ahova egy idő után bőven csorgott a víz. Miután szárazra mentettük őt is, a
pincér is megjelent, felvette a kávé-rendeléseket és kissé mosolytalanul ugyan,
de hamarosan hozta is. Mi közben a teret figyeltük, ahol a turisták nagyon
különbözően reagáltak a szeszélyes időjárásra.
Volt, aki esernyő nélkül
fotózott könnyű kis ruhában, pillanatok alatt bugyiig elázva (nem normális!),
aztán a közeli néptelen kis hídon hirtelen egész tömeg esernyős jelent meg.
Természetesen ez is megörökítésre méltó pillanat volt. Mint ahogy az is, amikor
a tér egyik házának emeleti ablakában megjelent a bánatos tulajdonos, aki
kénytelen volt cigarettáját a zárt ablak mellett elszívni, hiszen nem kockáztatta,
hogy néhány slukk kedvéért bőrig ázzon. Én meg kis gépemet próbálgattam. Régen
ugyanis az ilyen közelítések elképzelhetetlenek voltak, most meg szinte
paparazzinak éreztem magam. Ezen el is elmélkedtünk egy ideig, hogy bizony hol
az a határ, amikor már erőszakos módon beletenyerel az ember valakinek a
magánszférájába, és mi az, ami „fotóművészet”, mi az, ami kukkolás. Azzal, hogy
ezek az emberek a város látványosságai mellett élik mindennapjaikat, mennyire
válnak azok részévé?
Közvetlenül a Zanipolo mellett egy fantasztikus épület áll,
amelyet első látásra akár templomnak is hihetnénk. Ez a Scuola di San Marco.
Fantasztikus márványba álmodott díszkapuját oroszlánok őrzik. (Velencében mi
más?) Jelenleg kórház működik benne. (hát, az ember szinte sajnálja, hogy nincs
alkalma belülről is megnézni)
Nos, az eső csak nem akart elállni, a kávé elfogyott, így
aztán valami melegítőbb ital után néztünk és rendeltünk néhány pohár vörösbort.
A pincér már sokkal barátságosabban teljesítette a kérésünket és még egy tálka
mogyorót is hozott grátisz. (naná, arra milyen jól lehet még többet inni).
Ahogy az eső elállt, legalábbis csillapodott, fizettünk és a kikötő felé vettük
az irányt. Útközben pedig már elszabadult a pokol. Itt egy nyaklánc, ott egy
boros dugó muránói üvegből, amott egy kis ajándék az otthoniaknak… és még csak
az első napot töltöttük…(Alessia fotója)
A punta sabbioni-i kikötőbe visszatérve megkerestük a
parkolóban Kispirost, majd a kempingközértben még megvásároltuk az aznapi
vacsorát. Kísértetiesen hasonlított az előző napi „menühöz” Mint innentől
minden este, a vacsora után a képeket töltöttük fel a laptopokra, jókat mulatva
egy-két jól sikerült pillanatfelvételen és bosszankodva az elrontottakon.
Május 12. szerda
Lassan mindennapos dolog, hogy egyrészt én nem tudok aludni
(Morgannal kéne már ilyenkor a kertben ólálkodnom), másrészt, hogy Alessia morózusan les ki a bepárásodott ablakon, vajon hány esőfelhő takarja el az
eget. Ma úgy tűnik, szerencsénk lesz. De addig még elég sok idő van, én megint
a strandon bóklászok, a hullámtörőket fotózom, a felcsapó hullámok vízcseppjeit
próbálok megörökíteni.
Majd egy óra séta után érkezem; a kávézó, reggeliző lányok
feldobva szárítgatják az első napsugarakban a tegnapi eső áldozatait (nem sok
sikerrel). Szárítónkat vendégségbe visszük az anyuékhoz, hogy napközben
vigyázzanak rá, ha esik, dugják el, ha kisüt, kövessék a napfoltokat.
Velencébe érve hamar megegyeztünk, hogy ennél jobb alkalom
talán már nem is adódik, gondolázzunk! Lazac, szokott lazaságával azonnal
tisztázta a gondolással, hogy nekünk egy fiatal és jó fenekű legényt adjon, ne
ám valami kiöregedett lapátolót. Kívánsága/unk teljesült is. Gondolierünk
fiatal is volt, jóképű és ügyes, pedig igazán adódtak a szűk kanálisokban
forgalmi dugós helyzetek. (Na, ez így utólag visszaolvasva elég kétértelműre
sikeredett ) A kb. 45 perces hajókázás nagyon hamar letelt, nem is nagyon
akaródzott kikelni a hajóból, de 100 euróért csak ennyi jár. Még egy utolsó
közös fotózás, aztán irány a Campanile.
A lift pillanatok alatt repített fel minket, a nap sütött, a
kilátás pedig… leírhatatlan. Kár, hogy mások is ott rontották a levegőt. De
komolyan, részemről szívesen eltébláboltam volna a következő harangozásig
odafönt.
Sétáltunk, vaporettóztunk, traghettóztunk keresztben a Canal Grandén,
aztán megint sétáltunk.… most éppen a Zatterén, ahova az elmúlt húsz évben még
nem sikerült eljutnom. Megnéztük a Gesuati templomot, ami nem keverendő össze a
Gesuitivel, népszerűbb nevén a „konyharuhással”.
Meglestük a gondolajavítókat
munka közben a San Trovasonál. Végül hol máshol is kötöttünk ki, mint a Frari
tövében. Némi megdöbbenéssel konstatáltam, hogy éppen a Frari tövében kínai
éttermet nyitottak. Persze kínálnak olasz ételeket is, meg hát nincs is semmi
baj a kínaiakkal, de hát a Frari tövében??? Ettől függetlenül mi is itt ültünk
le, mert mégiscsak más éppen itt megenni azt a lasagnét, mint két kis
sikátorral odébb. Nem igaz? A művésznegyedben bandukolva találkoztunk Alessia régi
„ismerősével”, a lantos fiúval. Beszélgettünk is vele, természetesen
fotózkodtunk, aztán szép lassan elkeveredtünk az 1960-as házszámot is magáénak
tudó kis térre. Ezt most nem magyaráznám különösebben, legyen elég annyi hogy valakiknek a születési dátuma.
Lazac fagyit vásárolt, Pusi a gépét nézegette, én meg egyenesen
belenéztem egy varázsos szempárba. Azonnal tudtam, hogy ki az, csak éppen a
neve nem akart a számra jönni, valószínűleg a meglepettségtől, hogy csak így, ilyen hétköznapi módon összefuthattam vele. Az illető egy pillanatra meg is hökkent, ezek
szerint valóban lehet olvasni mások testbeszédéből, és a szeméből, látszott rajta,
hogy óvatossá szűkül a pupillája és várja a lerohanást. Nem tudhatta, hogy
tőlem nem kell tartania, én annál sokkal beszaribb vagyok . Így aztán illedelmesen
hagytam továbbra is a térképével foglalatoskodni és szépen Alessiához oldalaztam,
hogy nézzen már át a vállam fölött és mondja már meg, mi a neve emberünknek,
mert nekem csak a filmjei címei jutottak sorban eszembe. Szerencsére neki rövidesen be is ugrott, hogy
Timothy Daltonhoz van szerencsénk, és nagyon ügyesen le is fotózta, így aztán
őt is hazahoztuk emlékbe. Amit még akkor nem tudtunk, hogy aznap még össze
fogunk futni, mint ahogy ez a Santa Maria della Salute és a Dogana között
sikerült is.
Oda elsősorban a templom, másodsorban a Dogana előtt
álldogáló békás fiú miatt mentünk. A templom nem is okozott csalódást, sőt… Ez
alkalommal engem Velencében a padlók varázsoltak el. Bárhová mentünk, mindig
akadtak olyan művészi padlózatok vagy éppen csak nemes egyszerűséggel lerakott
kövek, amiket hosszú percekig tudtam volna simogatni és természetesen fotózni.
Belegondolni is borzongató, mennyi energiát fektettek ezekbe a burkolatokba. Az
a sok színes kő, márvány, mind formára alakítva, gondosan összeválogatva,
csodás mintákba rendezve… sziszifuszi munkának képzelem, de a végeredmény
valóban utánozhatatlan.. Ahogy az ablakon besurranó nap fénye felragyog a
színes köveken a templom félhomályában, varázslatos. Aztán az ember felemeli a
fejét, szinte hanyatt esik, hogy az irdatlan magasságot követni tudja, és
közben nem érti… nem érti, hogy lehetséges ezt a hatalmas súlyt,
márványoszlopok rengetegét, köveket jószerivel a víz felszínén tartani.
Persze,
olvastunk már mindannyian arról a fantasztikus leleményről, ahogy a velenceiek
meghódították a mocsaras vidéket, ahogy szinte kiírtották a dalmáciai erdőket, hogy
az idővel dacoló fákat kivágják és építkezéseikhez felhasználják, de az
eredmény akkor is teljesen valószerűtlen. Talán éppen ez teszi annyira vonzóvá
ezt a várost, hogy látom, de nem hiszek a szememnek.
Szóval, a Salute… nekem
ez a kedvencem a városban, valahogy olyan egységesség, olyan tökéletesség árad belőle… nem is tudom, de nekem ő a nagy Ő, nem a San Marco, de nem is a Frari.
Még szerencse, így azok szerelmeseinek is marad valami. Az ott jártunkkor
kezdődő mise pedig még felejthetetlenebbé tette a napot! (ráadásul igazi
ritkaságként se belépődíjat nem szedtek, se a fotózást nem tiltották – azóta
sem értem)
Aztán a templom előtt üldögélve, a napsütésben a majdnem szemben
elterülő San Marcot figyelve, lantos barátunkat láttuk viszont. Nem sokkal később
pedig „Timit”. Ideje volt, hogy a békás fiúhoz menjünk, akkor jött a
kellemetlen meglepetés, hogy ma megint nem tudjuk megnézni, mert filmforgatás
miatt lezárták azt a szakaszt. Ráadásul az utolsó traghettó is elment, szóval,
ide még feltétlenül vissza kell jönnünk.
Megint annyi élményt sikerült tarsolyunkba zsúfolni, nem is
értettük, miért nem fáradtunk bele, de azért elindultunk hazafelé. A hajóról
leszállva azért sikerült megint megáznunk, de egy ilyen nap után ez már meg se
kottyant. Azért Alessia és Lazac cipőjükkel a kezükben szaladtak az autóhoz.
Május 13. csütörtök
Ma a szigeteket vettük célba. Punta Sabbioniból egyenesen
Burano szigetére hajóztunk. Az idő megint borús, hűvös szél is fújt, így első
dolgunk volt fellendíteni a helyi kereskedelmet, és Lazaccal sálat vettünk.
Alessia bezzeg már fel volt készülve. A templomtéren a lányok a rajzórára
kivezényelt gyerekeket fotózták, amit a tanárok szóvá is tettek, hogy ezeknek a
lurkóknak itt személyiségi jogaik vannak és azt mi legyünk szívesek ne sértsük
meg. Később magunkban megint elpolemizáltunk ezen a kérdésen. Én ugyan azon az
állásponton voltam, hogy mivel mi nem rossz szándékkal fotózzuk őket, értsd:
nem vagyunk pedofilok, felfoghatjuk a dolgot szociofotózásként is. És minden
fotóhoz nem lehet a rajta szereplők engedélyét kérni. De hát persze ez is egy
olyan kérdés, ahol pro és kontra is vannak igazságok.
Torcellon folytattuk a kirándulást. Torcellon én kb. húsz
éve jártam utoljára még a gyerekekkel. Őszintén szólva, nem is nagyon
emlékeztem rá. Itt éppen szerencsénk volt érkezéskor, mert a nap melegen
sütött, így aztán vidáman baktattunk a sétányon a székesegyház felé. Nehéz
elhinni erről a már-már lakatlan szigetről, hogy valaha ez volt a központ, 20
ezer lakos lakta. Amikor Velence még éppencsak bontogatta szárnyait. Ha igaz,
éppen a mi Attilánk tett róla, hogy ez ne maradjon így. A székesegyház előtti
kertben áll is egy hatalmas kő ülőalkalmatosság, amelyet Attila trónjaként
tisztelnek a látogatók. Alaposan bejártuk a templomot és szó szerint döbbenten
néztük az ezer éves arany mozaikokat. A látvány, de főként a hatás
leírhatatlan. Ott ülsz a templom padjában, előtted, mögötted, fölötted olyan
matuzsálemi korú történelmi remekek, végig sem mered gondolni, hogy akkor is
éltek itt emberek és ilyen csodák alkotására voltak képesek. Mellbevágó élmény.
A harangtorony, amit nemes egyszerűséggel itt is úgy hívnak,
campanile, fantasztikus látvány már alulról is. Felmenni pedig talán az egyik
legegyszerűbb dolog, nem ezt vártuk. Lépcsők alig vannak, emelkedő (kicsit
szögletes) csigavonalban halad felfelé az út. Sajnos éppen fel van állványozva,
így odafentről a kilátás nem tökéletes, legalábbis a fényképezőgép optikája
számára. Odafönt már érzékelhettük, hogy az idő közben csendesen csöpörgősre
fordult, a távolban Burano színes házacskáit pára gomolyogta körül. Megint a
jól bevált módszerhez folyamodtunk… esik az eső, nosza, menjünk ebédelni! Hova
máshova… természetesen Attila trónjához címzett étterembe.
Odabent olyan
„luxus” fogadott, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtunk, szűkre szabott
keretünkből talán itt nem kéne… de aztán az étlapon fenségesen hangzó turista
menüt találtunk abszolút megfizethető áron. Így aztán merészen rendeltünk is.
Közben persze ott mocorgott bennünk a félsz, vajon mennyit fognak még extra
felszámolni a damaszt szalvétáért, a hófehér, több rétegben felterített
terítőkért és egyáltalán, az igazán látványos külsőségekért. És láss csodát,
mindez benne volt a menü árában. A menü: tenger gyümölcseivel spagetti, de nem
azon a nehezen lenyelhető – nagy darabos módon, ahogy az általában szokás,
hanem apró falatokra felvágva, elrejtve az igazán ízletes szaftban. Utána
hatalmas tányér vegyes saláta, megint csak megadva a módját még a tálalásnak
is, hozzá pedig tintahalkarikák, apró rákok finom bundában kisütve grillezett polentával. Mindehhez pedig
fejenként negyed liter bor és ásványvíz. Mindez 20 euróért, igazán méltányos ár
volt. De minden jónak vége lesz egyszer, az eső is elállt, indultunk tovább.
A
kikötőben még titanicosat játszottunk az egyre gyülekező turisták előtt (három
idétlen nőci, ötven körül… nem akarom tudni, miket gondoltak), majd Velence
északi részét vettük célba. A Gesuiti „silencio” miatt zárva. Hát, ilyet sem
hallottam még! Úgyhogy az amúgy fantasztikus „konyharuhás” templom kimaradt a
fotózásból (pedig most az új géppel micsoda képek születhettek volna).
Útközben megint megálltunk a „szvíthóm”-nál, ahogy Alessia az
Al Vagont és környékét nevezi. Kávézgattunk, Lazac még internetezett is, mi
pedig hallgattuk az Apostoli összetéveszthetetlen hangját, figyeltük az
építkezést kerülgető turistákat, és… sálat vettünk. Az idei év a sálaké volt.
Magunknak is, ajándékba is. És ahogy teltek a napok, egyre olcsóbb helyeket
találtunk (persze, már későn) Innen a Madonna del Orto névre keresztelt
fantasztikus templomhoz mentünk. Előtte sajnálattal állapítottuk meg, hogy a
Mórok terénél mórunknak eltűnt a feje. Szóval, a templom… röviden, Tintoretto
temploma. Amikor az iskolában művészettörténetet tanultál és hallottad
Tintoretto nevét… nos, itt állhatsz a remekművei előtt, melyeket a templomhoz
közeli házacskájában festett. Érdekes módon, annak ellenére, hogy igazán
termékeny művész volt, sőt a dózse hivatalos festője, anyagi gondok közt, egy
árva garas nélkül halt meg. A templom előtti lépcsőkön, a kis csatorna partján
kihasználtuk a délután nap sugarait és kicsit áldoztunk a napozás istenének is,
majd vaporettóval visszamentünk a San Zaccariára. Hajónk ezúttal kikötött a
Lidón is, így pont annyi időt vesztettünk, hogy kikötéskor elkaphasson a zápor.
Május 14. péntek
Jó időre ébredtünk. Már kezdtem megszokni a későbbi
keléseket, már nem bolyongtam a kempingben hajnalonként, sőt… lustán vártam
takaróm melegében Lazac tejeskávéját, amivel nekiindultunk a napnak. Az ablak
előtt álló hatalmas fenyőfán nagy farkú vörös mókus örült a szép időnek.
(kéretik a fantáziálást visszafogni, bármennyire is félreérthető az írás )
A mai első cél, az Arsenale volt, amelyet eddig még közelről
sosem láttam. Lenyűgözőek az előtte álló oroszlán szobrok. Ennyi bamba
tekintetű állatok királyát talán összesen nem lel az ember Velencében. Egyikük
mindenképpen elviszi a pálmát, és mintha még majom ősökkel is dicsekedhetne. Lazac könnyű kávéja után itt már éppen esedékes volt az intravénás fekete
bevitele (neki). Én egy könnyed kapucsínó után Alessia javaslatára elvonultam a
közeli San Martino templomot megnézni. Tipikus példája annak, hogy az ember
kicsinyke sikátorban baktat, egyszer csak kibukkan egy kis térre, ahol természetesen egy
templom áll. Gyanútlanul bemegy, odabent aztán a megilletődöttségtől leül,
szemét nem tudja levenni a fantasztikus festményekről, faragott csodákról. És
mindez ilyen jól elbújtatva ezen az apró téren, amerre tényleg csak a madár
jár.
A Via Garibaldin sétáltunk tovább. Megnéztük az örökké fél
tízet mutató festett templomórát, illatos epret csipegettünk, felkavartuk a
kissé zavaros vizet Lazac „rokonai” fölött, aztán Garibaldi háta mögött, a
parkon át kisétáltunk a csatorna
partjára. Az 1-es vaporettóval a Ca’d’Orohoz mentünk. Szép idő volt, így a
kertbe is kimehettünk. Nekem megint a padló lett a gyengém, mint ez sejthető.
Ilyen nincs is, és mégis van! Az ember szeme nem győz betelni a színek és
formák sokaságával, a tökéletes kivitelezéssel. Az oszlopon bekarcolt
vízállásmérő mellett elszörnyülködtünk azon, hogy 1966-ban meddig is ért a víz
a palotában, majd újabb mellbevágó látványként a lépcsőre és az előtérbe
bezúduló hullámokat figyeltük. Ennek sajnos már nem sok köze van az aktuálisan
magas vagy kevésbé magas vízálláshoz, a hajóforgalomhoz, úgy tűnik, a Canal
Grande vize állandóan áztatja a palota bejáratát.
Az emeleteken pedig megint
csak megannyi remekmű. Azok a falnyi méretű gobelinek… anyósom igazán hálás
lehet, hogy nem ekkorában gondolkodom (pedig dehogynem, csak pénzem nem lenne
egy ekkora üres anyagot sem megvenni), szóval… belegondolni is érdekes, vajon
mennyi idő alatt készült el egy ilyen mestermű. Ennek kapcsán megint jót
beszélgettünk azon, hogy mennyire más fogalmaik lehettek a középkori embereknek
az időről. Egy ilyen falikép elkészítése vajon hogyan is zajlott. Állt már a
palota, amikor nekikezdtek? És az elkészültéig vajon helyettesítették mással?
De tényleg… hányan és mennyi idő alatt varrhatták ki? És mi? Azonnal, most,
mert ha nem… türelmetlen világban élünk.
Visszatérve a palotára, éber teremőreink figyelő tekintete elől a
fényképezőgépet az utikönyv lapjai közé menekítettem, így sikerült például a
netről már megcsodált Guardi festmény eredetijét is megörökíteni. (senki ne is
kérdezze, minek…, csak)
Odakint megkerestük a legközelebbi traghettó állomást
és „áthajóztunk” a halpiacra. A rengeteg ismerős és ismeretlen halfajta, a
sóvárgóan maradékra leső sirályok között nekem pedig ismét sikerült elvesznem.
Igazán azt hittem, hogy a lányok már továbbálltak, mintha láttam volna is
befordulni őket azon a sarkon, így aztán nyomás „utánuk”. Egy idő után azért
gyanús lett, hogy talán mégsem és ekkor egy rövid sms-t küldtem Lazacnak („?”),
amire hasonlóan rövid válasz érkezett: „halpiac”. Így aztán nyomás vissza.
Útközben (igazán véletlenül) belefutottam egy kihagyhatatlan ajánlatba,
szépséges szürke kasmírsálat kínált a kedves ferdeszemű 5 euróért, a szél is
kezdett lengedezni, így aztán nem hagytam ki a jó vásárt. A lányok is
előkerültek. A Rialto lábánál megvettük a szinte kötelező gyümölcs-poharat és
egy isteni szendvicset, aztán a szökőkút peremére kuporodva „megebédeltünk”.
Hátunk mögött a San Giacomo di Rialto, Velence legrégibb temploma. Az ötödik
században alapították, de a 11. században átépítették. A belseje meglehetősen
zsúfoltnak hat, de a nyitott ajtón át a nyüzsgő vásári forgatagra érdekes
kilátás nyílik.
Hasunk tele, próbáljuk meg újra a békás fiút! És igen, ma
miénk volt a terep. De mennyire a miénk! Sütött a nap, a biztonsági őr is
félrehúzódott a fotósok elől. Lelőttem ezt a nyavalyás kétméteres hófehér
kölköt, akit csak békanyúzónak becézek, aztán gépemen aprót fordítottam és…
lelőttem a herceget is, aki a békából lett. (Nem szóltam a lányoknak. Csúnya
dolog, de már előre örültem az esti meglepetésnek. És volt is! A szavuk elállt,
amikor a finoman borostás, mosolygó ifjonc arca megjelent a képernyőn és
egyenesen a szemünkbe nézett )
Sikeremtől felbuzdulva alig bírtam kivárni, hogy újra a
traghettóra szálljunk és ezúttal a Canal Grande torkolatát szeljük át vele.
Mint aki kísérti a szerencsét, igenis akartam egy kis izgalmat, hogy milyen
érzés lehet, amikor a könnyű lélekvesztőn ülve (állni azért már mégse, ahhoz
túlságosan hullámzik itt a víz) oldalról egy vaporettó közelít. Az égiek nem
akartak a kelleténél jobban felizgatni, a halálközeli élmény ezúttal elmaradt
A San Marconál újra vaporettóra szálltunk és irány a
Giudecca, de nem ám, hogy csak úgy egyszerűen áthajózunk a csatornán, nem.
Felszálltunk a vaporettóra, ami a várost megkerülve érte el a Redentorét. Mivel
sürgősen kis helyiséget kellett keresnünk, első utunk egy kávézóba vezetett.
Aztán irány az Il Redentore, Ez is egy hála-templom, nem-hiába tizedelte meg
Velence népét annyiszor a pestis. A gyönyörűen felújított homlokzat sem tudta
azonban elvonni figyelmünket lépcsőiről, amelyeken megkövült csigák százai
dacolnak az évszázadokkal. Eddig vadásztunk az ilyen megkövesedett szépségekre,
itt azonban lépten-nyomon beléjük ütköztünk, akarom mondani, rájuk léptünk. A
hajóállomás mellett fantasztikus palota, éppen felújítás alatt, de már látszik,
micsoda kincs. És amit akkor még nem tudtunk, hogy bizony éppen ez a palota az,
amit Elton John megvásárolt, és ezzel újra a turisták célpontjává tette a
szigetet. Jellemző, hogy a sok szájtáti nem a Redentore vagy a Zitelle miatt
hajózott át ide, hanem az örökösen távollevő Elton John miatt.
Innen még áthajóztunk a San Giorgio szigetre. A templom húsz
éve foglalkoztatta a fantáziámat és még sose jártam odaát, igazán illett már
pótolni ezt a mulasztást. Odabent pedig Tintoretto híres képe, az Utolsó
vacsora, feldolgozhatatlan élmény ott állni egy méterre a remekmű előtt (bár,
nagyobb távolságból jobban élvezhető ).
Még egy fontos célunk volt, a San Pantalon templom
felkeresése, igazodva annak meglehetősen előnytelen nyitva tartási idejéhez. És
lám, sikerült. Megtaláltuk, bementünk és megint csak leültünk. Az egyszerű és
igencsak repedezett homlokzat ugyanis semmit nem árul el a benti pompáról.,
pedig ez lehet Velence egyik legszínpadiasabb templombelsője. A mennyezetet borító freskó talán a világ
legnagyobb befejezett festőfelülete, amely 60 táblából áll, és a belépőnek
olyan érzése van, mintha az egész belső tér őt figyelné, neki akarna teljes
pompájában kitárulkozni. A legenda szerint, amikor a mester, Fiumani befejezte
ezt a remekművet, az állványzaton kicsit hátrébb hajolt, hogy megcsodálja
munkáját, csakhogy leszédült és halálra zúzta magát.
Az élménytől eltelve egy közeli kis utcácskában betértünk
egy vendéglőbe, amely kellemes kis kerttel rendelkezett. Itt költöttük el
(akkor még nem tudtuk) utolsó velencei vacsoránkat. Tökéletes befejezése egy
élménydús napnak. Innen már gyalog bandukoltunk a Rialtóig, útközben rengeteget
nevetve, apró ajándékokat vásárolgatva. Hogy aztán a San Zaccarián üres
zsebbel, de csordultig telt lélekkel búcsúzkodjunk a lassan alkonyba burkolózó
várostól. Én nem is vágytam a hajó belsejébe, szememmel addig követtem a
rózsaszín-lilás felhőket a város felett, amíg Punta Sabbioniba nem
érkeztünk.
Május 15. szombat
Már éjszaka a lassan doboló eső hangjára ébredtem, és
reggelre sem lett jobb a helyzet. Végiggondoltam a helyzetet. Pénzem
gyakorlatilag nulla, és vagyok annyira jó magamhoz, hogy üres zsebbel még akkor
sem megyek be a városba, ha egyébként nyugodtan megtehetném, mert max. nem ülök
be ide-oda egy kávéra… de milyen már az, ha éppen Velencében garasoskodnom
kell. Így aztán úgy döntöttem még a takaró kellemes melegében, hogy ha a nap
kisüt is, akkor is maradok itthon és legalább a strandot is kipróbálom. De nem
volt ilyen szerencsém. Az eső ugyanis úgy döntött, nem hagyja abba, sőt… egész
nap szinte megszakítás nélkül esett, meglehetősen nyomott hangulatot bocsátva
mindannyiunkra.
Délelőtt megvettük az útravalót, eszegettünk, iszogattunk,
filmet néztünk, fényképeket rendeztünk és leginkább valami mélyről jövő
idegesség vett erőt legalábbis rajtam. A bőrönd bepakolva, az időjárás sem
marasztal, indulni kéne! Hirtelen mindenki, aki otthon várt valahogy sokkal
fontosabb lett, sürgetőbb a vágy, hogy minél hamarabb magamhoz szoríthassam
őket. Ilyenkor persze az idő is lassabban múlik. De végül eljött az este és
azzal a tudattal hajtottam álomra a fejem, hogy egy fantasztikus héttel a
hátunk mögött, rengeteg élménnyel a tarsolyunkban éppen ideje hazatérni a
mindennapokhoz. Persze, ez a fennköltnek ható érzés abban a pillanatban szállt
el, ahogy otthon megláttam, minden rendben, a távollétem sem sodort senkit
búskomorságba.
Útközben még sokat bolondoztunk, sejtve, hogy ez a vidám
hangulat is el kell szálljon törvényszerűen, hiszen hárman háromfelé megyünk,
az otthoniak pedig aligha értenék félszavakból kirobbanó kacagásunkat. A Wörthi
tótól még hagytuk magunkat elvarázsolni, aztán a magyar szakaszon
beleszürkültünk a szakadó esőbe, hogy odahaza megkönnyebbülve sóhajthassunk
fel, megérkeztünk.
De abban mindannyian egyetértünk, hogy Velence visszavár. És
mi halljuk hívó szavát.
„ Itt hagytam ezt a várost a fülleteg éjben,
és oly valószínűtlen, hogy láthatom még valaha,
mint amilyen álomszerű az is már,
hogy újra vendége lehettem
három nap, s három éjszaka.
A vonat még csak Mestre beton-hídján rohan,
két ölre a lagúna felszínétől,
de, hogy nem vízi jármű repít már,
arról a sínek ütemes kattogása árulkodik.
Néhány perc még és tompább dübörgés bizonyítja:
szárazföldön vagyunk.
Itt már ereklye lesz ez a sallangtalan
szálloda-számla is:
a kézzel írt szavakból oly muzsika csendül,
mint a Campanile esti harangszava –
Tre notti … settemille cinquecento! …
Oly szépen hangzik, tán túl szépen is!
De kell ahhoz, hogy egy cseppet se fájjon.
amikor az ember lepengeti –
ámbár nem ár ez, semmiség,
hiszen az élmény megfizethetetlen,
és még senki se bánta meg, ha
Velence Nagyfejedelemasszony vendégeként
gavallérosan viselkedett…”
(Jékely Zoltán: Búcsú Velencétől)
Irodalomjegyzék:
Puskás Erika: Velencei mozaik (Lilli Kiadó 2009.) - Alessia
Panoráma útikönyvek sorozat: Itália
Útitárs Top 10 – Velence
Lindsay Hunt: Velence (Booklands 2000 Kiadó)
Corvina kék útikönyvek: Velence
Polyglott Útikalauz: Velence
Thomas Cook Útikönyvek: Útravaló – Velence
G. A. Bécassis: Hurrá, társasutazás! (Gondolat Kiadó)
Joseph Brodsky: Velence vízjele (2008) (plusz a könyvvel
kapcsolatban megjelent kritikák)
Thomas Mann: Halál Velencében
Noran Libro Kiadó: Egy éj Velencében (Magyar írók velencei
novellái, 2009.)
Erdőd János: A szárnyas oroszlán
John Berendt: Velence hulló angyalai
Storti Edizioni: Velence
Várnai Péter: Velence
David Weiss: A velencei
(Tiziano élete)
National Geographic 2009. augusztus
National Geographic Különszámok XII. kötet
Gyenge István: Igaz mesék Velencéről
National Geographic Városjárók Zsebkalauza – Velence
Szinte Gábor: Velence és Firenze titkai
Galla Ágnes: Karnevál Velencében (2000. Alexandra)
Lorenzo Carcaterra: Rejtőző Velence
100 csoda öt földrészen (Kossuth Kiadó)
Unesco Világörökség – Világunk kulturális és természeti
kincsei (Kossuth Kiadó)
100 csodálatos város a világon (Kossuth Kiadó)
L. Kelemen Gábor: Bor Világ
Benyovszky Krisztián: Velence, a túlszimbolizált (irodalmi)
város
Érszegi Márk Aurél: Velence
Ferkis Anna/Paulik András: Képriport Velencéből – érezze
magát kicsit Itáliában!
Somhegyi Zoltán: Velencei reflexiók
Velence a tenger ellen (General Press Kiadó)
Világjáró Utazási Magazin: Luxusvonattal a velencei
karneválra
Deréky Pál: Bevezetés Velencébe
Judith Hermann: Acqua alta (Tatár Sándor fordítása)
Italo Calvino: A végső csatorna (Todero Anna fordítása)
Predrag Matvejevic: Mediterrán breviárium
Predrag Mazvejevic: Egy másik Velence
Octavian Paler: Velence és a tenger, Velence és a romantika
(Haller Béla)
Velence művészete – Képes kalauz (National Geographic)
UrbanBuddha blog
TiszaKata blog
Nyitott Szemmel Városkalauz – Velence (Kossuth Kiadó)
Velence Művészete – Képes kalauz (National Geographic)
Cartographia
útikönyvek – Velence (Ferenczy Anna, Murányi Szabolcs)
Pogány Frigyes: Velence (Corvina 1979)
Garas Klára: A velencei settecento festészete (Corvina 1968)
Agatha Cristie: Tíz kicsi néger
Abody Rita: Velencei hajnalok (Nők lapja 2010/46.sz.)
Marina Fiorato: A muránói üvegfúvó (IPC Mirror Kiadó)
Itt a vége, fuss el ... Velencébe...!
1 megjegyzés:
Jáj, most hogy mondjam?!?!
Mivel Te is utaltál hasonlóra, és tudod,hogy a többit is nagyon élveztem (bár a sok újdonság miatt ;) még akad némi pótolni valóm), sóval: ez tetszett a legjobban XDDDD
köszi-puszi
Megjegyzés küldése