"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 28., csütörtök

Velencei olló 7.



Ha Velencében csupán egyetlen sestierét nézünk meg, akkor ez csak a San Marco lehet.  

Mindig is ez a negyed volt a város szíve, amióta a 13. században kerületekre tagolták. Velencében csak egyetlen piazza van, és ez a Szt. Márk tér. A város többi tere campo néven ismeretes. A megkülönböztetés onnan eredhet, hogy csak a San Marco és a Doge Palota előtti teret kövezték ki, a többit nem. Később a Piazza szó a hivatalos ünnepségek céljára használt területet jelölte.
Ez a környék a leggazdagabb mind közül, itt találhatóak a város emblematikus nevezetességei. A Szent Márk tértől a Rialtóig terjedő területet foglalja magában. A tér sok történelmi ünnepség színtere volt. Itt mutatták be megválasztása után a dogét, akit az Arzenál munkásai azon a trónon, azzal az ernyővel és gyertyatartókkal vittek körül a téren, melyekkel III. Sándor pápa 1177-ben olyan bőkezűen hálálta meg a Barbarossa császár elleni segítséget. A doge ilyenkor pénzt szórt a népnek. A maradékot a hagyomány szerint a trónvivők kapták, amiért is az arzenalottik – hogy minél több pénz maradjon nekik – végül már futólépésben loholtak fejedelmi terhükkel. 

A 16. századig pékek, mészárosok és más kereskedők kínálták itt az árujukat, amíg nem történt intézkedés, hogy a környékre az előkelő kormánynegyedhez jobban illő, luxuscikkeket és ékszereket áruló üzletek kerüljenek.
Napóleon azt mondta róla: A világ legszebb szalonja. Valóban szebb, mintha bástya volna a helyén tengerre fordított ágyúcsövekkel. Velence bízott a világban, és a világ idejött. A szépséget keresték és itt megtalálták.
A nép azzal kárpótolja magát, hogy sétál egyet a Szent Márk téren, amely közös tulajdon, Velence luxusszalonja…” (Guido Piovene)

Velence él, pezseg és csak az idegenvezetők, útikönyvek figyelmeztetik az utazót, hogy a város olyan múlt emlékeivel öltöztette fel például mesterművét, a Szent Márk teret, annak székesegyházát, amellyel ő maga egyáltalán nem rendelkezett.
A belső díszítések és műkincsek tanúsítják, hogy Bizánc és a Hagia Sophia értékei Velencét gazdagítják. Ugyanakkor a Szent Márk templom tükrözi legékesebben Velence összekötő szerepét a keleti és nyugati kultúra között. Bizánci, mór, gótikus és reneszánsz jellegű elemek egyaránt vannak rajta.  A hajdan egyszerű téglahomlokzatot mára márvány, mozaikok és domborművek fedik.  A téren állva az első benyomás alapján nem a lenyűgöző méretekből adódó monumentalitás, sokkal inkább a színpompás, gazdagon cizellált architektúra kerít bennünket a hatalmába. Hatása és vonzása szuggesztív erejű. Varázsát sok tekintetben sajátosan egyedi jellegének köszönheti, hiszen egyetlen építészeti stíluskörbe sem lehet egyértelműen besorolni. Évszázadok formálták olyanná, amilyennek most látjuk.  Ezért óhatatlanul is felvetődik a kérdés, hogy vajon az évszázadok során összhang vagy disszonancia jött-e létre? A részletekben azonban valami meglepő, korok felett átívelő szellemiség uralkodik, amely harmóniában egyesíti a stíluskeveredést. 

A velencei katedrális megteremtette a keleti és nyugati stílusok keveredését, s ez a velencei karakter lényege. Inkább keleti, mintsem európai. A bazilika mai külsejét a 9. és a 19. század között nyerte el. Ez a templom a díszítő burkolás művészetének csúcspontja. Annak ellenére, hogy homlokzata különböző korok és építészeti stílusok vad keveréke, mégis lenyűgöző. (vagy éppen azért  )Az alapépületet 1094-ben szentelték fel, a kupolákat a 13. században emelték. A dekorációk nagy részét Velence virágkorában zsákmányolták, vagy ajándékba kapta a város. A város virágkorában állítólag arra szolgált, hogy a tengeri utazók ide pakolták be a hozott áruikat (mármint itt raktározták el kincseiket), amit aztán a velencei kereskedők terítettek Európa-szerte. A templom görög kereszt alakban épült, 5 különböző méretű bizánci kupolával és 500 márványoszlopa között is alig találni két egyformát.
Theophile Gautier francia költő „a kalózok katedrálisának” nevezte, „amelybe begyűjtötték az egész földkerekségről összerabolt zsákmányukat”.

Legnépszerűbb kiállításai tárgya az a négy bronzból készült, aranyozott ló, amelyek a negyedik keresztes hadjárat során szerzett hadizsákmány részét képezték. Ez a pompás négyes nagy utat járt már be: Rómából Konstantinápolyba, onnan Velencébe, majd (Napóleon zsákmányaként) Párizsba kerültek, később újra visszatértek Velencébe, hogy aztán Rómába utazzanak, majd végül Velencében találjanak megnyugvásra. A lovak, melyek egykor a homlokzatot díszítették, azért kerültek az épületen belülre, mert a kinti, szennyezett levegő és a galambok ürüléke erősen kikezdte őket. Goethe, aki természetesen eredeti környezetükben látta még őket, így ír róluk: „Ami különösnek tűnt a számomra az volt, hogy közelről szemlélve nehézkesnek tűnnek, míg lentről a Piazza felől könnyednek látszanak, mint a szarvasok.”  A másolatok a főbejárat fölött láthatóak, a nézelődők számára a távolból teljesen hitelesnek tűnve.  A helyenként arannyal bevont bronz felület állítólag szándékosan ilyen, ezáltal hangsúlyozva a napfény csillogását és a mozgás érzését keltve. 

A San Marco kihagyhatatlan látnivalói:
A San Marco lovai: 1204-ben, a negyedik keresztes háború idején a velenceiek elhoztak Konstantinápolyból egy quadrigát. Négy felszerszámozott, aranyozott bronzlovat. Szimbolikus cselekedet volt ennek a pompás szoborcsoportnak a felállítása Szent Márk városában: azt hirdette, hogy Velence már nem protektorátus. A San Marco négy lova és az egész bazilika a városállam hatalmának jelképe lett. Bár Velence ellenségei mindig azzal fenyegetőztek, hogy megzabolázzák a lovakat, Napóleon volt az első, akinek valóban sikerült eltávolítani őket.  Az egyenként 897 kilós szobrokat a konstantinápolyi Hippodromból zsákmányolták 1204-ben. Nem tudni, mikor készültek, valószínűleg görög vagy római mesterek munkái a Kr.u. 2-3 századból. A lószerszámok mutatják, hogy eredetileg a lovak be voltak fogva egy kocsi elé. Egymás felé forduló fejük és felemelt patájuk alapján egy-egy párt alkotnak. 

Nyugati homlokzat  - márványszobrokkal, csillogó mozaikokkal, kupolákkal, csúcsos tornyokkal. A térről leginkább fotózott oldal. Itt a főbejárat, mely fölött a mozaik az utolsó ítéletet ábrázolja. A bejáratot övező „számtalan” íven hihetetlen gazdag a díszítés. Az egyik részleten egy ujját harapdáló mankós férfi látható, aki a legenda szerint a bazilika nyomorék építőmestere, akit abban a pillanatban örökítettek meg, amikor rájön, hogy műve nem tökéletes. 

A templom legfőbb ékességei a mozaikok. Összterületük több mint 4 ezer négyzetméter. A XI. századtól kezdve a XVIII. századig szinte folyamatosan készültek a mozaikfelületek, végül a megrongálódott mozaikok restaurálásai. Akad közöttük – éppen a főhomlokzat közepében – még XIX. századi mozaikkép is.
Padló – az egyenetlen padló is mestermunka, márványból, porfírból, üvegből és tarka kövekből készült, a tenger hullámzását idéző mozaik. Egy keleties mozaikszőnyeg összefonódó állat- virág- és geometrikus motívumokkal.

Pala d’Oro – A főoltár ékessége az aranyoltár. A ragyogó, drágakőberakásos arany oltárképet 976-ban vásárolták Konstantinápolyban. Később többször kiegészítették. 250 darabból áll, mindegyik darab zománcozott és 1927 valódi drágakő díszíti. Eredetileg ez állt a főoltáron, szemben a hatalmas térrel. Most csapágyon körbefordítható, és csak sátoros ünnepeken fordítják eredeti helyére. Olyankor az ezernyi drágakő és az arany bevilágítják a bazilika terét. 

Genezis kupola az előcsarnokban – három sávban ábrázolja a világ teremtésének jeleneteit. A történet a kupola közepétől kifelé, az óra járásával ellentétes irányban bontakozik ki.
Pünkösdi kupola – feltehetőleg a bazilika első kupolája, amelyet mozaikokkal díszítettek. A Szentlelket ábrázolja galamb formájában a 12 apostol feje fölött.
Mennybemenetel kupola – A központi kupola, mely Krisztus mennybemenetelét ábrázolja, aki áldást oszt, miközben az angyalok felviszik az arany csillagokkal teli kék égbe.
Bazilika Múzeum – itt található az aranyozott bronzból készült négy lóalak; és a  Kincstár.
Loggia dei Cavalli – a múzeumban őrzött büszke lovak másolatai ezen az erkélyen állnak.

Az oltáron látható a festett Kereszt. Azt is Bizáncból emelték el. A legenda szerint, amikor egy cannaregioi velencei hajós az arcába sújtott a képnek, vér serkent belőle. Mellette a pilléren egy Madonna és a gyermek dombormű. Alatta odatámasztva egy vadászpuska. Történt egyszer ugyanis, hogy egy vadász a dühtől hajtva egy vadászaton legjobb barátját vette célba. De fegyvere csütörtököt mondott. A vadász akkor ráébredt tettének súlyára, és fegyverét idetette a Madonna lábához. 

A tetrarchák – nem tudni, milyen inspirációra születtek ezek a 4. századi egyiptomi vörös porfíralakok (nemes kő). Talán szaracénokat ábrázolnak, akik kincset akartak lopni, megmérgezték egymást, és kővé válva fejezték be az életüket.
Ahogy sokan megállapítják a tengernyi kincset látva, a velenceiek kezdetben mindent máshonnan hoztak ide. És bár ne nevezzük ezért rablóbarlangnak ezt a csodás teret, de tény, hogy hódításaikat hadizsákmányként hazahurcolt kincsek sora bizonyítja. A tetrarchákról kialakult monda viszont azt mutatja, hogy azt bizony nem szívelték, ha tőlük is loptak.  

Hogyan került valójában Velencébe Szt. Márk? A legenda szerint Márkot, a tizenkét apostol és a négy evangélista egyikét, Szent Péter küldte missziós munkára Északkelet-Itáliába, ahol megalapította az aquileai érsekséget. Ennek a körzetéhez tartozott Velence, pontosabban az a terület, mely később Velence lett. Utazásai során Szt. Márk állítólag eltévedt a lagúnában, és amikor besötétedett, az egyik szigeten tért nyugovóra. Álmában megjelent előtte egy angyal és így üdvözölte: „Pax tibi, Marce” (Béke veled, Márk!) Aztán megjövendölte, hogy ez lesz a végső nyughelye, és itt övezi majd a legnagyobb tisztelet. 

Ezután az egyiptomi Alexandriába vezetett az útja, amelyet ugyancsak keresztény hitre térített, és ahol püspökséget alapított. Később ott szenvedett vértanúságot. Amikor a város a mohamedán szaracénok kezére került, kalifájuk a keresztény templomok köveit használta fel palotája építéséhez. Szt. Márk sírja is veszélyben forgott. A városban tartózkodó két velencei kereskedő 828-ban kalandos körülmények között, a koptok alexandriai templomából disznóhúsba göngyölve szerezte meg és Velencébe szállította Márk evangélista földi maradványait, hogy a város védőszentjévé tegyék. Először a Doge palotában akarták elhelyezni, de odafelé menet a tetem a későbbi bazilika helyén olyan nehézzé vált, hogy többen sem tudták megmozdítani. Csak akkor lehetett újra felemelni és ideiglenes nyugvóhelyére vinni, amikor a dózse megesküdött, hogy pontosan azon a helyen templomot építtet a szent tiszteletére. Hogy az ereklyének méltó helyet biztosítsanak, 829-ben megkezdték az első bazilika építését. Az evangélista jelképe, a szárnyas oroszlán pedig hamarosan a város szimbóluma lett.  A szárnyas oroszlánt nyomták a világszerte használt velencei pénzérmékre is. A ma látható, öt kupolával koronázott, görög kereszt alaprajzú épület, melyet valószínűleg a konstantinápolyi Szent Apostolok templom mintájára építettek, 1071-ből származik. 

A főoltártól jobbra az első pilléren vörös lámpácska ég, örökmécses.   A feledékenységre figyelmeztet.  A bazilika építői ugyanis tudván, hogy az evangelista csontjaihoz lopással jutottak, meg akarták előzni, hogy valaki tőlük is ellopja az ereklyét. Jól elrejtették a relikvia szekrényét, annyira, hogy 1094-ben arra döbbentek rá, hogy senki nem tudja, hova is rejthették. Hat hónapig keresték, míg ebben a pillérben bukkantak rá. Egy őrangyal domborművét helyezték a feltárt nyílás elé és ezt az örökmécsest. A bazilika kereszthajójának nyugati falán látható az a híres mozaik, amelyik az ereklyék fellelését ábrázolja. Az inventio néven ismert csodának ez az első ábrázolása. A mozaik első részén az látható, amikor a nép a bazilikába gyűlt és isteni segítséget kért a holttest megkereséséhez. A templom egyik oszlopa ekkor hirtelen meghasadt, s láthatóvá váltak az elrejtett csontok. A mozaikot az teszi különösen érdekessé, hogy megörökíti a bazilika korabeli állapotát. 

2006-ban szentségtörésnek számító újságcikkek jelentek meg, mely szerint zarándokok és turisták imádkoztak ugyan évszázadokig Szent Márk sírjánál a nevét viselő bazilikában, de lehet, hogy a szent helyett minden idők egyik legnagyobb pogány hőséhez, Nagy Sándorhoz szóltak fohászaik. Egy angol kutató nem abszolút bizonyosságnak, csak alapos feltételezésnek tartja, hogy történelmi körülmények és érdekek miatt tudatosan kicserélhették a két személy földi maradványait. Könyvében két elméletből indul ki: Nagy Sándort halála után bebalzsamozták, és az általa alapított Alexandriában temették el. Pár száz évvel később ebben a városban volt Szent Márk sírja is. A makedón vezér mumifikált testének megőrzésével kapcsolatban nincsenek kételyek. Az evangelista holttestének sorsáról azonban nem maradtak fent biztos adatok. Egyes történészek szerint elégették, mások szerint csak el akarták égetni, de a test csodás módon nem égett el, így aztán őt is bebalzsamozták. Az angol tudós szerint a templom őrei (akiket a velenceiek lefizettek, hogy adják ki az evangelista múmiáját) vagy védeni akarták a szentet, vagy az egyiptomi keresztények lefizették őket, de kicserélték a két holttestet. Elméletének alátámasztására kiemeli, hogy az állítólagos Szent Márk-múmia Velencébe érkezése után nem sokkal Nagy Sándorénak nyoma veszett. Ebből arra a következtetésre jut, hogy az evangelistát mégis elégették.  

A San Marco csak Velence függetlenségének elvesztésekor lett püspöki székhely, 1807-ben. Elsősorban nem is az egyház hatalmát és gazdagságát jelképezte, jelképezi, mint inkább Velence városállam pompáját és történelmét. 

Velencében az egy négyzetkilométerre jutó angyalok számánál talán csak az oroszlánok száma nagyobb. Általában nyitott könyvet tartanak mancsaik között, amin a Pax tibi, Marce, Evangelista meus – béke veled Márk evangélistám! felirat szerepel. Ezeket a szavakat mondta egy angyal Márknak álmában, megjósolva, hogy teste majd Velencében lel nyugalomra. (Márk oroszlánja egyébként eredetileg egy perzsa kiméra, fantasztikus állat. Napóleonnak tetszett is nagyon, hogyan lehet valakiből (valamiből) oroszlánt csinálni, el is vitte Párizsba, és csak bukása után került vissza Velencébe. ) „Velencében nyüzsögnek az oroszlánok, szárnyasak vagy közönségesek, nagyok és kicsik, ágaskodó vagy alvó oroszlánok, szeretetreméltók vagy ádázok” – jegyzi meg Jan Morris író. A békés, játékos vagy harcias oroszlán ott feszít a lobogókon, mozaikokon vagy zárt kertekben hever békés szoborként. Míg az ülő oroszlán az állam tekintélyét hirdeti, járó fajtársa fölényt sugároz. Lehet a béke jele, de kivont kardot is szorongathat mancsai között.  

Márk akkoriban Alexandria első püspöke volt. Ott is halt meg. A velenceiek a 9. században szerezték meg maradványait, állítólag disznózsírba dugva lopták ki a testet Alexandriából. Aztán, hogy nehezen megszerzett védőszentjük biztonságban legyen a történelem viharai közepette, befalazták a San Marco egyik oszlopába, csak éppen sorban elhaláloztak a pontos helyszín ismerői, így aztán Márk úgy töltött néhány évszázadot az oszlopban, hogy senki nem tudta, hol van. Az egész bazilikát meg csak nem lehetett bontogatni. Aztán egyszer megunván az oszlop magányát, kinyújtotta az egyik kezét, kiverve téglát, maltert, burkolatot. A San Marcóban a bizonyos oszlopot ma is örökmécses jelzi. Visszatérve az oroszlánra, Szent Márknak volt ő az állata, mivel Márk az evangéliumát Keresztelő Szent János pusztában bömbölő kiáltásával kezdi. Kicsit erőltetett magyarázat, de hát ki tudhatja már ennyi időre visszamenőleg biztosan  Szóval az oroszlán mindenképpen a Köztársaság erejét jelképezte és mai is kevés ember van, akinek a szárnyas oroszlánról elsőként ne Velence jutna az eszébe.” (Alessia) (Az Arsenal hajójavító műhelyének kapuin azonban csukott könyvet láthatunk, ami egy sokkal harciasabb jelentésre utal.)

 Mindjárt a bejáratnál a kő pillérek meg a szemöldökkő úgy meg voltak vetemedve, csavarodva, hogy még. Míg máshol még a fa sem, pedig hát az is eléggé hajladozik. És bent az öt kupola alatt aztán a mozaikpadló már igazán úgy hullámzott, mint a tenger. Jó másfél, na, mondd, egy méteres szintkülönbségekkel, ahogyan ide-oda mentünk abban a görög kereszt alaprajzú térben. Lehet eltúlzom, de így érzi az ember, ez itt egy igazi elvarázsolt kastély, idelent a nagy mélységben, ahová eljutottunk végre mi is. Fölöttünk az arany. Kupolák, gömbök belső geometriája. Fölmentünk a karzatokra is, a kórusokba, ott jártunk egész a kupolák alatt, abban a sötét, meleg aranyragyogásban. Velencében a sötétség is ragyog. Itt énekelték egykor Monteverdi antifonális kórusait, mert külön ide komponálta és állítólag csak itt lehet megszólaltatni őket. „ 

Hol is kezdődött Velencében a zene? Nyilván a malamoccói és pellestrinai halászok énekében, a Rivus Altus (Rialto) remetéinek zsolozsmáiban, az aquileiai menekültek ősi dalaiban. Erről semmi emlékünk nem maradt. De hogy amit műzenének nevezünk, amit valóban velencei muzsikának tarthatunk, annak bölcsője itt volt, ahol most állunk, a Szent Márk bazilikában, az biztos.

Ha azt kutatjuk, hogy Velence központi építészeti együttesében a világi vagy az egyházi hatalom közül melyik hangsúlyosabb, ez aligha dönthető el bármelyik javára. A tenger felé a dózsék rezidenciája uralkodik, Velence főterén, a város lüktető szívében pedig a San Marco temploma. Az egyensúly tökéletes.
A dózsék mindenkor tudatában voltak Velence területe kicsinységének, mégis olyannyira hittek a városállam hatalmának rendíthetetlenségében, Velence legyőzhetetlenségében, hogy hatalmi középpontját, a Doge Palotát soha nem vették körül védművekkel. Minden látogatót, aki a tengerről érkezett, lenyűgözött az elébe táruló mesés látvány, a vízből éppen csak kiemelkedő hatalmas tér, a székesegyház óriási kupolája, a nyitott árkádsoraival pompázó Doge Palota. A látvány üzenete minden magyarázat nélkül érthető volt a hajókorlátnál álló szemlélő számára: csak a környező tengerek urai, dúsgazdag kereskedők, ravasz diplomaták engedhetik meg maguknak, hogy mindjárt mintegy dísztermükbe invitálják a hozzájuk érkezőt. John Ruskin műkritikus 1852-ben még azt jósolta, hogy a Doge Palota öt éven belül összedől – és lám, még mindig áll. Oszlopokon „lebegő” tömbstílusa komoly hatással volt a modern középület-tervezésre, ma elsősorban a skandináv országokban alkalmazzák ezt a koncepciót. A maga korában rendkívül merész mérnöki megoldásnak számított, hogy a város legnagyobb csarnokát, a hatalmas Sala del Maggior Consigliot nem a földszintre vagy az első emeletre, hanem a meglehetősen magasan levő második emeltre helyezték. A súlyt két egymás fölé helyezett árkádsor hordja. Az ilyen megszakítás nélküli, hosszú loggiák megszokottak voltak a régi velencei kereskedőházakon, de a statikai nehézségek a palota esetében lényeges módosításokhoz vezettek. A homlokzat legérdekesebb eleme a sarkokat és az oszlopfőket borító szobrászati dekoráció, mely több száz figurájával különleges, nyilvános középkori enciklopédiát alkot. Fő üzenete, hogy csak a bölcsesség vezethet el az erényes élethez és az üdvözüléshez. 

Kívülről olyan, mint egy felfordított lakodalmi torta. Egy rózsaszín márványtömb, amely a könnyedén csipkézett, cukorszerűen törékeny isztriai árkádsor felett nyugszik. Belül azonban semmi kétséget nem hagy rendeltetése felől. Az állami hivatalok termei sorakoznak és egyik pompásabb, mint a másik – a hajdani városállam dicsőségét idézve. Jelenlegi formáját a 15. században nyerte el. Több mint hivatali székhely, a La Serenissima kormányzatának megtestesítője lett, ahol megvitatták az államügyeket, fogadták a követeket, jóváhagyták a törvényeket, kihallgatták  és megbüntették a törvényszegőket. A pompás bronz kútfőkkel és faragott oszlopfőkkel teli nagy udvarról monumentális lépcsők vezetnek a palota fényűző felső emeleteire. A látogatás fénypontja lehet a Sala del Consiglio dei Dieci, ahol a Tízek Tanácsa elé állították a Köztársaság ellenségeit és a Sala della Bussola, ahová a titkos feljelentések érkeztek a bocca del leone (oroszlánszáj) közvetítésével. A Sala del Maggior Consiglio, azaz a Nagy Tanácsterem falain Velence első 76 dózséjának portréi láthatóak. Egy helyet fekete függöny takar. Ez Marin Falier dózsét jelképezi, akit a palota lépcsőin fejeztek le a Köztársaság elleni összeesküvés miatt 1355-ben. (Falier maga köré gyűjtött egy csapat elégedetlen polgárt, hogy megdöntse a tanács hatalmát és magát tegye meg a legfelsőbb úrrá.) Múzeumának kincsei között pazar aranydíszítések, hatalmas fegyverkollekció, több száz éves térképek, 24-es osztatú faliórák (ilyen az utcákon is akad, a Szent Márk téren és a Rialtotól nem messze is), eredeti berendezések láthatóak. 

Falier dózse arcképét feketével lefestették a Sala del Maggior Consiglio falán. Árulással vádolták. De vajon miért követte el ezt a bűnt a dózse, Velence legnagyobb tiszteletnek örvendő embere? Falier sikeres és népszerű ember volt, régi nemesi családból származott. Viszont elkövette azt a hibát, hogy amikor az avignoni pápai udvarban értesült megválasztásáról, sűrű ködben tért haza Velencébe, és a két oszlop között szállt partra. Ezért a legrosszabbtól kellett tartani, hisz ráadásul bal lábbal lépett a szárazföldre, amint Petrarca egyik leveléből tudni lehet. A krónikák szerint a nemesség gyakran megalázta a közembereket, akik aztán nem részesültek kárpótlásban. Ráadásul a nép és a dózse is békét akart Genovával, de a kormány erre nem volt hajlandó. Mivel a dózse már 70 éves volt és nem volt utóda, valószínűleg szülővárosa érdekeit tartotta szem előtt mindenekelőtt, hiszen siker esetén ő nem sokat nyerhetett volna rajta. A velenceieknek persze megvan a sajátságos magyarázatuk is, mely szerint Michele Steno, a későbbi dózse gúnyverset rakott volna a dózse székére, amely szerint Faliert felszarvazza a felesége. Büntetésül pedig a nemesek csak nagyon enyhe büntetést róttak ki rá. Ezért dönthetett végül úgy Falier, hogy véget vet az arisztokrácia féktelenségének. Bármi is volt az összeesküvés oka, a tervet elárulták és leleplezték. A dózsét miután minden hatalmi jelvényétől megfosztották, a palota lépcsőjén lefejezték. A harangot, mely halálát jelezte, harangnyelv és kötél nélkül helyezték el a San Marco tornyában, hogy soha többé meg ne kondulhasson.)

A legrégebbi mai rész a vízre néz. 1340-ben kezdték építeni, a Nagytanács üléstermének szánták. 1424-ben újjáépítették a Piazzettára néző részét. Az építészeknek tökéletesen le kellett másolniuk a Nagytanács számára készült épületrészt, melynek már volt hét árkádja a Piazzetta felé is. Így nyerte el a Doge Palota jelenlegi egységes képét, mely olyannak mutatja, mintha teljes egészében egyszerre épült volna. Francesco Foscari dózse nemcsak a Piazzettára néző szárnyat építtette hozzá a palotához, hanem egy, a belső udvarba vezető új bejáratot is építtetett, a Porta della Cartát. Fölötte Márk oroszlánja előtt térdelve örökíttette meg magát. Ezen áthaladva magunk előtt látjuk a hangzatos nevű Óriások lépcsőjét. A velencei gazdagság félreérthetetlen jelképeként Mercuriust, a római kereskedelem istenét és Neptunust, a tenger istenét állította Sansovino a lépcső mellé. Épp ilyen félreérthetetlen szimbólum a loggiára vezető boltív fölött Szt. Márk oroszlánja. Ezt bizonyítja, hogy Napóleon bevonuló hadai lerombolták, szintén szimbolikus tettként.
Az épület a velenceiek gótikus lakó- és üzletházát egyesíti nagyobb méretekben: alul nyitott árkádok, felettük díszes, 71 oszlopon nyugvó loggia, melynek díszítőmintái az egész városban számtalan módon alkalmazott modellé váltak. Nem időpazarlás az árkádok 36 oszlopfőjének szemléletes ábráit végignézni! Minden oszlopán más és más: különböző népfajok, mesterségek, művészetek, mitológiai jelenetek, állatok életéből vett képek… Például az öbölre néző homlokzat 7. oszlopán a házasélet nyolc jelenete az esküvőtől a halálig. Megunhatatlan. Az oszlopsor mintha a talajba volna süppedve… Valóban, a zömök oszlopok eredeti alapzata a mai járda alatt 40-50 centire fekszik; a tenger emelkedése miatt kellett a tér szintjét ennyivel megemelni. A palotasarkokat különösen szépen megformálták. A Piazzetta sarkán látni a bolygókat és az ember teremtését, a Paglia híd felőli sarkon a részeg Noét fiaival, a Szt. Márk templom felől Salamon ítéletét. A három sarkot három arkangyal koronázza. Velence létezését jelentik: Raffael testesíti meg a kereskedelmet, Gabriel a békét, Mihály a háborút. 

A dózse – Az első 25 dózséból hármat meggyilkoltak, egyet árulás miatt kivégeztek, hármat megvakításra ítéltek, négyet leváltottak, egyet száműztek, négy lemondott, egy elesett a kalózokkal vívott csatában, egyet pedig szentté avattak. A dózse, hatalmának minden korlátozása ellenére is több volt egyszerű bábnál. Valóban vezető államférfi volt, aki az alkotmány ellenőrzése mellett gyakorolta hatalmát. Akárcsak a pápát, a dózsét is egy életre választották, de a politikával járó keserűségek általában megrövidítették az életét. 1032 óta a dózsei tisztség nem volt örökletes, a fejedelmeket választották. Hatalmuk erősen korlátozott volt. A dózse így a velencei állam és törvényei megtestesítő szimbolikus figurájává vált. A Szent Márk oroszlánja előtt térdelő Francesco Foscari dózse alakja azt fejezi ki, hogy az uralkodó meghódol a Köztársaság isteni eredetű hagyományai előtt, és híven szolgálja a város közös érdekeit. 

A Velencei Köztársaság egyik legtekintélyesebb alkotmányos szerve az 1229-ben alapított Szenátus volt. Tulajdonképpen ez a törvényhozó testület kormányozta a várost és annak tengeri és szárazföldi birtokait. Politikai, adminisztratív, pénzügyi és gazdasági kérdésekkel egyaránt foglalkozott, meghatározta a külpolitika irányvonalát, és összehangolta a különböző diplomáciai központok tevékenységét. A Szentszékkel kapcsolatos vitákon és tárgyalásokon az egyházi méltóságokat viselő vagy más módon érdekelt tagoknak el kellett hagyniuk a termet. Az összeférhetetlenség elvének alkalmazása jól mutatja a Köztársaság függetlenségtudatát és elszántságát, hogy kormányzati rendszerét és életmódját megvédje minden külső erőcsoporttól, mely nyomás gyakorolhatna rá vagy korlátozná tevékenységét.
A nagyhatalmú Tízek Tanácsát 1310-ben hozták létre, és elsősorban állambiztonsági ügyekkel foglalkozott. Felügyeletet gyakorolt a patríciusok, kolostorok, céhek és vallásos egyletek felett.
A Doge palotával szemben áll a Libreria. Ma itt működik Olaszország egyik legjelentősebb könyvtára, a Bibilioteca Marciana. 

A Zecca, vagyis a Pénzverde a Libreria délnyugati oldalához csatlakozik a vízparton. A velencei pénzverde eredetileg a Rialto közelében volt, a 13. században költöztették új helyére. A vízparton kellett legyen, mert a fém olvasztásakor keletkező szikrák könnyen komoly tüzet okozhattak. Az épület erődjellegét az is indokolta, hogy odabent nemes fémeket és már kész pénzérméket is tartottak, melyeknek védelméről gondoskodni kellett. 

A restaurálás nehézségei – a levegőszennyezés erősen rongálja a Szent Márk téri homlokzatok márványfaragványait. A britek anyagilag támogatták a Dózse palota oszlopfőinek megtisztítását, a Logetta harangtornyának, valamint a Porte della Cartának, a palota díszkapujának helyreállítását.  Sikerült például teljesen helyreállítani a bazilika kriptáját, de Sansovino Logettája problematikus. A restaurált márvány védelmére szánt gyanta ugyanis megszínezte a homlokzatot, ezért most ezt a gyantát igyekeznek kitisztítani az épületből. Sok fejfájást okoz a resataurátoroknak az is, hogy szembeszálljanak az acqua altának nevezett magas vízállás hatásaival, amely évente átlag 250szer árasztja el a teret. A hosszú távú megoldást a rakpartok megerősítése jelentené.  

A Sóhajok hídja egyike Velence leghíresebb jellegzetességeinek. Ez a fehér isztriai kőből épült híd 1600-ban épült. A törvényszék épületét köti össze Castello új börtönével.  Az egyik leghíresebb velencei hídként ismeretes, annak ellenére, hogy inkább fotótéma, minthogy tömegek haladjanak át rajta. A Doge Palotát és a börtönt összekötve ível át 8 méter hosszan a Rio di Palazzo csatorna fölött és inkább tűnik függőfolyosónak, mint hídnak.  Romantikus elnevezése Lord Byrontól származik. A név a köztudatba is átment azzal a magyarázattal, hogy a bíróságról a börtönbe átkísért emberek sóhaja hallatszott innen. A hídhoz fűződő sok rémtörténet elterjedése a költőnek és Victor Hugonak köszönhető, de túlzás. Nem igaz a padlás zárkáiról szóló mese, mely szerint az „ólomkamrák” fedelét a nap izzóra tüzesítette volna. Az sem igaz, hogy a Doge palota alján elhelyezett „kút-börtönökbe” időnként behatolt a lagúna vize és megfojtotta a rabokat. Az azonban bizonyos, hogy a foglyoknak megvolt az okuk a sóhajtozásra, hiszen az ablakon át vethettek egy utolsó pillantást Velencére és a szabadságot jelentő tengerre. 

Velence igazságszolgáltatása egyébként a kor szörnyű börtönviszonyaihoz képest még humánus is volt.  Az akkori viszonyokhoz képest az új börtönök nem is voltak olyan szörnyűek. Történelmi tény, hogy Velence igazságszolgáltatása elfogulatlanabb és emberségesebb is volt, mint bárhol másutt. A kínzásokat és a halálbüntetést a vád súlyosságától függően alkalmazták, s például 1660-ban itt szüntették meg először a kínzásokat a világon. A jómódú elítéltek maguk állták fogságuk költségeit, a szegényeknek viszont kijárt az állam által biztosított ügyvéd, aki nemcsak képviselte védencét a bíróság előtt, de havonta ellenőrizte, hogy tisztességesen bánnak-e vele a fogházban. 

Casanova tisztességes ételt és tiszta fehérneműt is kapott. Börtönőre csodálkozott, hogy Casanova vonakodott egy jobb levegőjű és kilátással bíró cellába költözni, de hamarosan kiderült, hogy miért – épp elkészült a szökéshez szükséges alagút a régi szállásán. Giacomo Casanova az ólomkamrák egyikéből szökött meg 1755-ben, mindenszentek előestéjén. Saját, valószínűleg kissé kiszínezett beszámolója alapján a börtönből való távozásban egy járókelő segítette, aki meglátta őt, amint kinyit egy ablakot. Feltételezvén, hogy (elegáns öltözete alapján)egy ártatlan látogató, aki tévedésből maradt bezárva a palotában, értesített egy őrt, aki kinyitotta neki a kaput. Casanova szenvtelenül kisétált mellette a térre, gondolába ült és hamarosan elhagyta Velence területét. Állítólag a börtönigazgató 10 éves büntetést kapott, amiért hagyta elillanni a kalandort. 

Tévedések persze már akkoriban is előfordultak. Ilyen szomorú eset emlékét láthatjuk a Doge palotából kifelé jövet, a Szt. Márk templom Piazzettára néző oldalán. A hagyomány szerint egy kenyeret szállító péklegény hajnali útján egy előkelő velencei úr holttestébe botlott. Megdöbbenve húzta ki a tetemből a gyilkos tőrt. Éppen akkor jött arra az őrjárat és a fiú ijedtében menekülni akart. A tőrrel a kezében fogták el. A tárgyaláson még az is ellene szólt, hogy a meggyilkolt úr a Tízek Tanácsának tagja volt, akik a péklegény apját valamilyen kisebb bűnben elmarasztalták. Halálra ítélték. A kivégzés után derült ki, hogy a gyilkosságot egy másik patrícius követte el szerelmi bosszúból. A Tanács megrendülten határozta el, hogy a templom falába illesztett mozaik Mária-kép előtt „örök időkre” minden éjjel két lángot kell égetni az áldozat lelki üdvéért. A lámpák alá, intésül a hasonlóan elhamarkodott ítéletek ellen, odavésette: „Emlékezzetek a szegény péklegényre!” 

A Dózse palota tengeri homlokzata előtti rakparton a Ponte de la Paglia-hoz érünk, ahonnan remek kilátás nyílik a Sóhajok hídjára. A híd falazata számos, a későbbi szerkezetbe beépített 15. századi részletet őriz, a rakpart felőli oldalon pedig a gondolások Madonnájának domborműve díszíti. Az alkotást a csónakosok testvérisége, a Barcaioli del Traghetto de la Paglia állította a 16. században. 

Campanile, azaz harangtorony a neve az ókeresztény építészetben a templomtól különálló harangtoronynak. Ilyen tornyok a 6. századtól épültek, lehettek kör- vagy sokszögalapúak. A leghíresebb a velencei Campanile, ami román stílusú, s amit a 20. elején újjá kellett építeni, mert az alapozás hibája miatt összedőlt. A közel 100 méter magas, vörös téglából épült toronyba felvonó repít fel, a fehér márvány erkélyről pedig lélegzetelállító látvány nyílik a városra. A téren turisták ezrei kattintgatnak és talán el sem tudják képzelni annak a fotósnak a döbbenetét, aki 1902. július 11-én felállította a gépét szemben a toronnyal, élességet igazított, s amikor meghúzta az exponáló zsinórt, a Campanile összedőlt. Szegény fotós idegösszeomlást kapott és csak azt hajtogatta: Nem tehetek róla! Nem tehetek róla! A hatalmas építmény nem zuhant az aranybazilikára, nem tett kárt Sansovino Pazar könyvtárépületében és emberéletet sem oltott ki. Négy sarka széthasadt és szép lassan maga alá roskadt, halom kő és téglakupac maradt a helyén.  Más nem is esett áldozatul a katasztrófának, mint az őr macskája meg a Logetta, a torony aljának klasszicizáló terasza, melyet a leomló torony agyonzúzott. De a város 1912-re újra felépítette a tornyot. Ezúttal erősebb alapokkal és kevésbé nehéz téglákból. Ugyanolyan, de már mégsem ugyanaz. Annyi legendája, jelképe van ennek a városnak! Szárnyas oroszlán, tengerbe dobott gyűrű, réznek hazudott aranyoltár, halnak látszó várostérkép. Ez a toronytörténet valahogy mégsem kapott elég respektet. 

Amikor a Campanile összedőlt, a tér összhatása egyes szemtanúk szerint harmonikusabb lehetett. A hatalmas torony ugyanis eléggé nyomja a templom tömegét.  Ugyanakkor a templom előtt beszűkíti a Piazzát, ez pedig csökkenti a szétnyíló térfalak előnytelen távlati hatását.
A téglatorony tetején található a harangozó helyiség, az isztriai kőből készült négy világítóablakkal, valamint az Igazság szimbóluma alatt látható két szárnyas oroszlánnal. A harangtorony csúcsa angyalszoborban végződik. A Campanile mind az öt harangjának megvolt a maga szerepe a Köztársaság idején. A marangona a munkanapok kezdetét jelezte. A nona a delet. A mezza terza hangjára gyűltek össze a szenátorok a Doge Palotában. A trottiera a Nagy Tanács ülését harangozta be. A malefico volt az, amelyet a kivégzések előtt kongattak meg.A marangona még ma is megszólal minden éjfélkor.  (Néhány szerencsétlen bűnöst egyszer ketrecbe zárva lógattak fel a harangtorony oldalára, és ott himbálóztak, míg meg nem haltak.)
Állítólag a Campanile harangozója, szokatlanul nagy ember lévén, már életében eladta csontvázát tanulmányozásra, és szépen el is itta az árát. A legenda szerint éjjelente ma is kiszökik a vitrinből, megszólaltatja a marangonát, hajnalban még kéreget is a koránkelőktől, hogy visszavásárolhassa csontjait és ezzel a szabadságát. „ (Alessia) 

Tetejéről tiszta időben lélegzetelállító kilátás nyílik a városra, a szigetekre, a csillogó Adriára és a távolban az Alpok csúcsaira. Galilei itt végzett teleszkópos méréseket és mutatta be távcsövét a dózsénak 1609-ben.
1997-ben a Campanilét elfoglalta egy szeparatista csoport, de csak rövid időre, a kommandósok megérkezéséig. Ez éppen a Velencei Köztársaság bukásának 200. évfordulóján történt. Szent Márk oroszlánjának lobogója alatt ezzel a jelszóval indultak harcba: „A városköztársaság nevében elfoglaltuk a San Marco harangtornyát. Éljen százszor a szent Serenisszima!” A tiltakozásnak felfegyverzett carabinierik vetettek véget, akik a tornyot megmászva rajtaütöttek a különítményen. A szeparatista érzelmeket tovább szította a korrupció, a magas adók és a római fennhatóság miatti zúgolódás. Egy évvel korábban hasonló szeparatista követelés hangzott el a Liga vezetőjének, Umberto Bossinak a szájából, aki Velencét kiáltotta ki egy képzeletbeli királyság – Padania – székvárosának. De a velenceiek nem kérnek ebből, szerintük „Bossi egy olyan tébolyda ápoltja, ahol mindenki Napóleonnak képzeli magát.”

2008 decemberében felröppent a hír, miszerint titánövet kap a világhírű harangtorony. Ennek oka, hogy a csaknem száz méter magas tornyot az enyészet fenyegeti, ugyanis talapzata facölöpökön nyugszik. Velence önkormányzata 12 tonna titánt rendelt a munkálatokhoz. „Lényegében egyfajta protézisről van szó, amely körülölelné a torony talapzatát, hogy mindenféle dőlést megakadályozzon” – magyarázta a restaurációs munkákért felelős építész.  

A tér másik ékessége az Óratorony. Jobbra a bazilikától az 1496-ban emelt Óratorony alatti árkád Velence Váci utcájába vezet, a Marceriára. Építése idejében csodaszerkentyűként tartották számon. Mutatja az időt, a holdfázisokat, és a nap haladását az állatövekben. A külső gyűrűn napkoronggal díszített mutató jelzi a Nap járását, vagyis a 24 órát. A belső gyűrűkön a csillagjegyek, a hónapok, a napok és a holdfázisok láthatóak. A számlap, vagyis a világ középpontjába a ptolemaioszi világképnek megfelelően a Föld került. A második emelet fülkéjében Madonna szobor látható. A fülkétől balra eső számok az órákat, a jobbra esők a perceket mutatják. Áldozócsütörtökön és vízkeresztkor a számok mögötti fülkéket kinyitják, és egy automatának köszönhetően előbújik egy angyal, majd a háromkirályok, hogy a félköríves erkélyen meghajoljanak Mária előtt.  A harmadik emeleten a csillagos kék égbolt előtt Szent Márk oroszlánja áll. A kompozícióhoz valamikor Marco Barbarigo dózse szobra is hozzátartozott. A fantasztikus panorámát kínáló Tetőteraszon áll a Mórok óriási bronzszobra. A kezükben kalapácsot tartó automaták megütik az arany kereszttel díszített harangot.  A Torre dell’Orologio 1496-99 között épült, hogy lezárja a Szent Márk teret. Két oldalszárnyát később emelték. 

Nem tudom, az órásmesterek, a Ranieri testvérek mit vártak ennek a gyönyörűségnek az elkészítéséért… mindenesetre a Serenissima jól megvakíttatta őket a munka befejezése után, hogy többet ne tudjanak ilyen csodát létrehozni. Az óra bonyolultabb, mint elsőre látszik. Jelzi az órákat, a Hold változásait, az állatövi jegyeket, a napok számát. Egy kicsit lejjebb római számok is mutatják az időt, ötpercenként csusszanva tovább. És hát fent a mórok… egyenes, merev derékkal acélkalapáccsal ütik a harangot több száz éve… „ (Alessia) 

Eredetileg a tengerészek számára készült, hogy megtervezhessék a legkedvezőbb időpontot az útrakeléshez. Tájékozódhattak az árapályról és arról, hogy mely hónapok kedvezőek a hajózásra. 2006-ban fejeződött be restaurálása. Avatásán a két bronz mór újra megszólaltatta a harangot. Újra jelzi az órákat, a Hold fázisait, a napok számát. A számlapon felújították a színes zománcot, a domborműveket, a hercegi palotában őrzött óraalkatrészeket kijavították, pótolták. Felette a Madonna előtt pedig óránként újra elvonulnak a Háromkirályok is. 1646-ban a toronyőr halálát lelte, mert eltalálta az egyik mór kalapácsa, az ütéstől átszédült a párkányzaton és nyakát törte. 

Az Óratorony tövében a Piazetta dei Leoncini. Nevét a teret őrző két vörös márványoroszlánról kapta, melyek kedves bumfordiságukkal simogatásra késztetnek felnőttet, gyereket egyaránt.
Dali, Picasso, Chagall. Mindez egy helyen, a Galleria San Marco 101-ben. Az árkádok alatti galéria azonban nem múzeum, hanem üzlet. Ettől függetlenül nem dobnak ki senkit, ha csak körülnézni megy be, hiszen sose lehet tudni, mikor lesz a bámész turistából vevő. Egy eredeti Picasso-nyomat nem is kerül többe 1500-2000 eurónál. A Chagall-képek sem sokkal olcsóbbak, míg Dalitól főleg kisebb szobrokat tartanak, forintra átszámítva több millióért.  

A 15. század végén, az Óratorony megépítésével kezdődött a Piazza San Marco északi oldalának megújítása. A következő lépés a Procuratori Hivatal megépítése volt. Az építész átvette a szomszédos Libreria formáit, így a Piazza San Marcot övező egységes földszinti árkádok zárt jelleget kölcsönöztek a térnek. 

A Szent Márk teret a tenger felé két gránitoszlop őrzi, mint Velence „kapuját”. Velence jellegzetes „mesélő kövei” közé tartoznak. 
A két gránitoszlopot a 12. században Szíriából hozták a velenceiek, egy harmadikkal együtt, amelyet azonnal bele is ejtettek a lagúnába, ma is ott fekszik szépen a mélyben. Az oszlopok száz évig a földön hevertek „majd jó lesz valamire” státuszban, mikor végre valakinek eszébe jutott, hogy fel kéne őket állítani és a tetejükre ültetni holmi szobrokat. Az egyszerű útikönyvek szerint az egyiken Szt. Márk oroszlánja ül, a másikon pedig Szt. György a sárkánnyal. De ez Velence! Itt nem lehet elbagatellizálni a dolgokat! Szinte Gábor szerint az nem is oroszlán, hanem perzsa kiméra, fantasztikus állat. Szt. György pedig igazából egy 4. századi római császárszobor, akit átneveztek Szt. Theodorrá, a város akkori védőszentjévé, kísérő állatával, a nílusi krokodillal. A lényeg az, hogy a két oszlop között volt a helye régen a kivégző emelvénynek a lefejező tuskóval. Tősgyökeres velencei még ma sem megy át ezen a területen.” (Alessia) 

Az oszlopokat sokáig nem tudták felállítani. 1172-ben sikerült egy ügyes mesternek ötletes csigaszerkezettel megoldania a feladatot. Az örvendező doge megengedte, hogy maga válassza meg a jutalmát. Akkoriban tiltották a szerencsejátékokat – de a ravasz mester azt kérte, hogy a két oszlop között játéktanyát nyithasson. A Tanács (akkoriban ilyen komolyan vették az ígéreteket) évszázadokig fogcsikorgatva tűrte a szeme előtt folyó „bűnös üzelmet”. Végül a Tízek Tanácsa arra az ötletre jutott, hogy a két oszlop között akasztatja fel a kivégzettek holttestét. Akasztás, lefejezés, máglyán elégetés voltak a fő kivégzési módszerek. 1405-ben három árulót arccal lefelé élve temettek el itt. Erre a játékosok elszéledtek, s a babonás velenceiek még ma is kerülik a két oszlop közét.  

Hogy meglátta a bámulatos kikötőhelyet, fantasztikus építmények e káprázatos kompozícióját, amelyet közeledő hajósok megilletődött pillantása elé tárt a Respublica: a palota könnyed nagyszerűségét és a Sóhajok hídját, a parti oszlopokat oroszlánnal és szenttel, a mesetemplom pompázatosan kiugró oldalszárnyát, a kapualjra s a gigászi órára nyíló kilátást, és szemlélődése közben arra gondolt, hogy szárazföldön, a pályaudvaron érkezni Velencébe annyi, mint egy palotába a hátsó kapun át lépni, és hogy nem volna szabad másképpen jönni ebbe a hihetetlennél hihetetlenebb városba, mint ahogy most ő: hajón, a nyílt tenger felől. „ (Thomas Mann)

A legtöbb látogató kerek szemmel nézi a hatalmas tér forgatagát, az óriási szabálytalan téglalap három oldalát határoló oszlopsorokat, és a negyedik oldalon, a többnyire napfényben ragyogó San Marcót, az ezeréves templomot. A tér kávéházai előtt üldögélők nemcsak a híresen finom fekete italt, hanem a látványt is isszák.  E kávéházak közül a leghíresebb a Florian. Európa köztudottan első kávéházában máig megőrizték az 1720-ban készült falburkolatot, a márványlapos asztalokat és az aranyozott keretű tükröket.  Abban az időben a világ minden részéről idesereglettek hölgyek és urak forró csokoládét iszogatni. Ez volt akkor a gazdagság és fényűzés szimbóluma. Később a kávé és szivar aromája jól illett a politizáláshoz. A 19. században ugyanis itt jöttek össze a gyűlölt osztrák uralom alóli felszabadulás terveit kovácsoló velenceiek. Az osztrák hivatalnokok a tér túloldalán, az ugyancsak régi hagyományú Café Quadriban találkoztak. A mai napig sok régi családból való velencei ragaszkodik megszokott helyéhez a kávéházban. Az osztrákok és velenceiek csöndes kávéházi háborúja nem korlátozódott a politikára. Richard Wagner tüntetően más kávéházba járt, mint vetélytársa, Giuseppe Verdi. 

Ez a kávéház is, mint minden Velencében, nemzedékek óta áll, egyforma és változatlan. Persze a Floriant az aránylag legfiatalabb közintézményeinkhez kell sorolni. Hiszen mindössze a jelenlegi tulajdonos dédapja alapította, nem is egészen százharminc éve. Velencében ez fiatal kornak számít . De ha meggondoljuk, hogy már Casanova és Goldoni is feketézett itt… Pontosan 1720-ban nyitotta meg Francesco Florian a kávéházát, amikor a Velencei Köztársaság már ezerháromszáz esztendeje élt, és már a 111. dózse ült a trónon.” (Erdődy J. A szárnyas oroszlán)

Fekete lé, olyan forrón isszák, ahogy csak lehet. Egy Kahve nevű magból készítik, és azt mondják, kiváló tulajdonsága, hogy ébren tartja az embert. (Gianfrancesco Morosini konstantinápolyi ügyvivő 1585-ös jelentéséből)

A Szent Márk tér a város szimbóluma, a velenceiek vallási és politikai mentalitásának tükre, nagyszerű színpad. A művészet feladata itt a nép nevelése és a felsőbb hatalmak üzeneteinek közvetítése volt.
A San Marco-ról elindulva a Rialtóra jutunk egy úton, amelynek mindkét oldalán üzletek vannak; ez a Merceria. Itt mindent megvásárolhat az ember, ami csak eszébe juthat. Nevét az egykor itt árusító rőfösökről kapta. John Evelynt 1624-ben lenyűgözte „a földteke legszebb utcája”, ahol „aranylamé, dús damaszt és más selymek roskadoztak a polcokon… parfümériák és patikák követik egymást, s ahol számtalan csalogánykalickát kínáltak eladásra.

Fontosabb utcái, terei, hídjai:
Riva del Carbon – 1537-ben hoztak egy olyan törvényt, hogy ebben a kis utcában lehetett egyedül szenet tárolni.
Riva degli Schiavoni – először gabonatér volt a Dalmáciából érkező hajóknak. Dalmáciát Schiavona vagy Slavonia néven emlegették a velenceiek. A dalmátok a rakpartnak ezen a szakaszán kötöttek ki és árulták termékeiket – füstölt húst, sózott halat, szardíniát, gyertyát, sajtot és kolbászt. A régi látképeken a Riva a város legelevenebb része. Ha a Szent Márk teret Napóleon „Európa legszebb szalonjának” nevezte, a Riva joggal e szalon  legfényűzőbb hálószobája lehetne. Itt, a Hotel Danieliben szállt meg Wagner, Dickens, Proust, Debussy, Cocteau és Balzac. Szomszédságában az elbűvölő Londra-palota száz ablakkal tekint a lagúnára. Szobái a San Giorgiora néznek. E kilátás ihlette Csajkovszkijt a IV. szimfónia megírására. Itt áll a Luna Baglioni is, a legrégibb velencei szálloda, amely a templomosok idejétől tölti be feladatát. A Gritti palotát Ruskin, Hemingway és Graham Green kedvelte. (A túlparton, a Giudeccán a Cipriani azoknak való, akik csöndre vágynak és méregdrágán meg is kapják.) A Hotel Danieli tetejét négy kis tornyocska díszíti, ezt csak olyan családok számára engedélyezték, melyek egyik tagja admirális volt. Előtte a Ponte del Vin, mely arról kapta nevét, hogy egykor itt kötöttek ki a borszállító bárkák. 1348-ban aztán rendeletet adtak ki, mely megtiltotta a bor árusítását a horgonyzóhelyen, hogy elejét vegyék az állandó csetepatéknak, gyilkosságoknak

A széles rakparton áll II. Viktor Emmanuel lovasszobra. A hősi pózban ábrázolt uralkodó a magasba lendíti a kardját. Talapzatán Velence allegórikus alakja foglal helyet, lábánál Szent Márk harcias oroszlánja. Az állat egyik mancsában egy táblát tart az 1866-os népszavazás eredményével: ekkor döntöttek úgy a velenceiek, hogy csatlakoznak az Olasz Királysághoz.
A rakpart legszebb temploma a Santa Maria della Visitazione vagy másként Piéta. Pietro d’Assisi ferences szerzetes 1340-ben érkezett Velencébe, hogy gondjaiba vegye a város árváit. Abban az iőben már Itália számos más városában működött árvaház. A szerzetes a lányok részére egy, a Santa Maria dell’ Umiltá nevű laikus női egylet által fenntartott testvérintézményt is létrehozott. A jelenlegi templom egyszerre szolgált imahelyként és a lányok kórusának előadótermeként. A kórust olyan hírességek vezeték, mint Antonio Vivaldi. 

Ponte dei Ferali – ennek a hídnak a környékén laktak a lanterna(lámpa)készítő  kézművesek. 1737-ben a Köztársaság dekrétumot hozott a város teljes kivilágítására.
A bazilikát megkerülve, a Rio di Palazzo csatorna melletti téren van a St. Apollonia-kolostor. Ódon téglaépület, ez volt az első, amit ide építettek. A megálmodott Velence első valóságos épülete.  890 körül épült. Hátrafelé nyilazó magyar lovas látható az aquileiai bazilika altemplomában. Nagyon pontos ábrázolás, a festő alighanem saját élményei alapján dolgozott. 

Palazzo Contarini del Bovolo – „alig lehet megtalálni, még jó, hogy picike sárga táblák jelzik, különben ki gondolná, hogy azon a szűk sikátoron kell bemenni jobbra, és aztán azon a még szűkebb sikátoron kell bemenni balra, ahol már egy kövér ember szinte beszorulna … és egyszer csak ott van.  Lehetetlen róla jó képet csinálni, ahhoz be kellene kéredzkedni a szemközti  lakóházba és az emeleti ablakból fotózni.  A Bovolo 15. századi palota, és a világ első csigalépcsője.” (Alessia)
Legjellegzetesebb része a csigaház (bovolo) formájú külső lépcsőház, egy 15. századi, folyosókból és boltívekből álló furcsa spirál. A hengerré csavarodó oszlopos lépcsőház olyan, mint egy díszes varázshenger. Az első csigalépcső a világon. A Nautilus csigát utánozza, és hasonlít a pisai ferdetoronyhoz is. Két lépcső kerülgeti egymást benne, mint egy kettős csigaházban. Aki felfelé megy, nem találkozik a lefelé haladóval. (Hasonló található a mi János hegyi Erzsébet kilátónkban) Candi építette, de tervrajzát megtalálták Leonardo da Vinci egyik vázlatkönyvében, aki éppen abban az időben menekült ide Milánóból. Leonardo a rajza mellé írta a fő indokot, miért is jó a csigalépcső: „Nem tudnak a sarokba piszkítani.” A 14. és 15. századi épületeken gyakori a külső lépcső, de a Palazzo Contarinié már építése idején is szokatlannak számított. Csigavonalú formájáról del Bovolónak nevezték, hogy megkülönböztessék a város további 24 Contarini-palotájától. 

Teatro la Fenice – A 18. századi Fenice Színház „az olasz opera ékköve”. Elődje, a San Benedetto Színház porrá égett 1774-ben. Az újnak, amit a helyére építettek és 1792-ben nyitottak meg, a La Fenice (A Főnix) nevet adták. (A főnix gyönyörű vörös-arany tollazatú hím madár, mely élete végén fahéj-ágacskákból fészket épít. Meggyújtja, és vele együtt porrá ég.) Díszes belső tere 1996 januárjában a lángok martaléka lett. Ez volt a harmadik tűz, amely az operában ütött ki. Első megnyitása óta számtalan jelentős darab premierjének adott otthont. Itt mutatták be Verdi Rigolettóját, csakúgy mint a Traviátát, amelynek első előadása hatalmas bukás volt.
A színház először még az építési munkálatok befejezése előtt égett le, aztán 1836-ban másodszor is tűz ütött ki, teljesen elpusztítva az épület belsejét. Az egy évvel későbbi újjáépítés során pontosan helyreállították a tűz előtti állapotot, hogy a színház főnix-madárként (fenice) éledjen újjá. Az 1996-os tűz idején a belső tér megint a lángok martaléka lett, és vele együtt számos felbecsülhetetlen értékű partitúra és archív feljegyzés is megsemmisült. Az épület helyreállításához rengeteg adomány érkezett és a felújítás 2004-ben sikeresen be is fejeződött. Az újkori első bemutató 2004. november 12-én a La Traviata volt.
Érdekes hagyománya a színháznak, hogy a vendégeket kísérő gondolieriknek szabad bejárásuk volt az egyik karzatra. „Velencében volt a muzsika igazi székhelye.” (Sansovino)

Mintha épp a zene volna az az őselem, melyből valamikor a város és egész élete mint egyetlen káprázat kiemelkedett és lángralobbant. Víz és dallam, tenger és zene: nem állottak-e valamikor együtt minden emberi műveltség bölcsőjénél? Velence maga is jól tudja ezt; úgy hivatkozik zenéjére, s úgy menekül időnként hozzá, ahogyan a gyermek anyjára tekint s anyja ölébe menekül.” (Szabolcsi Bence)
Velence fürdött a zenében, át volt vele szőve az élet. Így szinte állandósult a gyönyörűség.” (Romain Rolland)

A Szent Márk teret és a Rialtót összekötő forgalmas úton áll a San Salvador templom hatalmas épülete. Tágas reneszánsz tere jelentős műalkotásoknak ad otthon. Így Tiziano Angyali üdvözletének. Jobbra lent az aláírás: Tizianus Fecit, fecit. Nem dadogott a mester, egyszerűen csak büszke volt. 89 évesen készítette a hatalmas képet. „Ezt készítettem, ezt készítettem”. Igaz a szóbeszéd, valóban az ujjaival festett. Jól láthatóak az ujjak, a tenyér nyomai mindenütt. Ecsethúzás sehol. Mária lábánál egy üvegkancsó látható. Ma is készített muránói forma. Domború testén „tükröződés”. Benne a festő „önarcképe”, ahogyan festi a képet. Egyfajta felajánlás, elmenőben egy hosszú, szép és sikeres élet után. Így is fel lehet készülni a halálra. Azok közül, akik itt nyugszanak, valószínűleg az 1510-ben elhunyt Caterina Cornaro ciprusi királynő a leghíresebb, akinek földi maradványait a 16. század végén hozták át a San Salvatoréba. És itt áll Francesco Venier dózse pompás síremléke, melyet Sansovino tervezett. 

A Piazza San Marco közelében levő San Zaccaria templom a város egyik legrangosabb apácazárdájához tartozott. Csak a legtekintélyesebb velencei családok lányait vették fel ide. A zárda szoros kapcsolatban állt a város vezetésével: főnöke a dózse nővére vagy más közeli rokona volt. Az előkelő Benedek-rendi zárdát 829-ben történt alapításától 1797-ig, a köztársaság végéig évente egyszer meglátogatta a dózse és az egész Signoria. Állítólag a zárda egyik apátnője ajándékozta Pietro Tradonico dózsénak a corno ducale néven ismert, jellegzetes vörös süveget.

A lagúna déli oldalán a velencei városképet a Szt. Márk öböl túloldalán a fenséges San Giorgio Maggiore sziget uralja, szinte figyeli a nyüzsgő várost. A ciprusok szigete megőrizte csendes, merengő hangulatát. Kezdetben gyümölcsösök és szőlők foglalták el. Volt itt malom és egy kis templom is. 982-ben Benedek-rendi szerzetesek telepedtek itt le. Az évszázadok során kolostoruk Olaszország egyik legjelentősebb Benedek-rendi kolostorává fejlődött. Konstantinápolyból ide kerültek Szt. István vértanú ereklyéi, azóta a templom a velencei karácsonyi ünnepségek fontos színhelye. Ilyenkor a dózse az egész Signoria és sok velencei társaságában idelátogatott, hogy hálaadó imát mondjon. 

Az ókori szőlőskert és sópárló helyét Palladio jellegzetes temploma, a San Giorgio Maggiore váltotta fel. A velencei reneszánsz gyönyörű példája, nagyoszlopos templomfronttal, köríves fülkékkel. A világos, fehér és szürke belső tér a lehető legkevésbé van díszítve. A harangtorony bejárata a templomból nyílik. 1791-ben újjáépítették, mert az eredeti összedőlt. A toronyból a kilátás legalább olyan csodálatos, mint a Campaniléből. Szomszédságában egy elegáns bencés kolostor található. Vittorio Cini grófnak köszönhetően a bencés monostor visszanyerte eredeti szerepét, és újra a tanulás központjaként működik. Jelenleg tudományos és kulturális alapítvány és konferenciaközpont dolgozik benne. A ma itt lakó néhány szerzetes visszavonultan él. Már Napóleon elvette tőlük a kiterjedt kolostorterületet. Igaz ugyan, hogy Jimmy Carterrel, az USA elnökével elfogyasztott reggeli révén (1981-ben San Giorgio szigetén volt a gazdasági csúcstalálkozó) ismét felléptek a világ nyilvánossága előtt. 

Halvány, remegő, légies, áttetsző rózsaszín; a tenger fénye mintha elpirulna tőle, a lagúna és a csatorna fehéres-zöldje pedig mohón magába issza.” Henry James San Giorgio szigetéről (Itáliai órák, 1899)

1 megjegyzés: