"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 27., szerda

Velencei olló 5.



Az elveszett sziget…
Egy 600 éve elsüllyedt titokzatos sziget került újra napvilágra Velencében.  A szigeten megtalálták a „Földközi-tenger királynőjét”, a világ egyetlen épségben megmaradt középkori gályáját. Velencei mérnökök igen nehéz feladatra vállalkoztak, amikor két elsüllyedt hajóroncsot hoztak a felszínre, amelyek mintegy 700 évig feküdtek a lagúna fenekén. Egy 13. sz-i gálya és egy szállítóhajó roncsai kerültek napvilágra. A leletek megkerülése azért is meglepő, mert az évszázadok során csupán két méteres mélységben feküdtek és mind az árvizek, mind az élénk hajóforgalom ellenére sértetlenek maradtak. A gálya egyike a híres velencei hajóhadnak, és a velencei Arzenálban készülhetett, a másik ismeretlen roncs pedig egy máig ismeretlen hajótípus. A vizsgálatok során kiderült, hogy a két hajó azért állhatott ellen az időjárás viszontagságainak és vészelhetett át majdnem sértetlenül hét évszázadot, mert annak idején testüket hulladékkal és kövekkel töltötték meg, és így akaratlanul is konzerválták az utókor számára. 

A roncsok felfedezésének története 1966-ig nyúlik vissza, amikor egy olasz régész több éves kutatás után egy elsüllyedt szigetre bukkant. A San Marco in Boccalana nevű, mindössze egy hektár területű szigetet különböző régi aktákon, rajzokon is feltüntették, a 16. sz-tól azonban hirtelen nyoma veszett, és a következő századokban sem jelent meg a korabeli vázlatokon.  A 10. század végén Ágoston-rendi szerzetesek építettek kolostort a szigeten, de azt mindig elöntötte a víz, így egy idő után a szerzetesek feladták a felesleges küzdelmet és elvándoroltak. A sziget az 1348-as pestisjárvány idején a szegények temetője lett, amit a több száz csontváz is bizonyít. A kolostor maradványaiból csupán az alapzat körvonalai vehetők ki, ezért is fontos a két hajóroncs megtalálása, amelyeket valószínűleg, mint kiszuperált roncsokat a töltés megerősítéséhez használtak annak idején. 

Az eddig példátlan feltárás első lépéseként a régészek 600 facölöppel körbekerítették a szigetet. Majd a cölöpcsapdában rekedt vizet hatalmas szivattyúkkal eltávolították az egész területről. Így végre ismét napvilágra került a kb. 8 ezer négyzetméter nagyságú sziget és két korabeli hajó. A pár nap alatt kiszárított területen pontosan kivehető a sziget körvonala, és ismét látható az ágoston-rendi szerzetesek monostorának néhány fala. Még az épület körüli kikövezett járdák is előkerültek. Elsüllyedése előtt, 1328 körül a szigeten élő szerzetesek kétségbeesésükben meglepő módon próbálták megmenteni lakhelyüket: két hajót süllyesztettek el, hogy visszaszorítsák a vizet. A terv mindössze néhány évtizedig működött, a sziget 1348-ra teljesen elnéptelenedett. Ekkor tört ki a híres pestisjárvány, melyet Boccaccio is megörökített a Dekameronban. A járvány áldozatait a szigeten temették el, betegségtől eldeformálódott csontvázaik is előkerültek a mostani feltárás alkalmával. A sziget lassan a feledés homályába veszett, míg 1969-ben rá nem bukkantak az alig két méteres mélységben szunnyadó szigetre. 

A Földközi-tenger királynője, egy 38 méter hosszú gálya, melyet háborúskodásra és kereskedelemre egyaránt használtak. A több száz evezős hajtotta gálya pályája a 16. században kezdett lefelé ívelni, amikor olcsóbb gályákkal váltották fel. A másik hajóroncs még érdekesebb. Egy nagyméretű lapos fenekű uszály, mellyel a kereskedők az Adriai tengerbe torkolló Brenta folyón egészen Padováig tudták szállítani áruikat.
A szerzetesek a gályát és a 25 méteres kereskedő hajót sárral töltötték meg, majd elsüllyesztették, és cölöpökkel erősítették a tenger fenekéhez. A hajókat a vizsgálatok alatt folyamatosan tengervízzel locsolták, hogy kiszáradásukkal tönkre ne menjenek a páratlan leletek. A szigetről és a hajókról rengeteg fotó készült, melyek segítségével később élethű modelleket készíthetnek. Végül kiemelik a cölöpöket és a szigetet, valamint a hajókat visszaadják a tengernek. Ez tartósításuk legmegbízhatóbb és egyben legolcsóbb módja.

Ahogy anno az építkezés elkezdődött…
Velence iszapra és csatornákkal szabdalt homokpadokra épült, melyeket a dagály elöntött. Az alapozás a sáros talajon nehéz feladat volt. A talaj ingatagsága miatt – sár, agyag, homok és tőzegrétegekből állt – az alapozásnak nagyon mélynek és nagyon szilárdnak kellett lennie. Az épületekhez erdőnyi cölöpöt (pali) vertek le mélyen az altalajba. A cölöpöket kívülről befelé haladva, a felső puha talajon áthatolva, koncentrikus körökben verték bele a tengerfenék tömör agyagrétegébe. A cölöpök vastagsága és mennyisége a rájuk építendő épület súlyától függött. A La Salute templom például egymillió cölöpön nyugszik. 

A cölöpök gerendák alapját képezték. A zatterone tutajra emlékeztető, vörösfenyőből összeácsolt szerkezet volt, amelyet kő és tégla keverékével betonoztak a helyére. A padlót ezután isztriai kővel erősítették meg. A márványra emlékeztető sima, fehér, kopásálló kő megvédte az alapzatot a beszivárgó nyirkosságtól. A padló felső rétegét tölgyfa gerendák és pallók alkották, s az egész tetejére nemegyszer márványburkolat került.
Velence építményeit a szigetek süppedékes talajába vert cölöpökre építették. A cölöpök az altalajtól függően 3-9 méter mélyen vannak beverve. Ezt az irdatlan mennyiségű fát az isztriai és dalmát partok hegyeiből szerezték. Állítólag a dalmát tengerpart azért kopár karszt, mert az innen tarvágással kiirtott erdők nem védhették meg a hegyeket az eróziótól.  Tény, hogy beépítették Isztria és Dalmácia erdeit, sőt Libanon cédruserdeinek jó részét is fundamentumnak a homok alatt elterülő sűrű agyagba. Ahhoz, hogy kőből rakott palotákat építsenek a kezdetleges, cölöpökre emelt faházak helyére, a velenceieknek minden találékonyságukra szükségük volt. A lagúnák alját kövekkel és fatörzsekkel tették szilárddá, s a víz szintje alatt vastag cölöpökhöz erősített faemelvényeket ácsoltak. A szálfákat hármasával, négyesével, ötösével egymáshoz kötözték, olajjal és kátránnyal tartósították és úgy eresztették a talajba, hogy lent kissé szétálljanak. A cölöpök közét agyaggal tömítették, erre két sor gerenda került, amelyet téglával borítottak, és erre, a zattaron nevű alapra húzták fel a falakat. Könnyű, üreges téglával falaztak, hogy csökkentsék az alapra nehezedő súlyt, a téglafalat pedig a stucco veneziano nevű különleges vakolattal borították, amely márvány vagy isztriai kő benyomását keltette. A cölöpöket évszázadokig konzerválta a tengervíz – amíg tiszta volt, amíg a város szennyét naponta kétszer kimosta az árapály.  Hogy a századokkal ezelőtti építkezések a kor technikájával mekkora munkát jelentettek itt, azt csak sejthetjük. Csodálnivaló az az erő és hősiesség, ahogy a mocsárvilágban virágzó világvárost hoztak létre. A víz és a kő (épületek) együttélése Szerb Antalt is töprengésre késztette:

Nem tudom, mi volt előbb, a víz vagy a ház. Gondolom, a víz, de hogy lehet, hogy a víz éppen ott kezdődik, ahol a ház véget ér? A látszat az, hogy előbb megépítették az utcát, aztán beleeresztették a vizet.” (Szerb Antal: A harmadik torony)

Egyetlen más város sem él ilyen szoros szimbiózisban a tengerrel, amely évszázadok óta tartja szenvedélyes, de fojtogató ölelésében. Egyetlen más város sem volt képes ilyen törékeny alapokon ilyen gazdag történelmet és ennyi szépséget létrehozni. Egyetlen más város sem alapozta létét ilyen kényes helyzetre, amely mindig a tökéletesség és a katasztrófa között egyensúlyoz. 

Velence kétségkívül az ember egyik legzseniálisabb alkotása, de a várost övező, sajátos táj varázsa olyan geológiai és geomorfológiai tényezők eredménye, amelyek – legalábbis ami az ember megjelenése előtti időszakot jelenti – függetlenek a történelmi eseményektől.” (Unesco)

A süppedő és emelkedő talajhoz, a lagúna vizéhez hasonlóan hullámzó és emelkedő a padlózat is. Alapnak törött márvány és gipsz szilánkokat raknak le, ezek rugalmasabbak, mint a nagy kő és márványtömbök. És könnyebben is javíthatóak. Ilyen burkolatok Velence több épületében láthatók. Évente lenolajjal kezelik, hogy fényesek és tartósak maradjanak. 

Álom vagy valóság? Múlt vagy jelen? Ha valaki este megáll Velence valamelyik kőhídján, amikor a házak lámpáinak fénye remegve tükröződik a vízben, és nesztelenül úszik el alatta egy elkésett gondola, úgy érezheti magát, mint aki egy másik, régmúlt világba cseppent vissza. Szinte hallani véli a pestisesek zihálását, avagy Giacomo Casanova arcélét véli felfedezni valamelyik palota ablakában. Az ingatag talajon álló, a százszor is halottnak mondott város mégis olyan vonzerőt jelent az egész világnak, hogy lassan kénytelenek korlátozni a csodálók számát. Szinte csoda, hogy ez a törékeny alapokra épült város mindmáig képes volt fennmaradni. Amikor az 1966-os áradás súlyos károkat okozott, az egész világ megértette, milyen komoly a veszély, amely a városra leselkedik. 

Vannak még kezek, amelyek nem hagyják elsüllyedni Velencét; az angyalok serege a felszín felett tartja aranyláncokra függesztve” (egy velencei gondolás)  

Azóta a világ minden tájáról érkező szakértők megállás nélkül dolgoznak azon, hogy megtalálják a tökéletes és végleges megoldást, de eddig még egyetlen ötlet sem volt képes ellensúlyozni a lagúna ideiglenes jellegét. Mintha a tenger – amely létrehozta és naggyá tette Velencét – lassan vissza akarná követelni magának, s el akarná ragadni, hogy a tengeri lények közé süllyessze. A város, ami egyfolytában pusztul, mégis örökké él. Közhely? Igen. De micsoda igazság rejlik benne. 

A városban egyaránt fellelhetők a mór, bizánci, gótikus, reneszánsz, barokk építészet emlékei, amelyek szerves egységet képezve alakították ki Velence ma ismert képét. Tipikus épületei a középületek (pl. Doge Palota, Dogana), paloták (Palazzók, Casák főként a csatornák partján, de minden kisebb-nagyobb téren), polgárházak (a történelmi lakóépületek gyakran eredetibb módon őrizték meg a gótikus stílus tiszta jegyeit, mint a többször át- és újjáépített paloták), céhes házak (Scuolák) és a templomok. A közfelfogás szerint Velence legrégibb világi építményei a 13. századból származnak. Ide tartoznak a Rialto palotái. A korabeli itáliai városi paloták erődszerű kialakításával szemben a velencei paloták homlokzata „nyitott”. Ez nemcsak Velence polgári békéjének tudható be, hanem annak is, hogy központi udvar híján szükség volt a homlokzati ablakokra. A város építészetében olyan stílus született, aminek nincs párja a világon: a velencei épület minden szintjén nyitott, kitárulkozó, hiszen a város biztonságos fekvése fölöslegessé tette a védelmi berendezéseket. 

Hajhászták az élvezeteket, kéjkertté akarták változtatni a földet a maguk számára. Látván a ragyogó palotákat Velencében, ezt mondják a törökök és más hitetlenek: a keresztények, akik ilyeneket építenek, nyilván nem is hisznek már a másvilágban, és csak a földi örömökkel törődnek.” Felix Faber német utazó tudósításából

Minthogy a paloták homlokzata ilyen módon meghatározott volt, az építészeti változatosságot a loggia és az ablakok fölötti ív jelentette. A 13. század második felében a bizánci sima boltív egy ponton megtörik. Ez a csúcsos elem iszlám hatásról árulkodik, és még a század vége előtt megjelenik a csúcsív is. A palotákban szinte kezdettől fogva kialakult az a belső szobarend, amely változatlanul megmaradt a köztársaság egész története idején. A kockaszerű palota gazdaságosan kihasználta a helyet, és benne a főtengelyről szobák sora húzódott a csatornára nyíló homlokzattól a ház teljes mélységében. a belső udvarok csak később váltak divatossá. Ez az elrendezés meghatározta a palota homlokzatát is. Kívülről boltívcsoport jelezte a földszinti, mindkét oldalán nyitott helyiséget vagy az emeleti szalont; míg a nagy térközzel beállított ablakok a szélső szobákat is megvilágították. A lagúnákra épült gazdag kereskedővárosban a paloták jellegzetes alaprajzi elrendezése a középkorban alakult ki. Az egymás mellé szorult, keskeny, hosszú telkek egyik vége rendszerint valamelyik kanálisra nyúlt ki, a másik pedig a két teleksor között húzódó gyalogútra. A keskeny telket úgy építették be, hogy középen végig udvara és mindkét végén bejárata volt. Az udvarról nyíltak a két oldalszárny földszintjén a raktárak. A beépítésből adódóan a csatornára néző főhomlokzat három függőleges szakaszra oszlott. A két oldalszárny szélességében lakóhelyiségek voltak, közöttük a földszinten – az udvar szélességében – a kapucsarnok, a két emeleten pedig egy-egy nagyobb méretű, díszesebben kialakított terem. 

Velence összes nagy házának két bejárata volt, ami egyértelműen utalt a társadalmi osztályok közötti különbségre. A víz felöli bejárat mindenhol impozáns volt, fényűzően díszes, hatalmas kapu, előtte a vízből félig kiálló kikötőbakok a ház színeiben pompáztak. Ez a bejárat a magas rangú vendégeket volt hivatva fogadni. Az épület oldalánál futó calléra nyíló ajtó már sokkal szerényebb volt. Itt közlekedtek a kereskedők, küldöncök és szolgák. A két bejárat közötti különbség sok mindent elárult a városról – Velence mindent a víznek köszönhetett. A vízre épült, a hullámzó, magasságát változtató, ám mégis megbízható vízre, és neki köszönhette hatalmát. Így a város vízi útjait még a legszélesebb utcánál is nagyobb tisztelet övezte – a házak bejáratai között lévő különbség is ezt tükrözte.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Ha egy szálló halljában, egy múzeumban, egy templomban álmélkodva nézzük a gótikus formákat, a csiszolt márványpadlót vagy a velencei csillárokat, a nézelődőn úrrá lesz az érzés: itt jelentőségét veszíti az idő – máig elevenen él a múlt. Ha letérünk a turista útvonalakról és a velenceiek napi útvonalain, a sötét kis mellékutcák során haladunk végig, rájövünk, hogy a sokak szerint rejtőzködő Velence nem is bújt el, csak épp a sietős, minél több látnivalóra vágyó turisták ritkán veszik észre. Ezért aztán – ahogy Alessia mondaná – Térj le! Mert Velencében nincsenek idegenek. Aki beteszi ide a lábát, az máris a városhoz tartozik, mint bármelyik templom. Velencét mindig is a magukénak tekintették az emberek. Ez a 11. században is igaz volt, és most, a harmadik évezredben is igaz. És ha ezt egy velencei idegenvezetőtől halljuk, el kell higgyük. Massimo Cacciari polgármester pedig kifejezetten azt javasolja: „Minek az a térkép? Tessék eltévedni!” Ő csak tudja
Faccia soltanto una passeggiata, Signorina. Soltanto una passeggiata.” – „Csak sétáljon Signorina, egyszerűen csak sétáljon!” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

„Ha mellékutakra tévedek, annak oka nem más, mint hogy itt a mellékutakra tévedés a szó szoros értelmében a dolgok folyását követi és a vizet visszhangozza.” (J. Brodszky)

A Velencébe érkező mai utazó hajlamos arra, hogy Szent Márk köztársaságáról egyedül a szeme elé táruló történelmi belváros és az azt körülvevő néhány apró sziget alapján próbáljon meg képet alkotni – ahogyan azt a hibát is gyakran elköveti, hogy a köztársaság egykori székhelyének városszerkezetét a sétái során bejárt utcák és sikátorok alapján próbálja felfogni. Az eredmény mindkét esetben hibás lesz, és e hibás eredmény alapján Velence valóban egy hihetetlen és átláthatatlan labirintus és kincsesdoboz benyomását kelti. Ahhoz, hogy mindkettő megértéséhez közelebb kerüljünk, el kell hagyni megszokott szárazföldi gondolkodásunkat, és magunkévá tenni a velenceiek világképét, akik – William Cliff, a kiváló belga kortárs szavaival élve – „a bölcsőből a föld helyett a vízre léptek és  járás helyett tanultak meg evezni”.  Azokat a szűk járatokat és utcácskákat ugyanis, amelyeken manapság turisták milliói hiába próbálnak eligazodni, egyáltalán nem gyalogosforgalomra tervezték. Egészen a 18. századig itt csak a koldusok és utcalányok fordultak meg nagy számban, valamint ide dobálták a villákban összegyűlt szemét nagy részét. A város egész közlekedése a házak között húzódó csatornák és lagúnák rendszerére épült, mely jóval átláthatóbb képet ad. 

Velence senkinek sem adja meg magát teljesen, senki sem mondhatja, hogy birtokolja. A beavatottság más-más fokát éri el a dúsgazdag Peggy Guggenheim, akinek múzeuma van, és a szakadt bohém, akinek bizonyos helyeken ránézésre kiadja a kocsmáros a pult alól az üvegpoharat lilára festő, tiltott nohabort (clinto), illetve az a turista, aki ombra néven kéri a deci vörösbort és mellé néhány cicheti-t, fogvájóra tűzött herkentyút halmozva tányérjára. Velence nem volt senkié a múltban sem egészen, erről már Marco Polo és Kublaj kán is eszmét cserélt annak idején.” (magyarul Karsai Lucia fordításában jelent meg Italo Calvino regénye, a Láthatatlan városok)

Ha első alkalommal jár valaki a városban, nagyon hasznos, ha figyeli a házfalakon üzenő sárga táblákat. Per Rialto / Per San Marco – a leghamarabb, a legtöbb üzlet kirakata előtt, és a legnagyobb tömegben érheted el a célodat, de garantáltan eléred. Ha abban a szerencsében van részed, hogy többször is eljutsz álmaid városába, akkor viszont sürgősen szabadulj meg a sárga táblák korlátaitól. Mert ha letérsz a tömegvonzó útvonalról, egy egészen más várost ismersz meg. Nem biztos, hogy a helybéliek örülni fognak a felbukkanásodnak, főleg ha fényképezőgéppel a kezedben közelítesz. Nem biztos, hogy megcsinálhatod életed legjobb szociofotóit, nem. Hiszen itt az emberek élnek, nem kirakati bábuk. De elnézően mosolyognak, ha látják, hogy számodra nemcsak a San Marco csodái érdekesek, de ugyanolyan áhítattal simítod végig a falban megbújó több száz éves fagerendát vagy lencsevégre kapod Signora Antonia napon lustálkodó macskáját. (rögtön az ajtó melletti szárítón lengő ágyneműk után). Velence hétköznapi élete ugyanis éppoly érdekes, mint műkincsei. Jó, persze, itt is főznek, mosnak, takarítanak a háziasszonyok, barkácsolnak a férfiak, gyerekeket nevelnek a maguk déli temperamentumával (azaz kiabálva), de gondolj bele, hogy amíg otthon magától értetődően állsz a lakás elé a kocsival, hogy a bevásárló központból hazafuvarozott (sokszor felesleges) áruhalmazt bepakold, addig itt mindent kézben, gyalog, esetleg hajóval kell hazavinned. Mennyivel átgondoltabban vásárolnánk otthon, ha ezt a szempontot is figyelembe kéne venni.  Gondolj bele, ebben a vízi világban mekkora gondot okoz egy zacskó szemétről való gondoskodás is.  Pusztán a saját kényelmed miatt rögtön lelkes környezetvédő leszel.

Majdnem, mint az Óz-ban. Csak itt nem „köves”, hanem táblás. Tökéletesen eligazít, a fő útvonalat jelzi a Piazzale Roma és a San Marco között, illetve további leágazásokat, pl. az Accademia felé. A legoptimálisabb útvonal – először, másodszor, harmadszor… de aztán sürgősen térj le róla! Akik Velence zsúfoltságára panaszkodnak, valószínűleg nagyjából ezen az úton talpaltak hosszú órákat, napokat. Nem volt kedvük/kíváncsiságuk csak néhány utcával arrébb menni. Mert ha letérsz, bekanyarodsz balra… majd jobbra… egyszer csak egy sikátorban, egy hídon találod magad, ahol ember nem jár. Egy terecskén, ahol elhagyatott bárokban a helybéliek kortyolgatnak egy kis grappát. A San Marcotól és a tábláktól pár száz méterre egy másik világba kerülsz.” (Alessia)

Városnézést tervezni Velencében majdnem reménytelen vállalkozás. Mindent nem lehet ugyanis belesűríteni egyetlen útvonalba.  Már csak ezért is érdemes több napot eltölteni a városban. Persze az útikönyvek ajánlanak különböző útvonalakat. A leghíresebb és legnépszerűbb a Sárga út, amely a San Marcotól a Rialtón át a Piazzale Romáig vezet. A városba csak egyetlen napra érkező turisták talán ennek mentén látják a legtöbbet a városból. A másik és még népszerűbb a vízi út, amikor a Piazzale Romától vaporettóval utazunk végig a Canale Grandén. 

A következőkben ennek a két vonalnak a mentén próbálom a legismertebb épületek legérdekesebb tudnivalóit felsorolni. Előre bocsátom, nem könnyű vállalkozás. Mert az ember akaratlanul is beleesik a tudálékosság hibájába és olyan információkat is az olvasóra erőltet, amelyekre nem vagy csak kevéssé kíváncsi. Ilyenek a száraz történelmi adatok, évszámok, amelyek nélkül azonban – ezt el kell ismerjem – sokszor nem lenne érthető az egyébként érdekesnek vélt történet.  Végezetül a város szerves részét képező szigetekre is kitérek majd, hiszen ha valaki Velence nevét hallja, rögtön eszébe jut Muránó üvegipara, Buránó tarka házacskái és csipkeverő műhelyei, Torcello katedrálisa. 

A városban csavarogva még annak is feltűnik a közterületek különleges elnevezése, aki nem tud olaszul. Csak a Szent Márk tér viseli a „tér” (piazza) nevet, a buszpályaudvar előtti tér megnevezése Piazzale Roma. A kisebb terecskék neve pedig Campo, a még kisebbekké campiello. „Utca” is mindössze három van: a Via 25 aprile, a Via Vittorio Emanuele és a Via Garibaldi. „Út” pedig csak egy, a Strada Nova. A többi utcácska, köz, átjáró, sikátor elnevezése kifejezetten Velencére jellemző. Salizada névvel azokat az utcákat illették, amelyeket először láttak el kőburkolattal, cale vagy calle a kisebbek neve, merceria azoké, amelyekben üzletek voltak vagy vannak. Riva a csatornák menti út vagy utca, a rio terra feltöltött csatornára utal, sotoportego átjárót jelent. A fondamenta egykori nagyobb, híresebb családok neveit örökíti meg – Fondamenta Bragadin – vagy éppen kereskedőkét, kereskedőházakét a fondaco, Fondaco dei Turchi. De van piscina is, amelynek helyén egykor fürdésre szolgáló tavacska lehetett. A városban sétálva minduntalan hidakon, hidacskákon kelhet át az ember. 

A turista számára a városnak talán csak egytizede betekinthető. Viszonylag nagy, csak házbejárón, zárt átjárón keresztül hozzáférhető kertjei vannak, lezárt udvarai, udvar-együttesei. Ezek egy része nemrég nyílt meg a Biennale-látogatók számára. A Biennale törzsterületén, a Giardini-ben ugyanis nincs több hely nemzeti pavilonok számára, így az újonnan alakult vagy függetlenné vált nemzetek a városban bérelnek palotát. Magyarországnak van háza. 

A velencei Magyar Pavilon immár 100 éves. A Velencei Biennálé második nemzeti pavilonjaként Maróti Géza tervei alapján megépült szecessziós épület centenáriuma kapcsán nemzetközi konferenciát is szervezett a Biennálé iroda és a Műcsarnok. Az előadássorozat azokat a kérdéseket és kritikákat próbálja körüljárni, amelyek a Biennálé egésze és a magyar pavilon kiállításai kapcsán évről évre megfogalmazódnak a közönség és a szakma részéről. Természetesen szó esik az épület múltjáról és jelenéről, a nagy sikerű magyar kiállítások hátteréről, fogadtatásáról, a nemzeti reprezentáció lehetséges mai szerepéről. 

A Velencei Biennálék történetében először 2007-ben nyert Arany Oroszlán díjat a magyar pavilon. A kiemelkedő nemzeti kiállításért járó díjat mindig olyan pavilon kapja, ahol az építészet és a kultúrtörténet segítségével elgondolkodtató és költői kapcsolatokat hoznak létre a tartalom, a képi nyelv és a kiállítás architektúrája között. A zsűri elismerésre méltónak tartja a művész megközelítését is, amellyel a modernitást, illetve annak utópiáit és kudarcait vizsgálja közös történelmünk kontextusában – méltatta a pavilont a zsűri.
A Biennálé történetében eddig négy magyar, illetve a magyar pavilonban kiállító művész kapott díjat: Ferenczy Károly (1905 Festészeti Arany Érem), László Fülöp (1907 Festészeti Arany Érem), Aba Novák Vilmos (1940, a Legjobb Külföldi Festőművész Díja), Joseph Kosuth (1993, a Biennálé különdíja).
Építészek, művészettörténészek, városkutatók figyelmébe ajánlható az a  „detektívmunka”, amellyel némi nehézség árán még ma is felfedezhető Velence „harmadik útjának” sok nyoma. A gyalogos és vízi út mellett ugyanis erkélyen, gangokon, gyilokjárókon, peremeken, átdobott pallókon az első emelet magasságában ugyanúgy össze voltak kötve a házak, szükség esetén ugyanúgy meg lehetett teremteni közöttük a kapcsolatot, mint szárazföldi városok pincerendszerében. A tetőkön egyébként a kémények titokzatos, különbejáratú világa mellett érdemes megcsodálni az altana nevű, általában gerendából ácsolt tetőteraszokat.

Gőgös Velence, oly kihalt: a téren zenétlen csönd, a báli fény kilobbant.Ódon kapuk lépcsőzetére, roppant márványokon a hold suhan fehéren. „ (Eminescu: Venetia – ford. Dsida Jenő: Velencei szonett)
.
Velence hat városrésze
Cannaregio, San Polo, Dorsoduro (Giudecca szigetével együtt), Santa Croce, San Marco és Castello (ide tartozik San Pietro di Castello és Sant Elena „szigete” is).
Napjainkig az a szóbeszéd járja, hogy Velencének nincs megbízható térképe. Bár ez nem igaz, a hivatalos térkép olyan részletesen tünteti fel az összes kis csatornát, sikátort, hogy nem sok segítséget nyújt egy kellemes sétához. 1500-ban a velencei Jacopo de Barbari olyan térképet készített, amely pontosan ábrázolta a város összes épületét. A velencei Museo Correr őriz más, ismeretlen mestertől származó térképet is, melyen az utcácskák mellett az épületek jellegzetes, felismerhető formái kaptak nagyobb szerepet

Cannaregio

Kisebb közigazgatási egység a város történelmi központjában. Nevére két magyarázat is létezik, az egyik szerint a Canal Regio (=királyi csatorna) szóból származik, amely arra utal, hogy ez a terület a vashíd megépítése előtt szárazföldi összeköttetést jelentő fő csatornája volt a városnak.  A másik elképzelés arra utal, hogy a környéket a mély vizek lecsapolása előtt bőven termő nád lepte volna be (canneto = nád), amelyet tetőfedéshez használtak. Cannaregio jó hely arra, hogy lássunk velencei kéményfedőket, amik a rettegett tűzveszélyt csökkentik ebben a vízzel körülölelt, de sűrűn beépített városban. A különböző modellek a fordított virágládától (ami elnyeli a gyújtószikrát) a kalapos kockákig terjed, fütyülő szelelőnyílásokkal. 

Theophile Gautier, ez az érzékeny lelkű francia költő ezt írta róla: „Sikátorról sikátorra merészkedünk beljebb a Cannaregioba. Velejéig más Velence ez, mint az akvarellek tetszetős városa.” A felfedező szellemű poéta nemhogy elkerülte az elhanyagolt negyedet, de szomjasan itta magába a néptelen terek, elhagyatott raktárépületek, meg a zöld, lassú folyású víz hangulatát.  Ez a melankólikus, csöndes városrész az omladozó vakolatokkal, szerény műhelyekkel, szélfútta rakpartokkal különös hangulatba ringat. „Az egész környék omladozik, akár egy antik szobor, amelyet szétmállasztott az eső és a nap tüze.”
A Canal Grande északi szakaszát íveli körül a Rialto és a Ponte dei Scalzi között. A nyílt lagúna széles csatornái még a Velencében megszokottnál is vízközelibb jelleget adnak a második legnagyobb kerületnek. A középkorban a városnak ez a része lápos és maláriás volt; a csatornák lecsapoló árokként működtek, amikor a nádas mocsarakat kitisztították. Hosszan kikövezett rakpartok (fondamente) szegélyezik a legtöbb belső vízi útvonalat. Túlnyomó része ma lakónegyed, a város állandó lakosságának több mint harmada itt lakik. 

Sajnos a városrész jelentős részét letarolták a 19. században, amikor Velencét a modern európai nagyvárosok mintájára próbálták fejleszteni. Csatornákat töltöttek fel. Ez készítette elő az utat a pályaudvar felépítéséhez 1861-ben, amelynek kedvéért egy sor templomot és kolostort kellett lerombolni. A Velencét a Lagúnán át a szárazfölddel összekötő vaúti hidat 1841-46 között építették.
A kerület érdekessége a Santa Lucia pályaudvar, mely a Napóleon korában, 1806-ban lerombolt régi Santa Lucia templom helyét foglalja ma el. Ez viseli az 1. házszámot az egész negyedben. (A jelenlegi épület modern, isztriai kővel burkolt homlokzata már 20 méterrel beljebb épült fel, mint elődje. 1954-ben tervezték.)

„Hozzád mértem az utcák csendjét, a reggeli kávé forróságát,

a Cannaregioban megevett manduláskifli ízét,

az egyes számot, ahonnan elindul a házak sorszámozása,

a poklot, a bűnt, a napfelkeltét, a rialtói esőt,

hozzá mértem a tenyerem a tiedhez, milyen szépen elfért az arcom benne.”

(Galla Ágnes: Hozzád mértem)

Híres utcái, terei, hídjai:
Ponte e Fondamenta dei Mori: a gazdag, Peloponésszoszról elmenekült mórok utcája volt. A híd is róluk kapta a nevét. A Campo dei Mori a négy 14. századi szoborról kapta a nevét. A hagyomány szerint a négy testvér Moreából költözött Velencébe 1112-ben, és Mastelli néven gazdag kereskedőkké váltak. A környék lakói és a turisták a négy szobor közül a Sior Antonio Rioba néven ismert nagy orrú alakot kedvelték a legjobban, amelynek orra napjainkra sajnos eltűnt. A Campo dei Mori azért is lett a móroké, mert valamikor a közelben állt a Fondaco degli Arabi, az arab kalmárok székháza. A Palazzo Mastellin az áttört kőcsipkézetű erkélytől jobbra egy dombormű megrakott tevét ábrázol, keleties jelleget adva a palotának. Tulajdonosai levantei kereskedők voltak, akiknek származásáról megviselt 13. századi román kori domborművek tanúskodnak, melyek turbános mórokat örökítenek meg.
Sotoportego e Corte del Milion: valószínűleg ebben a kis utcában állt Marco Polo háza. A Milion nevet a felfedező könyvéről kapta.  

Campiello dei Miracoli: 1400 körül a nép emlékezete csodát őrzött meg a kis térrel kapcsolatban; egy könnyező madonna-kép felbukkanásáról. Ezért alapították a Santa Maria dei Miracoli templomát. A templom közelében egy udvarban még 1407 előtt elhelyeztek egy Mária-képet, mint sok más velencei házban és átjáróban. Ezeket a képeket nemcsak ájtatosságra szánták, gyakorlati célokat is szolgáltak. Az emberek remélték, hogy a sötét utcákon, a sikátorokban meg udvarokban a Madonna szeme láttára senki nem meri majd megfenyegetni vagy kirabolni polgártársát, vagy engedni a szükségnek. Egy német utazó, Faber von Ulm, aki röviddel felépítése után látta a Santa Maria dei Miracolit, úgy vélte, hogy ilyen épületet egyetlen német uralkodó sem engedhetne meg magának. A homlokzatot finom faragások díszítik, és drága kőlapok borítják. A templom belső falait is mindenütt márvány borítja, a templom főterét pedig gazdagon faragott famennyezet. Az egész templomot márvány és arany teszi ünnepélyessé. A Santa Maria del Miracoli templom esélyes versenyző lehetne a kedvenc templom kategóriában. A velencei esküvők helyszínének kiválasztásakor is közkedvelt alternatíva. Szűz Mária csodatévő ikonjáról kapta a nevét. Az ikont 1409-ben festették egy kis szentély vagy tabernákulum részére, melyet Francesco Amadi állíttatott a Campo Santa Maria melletti egyik mellékutcában. A festmény hamarosan népszerű lett a helyi lakosság körében, és 1480-ban, egy özvegy csodás gyógyulása után az Amadi család úgy döntött, hogy külön templomot építtet az elhelyezésére. Az egyetlen templom Velencében, melyet teljes egészében márványburkolat borít. A ragyogó márványburkolat azt a vallásos igényt elégíti ki, hogy a Szűz és fia tisztaságát színes fénnyel fejezzék ki. A színek isteni eredete kulcsfontosságú volt a ferences teológiában, ahogy a Szent Ferenc által különösen kedvelt, a homlokzat minden mezőjében megjelenő kereszt jele is.

Santa Maria Formosa – itt, Velence egyik legrégibb templomában van a ládakészítők scuolájának oltára, akik a tüzérekkel együtt abban a kiváltságban részesültek, hogy a dózse és fényes kísérete évenként meglátogatta templomukat és oltárukat. Ezt azzal érdemelték ki, hogy a 10. század közepén egy kalóztámadás idején igen bátran viselkedtek.
Strada Nouva: igen fontos útvonal, amely a Santa Lucia pályaudvart köti össze a Rialto híddal.
San Giobbe – 15. század közepén épült templom. Balra a második oldalkápolnában van a velencei kora reneszánsz idején ritkaságszámba menő, színes mázas terrakotta mennyezetburkolat. A kápolna tulajdonosa a toszkánai Martini család volt. Valószínűleg azért is alkalmazták ezt a fajta díszítést, mert bizonyítani akarták a velenceiek előtt a toszkán művészet fölényét. A példa azonban nem talált követőkre, a velenceiek megszokták a drága, díszes mozaikokat. 

A szélfútta Fondamente Nuove, azaz az Új rakpart csak az 1580-as években számított újnak. Előtte ez a mára kietlennek tűnő városrész felkapott lakónegyed volt nyári palotákkal és gondozott kertekkel, melyek szélét a lagúna vize nyaldosta.
A Madonna dell’Orto (Kerti Madonna) templom Velence egyik legszebb gótikus temploma, a 14. század közepéről. Az első meglepetés a gótikus templomokban a Velencén kívül szokatlan, fényárban úszó belső tér. Az oszlopoknak csak könnyű téglafalakat és famennyezetet kell tartaniuk, így szokatlanul karcsúak lehetnek. Jelenlegi neve Giovanni de Santi szobrász kőből faragott, eredetileg a templom zöldséges kertjében (orto) álló, és a környék lakói körében rendkívül népszerűvé lett Madonna-szobrára utal. A csodatévő szobrot később a templomban helyezték el.
Santi Apostoli – Az Apostolok temploma Velence egyik legrégebbi temploma, melynek környékén már a 6. században letelepedtek a szárazföld belsejéből érkező első menekültek. A barokk tornyot a 17. században építették hozzá. Harangjának csengő hangja könnyen megkülönböztethető a többiektől, különösen, ha a közeli Hotel Al Vagon szerencsés lakói lehetünk és minden reggel ez a muzsika ébreszt bennünket. 

Mint a legtöbb velencei sestieri, Cannaregio is tele van templomokkal. Köztük a különleges barokk templom, a Gesuiti. A jezsuiták csak az 1700-as évek elején kaptak engedélyt a Vatikántól, hogy templomot építsenek Velencében, akkor is egy, a központtól távol eső helyen, északon a Fondamenta Nuove közelében. A velenceiek és a jezsuiták között a pápaság érdekeinek védelme miatt volt harc. A jezsuiták a pápa érdekeit képviselték, a velenceiek pedig önállóságra, kisebb pápai befolyásra törekedtek. Velence mindig is előbbre valónak tartotta a hazafiságot a pápai érdeknél, s ki merte jelenteni, hogy: „Velence az első, a kereszténység csak utána következik.” Amikor a pápa 1606-ben kiátkozta a várost, válaszul elűzték a jezsuitákat és Velence lakosainak halálbüntetés terhe mellett tilos volt gyermekeiket a rend híres iskoláiba járatni. A jezsuiták csak 1657 után térhettek vissza a városba. Templomuk jelenleg az amerikai jezsuita egyetemnek ad otthont.
A templom főleg belsője miatt figyelemre méltó, ahol úgy tűnik, minden négyzetcentimétert beborít egy zöld és fehér mintás anyag.  Ezt a hatást, ami amúgy mesteri teljesítmény, márvány intarziával érték el. A szószék „drapériái” különösen lélegzetelállítóak. A Gesuiti templom nem mindenkinek tetszik, de azt el kell ismerni, hogy a kivitelezés bámulatra méltó, a felhasznált anyagok tagadhatatlanul értékesek. 
 „Ám minden azt a látszatot kelti, mintha a templom damaszt ágyneműbe lenne csavarva... leírhatatlanul asztalterítős.” (WD Howell, Velencei Élet, 1866) „Az ember kiakad a redők és rojtok kidolgozásán, és még ráadásul a márványhullámzásban ezernyi zöld intarzia minta követi az íveket. Egyszerűen elképesztő!” (Alessia) Théophile Gautier megállapítása szerint a díszítésektől „a Szent Szűz kápolnája úgy fest, mint egy kóristalány budoárja”.

A Santa Maria dei Miracoli templomtól északra sikátorok labirintusa húzódik kézművesek műhelyeivel. A helyi kis üzletek gyakorlatias módon márvány sírkövek készítésére, virágkötésre szakosodtak, mivel innen indul a vaporettó San Michele-re, a temetőszigetre.
A csend szigete. Kamalduli remete lakott itt először 1000 körül, Szent Romualdo. Ő alapította Camaldolit is, Firenze közelében. Beszélgetett mindenkivel. A szigetet az oktatási tevékenységéről híres kamalduli rend birtokolta 1212-10 között. Fra. Mauro, a híres térképész itt rajzolta meg világatlaszát 40 évvel Amerika felfedezése előtt.
A kamalduliakhoz a lelki sebek gyógyítása végett zarándokoltak, mert magányuk mellett a társaságot is kedvelték. Börtönsziget is volt, ma temető. A szigeten kolostor van, a temető előtt. Itt rajzolgatott Mauro atya 1450 körül. Két híres térképet készített. Ezek segítették Bartolomeo Diazt, a Jóreménység foka felfedezőjét. Hihetetlen, hogy a temetőből ment útbaigazítás a déli félteke legtávolabbi pontjára. Hiába, a csend néha messze elhallatszik…
 A Holtak Szigete egyfajta komor varázzsal bír, ugyanakkor meglepően kellemes hely egy csendes, merengős sétára. San Michele szigetét Napóleon rendelete jelölte ki jelenlegi céljára, mikor Velence túlzsúfolt központi temetői veszélyeztetni kezdték a közegészségügyet. Napóleon megtiltotta a város területén való temetkezést, így alakult ki 1807-ben Velence első nekropolisza a San Cristoforo szigeten, mely 1836-ban, miután a szomszédos szigethez kapcsolták a kettő közti lagúna betemetésével, San Michele néven működött tovább. 

Mivel befogadóképessége véges, ezért tízévente a legtöbb sírt kiássák és a maradványokat áttelepítik egy másik sziget, Sant Ariano temetőjébe, hogy helyet biztosítsanak az újonnan érkezőknek.  De vannak szerencsések, akik valóban itt alhatják örök álmukat. Ők Velence híres szülöttei vagy a Velencében elhunyt híres emberek, például Sztravinszkij (ő New Yorkban halt meg, mégis itt temették el), Ezra Pound vagy Gyagileg, aki az orosz balettet hozta Európába és húsz év velencei tartózkodás után a városban hunyt el.  A temetőben táblák jelzik a különböző részeket és a híres emberek sírjait.  Az 5-ös vaporettó megállójánál áll a város egyik legrégebbi reneszánsz temploma. Az elegáns homlokzat volt az első, amelyet isztriai kőből emeltek Velencében. 
Bár Jan Morrist elbűvölte a temető „csábos magánya”, Livio Nardo velencei ápolónak vidámabb a kapcsolata a San Michelével. „Ez a világ legderűsebb temetője, már ahhoz képest, amilyen egy ilyen hely lehet. Senki nem panaszkodhat a társaságra. Ezra Pound és Sztravinszkij mellé kerülhet. Vannak olyan turistáink, akik azért követtek el öngyilkosságot, hogy ide hantolják el őket.”

Cannaregio külön városrésze a Ghetto. Aki ma végigsétál Velence hajdani gettójának csöndes utcáin, a magas, keskeny, omladozó homlokzatú épületek között, aligha gondolja, hogy a városnak ez a része egyike volt Olaszország leggazdagabb, legnyüzsgőbb zsidónegyedeinek.  A zsidók elszigetelése és külön városrészbe szorítása velencei „találmány”. Ahogyan a gettó szó is az.
Az 1348-49-es nagy pestisjárvány után a zsidókat Európa-szerte azzal vádolták, hogy megmérgezték a kutakat és forrásokat, tehát őket terheli a felelősség a szörnyű betegségért. A vádak nyomán kirobbant erőszakos cselekmények elől sokan menekültek Olaszországba. Egyre több zsidó érkezett Velencébe, mely híres volt toleranciájáról. A velenceiek viselkedését a zsidókkal mindig a józan számítás határozta meg. Itt ugyan nem fenyegették őket a vallási fanatizmus erőszakos megnyilvánulásai, viszont a város nagyon magas adókat és különféle költségeket rótt ki rájuk. Hozzá kellett járulniuk a Velencébe látogató előkelőségek tiszteletére rendezett lakomák költségeihez. El kellett viselniük a keresztény lakosság néhány megalázó szokását, például karnevál idején a „zsidó versenyfutást”, amikor a félmeztelen és lehetőleg kövér zsidóknak versenyt kellett futniuk a nép mulattatására. 
De a zsidó orvosok rendkívül népszerűek voltak, szakértelmüket általában többre becsülték keresztény kollégáikénál. A hátrányokat pedig ellensúlyozta a védelem, melyet a velencei állam biztosított. Különösen a rendkívül iskolázott és gazdag ibériai zsidók kerültek közeli kapcsolatba a velencei családokkal. Nekik alapították a Ghetto Nuovissimot (legújabb gettót), ahol kényelmesebb lakások, sőt palazzók is voltak. 1516-ban döntöttek úgy, hogy minden Velencében tartózkodó zsidót áttelepítenek a város egyik észak-keleti szigetére, melyet mindössze három, éjszakánként lezárt híd kötött össze Velence többi részével. Ezt a területet 1541-ben és 1633-ban nagyobbították meg. 

A „gettó’ szó a velencei getare (olvasztani) szóból ered. A terület ugyanis arról az öntödéről kapta a nevét, amely már évszázadokkal ezelőtt ebben a körzetben működött. 1390-ig ugyanis itt működött egy ágyúkészítő vasöntöde, amely aztán az Arsenálba került át. 
A város az orvosokat, kereskedőket még csak befogadta, a zálogosokat és uzsorásokat azonban nem. 1366-ban nyílt meg Velencében a „szegények bankja”, mikor a magánbankok összeomlása rákényszerítette az ittenieket, hogy igénybe vegyék a zsidó pénzkölcsönzők szolgáltatásait. A keresztények számára ez tiltott szakmának számított. A zsidóknak kitűzőt, sárga sapkát vagy vörös kalapot kellett viselniük a megkülönböztetés jeléül. A velenceiek ellentmondásos magatartását a zsidókkal szemben maga a gettó is tükrözte. Lakói kedvelték a fényes öltözéket és az ékszereket, hiszen ez volt az egyedüli mód vagyonuk fitogtatására. De valódi hatalom nem volt a kezükben. Szerződés kötötte őket a Velencei Köztársasághoz. Ők szedték be az adót, bíráskodtak saját közösségükön belül és foglalkoztak az új bevándorlók letelepedésével. Emellett ingyenes iskolákat és nyomdákat tartottak fent egy olyan korban, amikor a lakosság zöme még írástudatlan volt. 

A keresztények gyakran látogattak a gettóba az orvosokhoz vagy bankokba, de mégis még halálukban is megkülönböztették őket: koporsójukat a Lidóra, a számkivetettek temetőjébe szállították. Nevére rácáfolva a Campo del Ghetto Nuovo a világ legrégibb gettójának a szíve volt, megerősített sziget volt ez a városban, amely 1515-re épült ki. A vizesárokkal körülvett campo a haláltáborokba hurcolt zsidók keserű sorsának állít megrendítő emléket. A szabálytalan alakú téren több falon is emléktáblák sorakoznak. Velence épen maradt zsinagógáiból három a téren áll, ugyanolyan szerényen és észrevétlenül, amilyen maga a gettó is. A jellegtelen homlokzatok mögött azonban fényűző belső tér fogad. Márvány helyett itt az aranyozás és a stukkódíszítés az általános, mivel a velencei zsidóknak tilos volt márványból építeni. 

A gettót hivatalosan 1561-ben alapították – ekkor engedélyezte a Nagytanács, hogy a zsidók letelepedjenek ebben a városrészben.  A nevet később a világ minden táján a zsidók elkülönített lakóközösségének megjelölésére használták.  A zsidó temető a Lidón van. A gettó egy apró szigeten állt, melyet széles csatornák és nehéz, éjjelre lelakatolt kapuk választottak el a várostól. A Sottoportico elején meg vannak jelölve a kapuk, amelyeket este bezártak. A sötét utca egy kő mellett vezet el, erre a kőre írták fel 1541-ben azokat a szabályokat, amelyeket a zsidóknak be kellett tartaniuk. Itt található a Scuola Spagnola, a legnagyobb velencei zsinagóga is, amely nyáron templomként működik.  A Scuola Grande Tedesca, Velence legrégibb zsinagógája, itt található a Zsidó Múzeum. A múzeummal szemközti falon 1979-ben domborművet avattak fel a háború zsidó áldozataira emlékezve. A szűkös hely arra kényszerítette a zsidókat, hogy függőleges építkezzenek, így születtek meg a bérházak, avagy „Velence felhőkarcolói”, amelyek ma is láthatóak. 1797-ig nem engedélyezték a zsidóknak, hogy elhagyják ezt a területet és más városrészekben lakjanak.  Napóleon ledöntötte a kapukat, ám a zsidók csak 1866-ban kaptak engedélyt arra, hogy szabadon megválaszthassák, hol akarnak élni. Mára csupán fél tucat zsidó család lakja a gettót, ám hittársaik a város többi részéről is ide látogatnak, hogy megvásárolják a levantei kenyeret és egyéb kóser ételeket.
A Ghetto fölötti északi részen van Tintoretto háza. Veronese otthona is látható, de Tizianoé eltűnt. Az volt a legszebb. A San Canciano negyedben volt, az északi kertek egyikében. Árnyas terasza a temető szigetre nézett és a végtelen lagúnára.  Az 1576-ban kitört pestis magával ragadt a közel százéves mester és fiát, Oraziot. A tomboló járvány zűrzavarában házát azonnal kifosztották, hamarosan le is rombolták.
 
William Cliff: Velence (Dunajcsik Mátyás fordítása)

Kővé meredve nézem az utcán mennyi ember, hajók, bámészkodók és kereskedősegédek

nyitáshoz készülődnek dúdolva minden reggel, fehér köpenybe burkolt jóképű péklegények.

Ahogy a felkavart víz tükröt tart a napnak és fénypermet locsolja a házak téglafalát,

az ember mindig ebben a gettóban maradna, ahol nem tudja senki, hogy holnap hogyan tovább.

Egy ideges kis gőzös, nézd, megint a parthoz ér, kipányvázzák, utassal megrakják és továbbmegy.

a hídon közben egy tag motyog, magában beszél, fürkész tekintetével hol itt, hol ott pihen meg.

S ha még akad némi pénz továbbra is zsebünkben, hogy itt maradhassunk és ne kelljen visszamennünk,haza, hol folyton autók ugatnak ránk dühödten, s hogy amíg megtehetjük, tovább-tovább felejtsünk.

Akkor hát feledjük el a másik életünket, az itt lakók között, kik mindennek ellenére

zavartalan folytatják a hétköznapi létet és tesznek rá, mit csinál a világ többi része.

E régen oly hatalmas legyőzött városállam folytatja furcsa létét a turistáknak hála,

nekik köszönhető, hogy a déli tengeráram megrozzant házait nem nyelte még magába.

Itt ünnep sodorja el a parti külvilágot, (a dózse máig ott ül nagy hermelinpalástban

a templom festményein, mely annyi büszke álmot szült már a fényűzésről a serenissimában).

A világ összes népét meghívom most e helyre, hogy képzeljék el velem, hogy tudtak egykor élni,

azok kik a bölcsőből a föld helyett a vízre léptek és járás helyett tanultak meg evezni.

Mert én ma reggel inkább e falak közt maradnék, e békés emberek közt, mert minden oly nyugodt itt,

és mi más várna otthon, mint szennyezett rutinlét, mely lassan megfullasztja a városok lakóit?

3 megjegyzés:

csez írta...

Köszönöm! A Galla Ágnes sorokat különösen... :)
Pusz

Névtelen írta...

Zseniális cikk. Különösen hogy most akadtam rá hogy itt ülök Velencében az Abbázia hotelben. És még maradok pár napot, úgyhogy tudom használni az olvasottakat.

Köszönöm :)

Golden írta...

Sajnálom, hogy nem írtál nevet, de így névtelenül is köszönöm a soraid! Örülök, ha kedvet csináltam egy kis barangoláshoz :)