San Polo
A 11. században kezdték meg a kiépítését, a Serenissima
idején a település gazdasági, kereskedelmi centruma volt. A San Polo templom az egyik legrégibb
alapítású 837-ből. Nagy gótikus kapun léphetünk be a sokszor újjáépített
épületbe, ahol a Tiepolo család kezemunkáját dicsérik a képek, melyek az élet
apró részleteit, a vakarózó kutyákat és a titkon elszunnyadó őrszemet épp olyan
pontosan mutatják be, mint a gazdag kereskedőcsaládok pompás ruháit.
A San Polo és a Santa Croce két szomszédos kerület a Canal
Grande kanyarulatának bal partján. A nyüzsgő forgalmú Rialto piac mindkettőből
elvesz egy darabot. A bal part központja a Rialto, amely azt árulja, amit „a
szárazföld reggel és este ad” – hogy Goethe szavait idézzük. Erre rímel Jan Morris
író, aki imádta a Rialtón „az iszap, a tömjén, hal, idő, mocsok és bársony
szagát”.
Híres utcái, terei,
hídjai:
Riva dell’Ogio: a Serenissima idején az utcában olajtároló
volt. Itt tartották mind a világításra, mind az étkezésre szánt olajat. (Az ogio
velencei dialektus, olasz megfelelője az olio.)
Sotoportego del Banco giro: Itt nyitotta meg kapuit a
nyilvánosság előtt a világ első bankháza.
A középkorra ez a terület a sebesen fejlődő tengeri kereskedő-birodalom
középpontjává vált. A város ravasz pénzügyi szakemberei, látva és felismerve az
üzleti lehetőséget, megalapították Európa első állami bankját, amely nemsokára
átvette a nemzetközi tőzsde szerepét, a 12. és
a 16. század között kezében tartva a valuta árfolyamának ellenőrzését az
egész kereskedelmi világban.
Fondamenta de la preson: Az utcában kisebb vétségek (mint
például az adósságok ki nem fizetése) büntetését hajtották végre. A preson szó velencei nyelvjárásban (olaszul
prigione) jelentése börtön.
Calle del Boteri: Ebben az utcában készültek az
olajoshordók. A bognárok nagy tiszteletben álltak a dózsék szemében.
Campo della Becarie: ezen a téren sorakoztak a hentesek
üzletei, a kecskehúst például itt dolgozták fel és adták el a városban. A
becher nyelvjárási szó, magyarul hentes.
Rio Terrá de la Carampane: az utca inkább hírhedt volt, mint
híres, hiszen már az 1400-es évetől itt telepedtek meg a velencei
kurtizánok.
Ramo del Forner: Nevét egy pékről – Fornettóról – kapta,
akit gyilkossággal vádolt meg és tévesen végeztetett ki a dózse igazságügyi
testülete. Mi manapság egy kecskeméti
pék által megalapított Fornetti cég kapcsán találhatjuk ismerősnek a nevet.
Ebben a városrészben található az Állami Levéltár, a San
Polo templom, Velence legpompásabb gótikus temploma – a Frari, és a Casa
Goldoni.
A negyed a San Polo templomról kapta a nevét, melyet
eredetileg a 9. században alapítottak. A Campo San Polo számos látványosság
színhelye volt a bikaviadaloktól és álarcosbáloktól kezdve a hírhedt
bérgyilkosságokig. A nézőkre is veszélyes, kegyetlen bikaviadalokat csak
1802-ben tiltották be egy súlyos baleset után, amikor összedőlt egy fából
ácsolt lelátó, és sok néző lelte halálát alatta. 1548-ban Lorenzo de Medici
Velencébe menekült, miután megölte unokafivérét, a firenzei herceget. A bosszú
azonban utolérte, bérgyilkosok szúrták le.
A Piazza San Marcón kívül minden más velencei teret
campo-nak, azaz mezőnek vagy rétnek neveztek. A legtöbb teret csak a modern
időkben kövezték ki, és ha nem tarkították azokat fák, olyanok voltak, mint az
ápolt rétek. A Campo San Polo sem volt kivétel. Ezen a helyen a 9. század óta
templom áll. A jelenlegi, 15. századból származó épületet a 19. században
alaposan felújították. Bár a Campo San Polo Velence második legnagyobb tere,
csak a 15. század végén kapott téglaburkolatot. A meleg vörös árnyalatú,
jellegzetes velencei burkolat merőben más, barátságosabb hangulatot kölcsönzött
a tereknek, mint a mai szürke kőkockák.
A Campo San Polo kútja jellegzetes középpontot ad a térnek.
Velence majdnem összes terén van egy vésett kő kútfő; ma általában rögzített
vas fedéllel letakarva. Kevés turistának jut eszébe, milyen nehéz lehetett
hozzájutni az életben maradáshoz szükséges ivóvízhez ebben a tengerrel
körbezárt városban. Mint a hajó a tengeren, vízzel volt körülvéve, de ivóvízhez
nehezen jutott. A megbízható tiszta vízellátás és a szigorú szabályok betartása
elengedhetetlenek voltak a vízvezeték bevezetése előtt, hogy elkerüljék a
fertőzéseket. Az állattartás, a mosatlan edények és a kéz mosása ezeken a
helyeken tilos volt. A kutak agyaggal betapasztott víztárolók fölé épültek,
amit szűrőként homokkal vagy kaviccsal töltöttek meg. Az esővizet a tetők
vízgyűjtőiből folyatták bele. A kutak körül látható mindig négy kimélyített,
elvezető nyílás, ami a tereken összegyűjtötte a vizet. A vízgyűjtő medencéket úgy
kellett kialakítani, hogy minél több esővizet fogjanak fel, még áradáskor se
jusson beléjük tengervíz, és más módon se szennyeződhessen az ivóvíz. A
középkor óta kifejlesztett velencei kutak bonyolult, költséges szerkezete
tökéletesen megfelelt ezeknek a követelményeknek. A városi kutak döntő szerepet
játszottak az építkezések tervezése során, mivel a meglévő kutat igen nehéz
volt másképp áthelyezni, mint hogy az egész házat lebontják és újra felépítik.
Így a már elhelyezett kutak minden későbbi építkezés alaprajzát meghatározták.
A közkutakat betakarták és lezárták. A vízhasználatot ellenőrző városi
hivatalnok csak meghatározott időre nyitotta ki őket. De nem csak az állam
gondoskodott kutakról. Gazdag magánszemélyek is létesítettek közkutakat a
téren, ahol laktak. Az ilyen kutakat rendszerint a nemes adományozó címere
díszítette. a központi vízvezeték kiépítése után feleslegesnek látszottak, így
a legszebb kutak már eltűntek a terekről, művészi értéküket egyszerűen nem
értékelték eléggé. (Alessia képe)
„A kutak vizére aztán annyira kellett vigyázni, hogy az
udvarokban még egy bokrot sem mertek ültetni, nehogy elvonjon egy cseppnyit is
az értékes nedűből. Minden további építkezést a kutakhoz kellett igazítani,
mivel nem lehetett csak úgy áthelyezni őket. Az állam felügyelőket rendelt a
víznyerő helyek mellé és naponta csak bizonyos időszakokban nyitották ki. „
(Alessia)
A Campo San Polon álló templom gyönyörű gótikus épület.
Falai között olyan remekművek rejtőznek, mint Tintoretto Utolsó vacsorája. A
templom külső falán egy 17. századi tábla felsorolja, mi minden tilos
„bebörtönzés, vérpad vagy száműzetés terhe mellett”: szerencsejáték, vásárlás
és átkozódás. (A velenceiek azonban akkoriban ugyanúgy fütyültek élvezeteik
korlátozására, mint manapság.)
A Szt. Márk tér csodái után Velencei talán legismertebb
épülete a Santa Maria Gloriosa dei Frari. A frari annyit tesz, mint szerzetes.
A ferences szerzetesek 1222-ben érkeztek Velencébe, röviddel az után, hogy Szt.
Ferenc megalapította rendjüket. A dominikánusokhoz hasonlóan a ferencesek sem
vonultak vissza elszigetelt kolostorokba, az ő hivatásuk elsősorban az emberek
gondozása és segítése volt. A ferencesek prédikációira tódult a nép, így a
bővítések után, a Frari a város egyik legnagyobb temploma lett. A Barátok
Dicsőséges Szűz Mária temploma a tisztességes neve, Mária mennybemenetelének
szentelve. Ferences-rendi épület, melyet a 14. században kezdtek építeni és a
munka tulajdonképpen több mint száz évig tartott. Méreteiben vetekszik a San
Giovanni e Paolóval, harangtornya pedig a Szt. Márk után a legmagasabb a
városban. A vörös téglákból álló külső kissé komor, így a látogatót
meglepetésként éri a pompás belső tér. Az ékkőszerű ablakokkal megvilágított
hatalmas tér tele nagyszerű műalkotásokkal.
A hely büszkesége a Tiziano által festett Mária
menybemenetele a főoltár felett. A mester 31 éves korában festette.
Olyan erő árad az egyszerűnek tűnő kompozícióból, hogy
bármeddig lehet nézni. A „szem pihentető meditációja”, mely egyre erősebben hat
vissza a szemlélőre. Egyformán hat 50 méterről és 5 méterről is. A technika
ismeretlen. Ugyanis minden vörös-piros színekre van építve, ez az uralkodó
szín. Csakhogy éppen ez a szín abban az időben csak szerves színezékkel állt
rendelkezésre. Buzérvirág, indiai bíbortetű váladékával színezték meg a
semleges töltőanyagot. Ugyanezt használták a selymek, textilek színezésére.
Minden textil kifakult, végleg, mert a napfény sugarai bontják a szerves
festéket. Itt hogyan maradhatott meg? Milyen védőlakkot, gyantát használt
Tiziano a festékfilm alá és fölé, ami megszűrte az ultraibolya sugarakat. A
mester mindent tudott, és készült a jövőre. (A műanyag festékek Pollock, Warhol
festményein már fakulnak. Mellesleg…)
Sírjaiban nyugszik néhány dózse és a zeneszerző Monteverdi.
Az ő műveiben kapott először vezető szerepet a szólóéneklés, utat nyitva a
modern opera felé. A szokatlan, piramis alakú síremlékben Canova szívét őrzik.
És itt van Tiziano síremléke is. Tiziano az 1576-os pestisjárvány idején
vesztette életét és a város vezetése saját szigorú szabályait feledve temette
el, így ő volt az egyetlen Velencében, aki hivatalos, templomi temetésben
részesülhetett, igaz a Frariba csak halála után 300 évvel kerülhetett. A
köztársaság bukása után a templomhoz csatlakozó kolostor adott otthont az
Állami Levéltárnak. Többek között itt találhatók a velencei arisztokráciát
nyilvántartó Arany Könyvek, amelyek egészen a 9. századig visszanyúlóan
dokumentálják Velence történelmét. Itt van eltemetve Fr. Foscari dózse is, aki
34 évig volt dózse.
„Az Assunta… Mária mennybemenetele… az isteni Tiziano
festette… Valami tiszta józanság és fegyelem sugárzott a képről, a
vallásos-természetfölötti téma ellenére. A mennyekbe emelkedő nőalaknak
ugyanúgy súlya volt, mint a földön álló, fölfelé néző mellékfiguráknak, és a
kép felső részében az Atyaistent ábrázoló szakállas aggastyán is valóságos,
emberi testként nehezedett a felhőkre. A misztikus eseményt hús-vér emberi
alakok személyesítették meg. … Nem láttam még ennyire emberi vallásos képet.”
(Erdődy S. A szárnyas oroszlán)
A templom mellett áll a Scuola Grande di San Rocco. A Szent
Rókus Baráti Társaság jótékonysággal, kórházak fenntartásával foglalkozott.
Eleinte. Később, nagy tőkével bankügyleteket intézett. A scuola a vállalkozó
bank fedőnevévé vált. A Kelethez fűződő kapcsolatai miatt Velence különösen
sebezhető volt a bubópestissel szemben. A Scuola San Roccot a fertőző
betegségek védőszentjének ajánlva alapították és a betegek, elesettek
gyógyítását szolgáló jótékonysági intézmény lett. Olyan humánus feladatokat
látott el, mint az egészségügyi ellátás, vagy a bajba jutott családok
megsegítése. Amikor a pestisjárvány elérte Velencét 1527-ben, rengeteg
városlakó adományozott nagyobb összegeket a scuola számára, remélve, hogy Szent
Rókus így megmenti őket a betegségtől. 1564-ben versenyt rendeztek, hogy
eldöntsék, melyik neves művész a legalkalmasabb az épület díszítésére. Egy
levél tanúsága szerint egy Zani nevű egyén 15 dukátot fizetett be, azzal a
kikötéssel, hogy Tintoretto nem lehet a pályázók között. Ennek ellenére részt
vett rajta. A pályázatból aztán botrány lett. Ugyanis Tintoretto ismerve az
ellene acsarkodókat, nem vázlatot készített, mint a többiek, hanem a
rendelkezésére álló 20 nap alatt megfestette a kész művet, sőt, titkon
felszerelte a helyére. Hallatlan tett volt ez egy bankárokból álló testületben.
Az eredeti kiírás tudatos sárba tiprása. Riválisainak nagy felháborodására
azonban a csel bevált. Mégis szavaztak a döntéskor. És 21 ellenében 51 igennel.
Mert a kép tetszett és már várni sem kellett rá, készen volt. A jog fölött
győzött a kalmárszellem. Tintoretto 23 év alatt fejezte be a scuola díszítését.
Az eredmény – mintegy 50 hatalmas, vallási témájú festmény.
Ezek a világi egyesületek, az egyházzal együtt, alkották a
helyi társadalmi és vallási közösség vázát. A Nagy Hatokat úgy ismerték, mint a
Scuola Grandi, de valójában valaha százával voltak a városban, legtöbbjüket
munkás egyesületek üzemeltették. A hagyatékok és adományok némelyiket
hihetetlenül gazdaggá tették, lehetőséget adva pompás műalkotások és épületek
megvásárlására. Napóleon alatt végül betiltották őket.
A scuola több mint egy szép épület vagy a tagok biztonsága.
Abban az időben, amikor az emberi léthez hozzátartozott a rettegés a földi
életben elkövetett bűnökért járó túlvilági büntetéstől, a scuoláknak fontos
szerepük volt. Hitük szerint az adományok és jócselekedetek enyhítik a
büntetést. Aki tagja volt egy scuolának, biztos helyet remélhetett a
túlvilágon. A kisebb scuolák jótékonysági tevékenysége jobbára saját tagjaikra
korlátozódott. A regionális hovatartozáson és mesterségen alapuló scuolák a
modern munkavállalói biztosítás előfutárai voltak. A scuolák jellegzetes
velencei feladata volt, hogy helyettest állítottak a gályaszolgálatra. A
velencei gályákon ugyanis nem rabszolgák dolgoztak, hanem maguk a velenceiek. A
középkorban, amikor a velenceiek jobbára halászok és tengerészek voltak, ez a
rendszer bevált. Ám megváltozott a helyzet, amikor Velence lakóinak száma a
betelepedéseknek köszönhetően jelentősen megnőtt. Az újonnan érkezőknek semmi
tapasztalata nem volt a tengerrel, mesteremberek voltak. A scuolák másik fontos
feladata volt a szűkölködő családok lányainak a kelengye biztosítása. Így
mentették meg őket a prostitúciótól. (Talán ezért élveztek az ilyen
támogatásoknál elsőbbséget a különlegesen csinos nők.) A scuolák, de főleg a
scuola grandék fontos szerepet játszottak a város politikai életében. Azokat,
akik nem tartoztak az arisztokráciához, olyan társadalmi helyzetbe juttatta,
amilyet semmilyen más úton nem érhettek el.
A tér háta mögött, ahol a San Giacomo di Rialto templom áll,
látható egy 16. századi kis szobor, egy terhei alatt kétrét görnyedő emberrel.
A Gobbo di Rialto. A hátán cipelt
lépcsősorról hirdették ki a velencei rendeleteket és egyéb közérdekű
bejelentéseket. Büntetésként a jelentéktelen bűnözőket arra kényszerítették,
hogy meztelenül fussanak a Szt. Márk tértől eddig a szoborig, miközben a nézők
ütlegelték és sértegették őket. Ott
megcsókolták a szobrot, hogy ezzel megváltsák magukat a további
megaláztatásoktól. ”Kicsit el van kerítve, elég szomorkás látványt nyújt,
mintha csak úgy ott lenne felejtve” (Alessia)
A velenceiek szemében ez a városrész nem korlátozódik a kecses
ívű Rialto hídra, hanem a Canal Grande kanyarulatát körülvevő egész negyedet
felölei. A Rialto – a rivo alto, azaz magas part volt az első velencei
telepesek lakhelye 814-től.
Az Erberia a Canal Grandéra néző gyümölcs- és zöldségpiac.
Már Casanova is az Erberia „ártatlan örömeit” emlegette. A piac egészen a
Pesheriáig, a halpiacig nyúlik.
Casa di Goldoni – A Palazzo Centani-Rizzi a híres velencei
dráma- és komédiaíró, Carlo Goldoni szülőháza. Az épület egy részét mára
múzeummá alakították, ahol színházi emléktárgyakat állítottak ki. Goldonit az
olasz Moliére-ként szokás emlegetni. Életteli, szellemes komédiáit jellegzetes
helyi figurák népesítik be. A róla elnevezett színház a 17. századból
származik. Velence legismertebb drámaírója ügyvédként kezdte pályafutását, de
félállásban a Commedia della’arte, a korabeli népszerű színház számára
írogatott, ahol az álarcos Harlekin és Columbine szerepelt. Később élesebb
társadalmi és politikai szatírákat írt. Igen termékeny író volt, egyszer
fogadásból heti egy darabot írt egy éven át. 1762-ben Párizsba költözött és
olasz nyelvet tanított XVI. Lajos udvarában. A francia forradalom idején
elfogták és elveszítette királyi járadékát. Tiszteletére színházi előadásokat
tartanak az épületben. Gyakorlatilag sehol máshol nem látható egy velencei ház
ilyen jó állapotban fennmaradt belső udvara. Nem biztos, hogy a kövezet valóban
a 15. századból való eredeti, de a halszálkamintás téglapadlózat jellemző volt
a korra, akárcsak az udvar két oldalán futó, növekvő csúcsíveken nyugvó lépcső.
„Mikor először megláttam, azt hittem, könnyű lesz. Gyorsan
szaladok majd felfelé, ücsörgök a tetején. Nagyot tévedtem. A szépséges lépcső
majd minden fokával meg kell küzdeni. Néha meg is tréfálja az embert. mikor már
közelinek tűnik a végcél, egyszerre több lesz belőle, meg is dobál egy kicsit,
bár bántani soha nem akar. Nem kínoz: játszik; nem lök el, erősebbé tesz. A
lassú haladás türelemre, kitartásra tanít, arra, hogy minden egyes fokának
megvan a maga szépsége, álljak meg, legyen időm észrevenni. Ki tudja eldönteni,
az út a fontos, vagy a végcél? Mindenesetre, ha az ember nem érzi magát jól az
úton, nincs értelme a célnak. És ha nincs cél, feleslegessé válhat az út.
Goldoni házának lépcsője. És a léleké…” (Alessia)
Goldoni szobra egyébként a Campo San Bartolomeo közepe táján
áll. Velencében meglehetősen ritkán találunk köztéri szobrokat, de általában
véve igaz, hogy nehéz is volna a campók közepén szobrokat elhelyezni, hiszen
ezeken a pontokon szép faragású kutakat állítottak fel, hogy életfontosságú
funkciójuk mellett a terek díszei is legyenek.
Ponte della Tette – a Mellek hídja – Az 1400-as években igen
gyakori volt a városban a szodómia, ezért a város utcalányait arra bíztatták,
hogy a Mellek hídja közelében álló házak ablakaiban tegyék közszemlére nőies
„portékájukat”. Az innen induló Rio Terrá Rampani csöndes útjára „Carampane”-
ként (Ca’Rampani), vagyis az 1421-es év vörös lámpás kerületeként hivatkoznak
Velencében. Az 1500-as években mintegy 11 és fél ezer hivatalosan nyilvántartott
kurtizán működött. A 18. századi Velencében kurtizánnak lenni szinte egyenesen
sikk volt, így nem csoda, ha Európa többi városából is sokan akadtak, akik
testük áruba bocsátásából itt szerettek volna élni. Azon nők számára, akik
örökség nélkül maradtak, az örömlányok életformája gyakran vonzóbbnak tűnt,
mint cselédként dolgozni, vagy egy boldogtalan érdekházasságban élni.
Dorsoduro
Az ellentétek övezete: egyaránt magába foglalja a kikötőt,
mely ősidők óta a tengerészek és a halászok otthona, a festői Zatterét és Canal
Grandét, a Punta della Doganát, Pazar palotákat. Legfőbb látványosságai közé
tartozik az Accademia Képtár, valamint a Peggy Guggenheim Gyűjtemény.
Itt ömlik bele a Canal Grande a San Marco medencébe, az
egyik jellegzetes látványosság, a Santa Maria della Salute mellett. Egyike a
legrégebben betelepült városrészeknek. A neve „kemény gerincet” jelent, arra
utalva, hogy szigeteinek altalaja biztosabb alapokat nyújtott az
építkezésekhez, mint más szigetek; és ez a terület foglalja el a legnagyobb
szilárd területet Velencében. A város többi részétől eltérően szilárd, sőt
helyenként sziklás talajra épült.
A városrész keleti része csendesebb, javarészt helybéliek
lakják. Az Accademia épületétől nyugatra eső terület mozgalmasabb, a velencei
polgárok itt élik mindennapjaikat. Fontosabb látnivalói: a Campo Santa Barnaba,
ahol a hagyomány szerint az elszegényedett velencei arisztokraták éltek. A 18.
században a lecsúszott arisztokraták nehéz helyzetükben is túl büszkék voltak
ahhoz, hogy kereskedelemmel keressék meg kenyerüket, ezért szavazataikat
árulták vagy sovány állami járadékukból tengődtek. De bármilyen szegények
voltak is, mindig selyembe öltöztek, társadalmi helyzetüknek megfelelően.
Híres utcái, terei, hídjai:
Rio del Malcanton: veszedelmes hely volt ez a középkorban.
Aki erre sétált, ki volt téve rablótámadásoknak.
Ponte dei Pugni: a Castellanik és Nicolettik párbajainak
színhelye.
Fondamenta della Toletta: a part mentén vezető utat a
fatáblákról nevezték el. Mikor a városban még nem léteztek hidak, kis faátjáró
pallókat használtak a csatornákon való átkeléshez.
Campo Santa Margherita: egyike azon kevés tereknek, melyeken
még fák nőnek Velencében. Sotoportego del Casin dei Nobili: a házat nemcsak
nemesek látogatták. Kártyabarlang és kurtizánok várták a betérőket.
Squero de San Trovaso: itt található Velence régi, speciális
műhelye, ahol a 17. század óta készítik a gondolákat a hagyományos
eljárásokkal, a Dolomitokból származó fából. Bár ma már nincs szükség annyi
gondolára, mint amikor szinte ez volt az egyetlen közlekedési eszköz, még
mindig nagy a kereslet a költséges hajók iránt. Ára 30 ezer dollár körül van. Ami nem csoda,
hiszen hosszú évekig kell várni egy új gondolára, amely nyolc különböző fából
épül, hogy kellően tartós legyen. Gondolát bárki vásárolhat, de gondolásként
csak velencei dolgozhat, csak ők kapják meg a szükséges engedélyeket tíz év
tanulóidő után.
A Guggenheim Múzeum a Canal Grande partján van. Az épület
sosem készült el a tervek szerint, Peggy Guggenheim idő előtti halála miatt, de
a modern kollekció azért helyet kapott benne.
Meleg estéken sok velencei megy ki a Zatterére. A széles,
hosszú csatornaparton a Punta della Dogánától csaknem Velence legnyugatibb
pontjáig elsétálhatnak. A sétány neve a velencei arzere, azaz part szóból ered.
Hajdan itt kötöttek ki a fát szállító hatalmas tutajok.
San Pantalon – a templom, amely külső egyszerű képével nem
készíti fel a mit sem sejtő látogatót a belső tér káprázatos barokk pompájára.
Kihagyhatatlan látnivalója a mennyezetet borító hatalmas olajfestmény, amely
vászonra készült. Festője életének csaknem 25 évét szentelte a műnek. Sírja is
itt van.
Scuola Grande dei Carmini – A 16. század végén megalapított
scuola volt a hat fő testvériséghez tartozó, utolsónak alapított scuola. A 17.
és 18. században igen népszerű volt, és az egyik legjelentősebb velencei világi
vallásos és jótékonysági intézménynek számított. Napóleon uralkodása alatt
feloszlatták, de I. Ferdinánd császár engedélyt adott a scuola visszaállítására,
amely a mai napig működik.
San Niccolo dei Mendicoli - Velence nyugati vége, akárcsak
keleten Castello, mindig a köznép – matrózok és halászok – negyede volt, akik
plébániatemplomuk után a mai napig a niccolotti nevet viselik. De nem voltak
koldusok, mint a „dei Mendicoli” (koldusok) szó sejteti. Épp ellenkezőleg. A
templom előtti, Szt. Márk oroszlánjával díszített oszlop mutatja a kerület
pontos társadalmi helyzetét. Maguk közül választották meg vezetőjüket, egy
halászt, akit a „niccolottik dózséjának” neveztek. Megválasztása után a Doge
palota előtt Velence dózséja testvéri csókkal üdvözölte. A kormány
szimbolikusan így jelezte, hogy mennyire fontosak a városnak a közemberek és a
halászok.
Palazzo Dario – nem lehet eltéveszteni ezt a gyönyörű 15.
századi palotát a Canal Grande felől nézve. Giovanni Dario konstantinápolyi
nagykövet részére építették, aki békét kötött a törökkel, és egy időre véget
vetett a Velence és a törökök között fennálló ellenségeskedésnek. Boltíves
reneszánsz homlokzata színes márványból készült, és ragyogó, fáklyaszerű
kémények borítják. Vidám külseje ellenére a története elég szomorú. Lakóit
balszerencse üldözte, gyilkosságok, öngyilkosságok és anyagi csőd alakjában. A
tragikus lista utolsó tagja, Raul Gardini, jelentős olasz iparos itt lőtte
fejbe magát 1985-ben. Woody Allen pedig itt nősült meg.
A La Salute bazilika a Canal Grande bejáratát örző temlom,
melyet a pestis felett aratott győzelem
hálájaként emeltek. Henry James szerint: „Olyan, mint egy előkelő dáma a
szalonja küszöbén. Derűs és terjedelmes. Kupolái, indadíszei, csipkézett
támpillérei és faragványai pompás koronát alkotnak, míg a földön szélesen
elterülő lépcsősora olyan, akár egy uszály.”
A templom a központja a népszerű novemberi ünnepségsorozatnak, amikor
még a legcinikusabb gondolás is a bazilika lépcsőire hozza megáldatni az
evezőit. Fenséges kupolája meghatározza Velence látképét.
A Dorsoduro csúcsát elfoglaló Dogana di Mare, a Vámház
épülete a tenger felől érkező forgalmat ellenőrizte a szárazföldivel szemben.
Utóbbi a Dogana della Terra feladata volt a Rialtón. A személy- és teherhajókat
csak azután engedték kikötni a Dózse palota előtt, miután itt átvizsgálták
valamennyit. A Vámház azóta is betölti feladatát. Az egyetlen olyan
közintézmény ez, amely a köztársaság kora óta változatlan. Bár az 1670-es
években létesült, de már korábban is állt a helyén hasonló rendeltetésű
építmény a középkori védőfalak mentén.
Santa Croce
Összeköti a vízre emelt Velencét a szárazfölddel, mivel itt
található a Piazzale Roma, a buszpályaudvar. A negyedet a Santa Croce
kolostorról nevezték el, melyet a második francia megszállás alkalmával,
1810-ben romboltak le. Híres utcája a Calle della Regina, ahol a velencei
nemesi családból származó Cornaro Katalin élt, aki Ciprus királynéja lett és a
szigetet a Köztársaságnak adta. A Santa
Croce néhány negyede a 19. és 20. században épült az újonnan létrehozott
szigeteken, így az itteni lakások gyakran kényelmesebbek a régi házakban
lévőknél.
Campo San Giacomo dell’Orio – a hatalmas nyüzsgő tér Santa
Croce egyik legfontosabb pontja, melyet a 9. századi templom ural. A templomot
a 13. században újjáépítettek.
San Stae – közvetlenül a Canal Grandéra néz gyönyörű barokk
homlokzata. Alvise Mocenigo dózse költségén épült 1710-ben. A padlózat közepén
helyezték el II.Alvise Mocenigo dózse sírkövét, amelynek latin nyelvű felirata
az egyik legmegindítóbb egész Velencében: „A hírnév és a dicsőség itt nyugszik
a testtel együtt eltemetve.” Itt található a Foscarini család halotti
emlékműve. A velenceiek Staéra rövidítik a Szt. Eusztációnak szentelt templom
nevét. Jelenleg hangversenyeket adnak a kiváló akusztikájú templomban, melynek
belsejét Tiepolo festményei díszítik. A templom melletti kedves kis Scuola dei
Battiloro e Tiraoro (aranyművesek) 1711-ben épült
Fondaco dei Turchi, a Török Kereskedők háza. Látványos
homlokzata a középkori fondaciók jellegzetes példája: két torony között a
földszinten hosszú vízi portikusz húzódik végig, emelt ívű árkádokkal és az
emeleten hasonló loggiával. Földszintjén akváriumban mutatják be az Adriai
tenger élővilágát.
A Canal Grande felett a Santa Croce negyedben épült az a
modern híd, melyet Santiago Calatrava spanyol építész tervezett.
Santa Maria Gloriosa dei Frari – Ez a hatalmas gótikus
templom egyike Velence leglenyűgözőbb szent helyeinek. Ferencesrendi épület.
Frari ugyanis annyit tesz, mint szerzetes. 1250 körül alapították, nagyjából
egy időben a Santi Giovanni e Paolo-val, amellyel gyakran össze is hasonlítják.
Bár, egy leheletnyivel kisebb vetélytársánál, de belseje talán még pompásabb. A
vörös téglákból álló külső kissé komor, de belseje, a hatalmas tér, a páratlan
műemlékek és műkincsek sora, valamint a fantasztikus faragott szerzetesi kórus
feledhetetlenné teszik. A hely büszkesége Tiziano Mária mennybemenetele c. képe
a főoltár felett.
„Amikor itt állsz a Frariban, az olyan nehezen szavakba
önthető érzés. Mert valóban vigyázni kell arra, nehogy az ember túlzásba essen,
és a szépséget látva, a meghatottságot érezve már rögtön azt gondolja, igen!
Mindez létezett, amiért ez a templom épült, ide akarok tartozni, azokat az
eszméket akarom vallani, amiért ezek a falak ötszáz éve állnak. Gyereknek érzed
magad, aki nem kapott meg valamit, és azt gondolod: én is részese akarok lenni
a csodának, annak az életnek, amit oly sok millióan élnek. … sosem felejted el
azt a néhány pillanatot, amíg felnéztél a megfeszített Krisztusra, és annak
ellenére, hogy ez „csak” egy élmény, valahol mégis „tégla a falban”, része
annak a sok apró benyomásnak, tapasztalásnak, ami (ha engeded) mind-mind
egyfelé vezet…” (Alessia)
Castello
Egyike a centrum legrégebben betelepült részeinek, már az
5-6. században lakták. A Castello nevet arról az erődről kapta, amelyet először
emeltek itt a hajótámadások elleni védelemül.
Velence legnagyobb, legzöldebb kerülete. A térképen szembeszökő Castello
jellegzetessége. A középkorban Castellót az ott található olajligetről
Olivolónak nevezték. Henry James így
jellemzi Velence központját: „keskeny csatorna a város szívében. A víz zöld
sávja fölé tornyosuló rózsaszín falak … nagyszerű, omladozó homlokzatok,
gótikus ablakokkal és erkélyekkel.”
Mindez Castellora is szóra igaz.
A negyed főbb látnivalói:
a Riva degli Schiavoni, a Santi Giovanni e Paolo, Museo
Storico Navale, San Zaccaria, Viale Garibaldi
Az Arsenale a történelmi időkben a város egyik legvédettebb
pontja volt. Itt védték a velenceiek hajógyártási monopóliumukat, itt
gyártottak hajót hazai és külföldi rendelésre, kereskedelmi és hadi célokra.
Nagy műhelyeiben egykor munkások ezrei kopácsoltak, itt készültek a város
hatalmas hadihajói. Ma e roppant dokkok üresen állnak, csupán maroknyi
személyzet számára engedélyezett a bejárás. Az arsenalotti egyike volt Európa
első, fejlett, futószalagszerű gyártási eljárást alkalmazó munkacsoportjának,
beharangozva az ipari forradalmat. Ha teljes gőzzel dolgoztak, napi egy hajóval
bővült a flotta. Az elkészült vízi járműveket fegyverekkel és egyéb készletekkel
látták el, ahogy elhajóztak a nagy raktárak előtt, és mire a nyílt tengerre
értek, készen álltak a bevetésre. Mikor III. Henrik francia király látogatást
tett a városban, a díszebéd ideje alatt elkészítettek egy hadihajót. Ez
kétségtelenül eltántorította attól, hogy ellenszegüljön Velence tengeri
fölényének.
Az Arsenale lőrésekkel ellátott hatalmas kapuja furcsa
oroszlánjaival és ikertornyaival némi képet ad az építmény egykori pompájáról.
1460-ból származik és egyike a város legelső reneszánsz épületeinek. A Museo Storico Navale legérdekesebb
látnivalója a dózse ünnepi bárkájának, a Bucintorónak méretarányos másolata és
néhány pompás gondola. Köztük az, amely egykor Peggy Guggenheim
magántulajdonában volt.
„…Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak télen a velencei
arzenálban, amivel rossz hajókat orvosolnak, ha nincs hajózni jó idő, s a
gyárban egyik új deszkát ácsol, régi bordát foldoz a másik, mely már járt az
árban, egyik a gálya farát, másik orrát kalapácsolja, evezőt faragja, kötelet
fonja, varrja a vitorlát …” (Dante: Isteni színjáték, Pokol XXI.ének – Babits Mihály ford.)
„A dalmáciai erdők… Velencének nincs fája, és a
hajóépítéshez sok kell. Nemcsak most. Fa kell és vas. Velencének sem erdői, sem
bányái. – Megyünk hát Zára ellen, hogy aztán mehessünk… Konstantinápoly ellen.
… Gyere, nézzük meg a műhelyt. Nekünk dolgozik, a mi hajóinkat csinálja.
A fallal körülvett Arzenál őrsége ismerte a francia főurat.
Beengedték.
A látvány meghökkentő volt. Másfél ember magasságú kőfal
hatalmas térséget vett körül. A zárt területen két nagy medencét láttak;
tengeröböl lehetett, de partjait szabályozták, ügyes földmunkával egyenesre
vágták, és lépcsőzetesen kiépítették. A két medencébe csúsztatópályák vezettek,
széles gerendasíneken bocsátották vízre a félkész hajókat. A szárazon különböző
nagyságú és fajtájú hajók, állványzaton; egyik még csak puszta váz volt, a
másiknak oldalait már deszka borította… Körös-körül mindenütt felhalmozott
anyag dombjai, fából épült műhelybódék, sok helyütt csak négy oszlopon tető.
Itt voltak a kovácstüzek és üllők meg a szurokolvasztó helyek. Félmeztelen,
izmos kovácsok emberfej nagyságú pöröllyel ütötték az izzó vasat; ácsok rövid
nyelű szekercével formálták a gerendákat, másutt óriási vásznakból vitorlákat
szabtak, horgonyt és láncot készítettek, kötelet vertek… száz és száz ember
nyüzsgött a széles térségen.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)
A támadások, és főleg a velencei hajóépítés és
fegyvergyártás titkai után szimatoló kémek elleni védelmül az Arsenált magas
kőfal övezte. A csatorna bejáratának szárazföld felöli oldalát nagy tornyok
őrizték, melyek a vaporettóról is láthatóak. A bejárat méltóképpen fejezi ki,
milyen óriási jelentősége volt a hajógyárnak a városban. Oszlopai akár a római
diadalívekéi. Az idők folyamán Velence nagy tengeri győzelmeit megörökítő
szobrokkal díszítették. Szt. Márk szárnyas oroszlánja már az építés során a
kapu fölé került.
A Via Garibaldi Velence legszélesebb utcája, amely egy
feltöltött csatorna helyét foglalja el. A Viale Garibaldi árnyas fasor. A
környéket Napóleon rendeztette át, miközben templomokat és kolostorokat
bontatott le.
Innen keletre található San Pietro szigete, a 8. századi
(mára már elenyészett) erőd (castello) egykori helye. A város előző katedrálisa
is itt látható. Mielőtt a Szent Márk bazilika átvette szerepét a 19. században.
San Pietro volt Velence vallási életének központja. Egy megbillent, ferde
torony uralja a szigetet, melynek alapjait a 7. században rakták le. San Pietro
a tömeges esküvőkről híres. A 10. század során szláv kalózok törtek be a
templomba és elraboltak néhány menyasszonyt a hozománnyal együtt. A velenceiek
üldözőbe vették őket és kiszabadították a nőket, akiket újra összeadtak
törvényes uraikkal. Minden évben, erre az incidensre emlékezve egy fesztivált
rendeznek, ahol minden kerületből két lány házasságot köt a katedrálisban.
Ha Punta Sabbioni felől érkezik az átkelőhajó, a Riva degli
Schiavoni hosszú sétánya mellett úszik a San Marco felé. Az utca a dalmát és
szláv kereskedőkről kapta a nevét, akik a középkorban gyakran megfordultak itt,
a környék pedig a világ minden tájáról érkező gályákkal és portékákkal volt
tele. A rakpart ma is olyan forgalmas, de a szállítmány ezúttal már leginkább
emberekből áll. A Hotel Danieli egyike a legfeltűnőbb építményeknek és a 14.
században még Palazzo Dandolo néven volt ismert. Több híres történelmi és
irodalmi személyiséget látott vendégül. Petrarca is egy közeli házban lelt
ihletre. A költő 1362-ben jött Velencébe a padovai pestis elől, és öt évig
lakott itt. A köztársaságtól kapott házat, ő pedig viszonzásul a városra hagyta
gazdag könyvtárát. Henry James pedig itt
fejezte be az Egy hölgy arcképe c. művét.
A velenceiek San Zanipolonak nevezik azt a bazilikát, amely
a Szt.Márk és a Frari mellett az egyik legjelentősebb szent épület. A
dominikánus barátok építették a 13-14. században. Ma San Giovanni e Paolo néven
említik az útikönyvek, a tér után, melyen áll. Dózsék egész sorának a
síremlékeit találjuk meg benne, melyekhez a hátteret Veronese képei adják. A
hajó szélességét tipikus velencei ravaszkodás hozta létre: az oszlopok nem
kőből készült boltíveket, hanem vakolt lécezést tartanak. Az építészek ugyanis,
mint az iszapba ágyazott velencei épületeknél általában, nem bíztak az
alapozásban, így tehát a gótikus templomokban fagerendák kötik össze a hajókat
és a boltíveket. A kapuhoz felhasznált hat görög márványoszlop Torcellóból
származik. Az építőknek meg kellett küzdeni a velencei sajátosságokkal. Bár
széles, kerek oszlopokat emeltek, a szárazföld belsejében szokásos falazott
boltozat a mocsaras építési telken túlságosan nehéz lett volna. Ezért
jellegzetes velencei megoldást találtak: a nádfonatból készült boltozatokat
vakolatréteggel vonták be, úgyhogy alulnézetből olyanok, mint a valódi
kőboltozatok. Nagy fagerendák erősítik meg még jobban a szerkezetet. Így az
oszlopok között nagy lehet a távolság, és a templomtér kitágul. A templomban
látható a dózse széke – ezen a drága brokáttal bevont pompás széken ült a
dózse, amikor részt vett a misén a San Giovanni e Paolóban. Ez a templom volt a
dózse vezetésével az egész városon áthaladó számos körmenet végső állomása.
Fontos szerepet játszott a templom Velence első emberének halálakor is: ide
tartott az ünnepélyes gyászmenet és itt ravatalozták fel a dózse holttestét.
A templom előtt áll Velence leghíresebb lovasszobra, mely a
reneszánsz kor nagy katonai hősére, Bartolomeo Colleonira (Oroszlánszívű
Bertalan) emlékezik. A történet szerint Colleoni a Köztársaságra hagyta
vagyonát azzal a feltétellel, hogy szobrot állítanak neki a Szt. Márk téren. A
városatyák beleegyeztek, elvették a pénzt, aztán felrúgták az alkut, de
lelkiismeretük megnyugtatására a Scuola di San Marco mellé tették a szobrot.
Colleoni büszke, pompakedvelő, művészeket és tudósokat pártfogoló nagyúrrá nőtt
sikeres életében. Halálos ágyán így búcsúzott a velencei szenátoroktól:
„Mondjátok meg, urak, a Signoriának: soha többé hadvezérnek ne engedjen akkora
hatalmat és befolyást, amilyen nekem volt!” Még utolsó szavával is hangsúlyozni
akarta: csak tőle függött, csak rajta múlott, hogy hatalmát Velence érdekében
használta, nem ellene. A szobor olyan
csodálatosan életszerű, hogy a ló hasán látni lehet a „zümmögő” bronzlegyeket
is. És vajon miért kapott csak Colleoni
szobrot Velencében? A válasz meglepő. Mert zsoldosvezér volt ugyan. de csak ő
nem árulta el Velencét, nem szolgálta Velence ellenségeit.
A templomhomlokzattal derékszögben álló Scuola di San Marco
volt az aranyművesek és selyemkereskedők
egyesületének az épülete, ma kórház működik benne.
1 megjegyzés:
Kávézni már nem fogok, viszont köszönöm! :)
Megjegyzés küldése