"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 27., szerda

Velencei olló 6. - délutáni kávéhoz



San Polo

A 11. században kezdték meg a kiépítését, a Serenissima idején a település gazdasági, kereskedelmi centruma volt.  A San Polo templom az egyik legrégibb alapítású 837-ből. Nagy gótikus kapun léphetünk be a sokszor újjáépített épületbe, ahol a Tiepolo család kezemunkáját dicsérik a képek, melyek az élet apró részleteit, a vakarózó kutyákat és a titkon elszunnyadó őrszemet épp olyan pontosan mutatják be, mint a gazdag kereskedőcsaládok pompás ruháit.

A San Polo és a Santa Croce két szomszédos kerület a Canal Grande kanyarulatának bal partján. A nyüzsgő forgalmú Rialto piac mindkettőből elvesz egy darabot. A bal part központja a Rialto, amely azt árulja, amit „a szárazföld reggel és este ad” – hogy Goethe szavait idézzük. Erre rímel Jan Morris író, aki imádta a Rialtón „az iszap, a tömjén, hal, idő, mocsok és bársony szagát”. 

Híres  utcái, terei, hídjai: 
Riva dell’Ogio: a Serenissima idején az utcában olajtároló volt. Itt tartották mind a világításra, mind az étkezésre szánt olajat. (Az ogio velencei dialektus, olasz megfelelője az olio.) 
Sotoportego del Banco giro: Itt nyitotta meg kapuit a nyilvánosság előtt a világ első bankháza.  A középkorra ez a terület a sebesen fejlődő tengeri kereskedő-birodalom középpontjává vált. A város ravasz pénzügyi szakemberei, látva és felismerve az üzleti lehetőséget, megalapították Európa első állami bankját, amely nemsokára átvette a nemzetközi tőzsde szerepét, a 12. és  a 16. század között kezében tartva a valuta árfolyamának ellenőrzését az egész kereskedelmi világban. 
Fondamenta de la preson: Az utcában kisebb vétségek (mint például az adósságok ki nem fizetése) büntetését hajtották végre.  A preson szó velencei nyelvjárásban (olaszul prigione) jelentése börtön.
Calle del Boteri: Ebben az utcában készültek az olajoshordók. A bognárok nagy tiszteletben álltak a dózsék szemében. 
Campo della Becarie: ezen a téren sorakoztak a hentesek üzletei, a kecskehúst például itt dolgozták fel és adták el a városban. A becher nyelvjárási szó, magyarul hentes. 
Rio Terrá de la Carampane: az utca inkább hírhedt volt, mint híres, hiszen már az 1400-es évetől itt telepedtek meg a velencei kurtizánok. 

Ramo del Forner: Nevét egy pékről – Fornettóról – kapta, akit gyilkossággal vádolt meg és tévesen végeztetett ki a dózse igazságügyi testülete.  Mi manapság egy kecskeméti pék által megalapított  Fornetti  cég kapcsán találhatjuk ismerősnek a nevet.
Ebben a városrészben található az Állami Levéltár, a San Polo templom, Velence legpompásabb gótikus temploma – a Frari, és a Casa Goldoni.
A negyed a San Polo templomról kapta a nevét, melyet eredetileg a 9. században alapítottak. A Campo San Polo számos látványosság színhelye volt a bikaviadaloktól és álarcosbáloktól kezdve a hírhedt bérgyilkosságokig. A nézőkre is veszélyes, kegyetlen bikaviadalokat csak 1802-ben tiltották be egy súlyos baleset után, amikor összedőlt egy fából ácsolt lelátó, és sok néző lelte halálát alatta. 1548-ban Lorenzo de Medici Velencébe menekült, miután megölte unokafivérét, a firenzei herceget. A bosszú azonban utolérte, bérgyilkosok szúrták le.  

A Piazza San Marcón kívül minden más velencei teret campo-nak, azaz mezőnek vagy rétnek neveztek. A legtöbb teret csak a modern időkben kövezték ki, és ha nem tarkították azokat fák, olyanok voltak, mint az ápolt rétek. A Campo San Polo sem volt kivétel. Ezen a helyen a 9. század óta templom áll. A jelenlegi, 15. századból származó épületet a 19. században alaposan felújították. Bár a Campo San Polo Velence második legnagyobb tere, csak a 15. század végén kapott téglaburkolatot. A meleg vörös árnyalatú, jellegzetes velencei burkolat merőben más, barátságosabb hangulatot kölcsönzött a tereknek, mint a mai szürke kőkockák. 

A Campo San Polo kútja jellegzetes középpontot ad a térnek. Velence majdnem összes terén van egy vésett kő kútfő; ma általában rögzített vas fedéllel letakarva. Kevés turistának jut eszébe, milyen nehéz lehetett hozzájutni az életben maradáshoz szükséges ivóvízhez ebben a tengerrel körbezárt városban. Mint a hajó a tengeren, vízzel volt körülvéve, de ivóvízhez nehezen jutott. A megbízható tiszta vízellátás és a szigorú szabályok betartása elengedhetetlenek voltak a vízvezeték bevezetése előtt, hogy elkerüljék a fertőzéseket. Az állattartás, a mosatlan edények és a kéz mosása ezeken a helyeken tilos volt. A kutak agyaggal betapasztott víztárolók fölé épültek, amit szűrőként homokkal vagy kaviccsal töltöttek meg. Az esővizet a tetők vízgyűjtőiből folyatták bele. A kutak körül látható mindig négy kimélyített, elvezető nyílás, ami a tereken összegyűjtötte a vizet. A vízgyűjtő medencéket úgy kellett kialakítani, hogy minél több esővizet fogjanak fel, még áradáskor se jusson beléjük tengervíz, és más módon se szennyeződhessen az ivóvíz. A középkor óta kifejlesztett velencei kutak bonyolult, költséges szerkezete tökéletesen megfelelt ezeknek a követelményeknek. A városi kutak döntő szerepet játszottak az építkezések tervezése során, mivel a meglévő kutat igen nehéz volt másképp áthelyezni, mint hogy az egész házat lebontják és újra felépítik. Így a már elhelyezett kutak minden későbbi építkezés alaprajzát meghatározták. A közkutakat betakarták és lezárták. A vízhasználatot ellenőrző városi hivatalnok csak meghatározott időre nyitotta ki őket. De nem csak az állam gondoskodott kutakról. Gazdag magánszemélyek is létesítettek közkutakat a téren, ahol laktak. Az ilyen kutakat rendszerint a nemes adományozó címere díszítette. a központi vízvezeték kiépítése után feleslegesnek látszottak, így a legszebb kutak már eltűntek a terekről, művészi értéküket egyszerűen nem értékelték eléggé. (Alessia képe)

A kutak vizére aztán annyira kellett vigyázni, hogy az udvarokban még egy bokrot sem mertek ültetni, nehogy elvonjon egy cseppnyit is az értékes nedűből. Minden további építkezést a kutakhoz kellett igazítani, mivel nem lehetett csak úgy áthelyezni őket. Az állam felügyelőket rendelt a víznyerő helyek mellé és naponta csak bizonyos időszakokban nyitották ki. „ (Alessia)

A Campo San Polon álló templom gyönyörű gótikus épület. Falai között olyan remekművek rejtőznek, mint Tintoretto Utolsó vacsorája. A templom külső falán egy 17. századi tábla felsorolja, mi minden tilos „bebörtönzés, vérpad vagy száműzetés terhe mellett”: szerencsejáték, vásárlás és átkozódás. (A velenceiek azonban akkoriban ugyanúgy fütyültek élvezeteik korlátozására, mint manapság.)

A Szt. Márk tér csodái után Velencei talán legismertebb épülete a Santa Maria Gloriosa dei Frari. A frari annyit tesz, mint szerzetes. A ferences szerzetesek 1222-ben érkeztek Velencébe, röviddel az után, hogy Szt. Ferenc megalapította rendjüket. A dominikánusokhoz hasonlóan a ferencesek sem vonultak vissza elszigetelt kolostorokba, az ő hivatásuk elsősorban az emberek gondozása és segítése volt. A ferencesek prédikációira tódult a nép, így a bővítések után, a Frari a város egyik legnagyobb temploma lett. A Barátok Dicsőséges Szűz Mária temploma a tisztességes neve, Mária mennybemenetelének szentelve. Ferences-rendi épület, melyet a 14. században kezdtek építeni és a munka tulajdonképpen több mint száz évig tartott. Méreteiben vetekszik a San Giovanni e Paolóval, harangtornya pedig a Szt. Márk után a legmagasabb a városban. A vörös téglákból álló külső kissé komor, így a látogatót meglepetésként éri a pompás belső tér. Az ékkőszerű ablakokkal megvilágított hatalmas tér tele nagyszerű műalkotásokkal.
A hely büszkesége a Tiziano által festett Mária menybemenetele a főoltár felett. A mester 31 éves korában festette. 

Olyan erő árad az egyszerűnek tűnő kompozícióból, hogy bármeddig lehet nézni. A „szem pihentető meditációja”, mely egyre erősebben hat vissza a szemlélőre. Egyformán hat 50 méterről és 5 méterről is. A technika ismeretlen. Ugyanis minden vörös-piros színekre van építve, ez az uralkodó szín. Csakhogy éppen ez a szín abban az időben csak szerves színezékkel állt rendelkezésre. Buzérvirág, indiai bíbortetű váladékával színezték meg a semleges töltőanyagot. Ugyanezt használták a selymek, textilek színezésére. Minden textil kifakult, végleg, mert a napfény sugarai bontják a szerves festéket. Itt hogyan maradhatott meg? Milyen védőlakkot, gyantát használt Tiziano a festékfilm alá és fölé, ami megszűrte az ultraibolya sugarakat. A mester mindent tudott, és készült a jövőre. (A műanyag festékek Pollock, Warhol festményein már fakulnak. Mellesleg…)

Sírjaiban nyugszik néhány dózse és a zeneszerző Monteverdi. Az ő műveiben kapott először vezető szerepet a szólóéneklés, utat nyitva a modern opera felé. A szokatlan, piramis alakú síremlékben Canova szívét őrzik. És itt van Tiziano síremléke is. Tiziano az 1576-os pestisjárvány idején vesztette életét és a város vezetése saját szigorú szabályait feledve temette el, így ő volt az egyetlen Velencében, aki hivatalos, templomi temetésben részesülhetett, igaz a Frariba csak halála után 300 évvel kerülhetett. A köztársaság bukása után a templomhoz csatlakozó kolostor adott otthont az Állami Levéltárnak. Többek között itt találhatók a velencei arisztokráciát nyilvántartó Arany Könyvek, amelyek egészen a 9. századig visszanyúlóan dokumentálják Velence történelmét. Itt van eltemetve Fr. Foscari dózse is, aki 34 évig volt dózse. 

Az Assunta… Mária mennybemenetele… az isteni Tiziano festette… Valami tiszta józanság és fegyelem sugárzott a képről, a vallásos-természetfölötti téma ellenére. A mennyekbe emelkedő nőalaknak ugyanúgy súlya volt, mint a földön álló, fölfelé néző mellékfiguráknak, és a kép felső részében az Atyaistent ábrázoló szakállas aggastyán is valóságos, emberi testként nehezedett a felhőkre. A misztikus eseményt hús-vér emberi alakok személyesítették meg. … Nem láttam még ennyire emberi vallásos képet.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)

A templom mellett áll a Scuola Grande di San Rocco. A Szent Rókus Baráti Társaság jótékonysággal, kórházak fenntartásával foglalkozott. Eleinte. Később, nagy tőkével bankügyleteket intézett. A scuola a vállalkozó bank fedőnevévé vált. A Kelethez fűződő kapcsolatai miatt Velence különösen sebezhető volt a bubópestissel szemben. A Scuola San Roccot a fertőző betegségek védőszentjének ajánlva alapították és a betegek, elesettek gyógyítását szolgáló jótékonysági intézmény lett. Olyan humánus feladatokat látott el, mint az egészségügyi ellátás, vagy a bajba jutott családok megsegítése. Amikor a pestisjárvány elérte Velencét 1527-ben, rengeteg városlakó adományozott nagyobb összegeket a scuola számára, remélve, hogy Szent Rókus így megmenti őket a betegségtől. 1564-ben versenyt rendeztek, hogy eldöntsék, melyik neves művész a legalkalmasabb az épület díszítésére. Egy levél tanúsága szerint egy Zani nevű egyén 15 dukátot fizetett be, azzal a kikötéssel, hogy Tintoretto nem lehet a pályázók között. Ennek ellenére részt vett rajta. A pályázatból aztán botrány lett. Ugyanis Tintoretto ismerve az ellene acsarkodókat, nem vázlatot készített, mint a többiek, hanem a rendelkezésére álló 20 nap alatt megfestette a kész művet, sőt, titkon felszerelte a helyére. Hallatlan tett volt ez egy bankárokból álló testületben. Az eredeti kiírás tudatos sárba tiprása. Riválisainak nagy felháborodására azonban a csel bevált. Mégis szavaztak a döntéskor. És 21 ellenében 51 igennel. Mert a kép tetszett és már várni sem kellett rá, készen volt. A jog fölött győzött a kalmárszellem. Tintoretto 23 év alatt fejezte be a scuola díszítését. Az eredmény – mintegy 50 hatalmas, vallási témájú festmény. 

Ezek a világi egyesületek, az egyházzal együtt, alkották a helyi társadalmi és vallási közösség vázát. A Nagy Hatokat úgy ismerték, mint a Scuola Grandi, de valójában valaha százával voltak a városban, legtöbbjüket munkás egyesületek üzemeltették. A hagyatékok és adományok némelyiket hihetetlenül gazdaggá tették, lehetőséget adva pompás műalkotások és épületek megvásárlására. Napóleon alatt végül betiltották őket.
A scuola több mint egy szép épület vagy a tagok biztonsága. Abban az időben, amikor az emberi léthez hozzátartozott a rettegés a földi életben elkövetett bűnökért járó túlvilági büntetéstől, a scuoláknak fontos szerepük volt. Hitük szerint az adományok és jócselekedetek enyhítik a büntetést. Aki tagja volt egy scuolának, biztos helyet remélhetett a túlvilágon. A kisebb scuolák jótékonysági tevékenysége jobbára saját tagjaikra korlátozódott. A regionális hovatartozáson és mesterségen alapuló scuolák a modern munkavállalói biztosítás előfutárai voltak. A scuolák jellegzetes velencei feladata volt, hogy helyettest állítottak a gályaszolgálatra. A velencei gályákon ugyanis nem rabszolgák dolgoztak, hanem maguk a velenceiek. A középkorban, amikor a velenceiek jobbára halászok és tengerészek voltak, ez a rendszer bevált. Ám megváltozott a helyzet, amikor Velence lakóinak száma a betelepedéseknek köszönhetően jelentősen megnőtt. Az újonnan érkezőknek semmi tapasztalata nem volt a tengerrel, mesteremberek voltak. A scuolák másik fontos feladata volt a szűkölködő családok lányainak a kelengye biztosítása. Így mentették meg őket a prostitúciótól. (Talán ezért élveztek az ilyen támogatásoknál elsőbbséget a különlegesen csinos nők.) A scuolák, de főleg a scuola grandék fontos szerepet játszottak a város politikai életében. Azokat, akik nem tartoztak az arisztokráciához, olyan társadalmi helyzetbe juttatta, amilyet semmilyen más úton nem érhettek el. 


A tér háta mögött, ahol a San Giacomo di Rialto templom áll, látható egy 16. századi kis szobor, egy terhei alatt kétrét görnyedő emberrel. A Gobbo di Rialto.  A hátán cipelt lépcsősorról hirdették ki a velencei rendeleteket és egyéb közérdekű bejelentéseket. Büntetésként a jelentéktelen bűnözőket arra kényszerítették, hogy meztelenül fussanak a Szt. Márk tértől eddig a szoborig, miközben a nézők ütlegelték és sértegették őket.  Ott megcsókolták a szobrot, hogy ezzel megváltsák magukat a további megaláztatásoktól. ”Kicsit el van kerítve, elég szomorkás látványt nyújt, mintha csak úgy ott lenne felejtve” (Alessia)
A velenceiek szemében ez a városrész nem korlátozódik a kecses ívű Rialto hídra, hanem a Canal Grande kanyarulatát körülvevő egész negyedet felölei. A Rialto – a rivo alto, azaz magas part volt az első velencei telepesek lakhelye 814-től. 

Az Erberia a Canal Grandéra néző gyümölcs- és zöldségpiac. Már Casanova is az Erberia „ártatlan örömeit” emlegette. A piac egészen a Pesheriáig, a halpiacig nyúlik.
Casa di Goldoni – A Palazzo Centani-Rizzi a híres velencei dráma- és komédiaíró, Carlo Goldoni szülőháza. Az épület egy részét mára múzeummá alakították, ahol színházi emléktárgyakat állítottak ki. Goldonit az olasz Moliére-ként szokás emlegetni. Életteli, szellemes komédiáit jellegzetes helyi figurák népesítik be. A róla elnevezett színház a 17. századból származik. Velence legismertebb drámaírója ügyvédként kezdte pályafutását, de félállásban a Commedia della’arte, a korabeli népszerű színház számára írogatott, ahol az álarcos Harlekin és Columbine szerepelt. Később élesebb társadalmi és politikai szatírákat írt. Igen termékeny író volt, egyszer fogadásból heti egy darabot írt egy éven át. 1762-ben Párizsba költözött és olasz nyelvet tanított XVI. Lajos udvarában. A francia forradalom idején elfogták és elveszítette királyi járadékát. Tiszteletére színházi előadásokat tartanak az épületben. Gyakorlatilag sehol máshol nem látható egy velencei ház ilyen jó állapotban fennmaradt belső udvara. Nem biztos, hogy a kövezet valóban a 15. századból való eredeti, de a halszálkamintás téglapadlózat jellemző volt a korra, akárcsak az udvar két oldalán futó, növekvő csúcsíveken nyugvó lépcső. 

Mikor először megláttam, azt hittem, könnyű lesz. Gyorsan szaladok majd felfelé, ücsörgök a tetején. Nagyot tévedtem. A szépséges lépcső majd minden fokával meg kell küzdeni. Néha meg is tréfálja az embert. mikor már közelinek tűnik a végcél, egyszerre több lesz belőle, meg is dobál egy kicsit, bár bántani soha nem akar. Nem kínoz: játszik; nem lök el, erősebbé tesz. A lassú haladás türelemre, kitartásra tanít, arra, hogy minden egyes fokának megvan a maga szépsége, álljak meg, legyen időm észrevenni. Ki tudja eldönteni, az út a fontos, vagy a végcél? Mindenesetre, ha az ember nem érzi magát jól az úton, nincs értelme a célnak. És ha nincs cél, feleslegessé válhat az út. Goldoni házának lépcsője. És a léleké…” (Alessia)

Goldoni szobra egyébként a Campo San Bartolomeo közepe táján áll. Velencében meglehetősen ritkán találunk köztéri szobrokat, de általában véve igaz, hogy nehéz is volna a campók közepén szobrokat elhelyezni, hiszen ezeken a pontokon szép faragású kutakat állítottak fel, hogy életfontosságú funkciójuk mellett a terek díszei is legyenek.
Ponte della Tette – a Mellek hídja – Az 1400-as években igen gyakori volt a városban a szodómia, ezért a város utcalányait arra bíztatták, hogy a Mellek hídja közelében álló házak ablakaiban tegyék közszemlére nőies „portékájukat”. Az innen induló Rio Terrá Rampani csöndes útjára „Carampane”- ként (Ca’Rampani), vagyis az 1421-es év vörös lámpás kerületeként hivatkoznak Velencében. Az 1500-as években mintegy 11 és fél ezer hivatalosan nyilvántartott kurtizán működött. A 18. századi Velencében kurtizánnak lenni szinte egyenesen sikk volt, így nem csoda, ha Európa többi városából is sokan akadtak, akik testük áruba bocsátásából itt szerettek volna élni. Azon nők számára, akik örökség nélkül maradtak, az örömlányok életformája gyakran vonzóbbnak tűnt, mint cselédként dolgozni, vagy egy boldogtalan érdekházasságban élni.

Dorsoduro 

Az ellentétek övezete: egyaránt magába foglalja a kikötőt, mely ősidők óta a tengerészek és a halászok otthona, a festői Zatterét és Canal Grandét, a Punta della Doganát, Pazar palotákat. Legfőbb látványosságai közé tartozik az Accademia Képtár, valamint a Peggy Guggenheim Gyűjtemény.
Itt ömlik bele a Canal Grande a San Marco medencébe, az egyik jellegzetes látványosság, a Santa Maria della Salute mellett. Egyike a legrégebben betelepült városrészeknek. A neve „kemény gerincet” jelent, arra utalva, hogy szigeteinek altalaja biztosabb alapokat nyújtott az építkezésekhez, mint más szigetek; és ez a terület foglalja el a legnagyobb szilárd területet Velencében. A város többi részétől eltérően szilárd, sőt helyenként sziklás talajra épült.  

A városrész keleti része csendesebb, javarészt helybéliek lakják. Az Accademia épületétől nyugatra eső terület mozgalmasabb, a velencei polgárok itt élik mindennapjaikat. Fontosabb látnivalói: a Campo Santa Barnaba, ahol a hagyomány szerint az elszegényedett velencei arisztokraták éltek. A 18. században a lecsúszott arisztokraták nehéz helyzetükben is túl büszkék voltak ahhoz, hogy kereskedelemmel keressék meg kenyerüket, ezért szavazataikat árulták vagy sovány állami járadékukból tengődtek. De bármilyen szegények voltak is, mindig selyembe öltöztek, társadalmi helyzetüknek megfelelően.  

Híres utcái, terei, hídjai:
Rio del Malcanton: veszedelmes hely volt ez a középkorban. Aki erre sétált, ki volt téve rablótámadásoknak. 
Ponte dei Pugni: a Castellanik és Nicolettik párbajainak színhelye.
Fondamenta della Toletta: a part mentén vezető utat a fatáblákról nevezték el. Mikor a városban még nem léteztek hidak, kis faátjáró pallókat használtak a csatornákon való átkeléshez. 
Campo Santa Margherita: egyike azon kevés tereknek, melyeken még fák nőnek Velencében. Sotoportego del Casin dei Nobili: a házat nemcsak nemesek látogatták. Kártyabarlang és kurtizánok várták a betérőket.
Squero de San Trovaso: itt található Velence régi, speciális műhelye, ahol a 17. század óta készítik a gondolákat a hagyományos eljárásokkal, a Dolomitokból származó fából. Bár ma már nincs szükség annyi gondolára, mint amikor szinte ez volt az egyetlen közlekedési eszköz, még mindig nagy a kereslet a költséges hajók iránt. Ára  30 ezer dollár körül van. Ami nem csoda, hiszen hosszú évekig kell várni egy új gondolára, amely nyolc különböző fából épül, hogy kellően tartós legyen. Gondolát bárki vásárolhat, de gondolásként csak velencei dolgozhat, csak ők kapják meg a szükséges engedélyeket tíz év tanulóidő után. 

A Guggenheim Múzeum a Canal Grande partján van. Az épület sosem készült el a tervek szerint, Peggy Guggenheim idő előtti halála miatt, de a modern kollekció azért helyet kapott benne.
Meleg estéken sok velencei megy ki a Zatterére. A széles, hosszú csatornaparton a Punta della Dogánától csaknem Velence legnyugatibb pontjáig elsétálhatnak. A sétány neve a velencei arzere, azaz part szóból ered. Hajdan itt kötöttek ki a fát szállító hatalmas tutajok.
San Pantalon – a templom, amely külső egyszerű képével nem készíti fel a mit sem sejtő látogatót a belső tér káprázatos barokk pompájára. Kihagyhatatlan látnivalója a mennyezetet borító hatalmas olajfestmény, amely vászonra készült. Festője életének csaknem 25 évét szentelte a műnek. Sírja is itt van.
Scuola Grande dei Carmini – A 16. század végén megalapított scuola volt a hat fő testvériséghez tartozó, utolsónak alapított scuola. A 17. és 18. században igen népszerű volt, és az egyik legjelentősebb velencei világi vallásos és jótékonysági intézménynek számított. Napóleon uralkodása alatt feloszlatták, de I. Ferdinánd császár engedélyt adott a scuola visszaállítására, amely a mai napig működik. 

San Niccolo dei Mendicoli - Velence nyugati vége, akárcsak keleten Castello, mindig a köznép – matrózok és halászok – negyede volt, akik plébániatemplomuk után a mai napig a niccolotti nevet viselik. De nem voltak koldusok, mint a „dei Mendicoli” (koldusok) szó sejteti. Épp ellenkezőleg. A templom előtti, Szt. Márk oroszlánjával díszített oszlop mutatja a kerület pontos társadalmi helyzetét. Maguk közül választották meg vezetőjüket, egy halászt, akit a „niccolottik dózséjának” neveztek. Megválasztása után a Doge palota előtt Velence dózséja testvéri csókkal üdvözölte. A kormány szimbolikusan így jelezte, hogy mennyire fontosak a városnak a közemberek és a halászok. 

Palazzo Dario – nem lehet eltéveszteni ezt a gyönyörű 15. századi palotát a Canal Grande felől nézve. Giovanni Dario konstantinápolyi nagykövet részére építették, aki békét kötött a törökkel, és egy időre véget vetett a Velence és a törökök között fennálló ellenségeskedésnek. Boltíves reneszánsz homlokzata színes márványból készült, és ragyogó, fáklyaszerű kémények borítják. Vidám külseje ellenére a története elég szomorú. Lakóit balszerencse üldözte, gyilkosságok, öngyilkosságok és anyagi csőd alakjában. A tragikus lista utolsó tagja, Raul Gardini, jelentős olasz iparos itt lőtte fejbe magát 1985-ben. Woody Allen pedig itt nősült meg. 

A La Salute bazilika a Canal Grande bejáratát örző temlom, melyet a pestis felett aratott győzelem  hálájaként emeltek. Henry James szerint: „Olyan, mint egy előkelő dáma a szalonja küszöbén. Derűs és terjedelmes. Kupolái, indadíszei, csipkézett támpillérei és faragványai pompás koronát alkotnak, míg a földön szélesen elterülő lépcsősora olyan, akár egy uszály.”  A templom a központja a népszerű novemberi ünnepségsorozatnak, amikor még a legcinikusabb gondolás is a bazilika lépcsőire hozza megáldatni az evezőit. Fenséges kupolája meghatározza Velence látképét.
A Dorsoduro csúcsát elfoglaló Dogana di Mare, a Vámház épülete a tenger felől érkező forgalmat ellenőrizte a szárazföldivel szemben. Utóbbi a Dogana della Terra feladata volt a Rialtón. A személy- és teherhajókat csak azután engedték kikötni a Dózse palota előtt, miután itt átvizsgálták valamennyit. A Vámház azóta is betölti feladatát. Az egyetlen olyan közintézmény ez, amely a köztársaság kora óta változatlan. Bár az 1670-es években létesült, de már korábban is állt a helyén hasonló rendeltetésű építmény a középkori védőfalak mentén.

Santa Croce

Összeköti a vízre emelt Velencét a szárazfölddel, mivel itt található a Piazzale Roma, a buszpályaudvar. A negyedet a Santa Croce kolostorról nevezték el, melyet a második francia megszállás alkalmával, 1810-ben romboltak le. Híres utcája a Calle della Regina, ahol a velencei nemesi családból származó Cornaro Katalin élt, aki Ciprus királynéja lett és a szigetet a Köztársaságnak adta.  A Santa Croce néhány negyede a 19. és 20. században épült az újonnan létrehozott szigeteken, így az itteni lakások gyakran kényelmesebbek a régi házakban lévőknél. 

Campo San Giacomo dell’Orio – a hatalmas nyüzsgő tér Santa Croce egyik legfontosabb pontja, melyet a 9. századi templom ural. A templomot a 13. században újjáépítettek.
San Stae – közvetlenül a Canal Grandéra néz gyönyörű barokk homlokzata. Alvise Mocenigo dózse költségén épült 1710-ben. A padlózat közepén helyezték el II.Alvise Mocenigo dózse sírkövét, amelynek latin nyelvű felirata az egyik legmegindítóbb egész Velencében: „A hírnév és a dicsőség itt nyugszik a testtel együtt eltemetve.” Itt található a Foscarini család halotti emlékműve. A velenceiek Staéra rövidítik a Szt. Eusztációnak szentelt templom nevét. Jelenleg hangversenyeket adnak a kiváló akusztikájú templomban, melynek belsejét Tiepolo festményei díszítik. A templom melletti kedves kis Scuola dei Battiloro e Tiraoro (aranyművesek) 1711-ben épült

Fondaco dei Turchi, a Török Kereskedők háza. Látványos homlokzata a középkori fondaciók jellegzetes példája: két torony között a földszinten hosszú vízi portikusz húzódik végig, emelt ívű árkádokkal és az emeleten hasonló loggiával. Földszintjén akváriumban mutatják be az Adriai tenger élővilágát.
A Canal Grande felett a Santa Croce negyedben épült az a modern híd, melyet Santiago Calatrava spanyol építész tervezett.
Santa Maria Gloriosa dei Frari – Ez a hatalmas gótikus templom egyike Velence leglenyűgözőbb szent helyeinek. Ferencesrendi épület. Frari ugyanis annyit tesz, mint szerzetes. 1250 körül alapították, nagyjából egy időben a Santi Giovanni e Paolo-val, amellyel gyakran össze is hasonlítják. Bár, egy leheletnyivel kisebb vetélytársánál, de belseje talán még pompásabb. A vörös téglákból álló külső kissé komor, de belseje, a hatalmas tér, a páratlan műemlékek és műkincsek sora, valamint a fantasztikus faragott szerzetesi kórus feledhetetlenné teszik. A hely büszkesége Tiziano Mária mennybemenetele c. képe a főoltár felett. 

Amikor itt állsz a Frariban, az olyan nehezen szavakba önthető érzés. Mert valóban vigyázni kell arra, nehogy az ember túlzásba essen, és a szépséget látva, a meghatottságot érezve már rögtön azt gondolja, igen! Mindez létezett, amiért ez a templom épült, ide akarok tartozni, azokat az eszméket akarom vallani, amiért ezek a falak ötszáz éve állnak. Gyereknek érzed magad, aki nem kapott meg valamit, és azt gondolod: én is részese akarok lenni a csodának, annak az életnek, amit oly sok millióan élnek. … sosem felejted el azt a néhány pillanatot, amíg felnéztél a megfeszített Krisztusra, és annak ellenére, hogy ez „csak” egy élmény, valahol mégis „tégla a falban”, része annak a sok apró benyomásnak, tapasztalásnak, ami (ha engeded) mind-mind egyfelé vezet…” (Alessia)

Castello

Egyike a centrum legrégebben betelepült részeinek, már az 5-6. században lakták. A Castello nevet arról az erődről kapta, amelyet először emeltek itt a hajótámadások elleni védelemül.  Velence legnagyobb, legzöldebb kerülete. A térképen szembeszökő Castello jellegzetessége. A középkorban Castellót az ott található olajligetről Olivolónak nevezték.  Henry James így jellemzi Velence központját: „keskeny csatorna a város szívében. A víz zöld sávja fölé tornyosuló rózsaszín falak … nagyszerű, omladozó homlokzatok, gótikus ablakokkal és erkélyekkel.”  Mindez Castellora is szóra igaz. 

A negyed főbb látnivalói:
a Riva degli Schiavoni, a Santi Giovanni e Paolo, Museo Storico Navale, San Zaccaria, Viale Garibaldi
Az Arsenale a történelmi időkben a város egyik legvédettebb pontja volt. Itt védték a velenceiek hajógyártási monopóliumukat, itt gyártottak hajót hazai és külföldi rendelésre, kereskedelmi és hadi célokra. Nagy műhelyeiben egykor munkások ezrei kopácsoltak, itt készültek a város hatalmas hadihajói. Ma e roppant dokkok üresen állnak, csupán maroknyi személyzet számára engedélyezett a bejárás. Az arsenalotti egyike volt Európa első, fejlett, futószalagszerű gyártási eljárást alkalmazó munkacsoportjának, beharangozva az ipari forradalmat. Ha teljes gőzzel dolgoztak, napi egy hajóval bővült a flotta. Az elkészült vízi járműveket fegyverekkel és egyéb készletekkel látták el, ahogy elhajóztak a nagy raktárak előtt, és mire a nyílt tengerre értek, készen álltak a bevetésre. Mikor III. Henrik francia király látogatást tett a városban, a díszebéd ideje alatt elkészítettek egy hadihajót. Ez kétségtelenül eltántorította attól, hogy ellenszegüljön Velence tengeri fölényének. 

Az Arsenale lőrésekkel ellátott hatalmas kapuja furcsa oroszlánjaival és ikertornyaival némi képet ad az építmény egykori pompájáról. 1460-ból származik és egyike a város legelső reneszánsz épületeinek.  A Museo Storico Navale legérdekesebb látnivalója a dózse ünnepi bárkájának, a Bucintorónak méretarányos másolata és néhány pompás gondola. Köztük az, amely egykor Peggy Guggenheim magántulajdonában volt.
„…Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak télen a velencei arzenálban, amivel rossz hajókat orvosolnak, ha nincs hajózni jó idő, s a gyárban egyik új deszkát ácsol, régi bordát foldoz a másik, mely már járt az árban, egyik a gálya farát, másik orrát kalapácsolja, evezőt faragja, kötelet fonja, varrja a vitorlát …” (Dante: Isteni színjáték, Pokol  XXI.ének – Babits Mihály ford.)

A dalmáciai erdők… Velencének nincs fája, és a hajóépítéshez sok kell. Nemcsak most. Fa kell és vas. Velencének sem erdői, sem bányái. – Megyünk hát Zára ellen, hogy aztán mehessünk… Konstantinápoly ellen. … Gyere, nézzük meg a műhelyt. Nekünk dolgozik, a mi hajóinkat csinálja.

A fallal körülvett Arzenál őrsége ismerte a francia főurat. Beengedték.

A látvány meghökkentő volt. Másfél ember magasságú kőfal hatalmas térséget vett körül. A zárt területen két nagy medencét láttak; tengeröböl lehetett, de partjait szabályozták, ügyes földmunkával egyenesre vágták, és lépcsőzetesen kiépítették. A két medencébe csúsztatópályák vezettek, széles gerendasíneken bocsátották vízre a félkész hajókat. A szárazon különböző nagyságú és fajtájú hajók, állványzaton; egyik még csak puszta váz volt, a másiknak oldalait már deszka borította… Körös-körül mindenütt felhalmozott anyag dombjai, fából épült műhelybódék, sok helyütt csak négy oszlopon tető. Itt voltak a kovácstüzek és üllők meg a szurokolvasztó helyek. Félmeztelen, izmos kovácsok emberfej nagyságú pöröllyel ütötték az izzó vasat; ácsok rövid nyelű szekercével formálták a gerendákat, másutt óriási vásznakból vitorlákat szabtak, horgonyt és láncot készítettek, kötelet vertek… száz és száz ember nyüzsgött a széles térségen.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán) 

A támadások, és főleg a velencei hajóépítés és fegyvergyártás titkai után szimatoló kémek elleni védelmül az Arsenált magas kőfal övezte. A csatorna bejáratának szárazföld felöli oldalát nagy tornyok őrizték, melyek a vaporettóról is láthatóak. A bejárat méltóképpen fejezi ki, milyen óriási jelentősége volt a hajógyárnak a városban. Oszlopai akár a római diadalívekéi. Az idők folyamán Velence nagy tengeri győzelmeit megörökítő szobrokkal díszítették. Szt. Márk szárnyas oroszlánja már az építés során a kapu fölé került. 

A Via Garibaldi Velence legszélesebb utcája, amely egy feltöltött csatorna helyét foglalja el. A Viale Garibaldi árnyas fasor. A környéket Napóleon rendeztette át, miközben templomokat és kolostorokat bontatott le.
Innen keletre található San Pietro szigete, a 8. századi (mára már elenyészett) erőd (castello) egykori helye. A város előző katedrálisa is itt látható. Mielőtt a Szent Márk bazilika átvette szerepét a 19. században. San Pietro volt Velence vallási életének központja. Egy megbillent, ferde torony uralja a szigetet, melynek alapjait a 7. században rakták le. San Pietro a tömeges esküvőkről híres. A 10. század során szláv kalózok törtek be a templomba és elraboltak néhány menyasszonyt a hozománnyal együtt. A velenceiek üldözőbe vették őket és kiszabadították a nőket, akiket újra összeadtak törvényes uraikkal. Minden évben, erre az incidensre emlékezve egy fesztivált rendeznek, ahol minden kerületből két lány házasságot köt a katedrálisban.

Ha Punta Sabbioni felől érkezik az átkelőhajó, a Riva degli Schiavoni hosszú sétánya mellett úszik a San Marco felé. Az utca a dalmát és szláv kereskedőkről kapta a nevét, akik a középkorban gyakran megfordultak itt, a környék pedig a világ minden tájáról érkező gályákkal és portékákkal volt tele. A rakpart ma is olyan forgalmas, de a szállítmány ezúttal már leginkább emberekből áll. A Hotel Danieli egyike a legfeltűnőbb építményeknek és a 14. században még Palazzo Dandolo néven volt ismert. Több híres történelmi és irodalmi személyiséget látott vendégül. Petrarca is egy közeli házban lelt ihletre. A költő 1362-ben jött Velencébe a padovai pestis elől, és öt évig lakott itt. A köztársaságtól kapott házat, ő pedig viszonzásul a városra hagyta gazdag könyvtárát.  Henry James pedig itt fejezte be az Egy hölgy arcképe c. művét. 

A velenceiek San Zanipolonak nevezik azt a bazilikát, amely a Szt.Márk és a Frari mellett az egyik legjelentősebb szent épület. A dominikánus barátok építették a 13-14. században. Ma San Giovanni e Paolo néven említik az útikönyvek, a tér után, melyen áll. Dózsék egész sorának a síremlékeit találjuk meg benne, melyekhez a hátteret Veronese képei adják. A hajó szélességét tipikus velencei ravaszkodás hozta létre: az oszlopok nem kőből készült boltíveket, hanem vakolt lécezést tartanak. Az építészek ugyanis, mint az iszapba ágyazott velencei épületeknél általában, nem bíztak az alapozásban, így tehát a gótikus templomokban fagerendák kötik össze a hajókat és a boltíveket. A kapuhoz felhasznált hat görög márványoszlop Torcellóból származik. Az építőknek meg kellett küzdeni a velencei sajátosságokkal. Bár széles, kerek oszlopokat emeltek, a szárazföld belsejében szokásos falazott boltozat a mocsaras építési telken túlságosan nehéz lett volna. Ezért jellegzetes velencei megoldást találtak: a nádfonatból készült boltozatokat vakolatréteggel vonták be, úgyhogy alulnézetből olyanok, mint a valódi kőboltozatok. Nagy fagerendák erősítik meg még jobban a szerkezetet. Így az oszlopok között nagy lehet a távolság, és a templomtér kitágul. A templomban látható a dózse széke – ezen a drága brokáttal bevont pompás széken ült a dózse, amikor részt vett a misén a San Giovanni e Paolóban. Ez a templom volt a dózse vezetésével az egész városon áthaladó számos körmenet végső állomása. Fontos szerepet játszott a templom Velence első emberének halálakor is: ide tartott az ünnepélyes gyászmenet és itt ravatalozták fel a dózse holttestét. 

A templom előtt áll Velence leghíresebb lovasszobra, mely a reneszánsz kor nagy katonai hősére, Bartolomeo Colleonira (Oroszlánszívű Bertalan) emlékezik. A történet szerint Colleoni a Köztársaságra hagyta vagyonát azzal a feltétellel, hogy szobrot állítanak neki a Szt. Márk téren. A városatyák beleegyeztek, elvették a pénzt, aztán felrúgták az alkut, de lelkiismeretük megnyugtatására a Scuola di San Marco mellé tették a szobrot. Colleoni büszke, pompakedvelő, művészeket és tudósokat pártfogoló nagyúrrá nőtt sikeres életében. Halálos ágyán így búcsúzott a velencei szenátoroktól: „Mondjátok meg, urak, a Signoriának: soha többé hadvezérnek ne engedjen akkora hatalmat és befolyást, amilyen nekem volt!” Még utolsó szavával is hangsúlyozni akarta: csak tőle függött, csak rajta múlott, hogy hatalmát Velence érdekében használta, nem ellene.  A szobor olyan csodálatosan életszerű, hogy a ló hasán látni lehet a „zümmögő” bronzlegyeket is.  És vajon miért kapott csak Colleoni szobrot Velencében? A válasz meglepő. Mert zsoldosvezér volt ugyan. de csak ő nem árulta el Velencét, nem szolgálta Velence ellenségeit.
A templomhomlokzattal derékszögben álló Scuola di San Marco volt az aranyművesek és selyemkereskedők  egyesületének az épülete, ma kórház működik benne. 

A mára már vízszint alá került ősi alapokra épített San Zaccaria templomot a 9. században alapították, majd a 15. században újjáépült. A város egyik legrangosabb zárdája volt. Csak a legtekintélyesebb nemesi családok lányait vették fel ide.  Az egykori kolostor bencés rendi apácái a dózse részéről mindig különleges elbánásban részesültek. A Szt. Márk templom terjeszkedése miatt az apácáknak le kellett mondaniuk a kolostorkert egy részéről. Ennek az adománynak és a San Zaccaria egyik főnökasszonya által először átadott különleges „kipúposított” dózsekalapnak az emlékére a dózse mindig itt hallgatta húsvétkor a vecsernyére hívó harangszót. A templom mellett álló zárdában apácák éltek, akik vad mulatságokat rendeztek az ifjú nemesek számára, szeretőket tartottak, és általában botrányt keltettek a városban. Sokukat akaratuk ellenére küldték a kolostorba, talán mert apjuk nem tudott vagy nem akart hozományról gondoskodni számukra. Az egykori zárda ma rendőrkapitányság

1 megjegyzés:

csez írta...

Kávézni már nem fogok, viszont köszönöm! :)