"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. február 5., kedd

Lakótársak 25.

Sziasztok!
Hát, elvileg már jobban vagyok, de azért ez még erősen idézőjelben értendő. Lázam nincs már, a köhögés is elviselhető, mintha a zsebkendő bizniszből is kiszállhatok végre, de olyan gyenge vagyok, hogy ijesztő. Ennél már csak az ijesztőbb, hogy végre végigjártam a lakást és... legyen elég annyi, hogy pont a heti takarítás előtt dőltem ki és egy kutyás háztartásban majdnem két hét takarítás nélkül... borzalom. És főleg a tudat, hogy képtelen vagyok egy pár óra alatt rendbe kapni, mert még az ágynemű csere is majdnem meghaladta az erőmet. Na, nem baj, majd összevakarom magam. Most jöttem rá, hogy amióta Colin kutyánk megvan (és decemberben volt ennek két éve), azóta én nem voltam beteg. Hát, most bepótoltam. Na, erről ennyit.
A történet... na igen... rendesen elfűrészeltem magam alatt az ágakat, most aztán vakarhatom a fejem, hogy mászom le a fáról, mert ha ugrom, akkor azért nagy az esélye, hogy lábtörés lesz a vége. Eredetileg 26 részre gondoltam összesen, de nyilvánvaló, hogy a saját húzásom áldozataként ezt néhány fejezettel meg kell fejeljem, úgyhogy még folytatódik a szerecsenfürdetés... csóró Robert, pedig igazán nem akartam belőle egy farka vezérelt pöcsöt formálni. Na mindegy. Aki nem gondolkodik előre, az így jár XD
Most egy kicsit rövidebbre sikerült a fejezet, ezért bocs...

***  
-Megőrültél? – állt Robert elé Peter, hogy a következő maflástól megvédje. –Agyrázkódása volt te hülye! Ha tudom, hogy így várod, inkább fel sem hívtalak volna. A barátnőd ezek szerint nem adta át, hogy baleset érte?
-Nem a barátnőmmel beszéltél, hanem a hugommal. És igen, átadta. Nem mintha nagyon érdekelne. Amióta csak betöltötte a 28-at, egyik balesetet okozza a másik után.
-Mi van? – nézett rá értetlenül Peter, de közben Robertet figyelte, aki még mindig az állát tapogatva üldögélt a széken, ahova a pofont követően lenyomta. Látta, hogy a srác elsápad, jobban, mint amikor a vízből kihalászták és a tekintetét követve benne is benne akadt a hang. Emma közeledett, jól láthatóan nem a reggelitől felpuffadt pocakkal. 

Ebben a pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy ez az a szituáció, amikor ő gondolkodás nélkül felülne a következő párizsi gépre, és elölről kezdené a Caminot.
Robert csak ült és nem is reménykedett, hogy az agyrázkódás utóhatása a látvány, ami közelgett feléje. Erről Connor pofonja gondoskodott. De hát hogyan…? Aztán eszébe jutott a lemenő nap fényében fürdő óceánpart, a születésnap, ahogy a szerelem istenének hódolnak kint a szabadban, aztán némi izgalommal reménykednek, hogy megúszták a kapkodós románcot. Hát, nem… ez nyilvánvaló. 

De akkor Emmának már tudnia kellett a veszekedésükkor, hogy… állj! – rótta meg magát azonnal. Veszekedésről szó sem volt. Te csak fogtad magad és leléptél. Aztán még két alkalommal tettél róla, hogy ezt a mindenféle értelemben fejbevágó élményt újra átélhesd. Jézusom… ha …
Emma eközben odaért és a szemét összehúzva megszólalt.
-Sziasztok! Ha nem akarjátok, hogy megbüntessenek, akkor induljunk, mert egy rendőrnek már beadtam, hogy sérültet szállítunk, úgyhogy Rob, próbálj meg annak látszani!
Ahogy a fiú feltápászkodott, nyilvánvaló volt, hogy erre rá sem kell játszania. Egy pillanatra megsajnálta, aztán megacélozta a szívét és hátat fordítva elindult. Connor belekarolt Robertbe, miközben a zsákját a vállára dobta; a másik oldalról pedig Peter tett ugyanígy, aztán kibotladoztak a parkolóba.

Emma vezetett és a visszapillantó tükörben időnként a mögötte ülő Robertet figyelte. Valahányszor odalesett, mindig a merőn figyelő szürke szemekkel találkozott a pillantása. A ház előtt megállva, járó motorral várta, hogy a fiúk kisegítsék és felcipeljék az emeletre.
-Visszaviszem a kocsit! – kiabált utánuk és gázt adott.

A lakásba érve Robert lerázta magáról a fiúk kezét: -Nem vagyok béna! Hagyjatok már békén!
-Bocs! – emelték el mindketten a kezüket és nézték, ahogy az ablakhoz megy és kitárja. De hiába, Emma már eltűnt az utcasarkon. Valami naív reménnyel azt hitte, csak neki szól ez a látszólag közömbös fogadtatás, de titkon néhány házzal odébb leparkol. Hát, nem. Tényleg elvitte a kocsit. 

Megfordult és még éppen elkapta Ptere és Connor kézfogását, aztán a fiú odaköszönt neki is:
-Szia! Majd még beszélünk.
A becsukódott ajtó elé álló Connorra nézett és kissé kényszeredetten elvigyorodott.
-Ne izgulj, nem is tudnék elmenekülni, nyugodtan befejezheted, amit a reptéren elkezdtél. Most még okod is van rá, megértem, tényleg, semmi gáz.
-Hülye! Te sem gondolod komolyan, hogy most nekiállok és péppé verem a csinos kis pofádat. Egyrészt megtetted ezt már te magad – mutatott a sziklák között beszerzett sérülésekre. –Másrészt van neked most ennél is nagyobb problémád.

-Hát, az van. – horgasztotta le a fejét. Aztán megrázta a fejét, hogy Emma szomorú és közömbös arcának látványától szabadulni próbáljon. –Szerinted szóba áll még velem valaha?
-Hát, ha a fejére hallgat, akkor nem, ha a szívére, akkor igen.
-Kösz, értékelem a humorodat.
-Nézd Rob, nincs ebben semmi vicces. Szemét voltál vele, ráadásul nem vigyáztál rá és most itt egy helyzet, ami senkinek nem jó. 

-Hány hónapos?
-Haver, ezt neked kéne jobban tudni, vagy sűrűn előfordult, hogy nem vigyáztál? Esetleg mégis elgondolkodom azon a pofonon. … Na jó, magadra hagylak, hogy átgondold a dolgokat. Remélem sokkolt annyira, hogy megjöjjön a józanabbik eszed. Ja, és mellesleg nálam lakik. Hódítsd vissza villámgyorsan, mert mint emlékszel, vékonyak a falak.
Az ajtóból még visszaszólt: -Ne baszd el haver!

*
Robert kinyitotta a csapot és hagyta, hogy friss víz folyjon egy pohárba, aztán meglocsolta Emma itt maradt és láthatóan halott virágait. Aztán beállt a zuhany alá és hosszú ideig hagyta, hogy a vízsugarak kisimogassák belőle a feszültséget. Magára tekert egy törülközőt, aztán  kiballagott a nappaliba.

A kanapén, mint egy hihetetlen látomás, Emma ücsörgött felhúzott lábakkal.
-Nekem is későn jutott eszembe, hogy ezeket nem fogja majd gondozni senki.  Szerintem már nem tudod visszahozni őket az életbe. – mutatott a párkányon kókadozó növények felé.
-Miért jöttél, Em? – sóhajtott nagyot a fiú és a hálószobában nagy nehezen belebújt egy rövidnadrágba meg egy pólóba. A bordái még éppen olyan elevenen emlékeztek az esésre, mint  ott Spanyolországban. A lány úgy ült ott, mintha csak a délutáni programról csevegnének, de őt feszítette belülről a maga titka és ezért még örülni sem tudott annak, hogy végre itt van vele.

Emma lehunyt szemmel próbálta fegyelmezni magát. A Robert felsőtestét borító zúzódások, a sebek a kezén és az arcán kicsit meglágyították, de emlékeztette magát Freyára, és a szánalom azonnal tova tűnt.
-Úgy gondoltam, éppen elég megbeszélnivalónk van, csak nem akartam Connorék előtt. 
-Kérsz inni? – nyújtott felé Robert egy pohár friss vizet, és Emma hálásan nyúlt a folyadékért. 

-Nagyon sajnálom, Em! El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Féltékeny hülye voltam, nem lett volna szabad egy szó nélkül felszívódnom. Egy csomó fájdalmat megspórolhattunk volna egymásnak, csak annyi kellett volna, hogy megbeszéljük. És akkor ezzel sem maradtál volna magadra – intett feléje. 

-Hát igen, én is sokszor gondoltam ezekre a mondatokra az elmúlt hetekben. De az az igazság, hogy most, hogy kimondtad őket, a dolgok mégsem lettek egyszerűbbek, nem igaz?
-Hát nem. … Nézd, mondanom kell valamit, ami még jobban fog bántani, mint amit eddig tettem veled, de ha nem mondom ki, akkor semmi értelme a bocsánatkérésemnek. Ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét, de nem tudom. Ha ezek után te képes vagy nekem megbocsátani, akkor van esélyünk újraépíteni a bizalmat egymásban, de baromi nehéz lesz. Nem tudom megmagyarázni, miért tettem, szerintem nem is tudom, de megcsaltalak Emma az első keserű napokban még itthon, és …
-Tudom. – suttogta halkan a lány.

-Tudod? Honnan tudod?
-Maradjunk annyiban, hogy melletted megtanulja az ember, hogy legyenek apró kis titkai. Szóval, legyen elég, hogy tudom. Elárulod a nevét is?
-Nézd Emma, nem akarom bajba keverni az illetőt, már csak azért sem, mert semmi jelentősége nem volt akkor sem, azóta meg csak egy orbitális nagy hibának látom. És ezt ő is megértette még akkor frissiben. Nem vagyok büszke arra, amit tettem, de hidd el nekem, hogy ha tehetném, kiradíroznám az elmúlt heteket még a memóriámból is. Nagyon összetört, amikor azt hittem, hogy nem akarsz engem. 

-Mint ahogy engem is a te elutasításod. – emelte rá Emma a könnyektől csillogó tekintetét.
Hosszan hallgattak, mint akik nem tudják, hogyan folytassák a beszélgetést. Talán így is volt. Aztán Robert megköszörülte a torkát.
-A baba… mikor tudtad meg, hogy… ?
-Amikor napokig nem jöttél, hazarepültem és a reptéren összeestem. Egy orvos kapott el és magával vitt a kórházba, ahol dolgozik, megvizsgált, aztán közölte azt, amit egy ideje már sejtettem. A francos indiai ilyen tartósan nem csaphatta el a gyomrom.

-És még ebben a helyzetben is úgy döntöttél, hogy megtartod?
-Miért ne? Ő nem tehet semmiről, én pedig reménykedtem, hogy annyira azért talán mégsem vészes a helyzetünk. Ha egyszer előkerülsz, meg fogjuk tudni beszélni. Igaz, akkor még nem sejtettem, hogy te hipp-hopp továbblépsz, és …
-Az nem továbblépés volt Emma, csak egy meggondolatlan este.
-Hát, igazából eléggé ijesztő belegondolni, hogy te hajlamos vagy az ilyesfajta hirtelen alakuló meggondolatlanságokra. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy szavazzak neked bizalmat ezután. Azt hiszem, ezt a dolgot kicsit messzebbről kell kezdenünk, minthogy most a kebledre ölelsz és bocsánatot kérsz. 

-Akkor nem költözöl vissza?
-Még azt hiszem, korai lenne úgy tennünk, mintha nem történt volna semmi, nem?
-De… lehet, hogy igazad van.
A telefon kitartó csengését végül már nem tudták figyelmen kívül hagyni. Robert türelmetlenül belehallózott, majd megmerevedett, aztán jegyzetelni kezdett egy régi ott heverő újság szélére.
-Kösz anya! Igen, sietek! Tudom, ne félj, nem lesz semmi baj!

Lerakta a telefont, aztán Emma kérdő tekintetére elhadarta, amíg egy farmert próbált felhúzni magára.
-Apa infarktust kapott és a Szent Antalba vitték ma délután. Elég rossz állapotban van, mert Elisabeth nem volt otthon, amikor történt. Ha nincs a pánikgomb, lehet, hogy már el is vesztettük volna.
-Elkísérjelek? – kérdezte a lány és Robert látta a tekintetén, hogy őszintén megrendült.
-Igen, köszönöm, az jól esne! De Emma! Kérlek, kapd fel valamelyik ingemet, mert ha anya így meglát, lehet, hogy befektetik a másik ágyra.

*
A kórházban Edithen kívül Elisabeth is ott volt. A nő jól láthatóan állapotos volt, és Robert kicsit megrendülten gondolt rá, hogy a saját gyereke és a mostohatestvére majdnem egyidősek lesznek. Aztán Edith félrevonta és a nyakába borult.
-Oh, istenem! Olyan jó, hogy pont most jöttél vissza. Egyedül nem is tudom, hogy csinálnám végig. Ez a boszorkány alá akar íratni apáddal egy nyilatkozatot arra az esetre, ha apád netán nem élné túl, hogy elismeri a gyerekét. Még nem engedték be hozzá az orvosok, de ott szorongatja a kezében mindenre készen azt az átkozott papírt.

Robertben felrémlett a Jason Donovannal édelgő nő képe és a gyanú a pillanat tört része alatt kapott lángra benne. Talán azért olyan sürgős Elisabethnek az a papír, hogy bebiztosítsa magát, mert a nős Jason aligha fogja vállalni.
Odament hozzá és halkan a fülébe súgta:
-Tedd el a papírokat Liz, és várd ki, hogy megmarad vagy elmegy. Akkor mindenképpen kérheted az apaság megállapítását, pusztán egy dns-vizsgálat kell hozzá, az pedig nem probléma, igaz? 

A nő harciasan felcsillanó szeméből tudta, hogy nem jár messze az igazságtól.
-Ennyire félted az örökségedet, Robert? – kérdezte tőle gúnyosan a nő, miközben a papírokat azért az irattáskába süllyesztette.
-Tévedsz. Az nemcsak az én örökségem, hanem a testvéremé is. Amúgy meg az apám becsületét védem, mert nem akarom, hogy holtában is olyan bolonddá tedd, mint amikor veled több időt töltött, mint a a saját lányával. Biztosan jó ügyvéd vagy Liz, és bárkit becsaphatsz, de a családomat nem engedem. Te is tudod, hogy láttunk benneteket Jasonnel. Ha a dns alapján a féltestvérem, én magam fogom elismerni, de ha nem, nem engedem, hogy hülyét csinálj az apámból. És hidd el, találnék ügyvédet a városban, aki képviselne veled szemben, de szerintem nem akarod te ezt a nyilvánosságot, nem igaz?

A nő indulattól csillogó szemekkel bólintott, aztán felkapta a táskáját és a kijárat felé indult. Edith és a többiek értetlenül néztek utána. Egyedül csak Emma tudta, hogy Robert kiállt az apjáért. Bárcsak a kapcsolatukért is képes lenne ilyen egyértelmű fellépésre!



4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!
Baromi nehéz dolgod van a történettel kapcsolatban! Én a végé miatt csak egy negyed piros pontot adok Robnak, vagy még annyi sem , mert a felét még elhallgatta!! Könyörgöm a spanyol csajt még meg sem említette. Baromi dühös vagyok! Gyáva kukac! :)
A háztartáshoz pedig kitartás! Nem kell mindent megcsinálni, szép lassan! :) Először a betegségből gyógyulj ki, aztán a többi. Az ÁNTSZ nem fog az ajtódba kopogni, hogy miért nem porszívóztál ki! :) Egyébként valaki nincs a közeledben hogy rásózd a feladatok egy részét? ( nem a kutyusra gondoltam :) )
An

csez írta...

Megvárod, hogy kitavaszodjon és új hajtások nőjenek?! XDDD / favágás
Ami történt, megtörtént, nekem mondjuk tetszik a rendbehozáshoz való hozzállása... Bár a spanyol csajszit is lehet egyszerűbb lett volna egy füst alatt letudni...
Ez a hossz pont ideális, ne görnyedj még sokat a gép előtt <3
C-vit.+kamilla ;)
K-P-NÖ

Dóry írta...

Szia!

Az elejétől fogva olvasom a történetet, és nagyon tetszik. Bár az utóbbi időben kicsit lemaradtam, de most én is beteg vagyok, így pihenésképp behoztam a lemaradásomat. :)
Általában szeretek úgy véleményt nyilvánítani a dolgokról, hogy valamilyen egységben látom őket - na meg mikor már úgy nagyon kikívánkozik belőlem -, ezért is írok most, mert jelen pillanatban mindkettő jellemző rám.
Maga a történet kísértetiesen hasonlít a Remember Me filmre, de aztán valahogy mégsem. Mindig meg tud lepni valamivel, amitől élvezetes lesz az olvasás. :)
Mondjuk az idilli hangulat kisiklása annyira nem tetszett, de csak azért, mert reménytelenül happy end függő vagyok, minden más szempontból tökéletesnek találtam a dolgot, hisz nem megy minden olyan egyszerűen... :) Viszont azt még nem teljesen felejtettem el Robnak, hogy nem csak egyszer, hanem másodszor is megcsalta Emmát, ráadásul azt hinné az ember, hogy egy ilyen úton elmélyül az ember, meg elgondolkodik, hogy mit csinált rosszul, ami megjegyzem, meg is történt, na de olyat nem várnánk, hogy még tesz rá egy lapáttal, és összeáll valami ismeretlen csajjal (és még ezt be sem vallotta Emmának - ez egy brutális feketepontot érdemel!)... ja, és emellett meg a szerelme fényképét simogatja éjszakánként... no, ez egy kicsit furcsa volt nekem, de igazán várom, hogy kibékülnek-e, és ha igen, hogyan, miképp? :)
Azért viszont, hogy most így kiállt az apja mellett, Rob kap tőlem egy kövér pirospontot! Még néhány, és talán szemet tudok majd hunyni a korábbi gaztettei felett... ;)

Jobbulást! :)


(U.i.: a fejezetcímbe hiba csúszott!)

zsorzsi írta...

Így a habos sütimre pont jó volt ez a kis kesernyés hangvétel .
Nem tudom ,nekem bejön ennek a fickónak a hozzáállása ,lelkivilága mit tudom én még mi...
Nekem tetszett .
Hogy mondtad Jutka ?Előbb le kell vetkőzni és úgy a kádba.....:)