Velencei olló 3.

A 17. században azonban megint hanyatlásnak indult a város. A bankok túlságosan elterjedtek Európában. A spanyol-indián arany sokfelé nagy vagyonokat eredményezett, hatalmas konkurenciaharc indult. És ekkor jött egy újabb csoda. Valaki, nevét nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a négy dózsével is büszkélkedő Dandolo-család fia, Marco Dandolo lehetett, egy mellékutcában a San Marco tér mögött a Calle del Ridotto 1362. számú házában a Palazzo Dandolo egyik csöppnyi szobájában, kitalálta a ridotto-t („szűkre szabott kisterem”). A kis fagerendás, sötét szobában ugyanis szerencsejáték folyt. Ez a szigorú Habsburg országokban tilos volt, ide jött hát mindenki a szerencséjét kísérteni. 

A 18. század Velencéjében a Köztársaság történelmének legfényesebb nevei már nem tengeri csatákhoz, politikai tettekhez kötődtek, hanem játékbarlangokhoz. És nemcsak látogatói, hanem már tulajdonosai is voltak a tehetős polgárok ezeknek a „ridotto”-knak. Híres volt a másik nagy doge-család leszármazottjának, Alvise Contarininek pazarul berendezett, erotikus képekkel díszített palotája. Ezeken a helyeken a jól fizető vendégek elképesztő kicsapongásokban vehettek részt. A mulatóhelyekké züllött főnemesi palotákhoz hasonlóan minden erkölcsi gátlástól mentes élet zajlott egyes velencei kolostorokban is.  Mindközül a legrosszabb hírű a San Zaccaria volt, a város legősibb zárdája. Ezekbe a rendházakba kerültek a nagycsaládok „fölösleges” leánygyermekei, akiknek a kiházasítása túlságosan feldarabolta volna a családi vagyont. Kárpótlásul cseppet sem apácai lemondásban teltek itt napjaik. Apró arany-kulcsocskájukkal bármikor kiosonhattak a kapun, hogy lovagjaik társaságában töltsenek néhány órát. De magában az elegáns kolostorban sem a megszokott ájtatos csend honolt. Zenekart szerződtettek, mutatványosok szórakoztatták a zárdalakókat és vendégeiket. Ez Casanova Velencéje volt, a tiltott gyümölcsök városa. Újabb bombasiker a város lakóinak kezdeményezései sorában. Ez a velencei hullámvasút: fel a csúcsra, a legmagasabbra, majd zuhanás a völgybe, a legmélyebbre. Majd megint fel a csúcsra. 

A bomlásnak, az élet mohó habzsolásának és az erkölcs nélküli felelőtlenségnek ebben a légkörében született és nőtt fel a 18. század Velencéjének egyik legjellegzetesebb megtestesítője, a nemzetközi hírűvé vált kalandor: Giacomo Casanova. Neve a legtöbb emberben az ellenállhatatlan nőhódító képét idézi fel. Holott a szerelmi kalandozás Casanova életének csak egyik színét adta. Mert a nők csábításától az állami lottóigazgatásig, ógörög eposz fordításától matematikai tanulmányokig, szélhámoskodástól a komoly tudományos kutatásig sok minden belefért ebbe a mozgalmas életbe. Velencében született egy vándorszínészpár gyermekeként. A gyermek nagyanyjának és gyámjának gondozásában nőtt fel. Ez a gyámapa egy velencei nemes volt, meglehetősen könnyelmű férfiú. Ha akkoriban nem tudtak mit kezdeni egy fiúgyermekkel, papnak taníttatták. De már egészen fiatalon rájött, hogy a papi pálya nem neki való. Tizenöt esztendősen letette a jogi vizsgát és úgy nézett ki, egyházjogász lesz. Rómában kereste a szerencséjét, majd katonának állt, megjárta Korfut, de húsz éves korában visszatért Velencébe. A San Samuele templom zenekarában hegedűs lett, de magánházaknál is játszott. Egy ilyen estén hazafelé egy dúsgazdag szenátort éppen akkor ért szélütés, amikor az ifjú Casanova elhaladt mellette. Casanova hazavitte és sikeresen kezelésbe vette. A gazdag nemes pedig örök hálára kötelezve életmentőjének tartotta őt. A szenátor házában otthonra lelt, évekig számolatlanul költötte a pénzét. Amikor azonban összebarátkozott a francia követtel, ez sokak szemében gyanússá tette és árulással vádolták. Letartóztatása után a velencei „ólomkamrák”-ba került. 

Ő volt az egyetlen ember, aki ennek a börtönnek köszönheti hírnevét, hiszen tizennégy hónapnyi fogság után meg tudta csinálni azt, ami még senkinek nem sikerült: megszökött. Száz évig kételkedtek is ebben az emberek, de végül egy szakértő bizottság megállapította, hogy Casanova leírása hiteles, szökése valóban úgy történhetett, ahogy azt könyvében megírta. Párizsba ment, majd Spanyolországba, ahol egy rövid időre ismét börtönbe került és ott újabb hihetetlen teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet.  Cellájában 42 nap alatt írt meg egy háromkötetes tanulmányt. Egy francia tudósnak a Velencei Köztársaságról írt könyvét támadta meg és sorra cáfolta a francia történész állításait. Rendkívüli emlékezőtehetségét bizonyítja, hogy mindehhez semmiféle forrásmunka nem állt rendelkezésére, még vitapartnerének könyve sem. Emlékezetből idézte az állításokat és a cáfoló adatokat is. Sokesztendős bolyongás után ismét visszatérhetett szeretett Velencéjébe, de a hatóságok keserves feltételt szabtak: rendőri szolgálatot kellett vállalnia. Vállalta. Írta a jelentéseket, de sok köszönet nem volt benne. Írásai alapján egyetlen embert sem tartóztattak le.  De aztán megint nem tudott lakatot tenni a szájára és ismét száműzték, immár véglegesen. Egy német gróf nyújtott neki menedéket, csehországi kastélyában könyvtárosként alkalmazta. Ott is halt meg. 

Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban című regényének főhőse, Giacomo Casanova mondja: „Velence nem csak az, aminek látszik. Ki ismeri Velencét? Ott kell születni, hogy ismerhesse az ember. Velence nem csak esős csillogás a szűk utcákon, nem csak a holdfény a kis hidakon. Sokkal több, mint a paloták arany csillogása és a fények visszaverődése a víztükrön. Lelkiállapot, amelyben a szabadság és a büszkeség érzése keveredik a város törékeny sorsa felett érzett melankóliával, amely elhomályosítja a derűs boldogságot.” (márpedig ő csak tudja)

 „Avventuriere onorató”-nak, becsületes kalandornak nevezte magát derűs öngúnnyal a mindig mosolygó Carlo Goldoni, a rokokó Velence másik érdekes alakja. Akárcsak Casanova, Goldoni is az emberek ostobaságából és hibáiból élt, de ő tollhegyre tűzte azokat. Volt ő is pap, ügyvéd, orvos, országutak vándora, de minden útja a színházhoz vezetett. A nagy kortárs, Goethe így nyilatkozott, amikor Velencében megnézte Goldoni egyik darabját: „Végre elmondhatom, hogy láttam egy komédiát! Soha nem volt még részem ilyen élvezetben; az előadás kezdetétől végéig tartó kacagással és ujjongással jelezte a nép, hogy saját magát és az övéit látja igazi valójukban a színpadon.” Komédiáiban mindig fontos szerepet szánt a maszkoknak, ezzel is bizonyítva Velence és az álarcok különleges kapcsolatát. Épp a karneváli lázas forgatag adott jó szökési lehetőséget neki is, amikor 1743-ban adósságai miatt kénytelen volt elhagyni a várost. A haldoklás százada Velencében mocskos volt, bűnös és szép. Tobzódott a léhaság és virágzott a művészet.

A fejlődés megszakadt előbb az 1630-ban pusztító pestis idején, amikor a város lakossága mintegy ötvenezerrel csökkent, majd a tengeri kereskedelemben betöltött szerepének rohamos csökkenésekor, végül a köztársaság 1797-es bukásakor. Az állam előbb összes gyarmatát elvesztette, majd a város behódolt Napóleon előtt, így véget ért az ezeréves Velencei Köztársaság. „A Nagytanács elfogadja az ideiglenes képviseleti kormány felállítására tett javaslatot, amennyiben ez Bonaparte vezénylő tábornok kívánságának megfelel…” (A velencei Nagytanács 1797. május 12-i önfeloszlató határozatából) A rokokó Velence újra a zuhanást élte meg. Jött Napóleon, és elvitt mindent, ami tetszett neki. És sok minden tetszett neki. Ami nem, azt távozása előtt tönkretetette. 

 „új Attilája lehetek Velencének! Hallani sem akarok a velencei szenátusról, állami inkvizítorokról, mindenféle tanácsokról. Nem szövetséget akarok önökkel, nem javaslatokat várok, hanem törvényeket szabok Önöknek.” 

Napóleon lemondatta az utolsó dózsét, majd nem sokkal később a várost az Itáliai Királysághoz csatolta. Bonaparte tábornok végigjátszotta a maga rendezte komédiát. Megszállta a várost, és hagyta, hogy a demokraták néhány hónapig reménytelen erőfeszítésekkel próbálják rendbe hozni a felbomlott Köztársaság életét. Ő már tudta, amit a velenceiek még mindig nem mertek elhinni.  S míg az ideiglenes kormány küzdött a rendetlenséggel, az élelmiszerhiánnyal, a pénzromlással, a súlyos francia követelések teljesítésével, a francia csapatok fosztogatták a várost. Felbecsülhetetlen értékű műkincseket is összecsomagoltak. Elvitték a San Marco négy híres aranyozott bronzlovát, a drágakőszemű Márk-oroszlánt, ötszáz régi értékes kéziratot, a Palota és a templomok legszebb festményeit. Kirabolták és tönkretették templomait. 

A császár bukása után a város 1866-ig osztrák uralom alá került.  A város élő múzeummá vált, amelyet csak múltja tartott életben.  Furcsa módon a város ekkor nem csak politikai értelemben vesztette el egyedülállóságát, éppen ebben az időszakban gyengültek meg a szárnyas oroszlán büszke városának alapjai is. A tenger egyre nagyobb sikerrel hódította vissza magának azt, ami egykor hozzá tartozott. 

Az 1848-as márciusi felkelés hírére Velencében is fegyveres felkelés tört ki. A város 1848-ban ugyanúgy Ferenc József birodalmához tartozott, mint Magyarország. A forradalmi hangulat itt is kiteljesedett, a magyar forradalommal egy időben itt is forradalom tört ki, Daniel Manin vezetésével kikiáltották a Köztársaságot. 1849-ben két vár állott legtovább a felkelők kezén: Komárom Klapka György vezetésével és Velence Daniel Maninnal az élen.  A térparancsnok, Zichy gróf, aki a lemondott kormányzót helyettesítette, olyan szerződésre lépett a felkelőkkel, melynek értelmében a nem olasz ajkú osztrák katonaságot a városból elküldte.  De a felkelés nem volt sikeres, Radetzky marsall hada végül bevonult a városba. A köztársasági csapatok és a lakosok Velencéből sértetlenül távozhattak, 40 radikális politikus kivételével mindenki kegyelmet kapott, és az osztrákok ezt a negyvenet is szökni engedték. De büntetésképpen a várost az osztrák kormány megfosztotta szabadkikötői állásától, a tengerészeti főparancsnokságot pedig Triesztbe helyezték át. Két évvel később azonban újra szabadkikötővé tették és megszüntették az ostromállapotot.  A város 1868-ban került vissza Olaszországhoz.

Az osztrák uralom, ahogy William Dean Howells amerikai konzul fogalmazott, „az elkerülhetetlen nemzetközi szerelmek” ideje volt. Sok osztrák hivatalnok házasodott össze elszegényedett patríciusok lányával, és telepedett le Velencében. Míg a hódítás tönkretette a nemességet, épp ez volt, ami megmentette Velencét az utókor számára. A helyi arisztokrácia elszegényedett, és nem tudott pénzelni egy olyan nagyszabású városrendezési programot, amely sok európai nagyváros képét jóvátehetetlenül elcsúfította.

A második világháborút, amikor oly sok történelmi várost bombák pusztítottak, Velence sértetlenül vészelte át, köszönhetően annak, hogy mind a németek, mind a szövetségesek védett városnak nyilvánították.

„Mi mindig és mindent szabálytalanul csináltunk. Pontosabban kifejezve: új és merész szabályokat fedeztünk fel, amikor mások kitaposott utakon botorkáltak, lassan és nehézkesen. Csak egyszer nem jártunk elől, egyszer maradtunk le végzetesen a fejlődésből: a 16. század elején. Nem ismertük fel az Újvilág felfedezésének és az új tengeri utaknak a jelentőségét. De ezt a tévedést azután nem lehetett többé jóvátenni.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)

 „Uralkodott a kincsekkel tele Kelet fölött s Nyugat védője volt; Velence senkinek meg nem hajolt, nemes sarj volt, Szabadság gyermeke.”(William Wordsworth: A Velencei Köztársaság halálára – Radnóti Miklós fordítása)

„Mindenki egyet akart: hogy Velence neve örökre eltöröltessék.” – Rafaino Caresin, velencei nagykancellár

 „Azóta Velencében csönd van. Csönd, szépség, lassú enyészet és mégis örökkévalóság. … Az emberek nem fogják elfeledni, hogy ezeken a szigeteken egyszer megvetette lábát egy nép, és élt itt másfél ezer évig. Okosak voltak a velenceiek, de vakok is néha. Jót is tettek, gonoszak is voltak. Nagyszerűt alkottak és kicsinyeskedtek. Teremtettek egy világot, és elmaradtak a világtól. Hősiesség és gyávaság, korhadás és erő, fények és szenny, ezerféle szín festette tarkára történelmüket. Emberek voltak: éltek.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)

Velencének ipara nem volt, kereskedelme régen megszűnt, bankárai Milánóba költöztek, itt csak a lakatlan paloták maradtak és az enyészet. Ekkor valaki megint gondolt egy merészet.

Az 1890-es években megszületett a gondolat, hogy Velence legyen a nászutasoké. A romantikus párok, az érzelmes kirándulások helyszíne. A város újra feljutott a csúcsra, minden megelevenedett. A századfordulóra Velence a szerelem, a romantika, a nászút városa lett; az egész világ arra vágyott, hogy láthassa szépségét, érezhesse hangulatát. A II. világháború után ez a rajongás a város iránt már olyan méreteket öltött, mely a létét veszélyezteti. Közeledni látszott az újabb hullámvölgy, elterjedt, hogy a város süllyed, hogy Velencét megölte a 20. század. És ekkor újabb csoda következett. A világ felébredt: „Mentsük meg Velencét, mentsük meg a legendát!” És a munkálatok valóban folynak. Amikor egy nagy épület restaurálásához fognak, a felújítás munkálatait életnagyságú fotóval fedik el. Ez is velencei gondolat. Messziről olyan, mintha a palota máris megújulva állna. Mert Velence nem ismer lehetetlent.

„Velencéről nagyon sokan írtak már. Elolvasva a városról szóló tengernyi irodalmat, meglepő lehet, hogy nem mindenki lelkesedik fenntartás nélkül az Adria Királynője, a Serenissima iránt. Capek például egyenesen a sznobok és nászutasok ömlengése folytán híressé vált városként említi.  Aztán ha az utazó vonattal megérkezik a Santa Lucia pályaudvarra és szembenéz a lépcsők alján lusta hullámokat vető Canal Grandéval és csak issza magába a látványt… egész egyszerűen nem érti Capeket. Már a vonaton megérinti az utazót az elsuhanó városkák muzsikáló neve: Montfalcone, Portogruaro, Latisana… hogy lehetne itt csúnya valami, amikor még a városok és utcák nevei is zenélnek! „ (Gyenge István)

Nem lehet véletlen, hogy már az I. világháborúban is mindkét szemben álló fél kímélte ezt a várost, tekintve mérhetetlen kincseit.  Mi lehet a Velencével szemben vádként emlegetett cicomázottság?  Hiszen ez Tintoretto, Canaletto és Vivaldi városa! Hemingway így írt róla:

„Itt kéne élnem. A nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig a városban sétálhatnék, s mindennap megnézném a Tintorettókat az Accademiában, olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen főzhetne nekem a háziasszonyom is.”  

Aki megszereti ezt a várost, könnyen elképzeli magát benne, amint otthonként gondol rá. Ehhez azonban, a város megismeréséhez, le kell szállni a műemlékek évszázados patinájával bevont magasából, s a kis utcák és terecskék levegőjébe kell beleszimatolni. Félhomályos kapualjakban kell a múltat megragadni és a kora reggeli piaci nyüzsgésben a mát.  Mert a leglényegesebb elem, amely összekapcsolja a múltat a jelennel, érthetővé teszi a tényeket: az ember. Nélkülük valóban halott kő a rom, érthetetlen hivalkodás a palota. Az ember az, aki mindenre magyarázatot adhat. Akár a múlt embere. 

„A velenceieknek sajátos új emberfajtává kellett alakulnia, ahogy magát Velencét is csakis önmagához lehet mérni. A kígyózva kanyargó nagy kanális a világ bármely utcájával fölveszi a versenyt, s a Szent Márk tér előtti térség is páratlan: arra a hatalmas víztükörre gondolok, melyet innenső felén félhold formában fog körül a tulajdonképpeni Velence.” – írta Goethe itáliai utazása során

Amikor kora reggel a Rialto melletti halpiacra kimegy az ember, a kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak, sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömegét láthatta annak idején Bellini, Tiziano vagy akár a mi átutazó Janus Pannoniusunk is. Van valami soha el nem múló ezekben a jelenetekben, elleshetünk néhány pillanatot, amit ez az évezreden át hagyománytisztelő város a múltjából megőrzött.  Ebben a városban nincsenek titkok, mindenki tud mindenkiről mindent. Ugyanakkor Velence a titkok városa. Micsoda ellentmondás! 

„Leginkább egy mozgó labirintusra emlékeztet, ahol az utcák egyformának tűnnek, de nem azok, ahol az ember indulhat ugyanonnan és érkezhet ugyanoda nap mint nap, de az útvonal sosem lesz ugyanaz. Csatornák mögött újabb csatornák rejtőznek, sikátorok szelik át az utat, aztán cikkcakkban mennek tovább, úgyhogy bármit csinálsz is, életed végéig nem fogod tudni, hol jársz. Ha valahova menni akarsz, mindig bőven hagyj időt és készülj fel rá, hogy más úton jutsz oda, vagy hogy valami tervbe nem vettet is csinálsz, ha már arra jársz” (Jeanette Winterson: A szenvedély) 

Mintha ördögi körben mozogna az utazó, az utcák elrendezésének útvesztőszerűsége gyakran megtréfálja a turistákat. Érdekes, hogy Freud A kísérteties című tanulmányában épp az „itáliai kisvárosok” utcáival kapcsolatos emlékeire hivatkozik. Mintha csak Velencéről beszélne. És ugyanez a közelség, ugyanez a kusza háló, a már-már elviselhetetlenül szűk terek adják meghittségét is. Itt az ember úgy érzi magát, „mint aki végre hazaérkezett”.

  „Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg tudta érinteni a két szemben lévő házsort, a hallgató, nagyablakos házakat, amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek. Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.” (Szerb Antal: Utas és holdvilág)

„Első itteni estémen, a pályaudvar előtti lépcsőn üldögélve figyeltem egy férfit, aki a hajómegállóban a csónakosokat szórakoztatta. Egy talicskán hatalmas kőtömböt tolt, majd hangos szóval hívta a járókelőket, hogy nézzék meg, amint a hatalmas kőtömböt felemeli. Rövidesen össze is gyűlt vagy ötven ember. Emberünk ekkor közölte, hogy máris felemeli a követ, de persze nem ingyen. A mulatságért fizetni kell. Körbejárt egy kalappal és minden adakozó esetében bekiabálta az adományozott összeget. Majd megszámolta az összegyűlt pénzt és méltatlankodva közölte, hogy ez bizony nagyon kevés. Amikor nem akadt újabb adományozó, térdre vetette magát, verte a mellét, tanúnak hívta a Madonnát az emberek szívtelenségét példázva. Volt, aki elment, újak jöttek, és így mindig hullt néhány pénzdarab a kalapba. Emberünk megdicsérte az adakozót, példaként állítva a többiek elé, és tovább harsogta saját sanyarú sorsát. Persze, a követ fel fogja emelni, de hát ez az összegyűlt pénz mennyiségétől függ, közölte. Igazi commedia dell’arte volt. Ez az ember egy koldus. De nem egyszerűen kéreget, nyújt is valamit az adományért. És senki nem sajnálja az érméket, amit a kalapjába dob. „ (Gyenge István: Igaz mesék Velencéről c. írása nyomán) 

(Alessia fotója) A mindenütt jelenlevő víz olyanfajta játékot játszik az érzékeinkkel, mint a gyertyafény. Elandalít, kontúrokat emel ki és mos el, a romlás nyomait feloldja és megszépíti. Velencében minden a vízre épült. A víz azonban nemcsak alattunk van, zaja, szaga, látványa belénk ivódott. Velencében az élet minden vonatkozásában a víztől függ, de bonyolult szövetében könnyen elveszünk. A lagúnák nem igazodnak valamiféle geometrikus rendszerhez, mert kanyargós alakzatukat a természetnek, a zátonyok között kimaradt területeknek köszönhetik. Élvezzük a bolyongást a középkori város rendetlen utcarendszerében és az elveszéssel járó izgalom csak fokozza az élményt.

Az elveszés másik módja sem ismeretlen Velencében. Ez pedig nem más, mint a… szerelem. Lord Byron például, válása után három évre velencei lakos lett. Egy idő után hölgy-kalandjairól fecsegtek mindenfelé a gondolások.  Byron megérkezése után gyorsan kitapasztalta a viszonyokat és megállapította, hogy Velencében az a társaságbeli hölgy számít kissé szabadosnak, akinek kettőnél több szeretője van. Továbbá azt is, hogy a jó nők sosem a főrendiek között találhatók. Ez utóbbi észrevételt aztán Teresa Guiccioli grófnő személye cáfolta meg – igen alaposan – akitől később egy gálánsan erotikus ajándékot kapott: kis gyémánt szelencében néhány intim szőrszállal emlékeztette közös boldogságuk legforróbb pillanataira. A nevezetes rím így érthető igazán: szelence – Velence.