A 17. században azonban megint hanyatlásnak indult a város.
A bankok túlságosan elterjedtek Európában. A spanyol-indián arany sokfelé nagy
vagyonokat eredményezett, hatalmas konkurenciaharc indult. És ekkor jött egy
újabb csoda. Valaki, nevét nem tudjuk, csak sejtjük, hogy a négy dózsével is
büszkélkedő Dandolo-család fia, Marco Dandolo lehetett, egy mellékutcában a San
Marco tér mögött a Calle del Ridotto 1362. számú házában a Palazzo Dandolo
egyik csöppnyi szobájában, kitalálta a ridotto-t („szűkre szabott kisterem”). A
kis fagerendás, sötét szobában ugyanis szerencsejáték folyt. Ez a szigorú
Habsburg országokban tilos volt, ide jött hát mindenki a szerencséjét
kísérteni.
A 18. század Velencéjében a Köztársaság történelmének
legfényesebb nevei már nem tengeri csatákhoz, politikai tettekhez kötődtek,
hanem játékbarlangokhoz. És nemcsak látogatói, hanem már tulajdonosai is voltak
a tehetős polgárok ezeknek a „ridotto”-knak. Híres volt a másik nagy
doge-család leszármazottjának, Alvise Contarininek pazarul berendezett,
erotikus képekkel díszített palotája. Ezeken a helyeken a jól fizető vendégek
elképesztő kicsapongásokban vehettek részt. A mulatóhelyekké züllött főnemesi
palotákhoz hasonlóan minden erkölcsi gátlástól mentes élet zajlott egyes
velencei kolostorokban is. Mindközül a
legrosszabb hírű a San Zaccaria volt, a város legősibb zárdája. Ezekbe a
rendházakba kerültek a nagycsaládok „fölösleges” leánygyermekei, akiknek a
kiházasítása túlságosan feldarabolta volna a családi vagyont. Kárpótlásul cseppet
sem apácai lemondásban teltek itt napjaik. Apró arany-kulcsocskájukkal bármikor
kiosonhattak a kapun, hogy lovagjaik társaságában töltsenek néhány órát. De
magában az elegáns kolostorban sem a megszokott ájtatos csend honolt. Zenekart
szerződtettek, mutatványosok szórakoztatták a zárdalakókat és vendégeiket. Ez
Casanova Velencéje volt, a tiltott gyümölcsök városa. Újabb bombasiker a város
lakóinak kezdeményezései sorában. Ez a velencei hullámvasút: fel a csúcsra, a
legmagasabbra, majd zuhanás a völgybe, a legmélyebbre. Majd megint fel a
csúcsra.
A bomlásnak, az élet mohó habzsolásának és az erkölcs
nélküli felelőtlenségnek ebben a légkörében született és nőtt fel a 18. század
Velencéjének egyik legjellegzetesebb megtestesítője, a nemzetközi hírűvé vált
kalandor: Giacomo Casanova. Neve a legtöbb emberben az ellenállhatatlan
nőhódító képét idézi fel. Holott a szerelmi kalandozás Casanova életének csak
egyik színét adta. Mert a nők csábításától az állami lottóigazgatásig, ógörög
eposz fordításától matematikai tanulmányokig, szélhámoskodástól a komoly
tudományos kutatásig sok minden belefért ebbe a mozgalmas életbe. Velencében
született egy vándorszínészpár gyermekeként. A gyermek nagyanyjának és
gyámjának gondozásában nőtt fel. Ez a gyámapa egy velencei nemes volt,
meglehetősen könnyelmű férfiú. Ha akkoriban nem tudtak mit kezdeni egy
fiúgyermekkel, papnak taníttatták. De már egészen fiatalon rájött, hogy a papi
pálya nem neki való. Tizenöt esztendősen letette a jogi vizsgát és úgy nézett
ki, egyházjogász lesz. Rómában kereste a szerencséjét, majd katonának állt,
megjárta Korfut, de húsz éves korában visszatért Velencébe. A San Samuele
templom zenekarában hegedűs lett, de magánházaknál is játszott. Egy ilyen estén
hazafelé egy dúsgazdag szenátort éppen akkor ért szélütés, amikor az ifjú
Casanova elhaladt mellette. Casanova hazavitte és sikeresen kezelésbe vette. A
gazdag nemes pedig örök hálára kötelezve életmentőjének tartotta őt. A szenátor
házában otthonra lelt, évekig számolatlanul költötte a pénzét. Amikor azonban
összebarátkozott a francia követtel, ez sokak szemében gyanússá tette és
árulással vádolták. Letartóztatása után a velencei „ólomkamrák”-ba került.
Ő volt az egyetlen ember, aki ennek a börtönnek köszönheti
hírnevét, hiszen tizennégy hónapnyi fogság után meg tudta csinálni azt, ami még
senkinek nem sikerült: megszökött. Száz évig kételkedtek is ebben az emberek,
de végül egy szakértő bizottság megállapította, hogy Casanova leírása hiteles,
szökése valóban úgy történhetett, ahogy azt könyvében megírta. Párizsba ment,
majd Spanyolországba, ahol egy rövid időre ismét börtönbe került és ott újabb
hihetetlen teljesítménnyel hívta fel magára a figyelmet. Cellájában 42 nap alatt írt meg egy
háromkötetes tanulmányt. Egy francia tudósnak a Velencei Köztársaságról írt
könyvét támadta meg és sorra cáfolta a francia történész állításait. Rendkívüli
emlékezőtehetségét bizonyítja, hogy mindehhez semmiféle forrásmunka nem állt
rendelkezésére, még vitapartnerének könyve sem. Emlékezetből idézte az
állításokat és a cáfoló adatokat is. Sokesztendős bolyongás után ismét
visszatérhetett szeretett Velencéjébe, de a hatóságok keserves feltételt
szabtak: rendőri szolgálatot kellett vállalnia. Vállalta. Írta a jelentéseket,
de sok köszönet nem volt benne. Írásai alapján egyetlen embert sem tartóztattak
le. De aztán megint nem tudott lakatot
tenni a szájára és ismét száműzték, immár véglegesen. Egy német gróf nyújtott
neki menedéket, csehországi kastélyában könyvtárosként alkalmazta. Ott is halt
meg.
Márai Sándor: Vendégjáték Bolzanóban című regényének főhőse,
Giacomo Casanova mondja: „Velence nem
csak az, aminek látszik. Ki ismeri Velencét? Ott kell születni, hogy ismerhesse
az ember. Velence nem csak esős csillogás a szűk utcákon, nem csak a holdfény a
kis hidakon. Sokkal több, mint a paloták arany csillogása és a fények
visszaverődése a víztükrön. Lelkiállapot, amelyben a szabadság és a büszkeség
érzése keveredik a város törékeny sorsa felett érzett melankóliával, amely
elhomályosítja a derűs boldogságot.” (márpedig ő csak tudja)
„Avventuriere
onorató”-nak, becsületes kalandornak nevezte magát derűs öngúnnyal a mindig
mosolygó Carlo Goldoni, a rokokó Velence másik érdekes alakja. Akárcsak
Casanova, Goldoni is az emberek ostobaságából és hibáiból élt, de ő tollhegyre
tűzte azokat. Volt ő is pap, ügyvéd, orvos, országutak vándora, de minden útja
a színházhoz vezetett. A nagy kortárs, Goethe így nyilatkozott, amikor
Velencében megnézte Goldoni egyik darabját: „Végre elmondhatom, hogy láttam egy
komédiát! Soha nem volt még részem ilyen élvezetben; az előadás kezdetétől
végéig tartó kacagással és ujjongással jelezte a nép, hogy saját magát és az
övéit látja igazi valójukban a színpadon.” Komédiáiban mindig fontos szerepet
szánt a maszkoknak, ezzel is bizonyítva Velence és az álarcok különleges
kapcsolatát. Épp a karneváli lázas forgatag adott jó szökési lehetőséget neki
is, amikor 1743-ban adósságai miatt kénytelen volt elhagyni a várost. A
haldoklás százada Velencében mocskos volt, bűnös és szép. Tobzódott a léhaság
és virágzott a művészet.
A fejlődés megszakadt előbb az 1630-ban pusztító pestis
idején, amikor a város lakossága mintegy ötvenezerrel csökkent, majd a tengeri
kereskedelemben betöltött szerepének rohamos csökkenésekor, végül a köztársaság
1797-es bukásakor. Az állam előbb összes gyarmatát elvesztette, majd a város
behódolt Napóleon előtt, így véget ért az ezeréves Velencei Köztársaság. „A Nagytanács elfogadja az ideiglenes
képviseleti kormány felállítására tett javaslatot, amennyiben ez Bonaparte
vezénylő tábornok kívánságának megfelel…” (A velencei Nagytanács 1797.
május 12-i önfeloszlató határozatából) A rokokó Velence újra a zuhanást élte
meg. Jött Napóleon, és elvitt mindent, ami tetszett neki. És sok minden
tetszett neki. Ami nem, azt távozása előtt tönkretetette.
„új Attilája lehetek Velencének! Hallani sem akarok a velencei
szenátusról, állami inkvizítorokról, mindenféle tanácsokról. Nem szövetséget
akarok önökkel, nem javaslatokat várok, hanem törvényeket szabok Önöknek.”
Napóleon lemondatta az utolsó dózsét, majd nem sokkal később
a várost az Itáliai Királysághoz csatolta. Bonaparte tábornok végigjátszotta a
maga rendezte komédiát. Megszállta a várost, és hagyta, hogy a demokraták
néhány hónapig reménytelen erőfeszítésekkel próbálják rendbe hozni a felbomlott
Köztársaság életét. Ő már tudta, amit a velenceiek még mindig nem mertek
elhinni. S míg az ideiglenes kormány
küzdött a rendetlenséggel, az élelmiszerhiánnyal, a pénzromlással, a súlyos
francia követelések teljesítésével, a francia csapatok fosztogatták a várost.
Felbecsülhetetlen értékű műkincseket is összecsomagoltak. Elvitték a San Marco
négy híres aranyozott bronzlovát, a drágakőszemű Márk-oroszlánt, ötszáz régi
értékes kéziratot, a Palota és a templomok legszebb festményeit. Kirabolták és
tönkretették templomait.
A császár bukása után a város 1866-ig osztrák uralom
alá került. A város élő múzeummá vált,
amelyet csak múltja tartott életben.
Furcsa módon a város ekkor nem csak politikai értelemben vesztette el
egyedülállóságát, éppen ebben az időszakban gyengültek meg a szárnyas oroszlán
büszke városának alapjai is. A tenger egyre nagyobb sikerrel hódította vissza
magának azt, ami egykor hozzá tartozott.
Az 1848-as márciusi felkelés hírére Velencében is fegyveres
felkelés tört ki. A város 1848-ban ugyanúgy Ferenc József birodalmához
tartozott, mint Magyarország. A forradalmi hangulat itt is kiteljesedett, a
magyar forradalommal egy időben itt is forradalom tört ki, Daniel Manin
vezetésével kikiáltották a Köztársaságot. 1849-ben két vár állott legtovább a
felkelők kezén: Komárom Klapka György vezetésével és Velence Daniel Maninnal az
élen. A térparancsnok, Zichy gróf, aki a
lemondott kormányzót helyettesítette, olyan szerződésre lépett a felkelőkkel,
melynek értelmében a nem olasz ajkú osztrák katonaságot a városból
elküldte. De a felkelés nem volt
sikeres, Radetzky marsall hada végül bevonult a városba. A köztársasági
csapatok és a lakosok Velencéből sértetlenül távozhattak, 40 radikális
politikus kivételével mindenki kegyelmet kapott, és az osztrákok ezt a
negyvenet is szökni engedték. De büntetésképpen a várost az osztrák kormány
megfosztotta szabadkikötői állásától, a tengerészeti főparancsnokságot pedig
Triesztbe helyezték át. Két évvel később azonban újra szabadkikötővé tették és
megszüntették az ostromállapotot. A
város 1868-ban került vissza Olaszországhoz.
Az osztrák uralom, ahogy William Dean Howells amerikai
konzul fogalmazott, „az elkerülhetetlen nemzetközi szerelmek” ideje volt. Sok
osztrák hivatalnok házasodott össze elszegényedett patríciusok lányával, és
telepedett le Velencében. Míg a hódítás tönkretette a nemességet, épp ez volt,
ami megmentette Velencét az utókor számára. A helyi arisztokrácia
elszegényedett, és nem tudott pénzelni egy olyan nagyszabású városrendezési
programot, amely sok európai nagyváros képét jóvátehetetlenül elcsúfította.
A második világháborút, amikor oly sok történelmi várost
bombák pusztítottak, Velence sértetlenül vészelte át, köszönhetően annak, hogy
mind a németek, mind a szövetségesek védett városnak nyilvánították.
„Mi mindig és mindent
szabálytalanul csináltunk. Pontosabban kifejezve: új és merész szabályokat
fedeztünk fel, amikor mások kitaposott utakon botorkáltak, lassan és
nehézkesen. Csak egyszer nem jártunk elől, egyszer maradtunk le végzetesen a
fejlődésből: a 16. század elején. Nem ismertük fel az Újvilág felfedezésének és
az új tengeri utaknak a jelentőségét. De ezt a tévedést azután nem lehetett
többé jóvátenni.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)
„Uralkodott a kincsekkel tele Kelet fölött s Nyugat védője volt; Velence
senkinek meg nem hajolt, nemes sarj volt, Szabadság gyermeke.”(William
Wordsworth: A Velencei Köztársaság halálára – Radnóti Miklós fordítása)
„Mindenki egyet akart:
hogy Velence neve örökre eltöröltessék.” – Rafaino Caresin, velencei
nagykancellár
„Azóta Velencében csönd van. Csönd, szépség,
lassú enyészet és mégis örökkévalóság. … Az emberek nem fogják elfeledni, hogy
ezeken a szigeteken egyszer megvetette lábát egy nép, és élt itt másfél ezer
évig. Okosak voltak a velenceiek, de vakok is néha. Jót is tettek, gonoszak is
voltak. Nagyszerűt alkottak és kicsinyeskedtek. Teremtettek egy világot, és
elmaradtak a világtól. Hősiesség és gyávaság, korhadás és erő, fények és
szenny, ezerféle szín festette tarkára történelmüket. Emberek voltak: éltek.”
(Erdődy S. A szárnyas oroszlán)
Velencének ipara nem volt, kereskedelme régen megszűnt,
bankárai Milánóba költöztek, itt csak a lakatlan paloták maradtak és az
enyészet. Ekkor valaki megint gondolt egy merészet.
Az 1890-es években megszületett a gondolat, hogy Velence
legyen a nászutasoké. A romantikus párok, az érzelmes kirándulások helyszíne. A
város újra feljutott a csúcsra, minden megelevenedett. A századfordulóra
Velence a szerelem, a romantika, a nászút városa lett; az egész világ arra
vágyott, hogy láthassa szépségét, érezhesse hangulatát. A II. világháború után
ez a rajongás a város iránt már olyan méreteket öltött, mely a létét veszélyezteti.
Közeledni látszott az újabb hullámvölgy, elterjedt, hogy a város süllyed, hogy
Velencét megölte a 20. század. És ekkor újabb csoda következett. A világ
felébredt: „Mentsük meg Velencét, mentsük meg a legendát!” És a munkálatok
valóban folynak. Amikor egy nagy épület restaurálásához fognak, a felújítás
munkálatait életnagyságú fotóval fedik el. Ez is velencei gondolat. Messziről
olyan, mintha a palota máris megújulva állna. Mert Velence nem ismer
lehetetlent.
„Velencéről nagyon
sokan írtak már. Elolvasva a városról szóló tengernyi irodalmat, meglepő lehet,
hogy nem mindenki lelkesedik fenntartás nélkül az Adria Királynője, a
Serenissima iránt. Capek például egyenesen a sznobok és nászutasok ömlengése
folytán híressé vált városként említi.
Aztán ha az utazó vonattal megérkezik a Santa Lucia pályaudvarra és
szembenéz a lépcsők alján lusta hullámokat vető Canal Grandéval és csak issza
magába a látványt… egész egyszerűen nem érti Capeket. Már a vonaton megérinti
az utazót az elsuhanó városkák muzsikáló neve: Montfalcone, Portogruaro,
Latisana… hogy lehetne itt csúnya valami, amikor még a városok és utcák nevei
is zenélnek! „ (Gyenge István)
Nem lehet véletlen, hogy már az I. világháborúban is mindkét
szemben álló fél kímélte ezt a várost, tekintve mérhetetlen kincseit. Mi lehet a Velencével szemben vádként
emlegetett cicomázottság? Hiszen ez
Tintoretto, Canaletto és Vivaldi városa! Hemingway így írt róla:
„Itt kéne élnem. A
nyugdíjamból jól ki is jönnék. Nem a Grittiben. Egy olyasféle ház valamelyik
szobájában, a víz mellett, ahol a csónakok járnak. Délelőtt olvashatnék, ebédig
a városban sétálhatnék, s mindennap megnézném a Tintorettókat az Accademiában,
olcsó és jó kis fogadókban étkezhetnék a piac mögött, vagy esténként éppen
főzhetne nekem a háziasszonyom is.”
Aki megszereti ezt a várost, könnyen elképzeli magát benne,
amint otthonként gondol rá. Ehhez azonban, a város megismeréséhez, le kell
szállni a műemlékek évszázados patinájával bevont magasából, s a kis utcák és
terecskék levegőjébe kell beleszimatolni. Félhomályos kapualjakban kell a
múltat megragadni és a kora reggeli piaci nyüzsgésben a mát. Mert a leglényegesebb elem, amely
összekapcsolja a múltat a jelennel, érthetővé teszi a tényeket: az ember.
Nélkülük valóban halott kő a rom, érthetetlen hivalkodás a palota. Az ember az,
aki mindenre magyarázatot adhat. Akár a múlt embere.
„A velenceieknek
sajátos új emberfajtává kellett alakulnia, ahogy magát Velencét is csakis
önmagához lehet mérni. A kígyózva kanyargó nagy kanális a világ bármely
utcájával fölveszi a versenyt, s a Szent Márk tér előtti térség is páratlan:
arra a hatalmas víztükörre gondolok, melyet innenső felén félhold formában fog
körül a tulajdonképpeni Velence.” – írta Goethe itáliai utazása során
Amikor kora reggel a Rialto melletti halpiacra kimegy az
ember, a kiabáló árusok, alkudozó háziasszonyok, sással bélelt kosarak,
sürgölődő halászbárkák, halak, rákok, kagylók tömegét láthatta annak idején
Bellini, Tiziano vagy akár a mi átutazó Janus Pannoniusunk is. Van valami soha
el nem múló ezekben a jelenetekben, elleshetünk néhány pillanatot, amit ez az
évezreden át hagyománytisztelő város a múltjából megőrzött. Ebben a városban nincsenek titkok, mindenki
tud mindenkiről mindent. Ugyanakkor Velence a titkok városa. Micsoda ellentmondás!
„Leginkább egy mozgó
labirintusra emlékeztet, ahol az utcák egyformának tűnnek, de nem azok, ahol az
ember indulhat ugyanonnan és érkezhet ugyanoda nap mint nap, de az útvonal
sosem lesz ugyanaz. Csatornák mögött újabb csatornák rejtőznek, sikátorok
szelik át az utat, aztán cikkcakkban mennek tovább, úgyhogy bármit csinálsz is,
életed végéig nem fogod tudni, hol jársz. Ha valahova menni akarsz, mindig
bőven hagyj időt és készülj fel rá, hogy más úton jutsz oda, vagy hogy valami
tervbe nem vettet is csinálsz, ha már arra jársz” (Jeanette Winterson: A
szenvedély)
Mintha ördögi körben mozogna az utazó, az utcák
elrendezésének útvesztőszerűsége gyakran megtréfálja a turistákat. Érdekes,
hogy Freud A kísérteties című tanulmányában épp az „itáliai kisvárosok”
utcáival kapcsolatos emlékeire hivatkozik. Mintha csak Velencéről beszélne. És
ugyanez a közelség, ugyanez a kusza háló, a már-már elviselhetetlenül szűk
terek adják meghittségét is. Itt az ember úgy érzi magát, „mint aki végre
hazaérkezett”.
„Ha kinyújtotta két karját, egyszerre meg
tudta érinteni a két szemben lévő házsort, a hallgató, nagyablakos házakat,
amelyek mögött úgy gondolta, titokzatos intenzív olasz életek szenderegnek.
Olyan közel, hogy szinte indiszkréció ezeken az utcákon járni éjszaka.”
(Szerb Antal: Utas és holdvilág)
„Első itteni estémen,
a pályaudvar előtti lépcsőn üldögélve figyeltem egy férfit, aki a
hajómegállóban a csónakosokat szórakoztatta. Egy talicskán hatalmas kőtömböt
tolt, majd hangos szóval hívta a járókelőket, hogy nézzék meg, amint a hatalmas
kőtömböt felemeli. Rövidesen össze is gyűlt vagy ötven ember. Emberünk ekkor
közölte, hogy máris felemeli a követ, de persze nem ingyen. A mulatságért
fizetni kell. Körbejárt egy kalappal és minden adakozó esetében bekiabálta az
adományozott összeget. Majd megszámolta az összegyűlt pénzt és méltatlankodva
közölte, hogy ez bizony nagyon kevés. Amikor nem akadt újabb adományozó, térdre
vetette magát, verte a mellét, tanúnak hívta a Madonnát az emberek
szívtelenségét példázva. Volt, aki elment, újak jöttek, és így mindig hullt
néhány pénzdarab a kalapba. Emberünk megdicsérte az adakozót, példaként állítva
a többiek elé, és tovább harsogta saját sanyarú sorsát. Persze, a követ fel
fogja emelni, de hát ez az összegyűlt pénz mennyiségétől függ, közölte. Igazi
commedia dell’arte volt. Ez az ember egy koldus. De nem egyszerűen kéreget,
nyújt is valamit az adományért. És senki nem sajnálja az érméket, amit a
kalapjába dob. „ (Gyenge István: Igaz mesék Velencéről c. írása nyomán)
(Alessia fotója) A mindenütt jelenlevő víz olyanfajta játékot játszik az
érzékeinkkel, mint a gyertyafény. Elandalít, kontúrokat emel ki és mos el, a
romlás nyomait feloldja és megszépíti. Velencében minden a vízre épült. A víz
azonban nemcsak alattunk van, zaja, szaga, látványa belénk ivódott. Velencében
az élet minden vonatkozásában a víztől függ, de bonyolult szövetében könnyen
elveszünk. A lagúnák nem igazodnak valamiféle geometrikus rendszerhez, mert
kanyargós alakzatukat a természetnek, a zátonyok között kimaradt területeknek
köszönhetik. Élvezzük a bolyongást a középkori város rendetlen utcarendszerében
és az elveszéssel járó izgalom csak fokozza az élményt.
Az elveszés másik módja sem ismeretlen Velencében. Ez pedig
nem más, mint a… szerelem. Lord Byron például, válása után három évre velencei
lakos lett. Egy idő után hölgy-kalandjairól fecsegtek mindenfelé a
gondolások. Byron megérkezése után
gyorsan kitapasztalta a viszonyokat és megállapította, hogy Velencében az a
társaságbeli hölgy számít kissé szabadosnak, akinek kettőnél több szeretője
van. Továbbá azt is, hogy a jó nők sosem a főrendiek között találhatók. Ez
utóbbi észrevételt aztán Teresa Guiccioli grófnő személye cáfolta meg – igen
alaposan – akitől később egy gálánsan erotikus ajándékot kapott: kis gyémánt
szelencében néhány intim szőrszállal emlékeztette közös boldogságuk legforróbb
pillanataira. A nevezetes rím így érthető igazán: szelence – Velence.
1 megjegyzés:
Szeretem, ahogy írsz.
Okosodok a reggeli ébresztő kávèim mellett.
Érzem, hogy az az egy nap 18 évesen Velencében semmi nem volt.
De egyenlőre nincs rajtam a csomagolhatnék mégsem.... ;)
Erről viszont tuti nem Te tehetsz! <3
Köszi-puszi
Megjegyzés küldése