Velencei hajnalok
„Ájult alvás az első
héten – az otthon hagyott munkás év lassan ködbe veszett, cserébe az egész
napos gyaloglások, a zsúfolt látványtömeg, a tenger, a nap, a szél, a
hullámverés-zaj, a meleg, az illatsokaság súlya nőtt, és színes, végtelen
ólomüveg-éjszakákat rótt rám, s ezen a hajnalonta százával megkonduló harangok
zengése sem üthetett rést. Aludtam, és vártam, hogy egyszer mégis felébredjek
korán, akkor, amikor a fény születik, és lássam a várost, ahogy még sosem.
Kettesben Velencével, a hiúságok hiúsága…
De megtörtént.
Egyszer, egy éjjel, kinyitottam a szememet, és nem hallottam semmit, sem a
kockaköveken kopogó kerekes kofferok zaját, sem a szüntelen, intenzív emberi
zsongást, sem a harangokat. Az ablakon át kibámultam az éjszakába, a tetőkre és
a buján burjánzó tetőkertekre, amelyeket eleven árnyakkal népesített be a
fakuló holdfény és lengedező sós szél. Most már volt egy hang, magányos,
töredezett csobogás, a ház előtti kis téren álló sárkányfejes ivókút zaja,
olyan hangos a nagy csöndben, hogy szinte bántóan hatott. Egyre csak folyt a
víz, kisértetiesen, hiábavalóan, ahogy a forgalmi lámpák villognak éjszaka egy
néptelen útkereszteződésben. Velence üres volt.
Gyorsan felöltöztem,
és lementem a nyikorgó falépcsőkön. Mire kiértem, éppen hajnalodott –
felszaladt egy redőny, egy ház régi kőfalán kitárt ablaktábla koppant. Furcsa,
sivító, harsány macskanyávogás visszhangzott mindenütt a sikátorok fölött –
életemben nem hallottam még ilyen hangot. Két házzal odébb, a sarkon túl rózsás
fényben úszott a kis kőhíd, amely átível a legközelebbi lagúna fölött –
lenéztem a zöld vízre, amelyen tehercsónak közelgett mindenféle dobozokkal,
kosarakkal rakottan, és a kőlépcsőt verdeső vízben egy furcsa, vörös hajú
törpét láttam, egy bábut, amely bizonyára egy gyerek kezéből esett ki egy
vaporettóról tegnap éjjel, és most a víz ritmikusan csapkodta oda a vigyorgó
törpét a kőhöz. A tehercsónak odaért – a hajós felnéz, és széles mosollyal int,
visszaintek, ámulva, hogy ezek a jóemberek még mindig képesek rámosolyogni egy
idegenre csak úgy, szívből jövően, ingyen… azután továbbindulok a harsány
nyávogás felé.
A piacteret birtokukba
vették a sirályok, ott nyüzsögtek mindenütt, szaporán totyogva, verekedve és
hangosan nyávogva – mert bármilyen furcsa, tőlük jött a hang, ami semmi máshoz,
csakis a macskanyávogáshoz hasonló. Utcaseprők seperték össze épp az éjszakába
nyúló turista- és diáktivornyák maradványait, megszámlálhatatlan palackot,
fémdobozt, újságot, üveg- és papírpoharat és egyéb szemetet – a sirályok széttúrták
azt, amit a szemetesek összesepertek, kikapkodva mindent, ami ehetőnek
látszott, de senki nem zavarta el őket, és a végére megegyeztek valahogy, és
megtisztult a tér.
Egyre több ablaktábla
és egyre több üzlet ajtaja nyílt ki, a boltosok üdvözölték egymást, mindenütt
rakodtak, a süteményes boltok felől süteményillat, a kávézókból kávéillat, a
lagúnák felől sós tengerillat áradt… és bementem egy falatnyi kávézóba, hogy
együtt kávézzak a korán kelő helybeliekkel, akik beugrottak munka előtt, hogy átlapozzák
a reggeli újságot, és eszmét cseréljenek a tegnap esti focimérkőzésről.
Egyszerűen öltözött, idős munkásemberek ültek a tűzrőlpattant, testes
vendéglősné pultjánál, és otthonosan beszélgettek… Kicsit furcsán néztek rám –
ez az idióta talán azt hiszi, hogy itthon van, hogy így ideül közénk? -, de
mindenesetre nem zavartak el, és én ártatlanul mosolyogtam. Egyedül a
vendéglősné arcán futott át egy kelletlen fintor – talán volt némi tapasztalata
turista hölgyekről, akik erőnek erejével próbálják velenceinek álmodni magukat.
Felhörpintettem mesés
kávémat, és kimentem a piacra. Megjött a halárus, épp kitette jégkásás
asztalára az éjszakai fogást – üvegszemű, kanyargós polipokat, friss halakat,
nyitogatta az atlanti kagylókat, amelyek tenyérnyi, barna bordás héjtányéron
kínálták tengervíztől nedves, friss, sárga húsukat. Megvettem a legnagyobbat,
megsütöm vajon, pirítósra kenem, és megborsozom, ma ez lesz a reggeli – az
utolsó sirály sóvár tekintete kísért, amint hazaindultam, ott somfordált a
halárus mögött, lepotyogó hulladékokra lesve.
A tér túloldalán
felhangzott a pályaudvar felől érkező legelső turista kofferjének kopogása a
kövön, és az utolsó sirály nekirugaszkodott a levegőnek, hogy elrepüljön a
nyílt tenger felé.” (Abody Rita)
A Tenger hitvese…
Goethét gigantikus hódvárra emlékeztette Velence, amikor
1786-ban először pillantotta meg. A csatornák, hidak, sikátorok és zsákutcák
kusza szövevényének megértéséhez ismernünk kell keletkezésének történetét
is. A város – mindig is a tenger hitvese
volt. Mocsaras szigetek csoportjára épült, melyeket vízi utak szegélyeztek és
hidak kötöttek össze. A lagúnához facölöpök jelzik az utat. Kettesével,
hármasával döngölték a földbe a gyalult rönköket, amelyekre fémabroncsokat
tettek. Egyeseken szám, másokon a szám mellett még lámpás is látható.
Némelyiken meg éppen semmi nincs. (esetleg sirály ) Mutatják, merre járható, s
merre kerülendő el a sekély, hordalékos vízi út. A cölöpök anyaga többnyire
tölgy, gesztenye vagy akácfa. Fajtájuk attól függ, hogy hol helyezték el őket,
kevésbé fontos helyen vagy a Nagy Csatornán, az ódon paloták előtt, vagy a Lido
villái közelében. A cölöpök csúcsán a turbánszerű dísz, s alattuk a fehér, kék
vagy piros színű sávok a hatalmi ághoz vagy a jómódú réteghez való kötődést
jelentik. A festett és a festetlen fa egyaránt korhad. Élettartamuk egyaránt
rövid: csupán kicsivel haladja meg egy kutya életét, azaz húsz évnél kevesebb.
Ezért kell állandóan figyelni és rendszeresen cserélni őket – az elkorhadt,
kilazult vagy meghasadt helyébe új, szilárd cölöpöt bedöngölni. Állandó
vendégeik a madarak, sirályok, kormoránok. Egy-egy ilyen „gyökértelen fatörzs”
gyakori dísze egy kicsiny mélyedés, benne Szűz Mária-szobrocska, előtte muránói
üvegben virág vagy mécses.
A víz, amikor nem háborgatja semmi, a csatornákban átadja
magát a napsütésnek és a paloták árnyékának – a fény és árnyék szüntelen
játékának. A csatorna mentén a falakat és a lépcsőket elborító növényzet vékony
rétege jelzi a határt, ameddig elhatol a nedvesség. Tegnap még alacsonyabb volt
ez a szint, holnap talán ugyanilyen lesz. Az algák felülről első pillantásra a
mohához hasonlítanak. Zöldek és sötétek. A nyirkosság beszivárog mindenhová:
falba, kőbe, vasba, téglába és lélekbe. Korhadnak a régi deszkák, a rönkök a
fondamenta alatt is mindenfelé, a mólón a kikötőoszlop, a bárka merítőlapátja,
a szétszáradt evező. A kő is korhad, de másképpen, lassan, észrevétlenül. A
rozsda a vasat marja, itt mélyebben, máshol kevésbé. Színei sokfélék: barna,
vörös, fekete. Akárcsak Tiziano képeinek színei.
„A campiellók, a kis
terek, este titokzatosak, szerintem belőlük jön minden misztérium, éjjel
Velence mágiát űz. … Nem tudom, mit találhat az ember a Rialto környékén, a
Cannaregio krikszkrakszaiban, vagy a lagúnák tükörként szolgáló
mozdulatlanságában, nekem mindig más Velence, akárhányszor látom, más a város
lélegzése, hangulata, mozgása, mozdulatlansága. Mennyit sétáltam ugyanabban a
kerületben, s mindig más találtam…” (Galla Ágnes: 1997)
A velencei naplementéket gyakran festették meg ragyogó színekkel
a mesterek. Pedig nagyon nehéz a velencei naplementét ábrázolni. Szinte
leírhatatlanul nehéz, hiszen különbözősége figyelhető meg a keleti és a nyugati
oldalon, ahol a Castello kezdődik vagy ahol a Santa Croce véget ér. Az egyik
parton a nap a tengerszintre hanyatlik és belemerül. A másik parton a partot
szegélyező kisebb-nagyobb dombok mögött ereszkedik le. Ott, ahol a parton és
beljebb is sík a terület, mint a Lagúnán, a tenger és a szárazföld kiegyenlíti
egymást. Az alkony közeledtével az árnyak egyre hosszabbodnak. Az este valahol
a part és a tenger határán kezdődik. A fény nyomai megmaradnak a magasban, a
felhőkben, amelyek különös rózsaszín, sőt vöröses színeket vesznek fel.
„Méltóság vesz itt
körül; nem egy uralkodó, hanem egy nép egyesített emberi erőfeszítésének
fenséges emlékműve ez a város. S bár lagúnái eliszaposodnak, gonosz gőzök
szállnak mocsarai fölött, kereskedelme elsatnyult, hatalma lehanyatlott – a
Köztársaság nem vált kevésbé tiszteletreméltóvá… Legyőzte az idő, mint mindent,
aminek tűnő léte van…” (Goethe itáliai útinaplója 1786-ból)
Az évszázadok…
Amikor a gondoliere hanyagul felmutat a melletted tornyosuló
tengervíz áztatta falakra, hogy ez itt Casanova háza, hirtelen el sem jut a
tudatodig, hogy több száz éves kövek néznek vissza rád. Hogy a nagy kalandor
ezen a kapun kibújva, saját csónakján, ugyanezen az útvonalon ringatózott
legfrissebb hódítása ablakai alá.
A templomok…
Amikor az évszázadok során simára koptatott köveken
megbotlasz és estedben legalább két szánakozó harangtornyot vélsz látni,
óhatatlanul is arra gondolsz: ennyi templom ezen a zsebkendőnyi területen! És
igen! Baktatsz a már-már jellegtelen sikátorban, magad előtt látod a fényt a
végén, és egyszer csak bent szorul a levegő, mert „váratlanul” egy újabb építészeti
csoda falai bukkannak elő szinte a semmiből. Föléd tornyosulnak a falak, a
fényképezőgép lencséje be sem tudja fogni a látványt. A szemhez képest micsoda
tökéletlen jószág, jóllehet a technika csodája! Nézed a sima márványfalakat és
tenyeredben érzed egy apró darabkája súlyát. Innentől pedig már elképzelni sem
tudod, hogyan tudták ezt a hatalmas súlyt az ingoványos talajon olyan biztos
alapra építeni, hogy évszázadokon keresztül dacoljon az elmúlással. Odabent
persze minden templom más és más arcát mutatja.
A Frari könnyedségét,
monumentalitását semmi sem múlhatja felül. (még Velence szimbóluma, a San Marco
Bazilika sem – szerintem ) A fagerendák adta tartás teljesen valószerűtlen a
hatalmas térben. A könnyű falakon a hatalmas síremlékek… eldönteni sem lehet,
hogy terhei vagy támaszai azoknak.
A San Zaccaria,
mely egyike a város legrégebbi templomainak. Aki kapuját elérte, menedéket
kaphatott az igazságszolgáltatás vagy akár a népharag elől. E jogával próbálkozott II. Vitale Michele
dózse is, aki a bizánci császár ellen elvesztette flottájának nagy részét.
Szerencsétlenségére pár lépéssel a kapu előtt utólérte a nép haragja.
A Zanipolo,
eredeti nevén Santi Giovanni e Paolo, a Frari testvére. Belül hatalmas tér
fogadja a látogatót. A dózsék Pantheonjának is nevezik, szám szerint 44
síremlék sorakozik a falak mentén.
A dallamos nevű Santa
Maria della Salute, mely a fekete halál, a pestis felett aratott diadalt
ünnepli. A kedvencem.
A Madonna del’Orto,
Tintoretto nyughelye.
Az egyedülálló mennyezetű San Pantalon, mely még saját alkotóját is annyira elvarázsolta,
hogy művének utolsó simításai közben lezuhant az állványzatról és szörnyethalt.
A Santa Maria dei
Miracoli, melynek márványköntöse varázslatos ékszerdobozzá teszi.
A San Lorenzo,
mely macskamenhelyével és zárt kapuival igazi rejtélye a városnak.
Feltételezések szerint itt temették el Marco Polót. Valaha egy szabados
erkölcsű apácazárda is működött benne.
A San Rocco,
amelyről azt írta Ruskin, hogy „Olaszország három legjelentősebb építménye
közül az egyik”.
Velence legöregebb temploma, a San Giacomo di Rialto.
A Santa Maria Assunta
(Gesuiti), a konyharuhásnak csúfolt pazar márványintarziás templom.
A La Piéta a Riva
degli Schiavonin. Az Ospedale della Piéta volt a város leghíresebb lelencháza, és
ezek az intézmények egyúttal a zeneiskola szerepét is betöltötték. A leánykórus
Vivaldi vezényletével lépett fel a La Piétában. Miután a zeneszerzőt hírbe
hozták egyik tanítványával, az affér papként és tanárként is
ellehetetlenítette, ezért örökre hátat fordított Velencének.
„Antonio Vivaldi.
Sosem kapta fel a fejét, ha Vivaldit hallott. Most azonban a gyertyák homályos
fényében élőben hallgatta a zeneszerző művét, a Négy évszakot. Templomban
hallgatta, ahova ez a zene való, ahol a mester kis árvai növendékei
szólaltatták meg először.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)
Az impozáns Il
Redentore a Giudeccán, és a felejthetetlen San Giorgio Maggiore. Ime néhány
az igazán kimeríthetetlen névsorból.
„Velencének 107
temploma van, mégis minden turista úgy hiszi, hogy legalább 200-at látott. (Jan
Morris)
Velence története…
…453-ig vezethető vissza, amikor is a hun Attila elfoglalta
Itáliát. Legalábbis eddig ezt hitték a történészek, de nemrégiben római villa
maradványaira bukkantak Torcello közelében a víz alatt. A velencei repülőtértől
északra, egy százhektáros területen ma csak szóját és kukoricát termesztenek. A
régészek azonban ezek alatt műholdképek és légi fotók segítségével egy
hatalmas, az ókorban Altinum névre hallgató metropolisz maradványait fedezték fel,
ahonnan Velence első lakói is származhattak. A város létezéséről és
elhelyezkedéséről évszázadok óta tudtak, de mivel teljesen nyoma veszett, ebben
ki is merült a tudomány. A 2-3 méteres mélységben rejtőző romok alapján a város
méreteiben Pompejivel vetekedhetett. A műholdfelvételek segítségével széles
utcákat és tereket, palotákat és templomokat, színházakat és csatornákat,
valamint egy nagy amfiteátrumot azonosítottak. A várost átszelő csatorna
összekötötte a mai Velence lagúnájával. A feltevések szerint Altinum a barbárok
előretörésének esett áldozatul. Ekkor lakói a lagúna belsejébe menekültek és
megalapították a szigeteken Velencét (Venetiae), felhasználva az építkezéshez
városuk köveit.
Tény, hogy a szárazföldön élő emberek a velencei lagúnákban
kerestek menedéket. A letelepülők itt
halászattal és só-lepárlással keresték kenyerüket. Néhány száz év alatt a
szigetek benépesültek. Az ügyes halászok, hajósok élénk kereskedelmet
folytattak a lombardiai síkság és a dalmát partok lakóival. A közös érdekek
képviselete érdekében 697-ben megválasztották az első dózsét, Paulicius
Anafestust, és ezzel megkezdődött a velencei köztársaság 1100 évig tartó önálló
politikai élete.
„A magyarok (Ungri)
igen pogány és kegyetlen népe Itáliába jött, gyújtogatva és rabolva mindent
elpusztított, az emberek legnagyobb részét leöldöste, de sokakat fogolyként
életben is tartott. Berengár király egy 15 ezer emberből álló hadsereget
küldött ellenük, de ezekből kevesen tértek vissza. A magyarok pedig
keresztül-kasul száguldozva Trevisón, Padován, Brescián és a többi határvidéken
a Jób hegyéig mindent elpusztítottak. De lovaikon és bőrhajóikon Velencébe
behatolva Cittanuovát a lakosság elmenekülése után tűzzel felperzselték és a
tengerpartot végig pusztították. Péter és Pál kínhalálának napján megkíséreltek
behatolni a Rialtóra és Malamoccóra azokon a helyeken, amelyet Albiolának
neveznek. Ekkor Péter dózse úristen segítségével az említett magyarokat
hajóhaddal megfutamította. Ez a háborgatás Itáliában és Velencében egy évig
tartott. Berengár király tehát túszok és ajándékok adásával rávette az említett
magyarokat, hogy Itáliából vonuljanak ki mindazzal a zsákmánnyal együtt, amit
szereztek.”
Érdekes fényt vet életükre Velence legrégibb okmánya, egy
levél, melyet az 5. században nagy Theodorik gót király tartományi parancsnoka
intézett a „lagúnalakók tribunjaihoz”. –
„Falvaitok emberkéz csinálta sziklákhoz
hasonlók, ti teremtettétek, földjét a szárazból behozva ti emeltétek ki a
tengerből, és ti vontátok körül karókkal, csak egy törékeny falat húzva magatok
és a hullám ereje közé … A világon sehol nem látni egyenlőbb törvények alatt
élve gazdagot és szegényt, mint nálatok; minden asztalon ugyanazon étel, minden
család felett ugyanazon szalmafödél …”
„Velence, a város,
vízen himbálózó kitett gyermek volt, mint kosarában Mózes a sás között. Ezért
kényszerült rá, hogy magára támaszkodjon, lopkodjon és improvizáljon” – így
fogalmazta meg Mary McCarthy amerika esszéista Velence közelről című könyvében
a város mítikus státusát. Velence romantikus
történelemmel ajándékozta meg magát, az orruknál fogva vezetve a történészeket.
Szárazföldi vetélytársaival ellentétben, ez a város szabadnak és kereszténynek
született, de nem volt mögötte fényes római múlt. Ezt ellensúlyozandó, Velence
az ősi Trójától eredeztette magát, Bizáncért rajongott, s egyedül a keleti
fővárost fogadta el tanítómestereként, öntudatlanul is gyűjtötte egy mesés
aranykor „emlékeit”.
„Kinek jutna eszébe,
hogy a maláriás, bűzölgő mocsarakra és homokpadokra a Velencei öbölben egy
halászkunyhónál többet építsen?” – tette fel a kérdést John Julius Norwich, és
rögtön meg is válaszolta: „Annak, akinek nem volt más választása.”
Szóval, először a hunok elől menekült a föld népe a lagúnák
sekély vizű mocsarai közé. Megalapították Torcellót. Ma kis sziget, mennyei a
csendje, de ez a hely volt először a lagúnavidék központja. A magyar kalandozás
elől újabb betelepedés indult a Canal Grande körül. Néhány ház volt mindössze
egy kolostor körül. Lakosai hihetetlen nagyratörő tervet kovácsoltak. Az
építkezésre alkalmatlan ingoványos talajon a legszebb és leggazdagabb várost
akarták felépíteni.
Velence 1000-től 1500-ig, fél évezreden át a luxus import
egyetlen, európai beléptető állomása volt. Keletről a drágakövek, drága szövött
áruk, indiai kelmék, arany és ezüst ötvöstárgyak, damaszkuszi acél, sokféle
értékes fűszer – mind ezen az egy ponton jutott el Európa összes országába.
Minden népnek volt áruraktára itt, Fondacónak nevezték. És a haszon ebben a
városban csapódott le 500 éven át. Soha ilyen monopólium sehol a történelem
során nem alakult ki. Hihetetlen gazdagság halmozódott fel.
1156-ban lépett trónra a Köztársaság 38. dózséja, II. Vitale
Michele. Ő volt az utolsó, akinek személyét a népgyűlés választotta meg. Ekkor
még senki nem látta előre azt a borongós tizenhat évet, amely uralkodásához
köthető. A velencei krónikások a Serenissima egyik legszerencsétlenebb uraként
emlékeznek meg róla. Külügyei összeroppantak és csak a szerencsének köszönhette
a város, hogy nem vált a Német-római Birodalom részévé. Az aktív
kereskedővárosnak a rossz külügyek egyet jelentettek a gazdasági hanyatlással.
Az egyre dühösebb velenceiek – több nemesi család támogatásával – fellázadtak
és a felkelés egyik vezetője a Szent Zakariás kolostorban leszúrta a dózsét. A
lázongások idejére azonban már több olyan munkálat is befejeződött, amely
Vitale nagy tervei között szerepelt, és mind a mai napig Velence meghatározó
építményei. Ebben az időben épült be a Canal Grande két partja, s ezzel a
nemesi paloták és állami intézmények Velence fő vízi útjává tették a csatornát.
Emellett Vitale készíttette el az Arsenal alapjait, amely részben a
szárazföldre, részben pedig a vízre épült.
Konstantinápoly 1204-ben történt elfoglalása óriási
fellendülést hozott a velencei művészetben. Hatalmas mennyiségű hadizsákmány
érkezett a városba. A város lassan az
európai és olasz kultúra központja lett.
A köztársaság a Nyugat fogyasztási cikkeit cserélte a Kelet luxuscikkeire.
Ennek hatásait híven tükrözi a város gazdag kulturális öröksége. Velence kezdett kőbe és márványba öltözni. A
régi város bizonytalan talajára épült faházakat időszakonként óriási tűzvészek
pusztították el. A gazdaggá vált város kőépületeket emelt helyükbe, a talajba
sűrűn egymásba vert cölöpök ezrein. A középkor legpompásabb városa
felépült.
Velence térbeli kiterjedésének a természet szabott határt, s
a város történetének már korai időszaka úgyszólván teljesen kitöltötte a
határokat. Nem egymás mellé épülve, egymás köré bővülve alakult a város, hanem
belterjesen, egymásra rétegződve, térben és időben változatos színes
mozaikként.
A jelentős, irigylésre méltó kereskedelmi kapcsolatok miatt
Velence konfliktusba keveredett Genova városával. A problémákat nem tudták
békés úton rendezni, így a két tengeri köztársaság több mint 100 évig háborúban
állott, melyből végül Velence került ki győztesen. Ennek a háborúnak magyar
vonatkozása is volt. A magyarok az Adria kikötővárosainak birtoklása miatt
állandó harcban álltak Velencével. Genova ismerte ezt a vetélkedést és ezért felkérte
Nagy Lajost, hogy amikor ők a tenger felől támadnak, a magyar lovasság gyújtsa
fel a várost és ne engedje őket menekülni a szárazföld felé. A magyar király
azonban nemet mondott. Harcol Velence ellen, hogy ne legyen túlságosan nagy
hatalma, de megsemmisítésében nem vesz részt.
Velence hálás volt a királynak. A
magyarokra előnyös békét kötött. Évi adófizetést vállalt, és elküldte Thébai
Remete Szent Pál ereklyéjét, aki a Pálosok védőszentje, és eddig Velencében
őrizték. A János-hegy alatt, a Szépjuhászné táján állott kolostorban, a
buda-szentlőrinci pálos kolostorban helyezték el.
„Velence felfedezte az
államművészetnek azt az elvét, amely évszázadokkal később az alakuló, majd
megszilárduló angol birodalom kormányainak alapelve lett hosszú időn át: a legerősebb
versenytárssal szemben mindig a második legerősebbet kell támogatni – így a
kettőt sakkban lehet tartani egymással.” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)
A XV. század volt a
város virágkora, a tengeri hegemónia időszaka.
A 16. század vége a világvárossá fejlődő Velence építkezésének egyik
fénykora volt. Az 1567-es esztendőben majdnem teljesen elpusztította a tűz a
Doge Palotát, de romjaiból rövid idő alatt újjá teremtették. A régi Rialto-híd
helyén Antonio mester, akit hídépítő művészetéről Daponténak, Hidasnak neveztek
el, új, hatalmas, évszázadokra szóló, ma is álló márványhidat alkotott. A híres
Redentore-templomot a nagy pestisjárvány elmúlásának emlékére tervezte Andrea
Palladio. Ekkortájt kapta meg a város végleges építészeti formáját, és ezekben
az évtizedekben pazar szépségű paloták egész sora nőtt ki a földből. Palladio
nemcsak korának egyik leghíresebb építőművésze volt, de döntő szerepet vitt a
velencei városkép végleges kialakításában, kortársával, a Sansovinónak nevezett
Jacopo Pattival együtt. Hogy Velence
olyan, amilyennek ismerjük, nagyrészt kettejüknek köszönhető.
Ezekben az években a ciprusi trónra emelt velencei lány,
Catarina Cornaro esetéhez hasonló házasságkötésről is beszélt egész Európa.
Bianca Maria Capello, egy nemesi család lánya beleszeretett a velencei
Salviati-bankháznál alkalmazott szegény firenzei fiatalemberbe, Piero
Buonventurába. Meg is szökött vele, feleségül ment hozzá és Firenzébe
költöztek. Egész Velence, főleg persze a Capello-család felháborodott, bosszút
esküdött, de az idegen állam területén nem tudták utolérni a szökevényeket. A
fiatalasszonyt megismerte az akkor már nagyherceggé vált firenzei trónörökös,
Francesco. A férj egy jól fizetett udvari állásért valósággal eladta Biancát a
hercegnek. Francesco aztán tizenöt évvel
később, már mint Firenze uralkodója, felesége halála után nőül vette Bianca
Capellót. A házassági szertartásra fényes velencei állami küldöttség érkezett
Firenzébe. A kitagadott és megalázott nőt a „Velence hűséges és kitűnő leánya”
címmel ruházták fel. Bianca volt hát a negyedik velencei nő, akit idegen ország
trónusára emelt a sors. Volt egy magyar, aztán egy ciprusi királyné, egy
szultánfeleség és most egy firenzei nagyhercegné.
Más európai országokhoz hasonlóan Velencében is létezett ebben
az időben az eretnekség felderítésére szervezett egyházi nyomozó hatóság, az
úgynevezett Szent Inkvizíció. Itt azonban a kormányzat erős kézzel korlátozta
az inkvizítorok működését. Velence történelme során elég ellentmondásos
kapcsolatban állt a katolikus egyházzal. A lakosság elsősorban velenceinek és
csak másodsorban tartotta magát katolikusnak. A várost a pápák legalább
háromszor átkozták ki bullában, a főtanács (Serenissima Signoria) azonban
halálbüntetés terhe mellett arra kötelezte a városi papokat, hogy továbbra is
lássák el szakrális feladataikat. Cserében megvédte őket a Vatikán által emelt
vádaktól. A város hatalmának hanyatlását jelzi az is, hogy a Szent Inkvizíció
képviselői 1592-ben fényes nappal, a Canal Grande partjáról hurcolhatták el Giordano
Bruno-t, a nyolc évvel később máglyán megégetett zseniális
filozófus-szerzetest.
„Non nobis Domine! Non
nobis! – Ne nekünk Uram, ne nekünk! Ne nekünk adj, felejts el minket, Uram! Te
nagy vagy és hatalmas. Félünk, nem azt adod és nem akkor, amikor mi szeretnénk.
Szeretteink korán meghalnak, gyermekünk betegen születik. Ezek a Te adományaid.
Jobb volna, ha valahogy hátat fordítanál, úgy, mintha itt se lennénk. Mi
boldogulunk magunktól, a segítséged nélkül. Felejts el, és ne részeltess
adományaidban, ez a kérésünk. – Így hangzik a velencei ima.” (Szinte Gábor)
Belső küzdelmek, pártok és csoportok harcai nyugtalanították
ezekben az években a Köztársaság politikai életét. Régóta versenyzett az
államon belüli hatalomért a velencei „régi házak” és az „új nemzetségek”
csoportja. Huszonnégy nemesi család tudta kimutatni – több-kevesebb
hitelességgel -, hogy ősei már az államalapítás első századaiban irányították a
közügyeket. Persze nem csak hiúság állította szembe a régieket az újakkal.
Nehéz dolog volt megosztozni az állam legnagyobb kiváltságain. Az ősi családok
nevük fényével szerették volna kárpótolni magukat azért, hogy az újak között
náluk sokkal gazdagabbak és befolyásosabbak akadtak. Legalább az államhatalom
kulcsállásait akarták szilárdan a kezükben tartani. A Velencei Köztársaságban
azonban a magas állami tisztség ugyan ténylegesen nagy hatalmat jelentett,
ugyanakkor sokba is került. A javadalmazás alacsony volt, a kötelezettségek
nagyok. Egy főrangú hivatalnok az államtól kapott fizetésének akár tízszeresét
is köteles volt elkölteni reprezentációs célokra, és sok hivatal viselőjének
szolgálati ideje alatt tilos volt bizonyos üzleti tevékenységeket végezni. Így
aztán elkerülhetetlen volt a „régi családok” elszegényedése, és ezáltal erejük
csökkenése.
A város külpolitikáját mindig a különállás és a
kivételezettség jellemezte. Európa többi népe leginkább ezért gyűlölte őket.
Például ők voltak az egyedüliek, akik szabadon kereskedhettek az arabokkal. A
más uralkodókat gyakran pánikba ejtő pápai kiátkozásokon csak nevettek. Több
alkalommal független diplomatákként közvetítettek nagyhatalmak között.
Jutalomként és fizetségként pedig a legtöbbször újabb kizárólagos jogokat
kértek és kaptak. Elszigeteltségüket külföldön is megtartották. Azokban a
városokban, ahol főleg kereskedelmi okokból, nagyobb számban éltek velenceiek –
például Konstantinápolyban – külön városrészben laktak, saját önkormányzattal
rendelkeztek és saját törvényeik szerint ítélkeztek. Külső gyarmataikon
meghagyták a helyi vezetést és törvényeket, de azok a velenceiekre nem
vonatkoztak. Tiltották a velencei helytartók keveredését a gyarmati városok
népeivel és a nem-velenceivel kötött házasságot.
Érdekes módon az állam belső szervezetében is alkalmaztak
elszigetelést, mégpedig a hatalom legfőbb birtokosának, a dózsének az
elszigetelését. Jogköreinek fokozatos megnyirbálása folytán gyakorlatilag
szimbolikus vezetője lett az államnak. A dózsévá választás egyet jelentett az
adott személy politikai pályájának végével. Sok esetben éppen arra használták
fel ezt a méltóságot, hogy a politikai életben túl nagy népszerűségnek örvendő
szereplőt eltávolítsák a színről. A dózse szinte rabja volt hivatalának.
Leveleit felbontották, tárgyalni, döntéseket hoznia tilos volt, még vendégeket
sem fogadhatott a tanácsadó szervek hozzájárulása és jelenléte nélkül.
Családtagjait is kitiltották a hatalmi pozíciókból.
A valaha volt nagy ellenség, Genova érdekes módon vett
elégtételt Velencén. Szülötte, Kolombusz Kristóf felfedezte Amerikát, és ezzel
egy csapásra megfosztotta a „tenger királynőjét” egyeduralkodói rangjától.
Amikor a 17. században a tengeri kereskedelmi útvonalak az óceánra tevődtek át,
Velence hatalma és kapcsolata a világgal nem volt már a régi. A nyitott szemmel
járó velenceiek aggódva figyelték, hogy lassan már behozhatatlan lesz a
Köztársaság lemaradása más hatalmak mögött. Majdnem ezer éven át három dolog
biztosította Velencei Köztársaság nagyhatalmi állását: kereskedelmének óriási
forgalma és kizárólagos jellege; minden versenytársat felülmúló tengerészete;
és államvezetésének szilárdsága. Az államgépezet még kifogástalanul működött. A
másik két területen azonban már bajok voltak. Velence földrajzi helyzete,
amelynek nagy részben köszönhette, hogy világhatalommá fejlődött, a nyugati
vízi utak felfedezésével hátránnyá vált. Reménytelen kísérlet lett volna, ha részt
akarnak az új kontinens, Amerika kiaknázásából. Hiszen az Adria legészakibb
szögletéből induló velencei kereskedőflottáknak körül kellett volna hajózniuk
az itáliai félszigetet, végigvitorlázni a Földközi-tengert egész hosszában,
nagyrészt ellenséges partok mentén; és megfáradt legénységgel, megfogyatkozott
készletekkel jutottak volna el oda, ahonnan a spanyolok és portugálok friss
erővel indulhattak. A Velencei
Köztársaság tengeri kereskedelme és hajózása zsákutcába jutott. És nem mindenki
fedezte fel, hogy ez zsákutca. A
Köztársaság hanyatlásának legfőbb oka azonban az volt, hogy fejlődése már nem
tudott lépést tartani az európai viszonyok gyors és lényeges átalakulásával. A
formálódó nagy erős államok mellett egy városállam már nem tudott versenyben maradni.
Velence kereskedelme szinte egy csapásra megszűnt. Szörnyű
csapás volt ez 500 év virágzása után. De ekkor újra csodát tettek a város
lakói. Mivel a kereskedelem, hajózás megszűnt, a város gazdag polgárai
belenyúltak színültig töltött pénzes ládáikba. 500 év nyeresége nagy tőke volt,
és megindult a banküzlet. Sorban keletkeztek a bankházak, szemérmesen
„scuolá”-nak, iskolának hívták őket. Ott a velenceiek voltak a tanárok és a
kölcsönökért folyamodók a diákok. A bank bizalmi kérdés. Aki pénzt helyez el
ott, az évek múlva is ugyanott akarja biztonságban tudni. Ennek egyetlen
látható záloga a fényűző környezet. Ezért aztán szinte varázsütésre káprázatos
paloták, templomok nőttek ki az addig egyszerű bizáncias környezetből. A bankok
pénze előcsalogatta az addig ismeretlen, de istenáldotta tehetségeket is,
festők serege dolgozott a díszesebbnél díszesebb palota és templom-belsőkön.
A velencei utcán azonban mindebből még semmi nem látszott.
Ekkortájt (a 16. 17. század környékén) kapta meg a város legfényesebb
arculatát. Ezen a századfordulón építette Palladio az első állandó színházat és
rövidesen bevonult Velencébe a legjellegzetesebb olasz színházi műfaj, az
opera. Eddigre már kibontakozott teljes pompájában a világon egyedülálló,
sajátos velencei építőművészeti stílus. A néző sokszor meghökkenve áll egy-egy
palota vagy templom előtt. Egymagában vagy a világ bármely más helyén valóságos
abszurdum lenne egy épületen az ennyire különböző építőművészeti elemek vakmerő
keverése. Itt azonban természetes, elragadó – velencei. A régi Velence kb. a
15. századig úgy jutott képzőművészeti alkotásokhoz, hogy hadizsákmányként
szerezte. Rabolt, vásárolt vagy egy időre meghívta a művészt, aki elkészített
egy megrendelt alkotást. A 16. század utolsó évtizedeiben azonban már Bellini,
Tiziano, Tintoretto műveit csodálhatta a világ.
A színes, eleven világváros nyüzsgése és a magánélet nagy
szabadsága (szabadossága) sok gazdag külföldit vonzott a városba. A pénzes
idegenek és a jómódú velencei polgárok szórakoztatására készséggel vállalkozott
a velencei kurtizánok egész serege. Ranglétrájukon a kikötői csapszék
szolgálólányától a vendég francia király hódolatát élvező Veronica Francóig
terjedt a sor. És felbukkantak a kalandorok, politikai cselszövők és
szélhámosok is. A 16. század végén például felbukkant egy titokzatos férfiú,
aki nem kevesebbet állított magáról, mint hogy ő Don Sebastiaó portugál király,
akiről elterjesztették a hírt, hogy csatában elesett és vele kihalt a királyi
család. Ez adott alkalmat II. Fülöp spanyol királynak Portugália
bekebelezésére. Az idegen okiratokat mutatott föl – melyek nyilván kitűnően
sikerült hamisítványok voltak – és kalandos történetet adott elő. Eszerint a
csatában ugyan súlyosan megsebesült, de egy szerzetes megmentette, a kolostorba
vitte és ott meggyógyították. Évekig rejtőzködnie kellett, nehogy Fülöp
meggyilkoltassa. Most pedig azért jött Velencébe, hogy a Köztársaság segítségét
kérje a trón visszafoglalásához. Az államférfiak valószínűleg azonnal átláttak
a játékon, de a spanyol királysággal szemben felhasználható ütőkártyának
tekintették a trónkövetelő személyét. Aztán alaposabb megfontolás után
rájöhettek, hogy eléggé esélytelen kísérlet lenne a trónkövetelő kijátszása
Spanyolország ellen, így a kezdeti támogatás után végül börtönbe vetették, majd
két év után szabadon engedték, de el kellett hagynia Velencét.
A velencei kormányok óvatosak voltak. Néha már-már
túlzásokba is estek. Ennek példája Marino Sanudo, kiváló történetíró esete, aki
maga is fontos állami tisztségek viselője volt, minden gyanún felül álló,
megbízható állampolgár. Negyven évig gondos, aprólékos feljegyzéseket vezetett
a közügyekről, jelentős és kevésbé fontos állami és társadalmi eseményekről.
Munkájáról természetesen tudtak a hatóságok, úgyszólván hivatalos krónikaírónak
tekintették. Halála után azonban a Tízek Tanácsa lefoglalta 58 vaskos kötetét.
Az értékes iratot szerencsére nem semmisítették meg, de titkos iratként
kezelték 200 évnél hosszabb ideig az egymást követő velencei kormányok.
Óvatosságuk biztosította az állam és a társadalmi rend
szilárdságát. Ennek egyik eszköze a rendőri nyomozó hatóságok és azonnal
lesújtó bírósági szervek nem lankadó figyelme volt. Azelőtt a Tízek Tanácsának
esetenként megbízott képviselői végezték politikai ügyekben a felderítés,
vizsgálat és kihallgatások munkáját. Majd a Tanács alárendeltjeként, sőt
majdnem egyenrangú hatóságként dolgozni kezdett a Nyomozó Hivatal, a helyi
Szent Inkvizíció. Évente változó három vezetője volt, és ezek rövidesen szinte
korlátlan hatalomra tettek szert. Gyakorlatilag senkinek nem számoltak el,
félelmetes tevékenységükért senki nem vonhatta felelősségre őket. Más
hatóságok, vezető személyek, de még a dózse tevékenységét is megfigyelés alatt
tartották. Nagy állami pénzek felett rendelkeztek. Különleges gyűjtőhelyeket
létesítettek a névtelen feljelentések számára. Ugyanakkor meglepő módon 220 év
alatt „mindössze” 1300 perről számolnak be a Hivatal ügyiratai.
„Ám Velence a
kétszínűség városa volt. Maszkot viselt, akárcsak a karnevál idején az ünneplők.
A gyönyörű felszín alatt a megtévesztés és csalárdság folyói folytak. Ez az
állandó fenyegetés pedig nem másban öltött testett, mint a bocca del leonéban –
az oroszlán szájában. A Dózse-palota mélyén egy kő oroszlánfej várakozott
türelmesen az egyik falon. A sötét üreg alatti szavak arra bíztatták az
embereket, hogy ha bármilyen információval rendelkeznek a Köztársaság valamely
tagjáról, gyanújukat vessék papírra, amelyet aztán etessenek meg az
oroszlánnal. Sok ilyen postaládát lehetett látni a városban, és mindegyiken
külön felirat jelezte, milyen ügyekkel kapcsolatban lehetett elárulni valakit.
A Dózse-palotában levő oroszlán volt
mind közül a legszörnyűségesebb – ő azok nevét nyelte el, akik a legnagyobb
bűnt követték el: az állam elleni politikai árulást.” (M.Fiorato: A muránói
üvegfúvó)
A többi itáliai államhoz hasonlóan, a Velencei
Köztársaságban is megbecsülték és jól megfizették a képzett hivatalnokokat.
Rendszerint polgári származásúak voltak, és egészen a nagykancellár magas
rangjáig feljuthattak. S az uralkodó velencei arisztokrácia nagyhatalmú
politikusai – ha tetszett nekik, ha nem – mozdulni sem tudtak nélkülük. Ki
voltak szolgáltatva az előttük hajlongó, de az államügyeket folyamatukban
ismerő titkároknak. Ennek következménye lett, hogy a valóságos hatalom, a
kormányzás ténylegesen egyre inkább a hivatali gépezet, a bürokrácia kezébe
került. Ha okos volt a titkár, és meg tudta őrizni a látszatot, hogy ő csak
szolga, és gazdája az úr, voltaképpen azt tehette, amit ő akart. Csak egyre
kellett vigyáznia: a másik titkárra. Mert ezen a szinten is érvényesült az örök
velencei bizalmatlanság.
A városi lakosságnál egészen sajátságos volt a helyzet. A
velencei polgár egyéni és családi vagyonosodása mindig megnyitotta számára az
utat az uralkodó osztályba. A nép tehát nem szegült szembe vele, igyekezett
bejutni a soraiba, és ez sokaknak sikerült is. A kézművesek, tengerészek,
állami munkások, halászok és egyéb városi nincstelenek érdekei nem voltak
közösek. Az államot szolgáló munkások és hajósok szigorú katonai fegyelem alatt
álltak, amit az állam más országokhoz képest jobb bérezéssel és bizonyos
gondoskodással igyekezett enyhíteni. A középkor századaiban ritka kivételként,
a Velencei Köztársaságban a megrokkant vagy kiöregedett állami munkások nyugdíjféle
pénzsegélyt is kaptak, még a muránói üvegfújók is. Az üzletemberek, kereskedők,
hajózási vállalkozók, iparosok szolgálatában dolgozó vagyontalanok számára is
nyitva állt a feljebbjutás lehetősége, mert Velencében nem voltak azok az
áthághatatlan merev céhrendszerek, amely például német földön lehetetlenné
tette, hogy egy kézműves-legény egy mesterlánnyal kötött házasság nélkül valaha
önálló mester lehessen. Így aztán a
felkapaszkodás esélye a társadalmi ranglétra minden fokán az állam szilárdságát
szolgálta.
Kísérőjelenségként a nemek viszonya is megváltozott. A
férfiállam közelgő csődje furcsa reakciót váltott ki a velencei társadalomban.
Nagyon rövid idő alatt a férfiak társadalmából Velence a nők világa lett. Az
átalakulás erejét mutatta, hogy a társadalmi együttélés formái, a családi és
társasági élet körülményei is gyökeresen megváltoztak. A nők átvették az
uralmat. Természetesen az uralkodó nemesség és gazdag polgárság asszonyairól
van itt szó. A velencei nő hálószobája évszázadokon át családi börtön,
gyerekszülő és -nevelő helyiség volt. Most hirtelen társasági szalonná vált. A
klasszikusan szigorú velencei családi élet egy csapásra felbomlott. A házasság
addig is üzlet volt az uralkodó körökben, két vagyonos család szövetsége, most
már azonban a látszatot sem védték. Nevetségessé tette volna magát az a
velencei úrhölgy, aki férjével jelenik meg egy társasági eseményen. Kísérőként
csak hivatalos „szolgálattevő lovagja” forgolódhatott körülötte. Már a
házassági szerződésekben is feltüntették név szerint ezt a házasság-kiegészítő
lovagot, s ha a férj kifogást emelt volna, azt házasságbontó oknak tekintették.
folyt.köv.
1 megjegyzés:
Köszi ezt a sokszínű töri órát a KV mellé ;)
Megjegyzés küldése