A szerelem 4 keréken érkezik 20.

Julie ébredezett, de a behúzott sötét függönyök nem voltak ismerősek. Az a játékos cirógatás, ami az alakját rajzolta körbe, annál inkább. Lassan eszébe jutott, hogy hogyan került ide és miért. Mosolyogva fordult a hátára és a férfira nézett, aki áttörve minden falon, amit építeni igyekezett maga köré, az elmúlt éjjel a szavát vette, hogy nem menekül tovább előle. Még szerencse, hogy Robert így akarja őt, mert ő merő gyávaságból képes lett volna magát boldogtalanságra ítélni. Fogalma sem volt róla, hogyan lesz tovább, félt a jövőtől, a sebektől, amiket okoznak majd egymásnak. Mert fognak.  Ebben olyan biztos volt, mint hogy a Hold után a Nap kel fel minden nap újra és újra.  Robert pedig nézte a beszédes szemeket és apró girmaszt vágva megszólalt:

-Már megint túlságosan túlbonyolítod a dolgokat Julie. Látom a szemedben, hogy csupa komor gondolattal van tele a fejed korán reggel. Pedig most csak azon kéne járjon az agyad, hogyan tegyél a kedvemre vagy hogyan tehetnék én a tiédre. És esetleg egy tápláló reggelin járhatna még az eszed, miután az összes energiámat kiszívtad az éjjel, telhetetlen boszorkány.

Julie nevetve bokszolt a vállába.

-Akkor először egyél, nehogy belerokkanj a szerelembe! És mivel igazán kitettél magadért, hajlandó vagyok valami finomat feltálalni, feltéve, ha találok hozzávalókat abban az elég hiányos felszereltségű konyhádban. Amit mellesleg nem is tudom, merre találok – nézett az ajtó felé.

-Hát, valahol a pólóm és a csábos ruhád között félúton – vigyorgott rá a férfi, és lendületesen a fürdőszoba felé vette az irányt. Közben a szekrényből egy tiszta fehér inget dobott Julie felé.

-Kötényem sincs, úgyhogy ezzel védd a gyönyörű bőrödet! – kacsintott rá.

Julie belebújt az ingbe, aztán felcsavarta az ujját és mezítláb a konyha keresésére indult. Útközben tényleg a ruhájába botlott.  Mosolyogva terítette a kanapé szélére a jobb sorsra érdemes darabot.

A konyhában aztán kávét főzött, és amíg a tojásokat sütötte, néhány narancsot is megpucolt és egy tálkába szedte a gerezdeket. Amikor a pirítós is elkészült, Robert már az asztal túloldalán kortyolta a kávét. – Életmentő! – sóhajtott bele a forró párába.

Két falat között Julie-ra szinte fojtogatóan tört a gondolat, hogy sietnie kell, már így is késésben lehet. A telefonját kereste, hogy Alfred bácsit felhívja, minden rendben van, csak egy kicsit késni fog. De mielőtt a táskáját megtalálta volna, a készülék hangját hallotta tompán. A következő pillanatban Bear jelent meg a táskájával a szájában és várakozóan nézett a lányra.

Julie nevetve vette el tőle a táskát és játékosan megborzolta a selymes üstököt. –Ügyes vagy, Bear! – dicsérte a lelkes ebet, aztán visszahívta a nagybátyját.

Alfred bácsi az első csörrenésre felvette a telefont. Mintha az elmúlt hetek után ez olyan természetes lenne, megnyugtatta a lányt, hogy ne izgassa magát a késés miatt, tulajdonképpen azért is kereste, mert ma szeretne odabent szétnézni. Ami azt illeti már odabent is van. Úgyhogy Julie ráér bármikor bejönni, hogy az eddig történtekről beszélgessenek. Most úgyis a kollégákkal a kórházi élményeiről pletykálnak. Azzal bontotta is a vonalat. Julie úgy nézett a kezében tartott telefonra, mintha az a szeme előtt változott volna át valami igen csak meglepő dologgá.

Robert kíváncsian figyelte az asztal mellől. Ez után a csodás éjszaka után nem szívesen zökkent volna azonnal vissza a szürke hétköznapokba; és mintha a jó öreg ebben pillanatnyilag a segítségére akart volna lenni. Julie reakciójára volt kíváncsi. A lány azonban csak álldogált némán és láthatóan nem tudta, hogyan tovább. Így aztán újra ő vette a kezébe az irányítást.

-Ha jól vettem ki a beszélgetésből és a testbeszédedből, akkor most nem igazán sürgős a távozásod, Alfred egyelőre nem tart igényt rád? Hm?

Julie kicsit tétován bólintott.

-Na, akkor máris mehetünk zuhanyozni és majd utána eldöntjük, hogyan tovább, rendben? – nézett rá Robert valami olyan megfejthetetlen tekintettel, ami szinte hipnotizálta a lányt. Amikor a férfi kézenfogta, engedelmesen követte . Odabent Robert egyetlen mozdulattal beindította a masszázs zuhany rózsáit, aztán a lány felé fordult.

-Upsz, egy csepp tojás van a csípődön – húzta maga felé a lányt a foltos ingbe markolva. Kigombolta az inget és egy laza csuklómozdulattal a szennyestartó felé felé hajította. Julie úgy állt előtte, ahogy a legszebb álmaiban emlékezett rá. A szemébe fúrta a tekintetét és lassan magához vonta. Olyan szorosan ölelte a testéhez, hogy Julie a farmer szövetének minden varrását, minden szegecsét érezni vélte. Aztán elmosolyodott és a férfi karjait lefejtve magáról hátrált egy lépést. -Túl sok rajtad a ruha – suttogta. Aztán előre lépett és egy határozott mozdulattal lehúzta a nadrág zipzárját. Robert felszisszent, a lány pedig ijedten kapta oda a szemét. Csak nem...? De a férfi már vigyorgott a szerinte jól sikerült viccen. Julie játékosan meglökte, Robert pedig letámaszkodott a háta mögött a mosdó pultjára. –Óvatosan! – kacsintott rá. Julie pedig nevetve rángatta  le a szűk nadrágot, ami alatt a férfi nem viselt semmit.

Próbált minél előbb szabadulni a bokáit vészes fogságban tartó ruhadarabtól. Amikor végre sikerült, Julie kezét a szívére emelve így szólt:

-Az angol uralkodók –ha a tanulmányaim során nem csaptak be végzetesen – mindig is felette álltak a francia udvarnak. A kegyünket keresték. Gyere hát, hódolj be nekem! Bátran megteheted, mert kívánlak! Most még talán jobban, mint Cannesban, vagy tegnap este, vagy akár egy órával ezelőtt. – és mielőtt a lány bármit válaszolhatott volna, szájon csókolta.

Julie nem érzett már magában semmi kételyt. A vágy vezérelte. A feje tiszta volt, az idegei pattanásig feszültek. Már tudta, hogy a férfi kezének vagy szájának egyetlen érintése hová tudja eljuttatni. És a sóvárgás minden más gondolatot elnyomott benne.

Ahogy a zuhanyból forrón, teljes erőből zubogó víz alá álltak, Julie levegő után kapkodva összerázkódott. A férfi meghitt mozdulattal simogatta a csípőjét. –Jólesik?

-Figyelmeztethettél volna, hogy ilyen erős a sugár – nyögött fel a lány.

-Az élet tele van meglepetésekkel – suttogta a férfi, miközben Julie mögé lépett és a nyakát kezdte csókolgatni.

Milyen igaz – gondolta a lány. Mint például, amikor az ember szerelmes lesz, amikor erre a legkevésbé sem számít, és főleg abba, akibe sosem hitte volna.

Az egyre magasabbá váló gőzfüggöny puhán vette körbe őket. Minden pillanatban azt várta, a férfi mikor emeli a csípőjére a lábait, de Robert csak simogatta, masszírozta és csókolta az átforrósodó bőrét. Amikor már úgy érezte, hogy egy pillanattal sem tud tovább várni és a lábain megállni, a férfi hirtelen elzárta a vizet és felkapta. Nem törődve a vizes testükkel, pillanatok alatt az ágyon találta magát, és Robert úgy hajolt fölé és úgy csókolta meg, hogy abba a lelke is beleremegett. A feszítő vágy, melyet korábban mindketten éreztek, most nyugodt élvezetté változott. A szenvedélyük nem csökkent, de már kialakult közöttük valami megnyugtató bizalom, amely türelmesebbé tette őket. Ahogy Robert hosszú, simogató mozdulatokkal cirógatta, szemét a szemébe, testét a testébe fúrta, s miközben az őrjítően lassú tempóra szinte súlytalanul mozogtak, a gyönyör, mint egy lusta folyó öntötte el mindkettőjüket.  A lágy suttogások és csendes sóhajok, az a meghittség, amit csak ebben a bizalmas közelségben  élhet át az ember, a férfinak olyan érzékeny oldalát mutatta meg, amit igyekezett elrejteni a világ elől. És Julie boldog volt, hogy ő az a szerencsés, aki ebben a csodában részesülhet.

Robert elmerült a lány boldog tekintetében és arra gondolt, hogy bár a birtoklás vágyát eddig nem tartotta igazán nemes érzésnek, de ebben a kérdésben mostantól kivételt kíván tenni. Ez A Lány Soha Senki Másé Nem Lehet!

A szerelemtől eltelve aludtak el újra. Amikor Robert ébredezni kezdett, hirtelen valami furcsa, kicsit bizonytalan érzés uralkodott el benne. Amennyire megnyugtató volt a tudat, hogy Julie visszatért hozzá és kielégülten itt szuszog az ágyában, ahová heteken át csak hiábavalóan képzelte, ugyanannyira motoszkált tudata mélyén egy más gondolat.  Szeretett volna egyedül maradni egy kis időre és nyugodtan átgondolni az érzéseit. Amíg a szakítás rémképei kínozták, már-már mániákusan akarta visszaszerezni a lányt. Most itt van. De hogyan tovább? Erre eddig sosem gondolt.

Julie erre a képre ébredt. Robert az ágy végén ülve őt nézte. És ez a tekintet nem egy szerelmes férfi tekintete volt.

Mintha mérges lett volna valamiért, de bárhogy kutatott az emlékei között, nem talált magyarázatot. Aztán a férfi nagyot fújtatva felállt és az ablakhoz ment. Elrántotta a nehéz függönyt és a szobát éles napfény árasztotta el. A lány értetlenül nézett rá. Alig ismerte meg a saját hangját, olyan nyugodtan, olyan hűvösen csengett:

-Robert, valami baj van?

-Igen, valami baj van. – a halk, fátyolos hangtól Julie szíve egy pillanatra megszűnt dobogni.

Robert csak kapaszkodott a függönybe, mintha attól várna támogatást a mondandója folytatásához.

-Nem tudom, hogy mondjam el neked… Amikor elhagytál, először azt gondoltam, ezzel a lépéssel csak te veszítettél. Aztán hiányozni kezdtél. És nem akartam, hogy az a csoda, amit együtt átéltünk, ilyen kurtán-furcsán véget érjen. És most, hogy visszajöttél, nem tudom, hogyan tovább... – tárta szét a karjait, és közben úgy csóválta a fejét, mintha egy megfejthetetlen rejtvénnyel szembesült volna.

A lánynak végre megjött a hangja, de nem igazán tudta, mit mondhatna erre a teljességgel váratlan vallomásra.

-Hát – nyögte egy kis idő múlva -, így legalább már világos, hányadán állsz velem.

-Mi világos? Neked itt világos bármi is? Akkor igazán irigyellek! –Robert tehetetlen indulatában majd leszakította a függönyt. –Beléd szerettem és őszintén bevallom, egyáltalán nem vagyok elragadtatva a gondolattól, mekkora hatalmad van felettem.  Fogalmam sincs, hogy ezek után hogyan éljem az életem, a munkám... – és Robert újra dühösen és tanácstalanul elhallgatott.

Juliet ezek a szavak végképp kihozták a béketűrésből. Villámló tekintettel tekerte körbe magán a takarót, hogy a meztelensége elrejtéséből merítsen egy kis erőt.

-Ó, köszönöm! Szóval most az a nagy dilemma, mihez is kezdj velem, ezzel az egész kapcsolattal, mintha a korábbi szerelmes nagy szavak valami kellemetlen sorscsapássá változtak volna? Nos, megnyugtatlak, nem kell velem kezdened semmit. Felnőtt nő vagyok. Ha szerelmes  vagy belém, az a te gondod. Nekem is megvan a magamé, amiért szerelmes vagyok beléd, de én is majd megoldom.

Robert, hirtelen megrázta magát. Uramisten, már megint itt tartunk? Sürgősen abba kell ezt hagyniuk, mielőtt megint olyasmiket vágnának egymás fejéhez, amit később megbánnának.

Julie! – sóhajtott egy nagyot és óvatos léptekkel az ágy felé indult. –Te is tudod, hogy szeretlek. Olyan nagyon, hogy ez most kicsit megijeszt. De nem az a megoldás, hogy újra szétmegyünk. Azt hiszem, saját magamra hoztam a frászt, mert mielőtt felébredtél, azon gondolkodtam, milyen jó lenne minden nap melletted ébredni. Aztán egyik gondolatból jött a másik, hogy ez akkor azt jelenti, hogy összeköltözünk, és ez annyi minden mást előhozott... aztán ráébredtem, hogy még korai ezen törnöm a fejem, hiszen azt sem tudom, te mit szeretnél ettől a kapcsolattól. Minden szerelmem ellenére annyira bizonytalan vagyok. Benned. Magamban. A karrieremben. Mindegy. A lényeg, hogy addig fantáziáltam össze-vissza, amíg teljesen összezavartam saját magam. De abban soha, egy pillanatig ne kételkedj, hogy szeretlek! -Kérlek, Julie! Hogyan tudnánk ezt józanul végiggondolni és megbeszélni?  A könyörgő, őszintén aggodalmas tekintet lecsillapította a lány forrongó indulatát. Nagyot sóhajtva felállt és a fürdőszoba felé indult. Mielőtt belépett, visszanézett:

-Most hazamegyek. És azt hiszem, az lesz a megoldás, ha továbbra is csak találkozgatunk. Mindketten tesszük a dolgunkat és amikor szívből vágyunk a másik társaságára, akkor boldogan találkozom veled.

Robert a hálószoba ablakából nézte kicsit később, hogy Julie elhajt. Szüksége van rá, hogy egy kicsit távol legyen tőle – ismételgette magának. Csak az az érzés zavarta ebben a nagy elhatározásban, hogy a lány máris hiányzott.

Átballagott a dolgozószobába és végignézett az íróasztalán. Két forgatókönyv várt elolvasásra, a Paultól elhozott könyvek nagy része is még ott tornyosult, a sarokban a kisasztalon megkezdett kották, és egy külön kupacban a Capa könyvhöz beszerzett anyagok. Vett egy nagy levegőt, kinyitotta laptopot és minden mást félretolva az utóbbi kupacot húzta maga elé.

Órákkal később, Stephanie csengetésekor a legnagyobb munkába merülten rezzent fel. Elmentette az addig írt részeket és kiment ajtót nyitni. Bear kicsit csalódottan szaglászott körülötte. Hiányzik neki a játék – gondolt rá kis lelkiismeret furdalással, de hát muszáj volt az első ötleteit papírra vetnie, különben elszálltak volna a szélbe, mint mostanában oly sok minden. Igazán ideje, hogy egy kicsit visszarázódjon a dolgos hétköznapokba, hiszen nemsokára a forgatások is elkezdődnek, és akkor megint nem lesz ideje erre a szívének kedves témára.

Stephanie egyenesen a konyhába ment és szokása szerint odatette a kávét. Meglepődve látta, hogy a mosogató mellett két csésze és két teríték árválkodik eltörölgetve. Kérdőn nézett Robertre, de mivel az láthatóan a gondolataival volt elfoglalva, a kész kávékat kezébe fogva a dolgozószobába indult. Már az ajtóban járt, amikor visszanézett:

-Robert, ébresztő! Gyere már, egy csomó mindent át kell beszéljünk!

Az íróasztalhoz érve kíváncsian nézett a nyitott monitorra és az asztalt elborító jegyzetekre.

-Min dolgozol?

Robert kis grimasszal a szája sarkában válaszolt: -Végre rávettem magam, hogy belekezdjek a Capa-sztoriba. De nem igazán tetszik, amit eddig összehoztam.

Stephanie kezében megbillent a bögre. Zavart köhécseléssel fordult a férfi felé, miközben a kávés bögréket az asztal sarkára rakta.

-Az az igazság, hogy ha nem boldogulsz vele, kár is lenne a további időpocsékolásért. Ugyanis valaki már megelőzött. A múlt héten kaptam ezt a forgatókönyvet és meg kell mondjam, az illető nagyon ráérzett a figurára. Szinte látlak a szerepben. Ha neked is tetszik, már csak a piszkos anyagiakat kéne felhajtanunk hozzá. De szerintem ez a könyv annyira jó, hogy össze tudjuk hozni.

Robert kíváncsian nyúlt a Stephanie kezében tartott vaskos irattartó után.

A szerelem 4 keréken érkezik 19.

Ahogy közeledett a 7 óra, Julie egyre bizonytalanabb lett. Kár volt azt az üzenetet elküldeni. Ami köztük történt, megérdemelt volna egy őszinte beszélgetést. Felöltözött és kocsiba ült. Talán Robert otthon lesz és meghallgatja. Ahogy a garázsból kihajtott, nem vette észre a közelben parkoló terepjárót. Robert pedig keserűen nézte a távolodó autót. Szóval, inkább megszökik előle, esélyt sem ad. Oké, akkor ezt alighanem most már ideje lenne tudomásul vennie. Kiszállt, a csomagot a kuka tetejére tette, visszaült és elhajtott.

Julie odaért a szállodához, egyre hevesebben dübörgő szívvel  lépdelt a recepció felé. Az ismerős portás kedvesen fordult feléje. –Régen láttuk Miss Damien, miben lehetek a segítségére?

Juliet meglepte a kérdés, azt hitte, ha a nevére emlékeznek, akkor arra is, hogy kivel jött-ment itt egy történelem előtti dőben.

-Mr.Pattinsonhoz jöttem ,Claude. – válaszolt. –Felszólna neki, és megkérdezné, hogy alkalmas-e az időpont?

A portás csodálkozva nézett rá.

-Mr. Pattinson hetekkel ezelőtt kiköltözött, kisasszony.

Julie nagyot sóhajtott. Ó, erre nem gondolt. Hát akkor így egész más a helyzet. Fogalma sincs, merre keresse a férfit. Ez alighanem a sors keze. Egy felsőbb hatalom megakadályozta, hogy elkövesse talán élete legnagyobb hibáját. Biccentett a portás felé, majd elindult vissza a kocsihoz. Mire beült, szemeit már elborították a könnyek. Lehet, hogy a sors akarta így, de akkor most nagyon nincsenek egy véleményen.

Hazaérve Joanna kérdő tekintetével találkozott. Ereje sem volt elmagyarázni, mi történt, csak megrázta a fejét és zokogva a szobájába futott. Joanna pedig sóhajtva nézett utána. Lehet, hogy mégsem volt olyan jó ötlet a ház előtt talált csomagot felvinnie Julie szobájába?

Julie szeme a szobába lépve azonnal az ágyon heverő dobozra siklott. Ez hogy került ide? A szalag alatt újabb levélke feküdt. Amikor a sorokat olvasta, megértette belőle a férfi kérését. Egy utolsó esélyt kért és lehetőséget adott neki, hogy ő lépjen. Oké, lépett, de ezt már a férfi talán sosem fogja megtudni. A dobozzal a kezében Joannához ment.

-Jo, mit mondott a küldönc, aki a csomagot hozta? Nem várt választ?

Joanna egy kis grimasszal válaszolt. –Nem küldönc hozta, vagyis hát nem tudom. Amikor kivittem a szemetet, ott találtam a kuka tetején.

-A kuka tetején? – Julie szemöldöke a magasba szaladt. A nyavalyás kis léhűtő még arra sem volt képes, hogy becsengessen? Persze, eddig sem sok borravalót kapott, ez lehetett a bosszúja. Forgatta a dobozt, aztán az alján kis etikettet talált egy virágüzlet emblémájával. Kezében a dobozzal a kocsikulcsért nyúlt. –El kell intéznem valamit. – mondta és már ott sem volt.

A virágüzlet a város kertvárosi részében volt, már éppen zárni akartak, amikor megállt az ajtó előtt. Szívdobogva kopogott be. Az odabent sepregető fiatal nő ajtót nyitott.

-Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom, de talán tud nekem segíteni! Ezt a küldeményt ma hozta valaki és a küldönc nevét szeretném megtudni. – hadarta Julie.

A nő kézbe vette a dobozt, forgatta, majd a megrendeléseket tartalmazó könyvhöz lépett. Julie diktálta a címet, a nő pedig az ujját végighúzva a listán kereste a bejegyzést. Semmit nem talált.

-Tegnap és tegnapelőtt is érkezett egy ugyanilyen csomag. – lehelte már az izgatottságtól elhaló hangon Julie.

A nő visszalapozott és végre megtalálta a kérdéses bejegyzést.

-Ó, igen, telefonon rendelték, a megadott kártyaszámról meg is érkezett a pénz, de nemcsak erre a címre küldtünk csomagot, hanem egy másik címre is, itt a közelben.

Julie meghökkent. –Egy másik címre?

-Igen, a megrendelő kérte, hogy a harmadik dobozt hozzá szállítsuk ki, mert majd személyesen juttatja el a címzettnek.

Julienak akkorát dobbant a szíve, hogy úgy érezte, ezt a szemben álló másik nő is hallja.

-Megadná nekem ezt a címet?

-Sajnos nem tehetem, már azzal is túl sokat árultam el, hogy annyit mondtam, itt van a közelben -hunyorgott a nő.

Julie próbált megértően bólogatni, de fejében már összeállt a terv. Elköszönt és a kocsiba ült. Aztán módszeresen bővülő körökben a környékbeli utcákat kezdte járni. Már majdnem feladta a reményt, amikor az egyik kerítés mögött egy túlontúl ismerős Volvo-t pillantott meg.

-Megvagy! – suttogta, majd a kocsit a ház előtt leállítva, a kapuhoz ment. Csengetett és várt. Aztán újra csengetett. Odabent sötét volt, de ha a kocsi a kertben áll, akkor talán mégis itthon van Robert. De a várt berregés csak nem hangzott fel, sőt a kaputelefon is néma maradt. Julie nem adta fel, figyelmesebben kezdte vizsgálni a betűkódokra specializált készüléket. Vajon mi lehet Robert számára olyan fontos, hogy belépő kódként használja? Ismerve a hasonló készülékeket, rövid, pár betűs megoldás lehet; és abban is biztos volt, hogy maximum három próbálkozása van, utána alighanem a riasztás lép életbe. Amíg ezen töprengett, egy mozgó valamit vett észre a ház mögött elsuhanni. Az első ijedtséget legyűrve tovább meresztgette a szemét. Egy kutya tombolt a hátsó kertben. Bear! – emlékezett vissza a korábbi riportokban felbukkanó kutya nevére. Hát, egy próbát megér. De a kapu továbbra is némán tornyosult előtte. Aztán a kutya felfigyelt rá, és hangos csaholással a bejárat felé száguldott. Julie ijedten nézett körül, nem akarta felhívni magára a figyelmet. De aztán érdekes módon meghallotta a zár kerregését és a kapu lassan nyílni kezdett.

Robert a redőny takarásából a lányt figyelte. Csak reménykedett benne, hogy nem fog félni a kutyától, mert akkor Bear biztos kislisszol mellette a kapun és csak a jó ég tudja, hol és hogyan fogja megtalálni. De megnyugodva látta, hogy Julie már bent van a kertben és Bear boldogan ugrálja körbe. Így aztán gyorsan vissza is csukta a kaput. Vajon hogy találta meg? És miért jött ide? Elég sok idő eltelt azóta, hogy látta otthonról elindulni. Vajon hová ment? Kérdésekkel volt tele a feje és igen, némi alkohollal is. Bízott benne, hogy nem ivott annyit, hogy tovább rontson majd az amúgy sem túl fényes helyzeten. Lassan a hátsó ajtó felé lépdelt és már hallotta is, ahogy Julie halkan korholja a fáradhatatlan kutyát, aki persze megörült az újabb játszótársnak.

Kinyitotta az ajtót és derűsen figyelte, ahogy Julie próbálja távol tartani elegáns ruhájától a kicsit sáros tappancsokat.

-Bear, helyedre! – kiáltott egyet – mire egyszerre több dolog is történt. Egyrészt a fejében egy kalapács hirtelen a pontos időt kezdte döngetni, másrészt Julie elfelejtette, milyen jól kigondolt mondattal is akar indítani, de ami a lényeg volt, Bear – tőle teljesen szokatlan módon – azonnal a ház felé vette az irányt és mellette elsompolyogva a vackára heveredett.

A váratlan engedelmességtől meglepve Robert odaguggolt hozzá és simogatni kezdte a sakálra hajazó kutya fényes szőrét. –Kösz haver, akkor azért valami mégis csak ragadt rád az elmúlt hetekben a koszon kívül.

Julie megbabonázva nézte a hosszú ujjakat, ahogy a bundát simogatják. Szinte érezte a férfi érintését, ahogy azon az utolsó mámoros éjszakán ugyanígy kalandozott az ő testén. Érezte, hogy arca lángolni kezd az emlékektől és torkát köszörülve megszólalt:

-Khm, szia.. ne haragudj, hogy rád törtem!

-Soha rosszabb meglepetést. – mormogta vissza még mindig háttal guggolva a férfi. Attól félt, ha feláll és megfordult, képtelen lesz megállni, hogy magához ölelje a lányt, azzal pedig lehet, hogy elrontana mindent, hiszen Julie aligha egy jó kis hancúrért csöngetett be hozzá. És itt tulajdonképpen el is érkezett az ezer dolláros kérdéshez: hogy találta meg a lány?

Erőt vett magán és felállt, aztán egy mosolyt erőltetve az ábrázatára megfordult:

-Azt hittem, ha nem is hívtál, de az sms-sel elmondtál mindent, amit akartál. Ezek után kicsit meglep, hogy itt látlak. Már maga a tény, hogy ITT. Nem emlékszem, hogy értesítettelek volna az új címemről.

-Sok mindenről nem értesítettél Robert, többek között arról sem, hogy van még egy utolsó esélyem, csak lépnem kell. Lehet, ha a kezembe adod azt a francos dobozt, nem pedig a kukára teszed, akkor egy csomó fájdalmas pillanattól megkímélhettük volna egymást. Felnőtt emberek vagyunk az istenért!

-Jah, felnőtt emberek – vágott egy grimaszt a férfi. -Én is annak éreztem magam, amikor elindultam hozzád azzal a dobozzal. De aztán láttam, hogy inkább meglépsz, minthogy találkozz velem, ezért aztán nem volt már értelme a dobozzal bajlódni és a kukára tettem. Ott volt a helye, ahogy az érzelmeimnek is.

-Hozzád indultam, te idióta! – kiabált közbe könnyes szemekkel a lány. És a szállodában sikerült is hülyét csinálnom magamból, amikor Claude közölte, hogy már hetekkel ezelőtt kiköltöztél.

-Ki a franc az a Claude? – ragadta ki a számára pillanatnyilag legfontosabb részletet a férfi.

-A portás, te ütődött. – forgatta a szemeit Julie, amiért a férfinak most pont ez a legégetőbb kérdése.

-És a jó Calude rögtön azt is elárulta, hol találsz? Ezt azért kétlem, ugyanis nem kötöttem senki orrára, hová költözöm. – dünnyögte a férfi.

-Nem, nem árulta el. Szerintem akkor sem tette volna, ha tudja, hová költöztél. De a doboz alján ott volt a virágüzlet etikettje és náluk érdeklődtem. A címet ugyan ők sem mondták meg, de gondoltam, ha ilyen kertvárosi céget bíztál meg, akkor te is itt lehetsz a közelben – módosított aprót a lány a történteken. Ha a dolgok nem alakulnának jól, nem kell, hogy még a virágos fejére is bajt hozzon.

-Aztán addig körözgettem a környéken, amíg meg nem láttam a kocsidat. A többit alighanem egyenesben élvezted a redőny mögül. – vágott egy grimaszt.

-Mivel próbálkoztál a kapukódnál Sherlock? – kérdezte kíváncsian a férfi.

-Beart láttam a kertben játszani és gondoltam, talán az ő neve – vont vállat a lány.

-Nem, nem az.  És nem is a te neved, te égetnivaló boszorkány, mert túlságosan magától értetődő lenne; hanem Cannes. Mert ott töltöttem életem legszebb hetét, és mert vagyok olyan mazochista, hogy erre nap mint nap még emlékeztetni is akartam magam. De ha most itt hagysz, akkor esküszöm megváltoztatom még ma.

Álltak egymással szemben és arra vártak, a másik mit kezdeményez. Amikor már kezdett a dolog nevetségessé válni, Julie szólalt meg.

-Gyertyafényes vacsorát ígértél halk zenével egy elegáns helyen.

-Igaz – bólintott rá a férfi és szó nélkül hátat fordított és befelé indult. Aztán megtorpant és ujjával hívogatóan Julie felé intett. A lány pedig követte, mint akit megbűvöltek. Az étkezőben ott pompázott a két személyes teríték.

-Remélem, a környezet elnyeri kényes ízlésed tetszését – mondta a férfi és a gyertyákat készült meggyújtani. -A halk zene máris felcsendül, de a finom falatok alighanem már rommá száradtak a sütőben. A saláta esetleg még menthető, mert azt még elő sem vettem a hűtőből. Az italok meg, nos, azokat alighanem a felszolgáló személyzet a magáévá tette a várakozás hiábavalónak tűnő perceiben.  – és kicsit tétován széttárt karokkal invitálta a lányt az asztalhoz.

Julie aprót rázott a fején, miközben elmosolyodott. Sejthette volna, hogy nem nyilvános helyre szólt a meghívás. És Robert igazán ki akart tenni magáért, ezt értékelte is. Aztán nagyot sóhajtva a sütőhöz lépett és kinyitotta. Egy csirke árválkodott odabent, kicsit meggyötört állapotban, de még langyosan.

A konyhapultra tette, majd a salátát vette elő. Az még abszolút tálalhatónak tűnt. Nekikezdett a hús felszeletelésének, aztán tovább kutakodott a hűtőben. Feta-sajtot, olívabogyót, egy kevéske részelt parmezánt talált. Ezeket a csirkével együtt a salátához keverte, majd a parmezánnal megszórta és az asztalra tette a tálat. Robert nézte-nézte a sürgölődését, aztán a hűtőből még egy jobb időkre tartogatott fehérbort halászott elő és a nyitóért nyúlt.

Úgy ültek az asztalnál, mint egy házaspár, összeszokottnak tűnő mozdulatokkal, semmitmondó beszélgetéssel  terelgették az estét a remélhetően mindent megoldó és megbocsátó végkifejlet felé. Csipegették a salátát, hogy azzal is időt nyerjenek az igazi beszélgetés előtt.  Aztán szinte egyszerre tették le a villát. Robert zavartan kapta el a tekintetét, amivel addig a lányt kutatta, Julie pedig próbált magával döntésre jutni. Eljött ide, tehát ő sem akarja igazán, hogy a kapcsolatuk múlt idővé váljon. De mit vár a jövőtől, mit vár a férfitől és mi az, amit önmagából adni tud? Bármennyit is gondolkozott ezeken a dolgokon az elmúlt hetekben, még mindig nem tudta megfogalmazni.

Robert kivárt. Ő már elmondta, hogy mit akar. Jó, persze a részletekben még nem kevés tisztáznivaló akad, de a lényeg világos. Vissza akarja kapni Juliet és vele a boldogságot, legyen bármi is az ár! A döntés a lány kezében van, övé a lehetőség, hogy végre megszabadítsa ezektől a nyomorúságos, önpusztító hétköznapoktól. Kicsit félve nézte a lány látható vívódását, aztán gondolt egy merészet; talán csak a szavakkal birkózik ennyire, ő  a maga részéről megelégedne vele, ha a tetteivel mondaná el, milyen döntést hozott. Felállt, és a következő pillanatban már húzta is magával a lányt a nappali felé. Ha nem igaz, hogy a szex orvosság minden bajra, akkor ez itt és most ki fog derülni. A helyzet már sokkal rosszabb úgysem lehet.

-Szükségem van rád, Julie! És én elveszem, amire szükségem van. – mormolta a férfi. –És közben tiszta a lelkiismeretem, mert tudom, hogy neked rám van szükséged.

-Nem vagy te egy kicsit beképzelt? – suttogott vissza a lány, miközben érezte, ahogy Robert ujjai végigsimítják a nyakát.

-De, sokszor – jött azonnal a beismerés. –Most viszont mindketten tudjuk, hogy igazam van. Te is tudod, csak még nem akarod elfogadni a tényt. De azon vagyok, hogy mielőtt teljesen elvesztjük a fejünket, halljam tőled a beismerést.

Julie a sok álmatlan éjszakára gondolt, amikor a cannesi szerelmes órákat élte át újra és újra. Meg azokra az estékre, amikor egyedül üldögélt lent a parton és arra gondolt, amit a férfi mondott neki azon az elhagyatott parton: Azt akarom, hogy ezentúl a tenger zúgásáról mindig az jusson eszedbe, hogy összetartozunk. Teljesült az óhaja vagy átka, mert azóta is csak az járt a fejében. Már a végeláthatatlan víztömeg morajlása sem kellett hozzá. Bármit csinált, dolgozott vagy írt vagy csak a szobája plafonját nézte álmatlanul, a férfi hangja, az érintése, a csókjai ott voltak vele. Talán tényleg fel kellene adnia az ellenkezését és belátni, hogy vannak az életben dolgok, amik ellen nem érdemes hadakozni. Például a saját áruló teste ellen sem, amely most még a levegőnél is jobban vágyott a férfi gyengéd érintésére. Mert az első csók, az első cirógatás hatására a teste emlékezni kezdett, és mire gondolatban odáig jutott, hogy döntsön, enged-e az édes csábításnak vagy sem, a teste már rég megadta a választ. Mindkettőjükre elemi erővel tört rá a szenvedély, túlságosan ősi és túlságosan ösztönös volt ahhoz, hogy védekezni tudjanak ellene. Julie teste már lázban égve várta a férfi t, gondolatai összekuszálódtak, az érzékei vették át az irányítást. Titokzatos, varázslatos erő volt a férfi ujjaiban, és a lány bármit megtett volna, hogy a simogatása soha ne érjen véget. Két kezével közelebb húzta magához, szorosan nekifeszült. De Robert kibontakozott az öleléséből:

-Mondd, hogy egyetlen gonosz szavad sem gondoltad komolyan, nem hagysz el, visszajössz hozzám;  és akkor olyan világba viszlek, amiről még csak nem is álmodtál!

Julie nézte a vágytól sötét szemeket és arra gondolt, vajon mi lehet a férfiban, ami mágikus erővel vonzza, és egyre közelebb sodorja valami végzetes eseményhez? Veszélyesen vonzó férfi, és itt nem csupán a külső megjelenésére gondolt. Szép férfival már hozta össze a sorsa, de Robertben egy kisfiú érzékenysége, egy kamasz nyugtalan robbanékonysága és egy érett férfi határozottsága ötvöződött az érzéki vonzerővel. Halálos keverék, lehetetlen ellenállni neki.

-Akarlak téged! – suttogta megtörten, amiért minden józansága ellenére a szívére hallgat.

-Egymást akarjuk – suttogta vissza a férfi. –És ez nagy különbség, hidd el nekem!

Aztán lehajolt és apró kis csókokkal haladt a lány nyakától a vállán át a karja felé. Az érzékeny bőrt harapdálva ért el a tenyeréhez, amibe előbb belefújt, majd belenyalt és ettől Julie elvesztette minden önuralmát. Kígyózó testtel tapadt a férfihoz. Élvezte az érintéseit, a mohó vágyat, amit a szemében látott, az ujjai alatt megfeszülő izmai játékát. Fülét égette a férfi forró lehellete, ahogy a vallomását suttogta bele a szoba félhomályába:

-Heteken át semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád. Megőrültem a vágyakozástól és az emlékektől.

Fogalmuk sem volt, hogy a ruháikat hol és hogyan hagyták maguk mögött, de az ágyra már meztelenül hanyatlottak. A lepedő minden mozdulatukra a testüket cirógatta, és érintéseik nyomán mintha a gyertya lángja égette volna a testüket. Ebben a világban már nem léteztek szabályok és korlátok. Sóhajaik összefüggéstelenül haltak el ahogy egyre magasabbra szárnyaltak, majd együtt zuhantak a megsemmisülésbe.

-Az enyém vagy! Nincs visszaút a számodra – morogta Robert a lány fülébe.

Julie elmosolyodott: -Számodra sincs.

A szerelem 4 keréken érkezik 18.

Robert bosszúsan tapogatózott az éjjeliszekrényen. A telefon halk kerregése nem hagyta nyugodni. Amikor végre megtalálta a kitartóan zümmögő készüléket, fáradtan sóhajtott bele. –Hallo?

Stephanie hangjára csalódottan fordult a hátára. Hát, már sose fog leszokni róla, hogy reménykedjen?

Juliet azóta a csodás cannesi éjszaka óta nem látta. 

A reggeli ébredésük olyan volt, mint egy álom, aztán készülődni kezdtek és a dolgok rémálomba fordultak. És a lányban akkor tudatosult, hogy még nem hazafelé, hanem Portugáliába, onnan Párizsba, Berlinbe, aztán Londonba. És kerek perec kijelentette, hogy nem tart vele. Őt ne tartsa ki senki, szép volt ez a néhány nap, de ideje, hogy állás után nézzen, és Robert is igazán megérthetné, hogy miről beszél. Hát, ő nem értette meg. Mi lehet annál fontosabb, mint hogy állandóan együtt legyenek, amikor csak tehetik? Csalódott volt, hogy a lány nem így gondolja. .

És igen, a vita hevében talán kicsúszott a száján néhány meggondolatlan mondat, de hát Julie is mondott fájó dolgokat. Percek alatt sikerült romba dönteniük mindent, ami kialakult közöttük az elmúlt napokban. 

Ő elrohant, szó szerint, hiszen futni ment, hátha a borús időben fújó tengerparti szél lecsillapítja egy kicsit. Aztán mire visszaért, a házat üresen találta, Julie és a kis kocsi eltűnt. Először még azt hitte, hogy a lány autózni ment, hogy lehiggadjon. Még aggódott is érte. Mire észbekapott, hogy a szekrényekben is szétnézzen, már biztos volt benne, hogy a lány a repülőtérre ment és megszökött a további gonosz szavak vagy egy esetleges békülés elől. Akkor  még úgy érezte, hogy a lány csak önmagát bünteti ezzel a meneküléssel, majd rájön, hogy mit veszített és visszajön. Hát, úgy tűnik, sajnos túl jól viseli a veszteséget. Legalábbis jobban, mint ő maga, hiszen már sokszor gondolt rá a hazatérése óta eltelt hetekben, hogy felhívja. Pedig volt, ami lefoglalja. Stephanie rábeszélte, hogy a szálloda helyett béreljenek inkább egy házat. Eleinte ellenállt, mert ha Julie nincs vele, akkor igazán elvan ő egy kanapéval akárhol, de aztán belátta, ha Beart is magához veszi végre, jobb egy ház, amit nagy kert vesz körül.

Ahogy kiválasztották a házat, felhívta Kristent, mikor mehet el a szüleihez a kutyáért. Igazán hálás, hogy ennyi ideig a gondját viselték, de itt az ideje, hogy rendes gazdaként maga gondoskodjon róla. Jellemző, hogy még Kris volt mérges rá, amiért Cannesben nem foglalkozott vele a remek tréfájuk után. Így aztán addig adta a durcást, amíg a végén ő ajánlotta fel a békülést. Találkoztak a szálloda éttermében, megittak együtt egy kávét, aztán kezdtek egyre többen érdeklődően feléjük leskelődni, ezért fogta Beart, adott Krisnek két puszit, és elhúzta a csíkot. Innentől aztán a kutya foglalta le minden szabad percét. Látszott a viselkedésén, hogy csak kallódik egyik gazdától a másikig, senkit nem fogadott el még főnöknek, ezért aztán játszott vele, fegyelmezte, próbálta megértetni vele a rangsort, eddig nem túl sok sikerrel. Pedig nincs más választásuk, össze kell szokjanak, majd megérti az a kis mafla is. 

Mindennap leült a gép elé, próbálta folytatni a forgatókönyvet, amibe még hónapokkal ezelőtt kezdett, de az írás sem ment. Csak nézte maga előtt a billentyűket és arra gondolt, Julienak kéne írnia. Elmondani, hogy mennyire hiányzik és milyen nagyon bánja már a meggondolatlan szavait. De a betűk ebben sem voltak segítségére. Olvasgatott, de most egyetlen történet sem kötötte le, úgyhogy versekkel próbálkozott. Volt olyan szerencsétlen, hogy a világirodalom talán legszebb szerelmes versei akadtak a kezébe, így aztán csak ült magába roskadva és a sorokon elmélkedett, mennyire kifejezően tudják mások megfogalmazni ezt a zűrzavart, ami őbenne is tombol. 

A zenélés sem kötötte le igazán, nem volt türelme a kedvenc hangszeréhez sem; és mivel nem akart mérgében kárt tenni benne, jobbnak látta, ha egyelőre hanyagolja a próbálkozást. Abban a néhány interjúban, amit a hazatérése óta adott, hát, nem a legjobb formáját hozta. Az még a jobbik volt, ha csak elmélázott, de sokszor már ő maga érezte, nagyon gáz az a hülyeséghalmaz, amit szegény riporternek válaszként odatett. Fáradt volt, kialvatlan, mert éjszakánként gondolatban újraélte a cannesi napokat és éjszakákat. Szinte érezte maga mellett Julie puha meleg testét, aztán amikor rádöbbent, hogy csak Bear szemtelenkedett fel az ágyra, olyan keserűség fogta el, hogy ordítani tudott volna.

Miért kellett annyi hülyeséget beszélnie akkor reggel? Gyávának és érzéketlennek nevezte a lányt, aki nem képes  kiállni a szerelmükért, és nem képes társként viselkedni. És ha így van, akkor nyilván nem is szerelmes. A sztár megvolt, pipa, lehet menni vadászni másra, híresebbre, gazdagabbra. Jézusom, hiszen maga sem hitte, amit beszélt, de rossz szokása szerint csak dőlt belőle a szó, leginkább sértegetések. Fájt, hogy Julie nem akarja őt és vagdalkozott, fájdalmat akart okozni ő is. Hát, sikerült. 

De azért Julie is kivette a részét a sértegetésekből – gondolt vissza arra a kiabálásra, amit alighanem fél Cannes hallott, ha a víz tényleg olyan jól viszi a hangot, mint hírlik. Önzőnek és érzéketlennek nevezte őt. Akinek az az elképzelése az életről, hogy mindenkit ő irányít, és ha valaki nem hagyja magát, akkor máris hisztizik, mint egy elkényeztetett gyerek. Az arcába vágta, hogy nem életcélja az ágyát melegíteni, mire persze azonnal visszavágott, hogy arra azért lenne más jelentkező is. Julie persze azonnal javasolta is, hogy akkor válassza nyugodtan csak azt. Mire ő felcsattant, hogy lehet, hogy meg is teszi.

Uramisten, hogy tudták ezt a sok marhaságot egymás fejéhez vágni?

Amióta itthon volt, esténként eljárt futni a kutyával, hogy eléggé lefárassza magát az éjszakai alváshoz, de nem sok sikerrel járt. Akkor ivott egy sört, és a fáradtság meg a sör együtt végül segítettek. De aztán egyre több sörre volt szüksége. És egy ilyen sörözés után jött az őrült ötlet, hogy kocsiba ül és elmegy Juliehoz. Új volt a kocsi, a szponzorok egy Volvo terepjáróval lepték meg. Először abban sem volt biztos, hogy ki tud vele állni a mélygarázsból. Aztán rájött, hogy parkolni is csak akkor tud vele, ha egy focipályányi hely áll a rendelkezésére, de azért eljutott Alfred bácsi házáig. Ült a kocsiban a ház előtt, nézte a fényeket az ablak mögött, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy becsöngessen. Egyszerűen nem tudta, mit mondhatna, ami visszaadná neki Juliet.

Julie sem érezte sokkal jobban magát. Az után a szörnyű veszekedés után pillanatok alatt összekapkodta a holmiját és a kórházhoz hajtott. Alfred bácsit még hetekig nem akarták kiengedni, ezért Julie felajánlotta, hogy itthon tovább viszi helyette az ügyeket. Alfred fejét csóválva nézte a lányt, látta rajta, hogy valami baj van, nagy baj, de aztán úgy döntött, talán jobb is, ha lefoglalja a gondolatait és rábízta a munkát. Ha Julie mégis a tönk szélére vinné a céget, … hát, ha innen nem eresztik még hosszú ideig, előbb-utóbb úgyis oda jutna – gondolta keserűen és bízott a lány józan eszében.

A munka tényleg lefoglalta, behívták két állásinterjúra is, esténként pedig az írásba temetkezett. Eszébe jutott Robert lelkesedése, amivel a Robert Capa-történetről beszélt. Összeszedett mindent, amit a témában talált, aztán nekiállt a munkának. Lelki szemei előtt végig Robertet látta Capa szerepében, így aztán az írással nem volt probléma, szinte már látta is forogni a filmkockákat. Nem igazán tudta, hogy mit kezd majd a kész forgatókönyvvel, ha egyszer a végére ér, de legalább nem agyalt a múlton és azon, mi lehetett volna, ha…  A televízió sem sokat segített a felejtésben, mert semmi nem kötötte le, ha pedig a férfival készült riportokat hallgatta, szinte érezni vélte a fülén, a nyakán a férfi suttogásának forró leheletét.  A kegyelemdöfés az volt, amikor egy újságban fotókat látott. A szálloda éttermében hajolt éppen Kristenhez és megcsókolta. Akkor aztán megértette, elvesztette a férfit, ha az éppen azzal a nővel vigasztalódik, aki felelőtlenül majdnem eltette láb alól. Makacs büszkeségből inkább a boldogtalanságot választotta. És ezért kell most minden éjjel álomba sírnia magát.

Julie türelmetlenül dobolt a kormánykeréken, az előtte szerencsétlenkedő terepjáró sofőrje és a szembejövők végtelen áradata lehetetlenné tette, hogy kikerülje. Pedig már késésben volt. Alfred bácsi ma érkezik Joannával, és otthon akarta várni őket vacsorával. Szerencsére legalább a bevásárlással nem kell már az idejét töltenie, tegnap mindent beszerzett. De ha ez a béna alak ennyire nem boldogul egy ekkora benga autóval, akkor mi a fenének nem vett valami kisebbet – csóválta a fejét. Kitette a vészvillogót és kiszállt. Odaballagott a még mindig kísérletező sofőrhöz és bekopogott az elsötétített ablakon.

Az ablak zümmögve leereszkedett és egy lemondó sóhajjal Robert szólalt meg. –Megtennéd, hogy beállsz erre a zsebkendőnyi területre, mert nagyon fontos dolgom lenne a házban, ami előtt szerencsétlenkedek?

Julie majdnem elájult. Ilyen egyszerűen nincs! Aztán mély levegőt vett és azt mondta:

-Csússz odébb!

Beült és néhány pillanat múlva a kocsi a helyén állt. Már nyúlt is a kilincs után, amikor Rob keze utána kapott. 

-Hiányoztál Julie.

-Igen? Akkor biztosan azért kerestél mindennap. Hm? – nézett rá gúnyosan a lány és kipattant az autóból. Visszaszaladt a kocsijához, beült és gázt adott. Robert az utasülésről még hosszan nézett utána.

-Akkor ezek szerint várta, hogy felhívja. És mivel nem tette, a lány megsértődött. A sértődöttség pedig máris nem közömbösség, tehát a lánynak is még mindig jelent valamit, ami köztük volt. Nos, egy sértődött Julieval talán tud kezdeni valamit.

Julie állt a konyhában, körülötte már teljes volt a káosz, a vacsorának pedig még híre hamva sem volt, amikor csöngettek. Uramisten, máris megérkeztek? Az ajtóhoz szaladt, de nem a nagybátyjáék álltak előtte, hanem egy küldönc.

-Miss Damien? – Julie tétován bólintott.

-Akkor az Öné a csomag – nyújtott a lány felé egy hosszúkás dobozt. Amikor a lány bizonytalanul utána nyúlt, sapkájához billentette a kezét és már ott sem volt.

Julie állt, kezében a dobozzal és úgy nézett rá, mintha attól tartana, hogy felrobban. A dobozt összefogó szalag alatt egy kis boríték lapult. Kíváncsian nyitotta ki, aztán Robert jellegzetes betűit felismerve kitört belőle a találkozásuk óta elmúlt órák elfojtott feszültsége, és már csak folytak a könnyei…

Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?
Bilincsed hordja szívem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol úntalan,
nem látod búvó gyötrődésemet:
(Puskin/Szabó Lőrinc)

A kártya hátoldalán egyetlen sor állt: Megígérted, hogy megtanítasz tolatva parkolni… meg még annyi mást, de most ennek is őszintén nagyon örülnék! Robert 

Julie még akkor is könnyeit nyelve nevetgélt a konyha közepén, ölében az egy szál csodás vörös rózsát rejtő dobozzal, amikor Alfred bácsi és Joanna megálltak az ajtóban. A vacsorát Joanna a közeli étteremből rendelte meg.

Másnap újabb csomagban újabb szál rózsa és idézet érkezett:

Elájulni s mindent merni, dühöngve,
mint nyers, szelíd, forró és holtrasápadt,
merész, halott és új életre támadt,
csaló, hűséges, bátor, gyáva, gyönge,
és tőle távol nem találni csöndre,
mint víg, komor, őrjöngő, büszke, bágyadt,
megszökni hősként, csupa gőg s alázat,
s riadtan bújni sértődött közönybe.
Ha kiábrándulnánk, szemünk befedni,
édes borként mérget szívni magunkba,
a kárt szeretni, a hasznot feledni,
hinni, hogy a pokol visz égi útra,
létünket egy csalódásba temetni:
ez a szerelem. Ki próbálta, tudja.

  (Lope de Vega/Nemes Nagy Ágnes)

A kártya hátoldalán most ez állt: Egy vacsora 7-kor? Finom, elegáns környezetben, halk zenével, kitűnő ételekkel, finom italokkal, gyertyafény? Robert (ha nem hívsz, ott leszek érted időben)

Julie elbizonytalanodott. Hiszen semmi nem változott. Nem tudnak túllépni az életükön, és ő inkább nem kockáztatja, hogy a férfi újra összetörje a lelkét. Fel nem hívta, de üzenetet hagyott:

-Szeretlek, de ez nem változtat semmin. Túlságosan félek, te mondtad, gyáva vagyok. És nem hiszek benne, hogy ha megjárom a poklot, akkor az égi útra lelek. Kérlek, ne haragudj rám! Julie

Robert olvasta a sorokat, de szemei előtt lassan összefolytak a betűk. Az nem lehet, hogy Julie ilyen könnyedén el tudja felejteni, ami köztük történt. És legyen átkozott, ha ezt a bizonytalan libát meg nem győzi róla, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. Végül is nem telefonált, nem igaz? Nekiveselkedett és megírta a harmadik kártyát is, amely az érzelmeiről beszélni volt hivatott.

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, ó, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld esküinket,
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség,
és utolsót lüktet a szenvedély,
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták,
fel tudnád támasztani, ha akarnád.   (Drayton/Szabó Lőrinc)

A dobozba belefektette a harmadik szál rózsát és a csomagot a hóna alá kapva a garázsba indult.