A szerelem 4 keréken érkezik 101.

-Érezted már úgy, hogy annak ellenére, hogy a dolgaid látszólag teljesen rendben vannak, te nem ezt akarod? Vagy nem így akarod? – nézett Marcusra hirtelen Robert. A tekintete már nem volt egészen tiszta, éppen ezért Marcus biztos volt benne, hogy mint minden részeg, most ő is az igazat, a színtiszta igazat fogja „vallani”. Időközben Tom is visszajött, de látva a feszültséggel terhes helyzetet, csendben leült és figyelt. Mindig is ő volt a társaság bohóca. Egészen addig, amíg a nő, akit imádott, el nem vette a kedvét a viccelődéstől. Most még úgy érezte, örökre. Ebből a vészterhes csendből, ami a szobát megülte, Robert mély zihálásából tudta, hogy előbb-utóbb valami olyasmit fog hallani, amit csak igazán jó barátok osztanak meg egymással, és ebben aztán végképp semmi vicceset nem talált.

Robertből szinte összefüggéstelenül dőlni kezdett a szó.

-A 30. szülinapját is egyedül ünnepelte. Nem voltam vele, mert Európában forgattam. Haza kellett volna mennem, tudtam, de mégsem tettem. Valami hülye dacból. Mert már úgy indultam el, hogy veszekedtünk előtte. Mostanra állt össze a Capa-film, aminek ő írta a forgatókönyvét, és Rodmann, a rendező azért a néhány beleírt mondatért el tudta intézni, hogy ő szerepeljen még forgatókönyvíróként is a stáblistán. Rodmann persze nem tudta, ki az a Julian D’amoroux, és csak röhögött, hogy ilyen hülye névvel hogy is próbál bárki érvényesülni a filmnél. Én meg nem álltam ki Juliért, mert egyszerűen úgy éreztem, nincs jelentősége. Mi ketten tudjuk, hogy ő gyakorlatilag nekem írta ezt a történetet. És ez a fontos.

Ezért persze nem is jött el velem a forgatásra. Majdnem egy hónapig voltam távol, és ezalatt alig hívott. Amikor meg hazamentem, még ő tett szemrehányást, hogy mennyire nem hiányoztak nekem. Honnan tudja, ha fel sem hívott? De nem ez volt az első összezördülésünk, és már a békülés sem volt olyan édes, mint korábban. 

Egy érzelmi hullámvasúton ülünk egy ideje, és már baromira elegem van.

Istenem, gyakorlatilag néha már azt éreztem, csak azért megyek haza minden áldott nap abba a kurva házba, mert ott vannak a gyerekek. Ahányszor próbáltunk beszélni a dologról, annyiszor lett belőle veszekedés és semmi nem oldódott meg, csak egyre rosszabb lett. Annyira nem láttam értelmét a szócséplésnek, hogy inkább megtartottam magamnak a gondolataimat. Egyszerűen úgy éreztem, hogy túl korán találkoztunk, túl korán alakult ki az életünk felnőtt része, néha szinte bántott, hogy miatta nem tudok veletek így elindulni, mint most. Aztán tessék, mostanra már ezt is megcáfolta, miért ne mehettem volna, hiszen nem tart vissza. Talán még örül is, ha végre lelépek otthonról.

Elmentünk Cannesba és azt hittem, mivel ott kezdődött igazából minden, ott majd helyrehozzuk a dolgokat. De egyszerűen nem is tudtam, mi a francot kellene helyrehoznunk, hiszen alapvetően nem volt semmi baj. Még mindig szerettük egymást, nem bántottuk volna a másikat szándékosan, csak kihűlt az egész. Olyanok voltunk, mint Alfredék Joannával. De basszus, én még csak harmincnégy éves vagyok. Ennyi volt? – nézett végig a barátain, akik mindent értő tekintettel ültek vele szemben.

Marcus szólalt meg először.

-Robert, idáig csak arról beszéltél, hogy neked valami hiányzik az életetekből. És ő mit mondott, neki így minden szép és jó? Vagy ő is így örlődik, mint te?

-Nem tudom. Sosem mondta. Csak néz rám a szomorú barna szemeivel, amitől lassan a hátamon futkározik a hideg, mert olyan lelkiismeret furdalásom lesz. Pedig nincs is miért. Egyelőre nincs is miért.

-Egyelőre? – kérdezett vissza Marcus. –Ezek szerint elszántad magad, hogy ha jön a kísértés, akkor nem fogsz ellenállni? Mert kell már egy kis borzongás az életedbe megint? De megjátszottad a hősi mártírt, amikor az a barom lesmárolta annak idején? Robert, te ennél sokkal többet akarsz!

-És ha többet akarok? Harmincnégy éves vagyok, ha nagyon összeszámolom, Julieval együtt ha volt öt nőm, és akkor most ebben lehet, hogy a színjátszószakkörös ártatlan puszi is benne volt. Na és? Nincs jogom megtudni, milyen az, ha valakiben miattam lángol fel a vágy?

-Ezt szerintem már volt lehetőséged megtapasztalni – szúrta közbe Tom, aki eddig mélyen hallgatott.

-Te is tudod, mire gondolok. Azt akarom, hogy egy nő kéresse magát, hogy küzdenem kelljen érte, hogy ne tudjam, mit találok a ruhái alatt.. Julie..., istenem, lassan olyan lesz a házasságom, mint a készkaják. Csak picit megmikrózom és már ehető is.

-Basszus, Rob, hallod te magadat? Mikor lettél ilyen hülye köcsög? A világ legnormálisabb nője téged választott minden jobb meggyőződése ellenére, kitart melletted jóban rosszban, te meg küzdeni akarsz valami hülye libáért, aki csak az agyadat húzná, akinek csak a téged övező hírnév lenne fontos. És aki az első alkalommal dobna, amikor egy pillanatra nem rá figyelsz. Tényleg ezt akarod? És azt, hogy esetleg a gyerekeid pár év múlva valaki mást szólítsanak apának? – szúrta mélyre a tüskét Marcus a legcsekélyebb együttérzés nélkül.

Robert villámló tekintettel nézett vissza rá.

-Csak nem pályázol a helyemre, haver?

-És ha igen?

Robert úgy pattant fel, hogy a vodka lassító hatását nem is érezte. Marcusnak csak az volt a szerencséje, hogy elég távol ült tőle és így időben el tudott hajolni előle.

-Verekedni akarsz? Miért? Hiszen csak a gondot venném le a válladról? Te nyugodtan cicázhatsz. Akár most visszamehetsz az ivóba és elviheted egy körre azt a kis rajongót. Bár, lehet, hogy valamelyik rézbőrű testvére utána lekapná a skalpodat, de ez már csak izgalmasabbá teszi a kalandot, nem?

Mondok én neked valamit Rob, és ezt még mint a barátod mondom, bármennyire is kételkedsz ebben. Az a te nagy bajod, hogy még most is egy gyerek vagy. Aki megkapta a vágyott játékszerét, ráadásul nincs, aki el akarja venni tőle, így aztán unatkozik. Lehet, hogy túl korán ismerkedtetek meg, lehet, hogy túl nagy lánggal égtetek, de ezeket az éveket már senki el nem veheti tőletek. Olyasmi adatott meg nektek, ami csak keveseknek. És ha te ezt mozdulattal, a halászó-vadászó ősember ösztönétől hajtva el akarod dobni, akkor egy épületes nagy barom vagy.

Robert remegve állt előtte. Az egyik legjobb barátja, nem fogja megütni. Nem is ütheti meg, hiszen mi történt? Nem történt más, csak kimondta az igazságot, ami őszintén szólva az ő fejében is megfordult már. De mi a francot csináljon, ha még érez magában az újrakezdéshez elég erőt, csak már abban nem olyan biztos, hogy Julie mellett akarja újrakezdeni? Ha viszont idáig eljutott, akkor nincs joga Juliet is akarni. El kellene engedje. De tényleg ezt akarja? Lelke egy része elborzadt a Julie nélküli életnek még a gondolatától is.,Ettől a mai kitöréstől sem lett nagyobb világosság az agyában, ezzel már most is tisztában volt.

Nagyon morrant, aztán megfordult és az ajtó felé lépett. Tom nyugodt hangon szólt utána.

-Ha csak járni akarsz egyet, szívesen elkísérlek. De ha a csajhoz mész Rob, akkor mi holnap inkább nélküled mennénk tovább. Bírom a feleségedet és nem fogok asszisztálni a hülyeségedhez.

Robert halkan, háttal állva megszólalt:

-Akkor gyere, járjunk egyet!

Az ötödik nap reggelén Bobby zúgó fejjel ébredt. Nem egészen volt világos előtte, hogy előző este mi történt és a többiek nem kímélték az érzéseit, röhögve világosították fel. Már mindannyian szőrösek, szakállasak voltak, a ruhájuk is egyre inkább kezdett egy csöves szerelésére hasonlítani, ráadásul ma reggel a számára elég érthetetlen módon mindannyian egy kicsit morózusan, elgondolkodva szálltak be a kocsiba. Amarillo felé vették az irányt és elhatározták, hogy az egyik útszéli csehóban állnak majd meg reggelizni. Addig a hátsó ülésen Tomból próbálta kiszedni az elől ülők hallgatagságának az okát. Volt rá ideje, több mint ötszáz kilométer állt előttük.  Tekintettel mindannyiuk alkoholtól elgyötört gyomrára, Arcadia mellett a POP benzinkútnál álltak meg egy rövid pihenőre, ahol ötszáz különféle üdítő közül választhattak, ami jól példázta ennek a hatalmas országnak minden őrültségét. És lassan elérték az élet-halál zónát, a 100. szélességi körön, ami arról volt nevezetes, hogy az 1800-as években a bankok nem adtak hitelt az innen nyugatabbra fekvő földek megvásárlásához, mert úgy ítélték meg, hogy ez már sivatag és mint olyan, úgyis tökéletesen alkalmatlan a megművelésre.

Estére elérték a Big Texan steak-hosue-t, és vigyorogva fogadtak rá, hogy melyikük tud ingyen vacsorázni ezen a helyen. Ugyanis a gigantikus két kilós steakért és a salátáért csak annak kell fizetnie, aki hatvan perc alatt nem tudja elfogyasztani. Ha nem sikerül, akkor le kell perkálni a 80 dolláros árat, plusz az adót. A bejárat mellett tábla hirdette a belépőkkel, hogy az eddig közel húsz ezer próbálkozó közül átlag csak minden ötödik birkózott meg a kihívással.

Az egy óra leteltével mindannyian teljesen kisámfázva dőltek hátra a székeiken. Tom vigyorogva dobta a tányérjára az evőeszközöket. Az utolsó falatig eltüntetett mindent és mégsem nézett ki rosszabbul, mint a barátai, akik előtt még jócskán volt maradék.

-Uramisten, te bélpoklos! – sóhajtott Robert drámaian és kigombolta a farmerje gombját. –Siena nem adott enni az elmúlt években, hogy így ki voltál éhezve?

Az asztal alatt Marcus rúgta bokán, de kis késéssel Bobby felől is megérkezett a bodicsek.

-Most mi van? – nézett rájuk szemrehányóan az asztal  felett.

-Az van drága barátom, hogy egy tapintatlan hülye vagy – vágott grimaszt Marcus.

-Hagyjátok, nincs semmi baj. Siena tényleg nem csinált ilyen kajákat. Ebből az egészből alighanem csak a salátát lett volna hajlandó megenni, de azt is legalább három napra elosztva – sóhajtott jóllakottan Tom.

-Jut eszembe, Rob, felhívtad már ma Juliet? Vagy akár az elmúlt öt nap valamelyikén? – nézett a barátjára kissé gúnyosan Marcus. Robert azonnal kapcsolt.

-Oké, értettem, elefánt voltam a porcelánboltban, bocs Tom.

-Tényleg nem történt semmi. Szép volt, jó volt, elmúlt, ennyi. Most már csak ennyi. És ha hazamegyünk, akkor elviszem Travist és pár napig papást játszom majd. Nekem is megvoltak a nagy pillanataim ebben a vergődésben, ami a házasságom volt, úgyhogy most örüljek annak, ami még jut belőle. De hagyjuk, nem akarok még ezen agyalni. Majd ha már Las Vegas környékén járunk, akkor úgyis előjön megint.

Robert magába roskadtan hallgatta a barátja halknak szánt, de a terem zsongása miatt kicsit megemelt hangú szavait. Belegondolt, hogy milyen lenne úgy ülni ennél az asztalnál, hogy egy hét múlva ne a gyerekeire nyissa rá az ajtót, hanem egy üres lakásra, és ettől a kedve zuhanórepülésbe kezdett. Aztán Tom mellett elnézve a pillantása egy barna hajzuhatagra esett, ami a feleségét juttatta eszébe. A cowboy, aki a lány vállát ölelte, felállt és magával húzta a nőt is. A táncparkettre érve lassú topogósba kezdtek, aztán a nő megfordult és Robertben megállt az ütő. A kockás ing alatt domborodó pocak egyértelműen jelezte a közelgő gyermekáldást. Akkor ezek sem itt ismerkedtek meg az elmúlt fél órában. Pedig az az izgatott sugdolózás, az a néhány csók és simogatás, aminek eddig tanúja volt, azt az érzést keltette benne,hogy a srác most igyekszik meggyőzni a leányzót, hogy egy gyors menetet zavarjanak le a ház mögötti szénabálák tövében.

Teljesen megőrült, hogy ennyire ennek a hódítási mániának a rabja lett. Lehet, hogy ha Juliet akarná meghódítani, már az sem menne olyan simán. Az után a néhány hónap után, ami mögöttük van, talán a felesége nem is lenne kapható egy kis érzéki kalandozásra vele. Szinte szégyellte, ahogy néhány közelmúltbeli szeretkezésük az eszébe jutott. Olyan gyorsan tért a tárgyra, hogy jóformán bele sem kezdett, máris vége volt. És Julie nem reklamált. Pedig ha jobban belegondol, talán el sem vitte a csúcsra… huh, lehet, hogy már az ágyban is egy önző barom lett?

Marcus az asztal túloldaláról az arcvonásait eltorzító grimaszokat figyelte. Aha, akkor most megint egy kis belső mozizás és agyalás folyik. Nagyon helyes! Nem fogja megkönnyíteni neki a dolgot, hadd rágja csak magában a saját hülyeségét. Nagyon remélte, hogy ennek a sok gondolkodásnak meglesz az eredménye, és Los Angeles határát elérve ez a majom is rájön, micsoda szerencsés ember.