-Érezted már úgy, hogy annak ellenére, hogy
a dolgaid látszólag teljesen rendben vannak, te nem ezt akarod? Vagy nem így
akarod? – nézett Marcusra hirtelen Robert. A tekintete már nem volt egészen
tiszta, éppen ezért Marcus biztos volt benne, hogy mint minden részeg, most ő
is az igazat, a színtiszta igazat fogja „vallani”. Időközben Tom is visszajött,
de látva a feszültséggel terhes helyzetet, csendben leült és figyelt. Mindig is
ő volt a társaság bohóca. Egészen addig, amíg a nő, akit imádott, el nem vette
a kedvét a viccelődéstől. Most még úgy érezte, örökre. Ebből a vészterhes
csendből, ami a szobát megülte, Robert mély zihálásából tudta, hogy előbb-utóbb
valami olyasmit fog hallani, amit csak igazán jó barátok osztanak meg
egymással, és ebben aztán végképp semmi vicceset nem talált.
Robertből szinte összefüggéstelenül dőlni
kezdett a szó.
-A 30. szülinapját is egyedül ünnepelte. Nem
voltam vele, mert Európában forgattam. Haza kellett volna mennem, tudtam, de
mégsem tettem. Valami hülye dacból. Mert már úgy indultam el, hogy veszekedtünk
előtte. Mostanra állt össze a Capa-film, aminek ő írta a forgatókönyvét, és
Rodmann, a rendező azért a néhány beleírt mondatért el tudta intézni, hogy ő
szerepeljen még forgatókönyvíróként is a stáblistán. Rodmann persze nem tudta,
ki az a Julian D’amoroux, és csak röhögött, hogy ilyen hülye névvel hogy is
próbál bárki érvényesülni a filmnél. Én meg nem álltam ki Juliért, mert
egyszerűen úgy éreztem, nincs jelentősége. Mi ketten tudjuk, hogy ő
gyakorlatilag nekem írta ezt a történetet. És ez a fontos.
Ezért persze nem is jött el velem a
forgatásra. Majdnem egy hónapig voltam távol, és ezalatt alig hívott. Amikor
meg hazamentem, még ő tett szemrehányást, hogy mennyire nem hiányoztak nekem.
Honnan tudja, ha fel sem hívott? De nem ez volt az első összezördülésünk, és
már a békülés sem volt olyan édes, mint korábban.
Egy érzelmi hullámvasúton
ülünk egy ideje, és már baromira elegem van.
Istenem, gyakorlatilag néha már azt éreztem,
csak azért megyek haza minden áldott nap abba a kurva házba, mert ott vannak a
gyerekek. Ahányszor próbáltunk beszélni a dologról, annyiszor lett belőle
veszekedés és semmi nem oldódott meg, csak egyre rosszabb lett. Annyira nem
láttam értelmét a szócséplésnek, hogy inkább megtartottam magamnak a
gondolataimat. Egyszerűen úgy éreztem, hogy túl korán találkoztunk, túl korán
alakult ki az életünk felnőtt része, néha szinte bántott, hogy miatta nem tudok
veletek így elindulni, mint most. Aztán tessék, mostanra már ezt is
megcáfolta, miért ne mehettem volna, hiszen nem tart vissza. Talán még örül
is, ha végre lelépek otthonról.
Elmentünk Cannesba és azt hittem, mivel ott
kezdődött igazából minden, ott majd helyrehozzuk a dolgokat. De egyszerűen nem
is tudtam, mi a francot kellene helyrehoznunk, hiszen alapvetően nem volt semmi
baj. Még mindig szerettük egymást, nem bántottuk volna a másikat szándékosan,
csak kihűlt az egész. Olyanok voltunk, mint Alfredék Joannával. De basszus, én
még csak harmincnégy éves vagyok. Ennyi volt? – nézett végig a barátain, akik
mindent értő tekintettel ültek vele szemben.
Marcus szólalt meg először.
-Robert, idáig csak arról beszéltél, hogy
neked valami hiányzik az életetekből. És ő mit mondott, neki így minden szép és
jó? Vagy ő is így örlődik, mint te?
-Nem tudom. Sosem mondta. Csak néz rám a
szomorú barna szemeivel, amitől lassan a hátamon futkározik a hideg, mert olyan
lelkiismeret furdalásom lesz. Pedig nincs is miért. Egyelőre nincs is miért.
-Egyelőre? – kérdezett vissza Marcus. –Ezek
szerint elszántad magad, hogy ha jön a kísértés, akkor nem fogsz ellenállni?
Mert kell már egy kis borzongás az életedbe megint? De megjátszottad a hősi
mártírt, amikor az a barom lesmárolta annak idején? Robert, te ennél sokkal
többet akarsz!
-És ha többet akarok? Harmincnégy éves
vagyok, ha nagyon összeszámolom, Julieval együtt ha volt öt nőm, és akkor most
ebben lehet, hogy a színjátszószakkörös ártatlan puszi is benne volt. Na és? Nincs
jogom megtudni, milyen az, ha valakiben miattam lángol fel a vágy?
-Ezt szerintem már volt lehetőséged
megtapasztalni – szúrta közbe Tom, aki eddig mélyen hallgatott.
-Te is tudod, mire gondolok. Azt akarom,
hogy egy nő kéresse magát, hogy küzdenem kelljen érte, hogy ne tudjam, mit találok a ruhái alatt.. Julie..., istenem,
lassan olyan lesz a házasságom, mint a készkaják. Csak picit megmikrózom és már
ehető is.
-Basszus, Rob, hallod te magadat? Mikor
lettél ilyen hülye köcsög? A világ legnormálisabb nője téged választott minden
jobb meggyőződése ellenére, kitart melletted jóban rosszban, te meg küzdeni
akarsz valami hülye libáért, aki csak az agyadat húzná, akinek csak a téged
övező hírnév lenne fontos. És aki az első alkalommal dobna, amikor egy
pillanatra nem rá figyelsz. Tényleg ezt akarod? És azt, hogy esetleg a
gyerekeid pár év múlva valaki mást szólítsanak apának? – szúrta mélyre a tüskét
Marcus a legcsekélyebb együttérzés nélkül.
Robert villámló tekintettel nézett vissza
rá.
-Csak nem pályázol a helyemre, haver?
-És ha igen?
Robert úgy pattant fel, hogy a vodka lassító
hatását nem is érezte. Marcusnak csak az volt a szerencséje, hogy elég távol
ült tőle és így időben el tudott hajolni előle.
-Verekedni akarsz? Miért? Hiszen csak a
gondot venném le a válladról? Te nyugodtan cicázhatsz. Akár most visszamehetsz
az ivóba és elviheted egy körre azt a kis rajongót. Bár, lehet, hogy valamelyik
rézbőrű testvére utána lekapná a skalpodat, de ez már csak izgalmasabbá teszi a
kalandot, nem?
Mondok én neked valamit Rob, és ezt még mint
a barátod mondom, bármennyire is kételkedsz ebben. Az a te nagy bajod, hogy még
most is egy gyerek vagy. Aki megkapta a vágyott játékszerét, ráadásul nincs,
aki el akarja venni tőle, így aztán unatkozik. Lehet, hogy túl korán
ismerkedtetek meg, lehet, hogy túl nagy lánggal égtetek, de ezeket az éveket
már senki el nem veheti tőletek. Olyasmi adatott meg nektek, ami csak
keveseknek. És ha te ezt mozdulattal, a halászó-vadászó ősember ösztönétől
hajtva el akarod dobni, akkor egy épületes nagy barom vagy.
Robert remegve állt előtte. Az egyik legjobb
barátja, nem fogja megütni. Nem is ütheti meg, hiszen mi történt? Nem történt
más, csak kimondta az igazságot, ami őszintén szólva az ő fejében is megfordult
már. De mi a francot csináljon, ha még érez magában az újrakezdéshez elég erőt,
csak már abban nem olyan biztos, hogy Julie mellett akarja újrakezdeni? Ha
viszont idáig eljutott, akkor nincs joga Juliet is akarni. El kellene engedje.
De tényleg ezt akarja? Lelke egy része elborzadt a Julie nélküli életnek még a gondolatától is.,Ettől a mai kitöréstől sem lett nagyobb világosság az
agyában, ezzel már most is tisztában volt.
Nagyon morrant, aztán megfordult és az ajtó
felé lépett. Tom nyugodt hangon szólt utána.
-Ha csak járni akarsz egyet, szívesen elkísérlek.
De ha a csajhoz mész Rob, akkor mi holnap inkább nélküled mennénk tovább. Bírom
a feleségedet és nem fogok asszisztálni a hülyeségedhez.
Robert halkan, háttal állva megszólalt:
-Akkor gyere, járjunk egyet!
Az ötödik nap reggelén Bobby zúgó fejjel
ébredt. Nem egészen volt világos előtte, hogy előző este mi történt és a
többiek nem kímélték az érzéseit, röhögve világosították fel. Már mindannyian
szőrösek, szakállasak voltak, a ruhájuk is egyre inkább kezdett egy csöves
szerelésére hasonlítani, ráadásul ma reggel a számára elég érthetetlen módon
mindannyian egy kicsit morózusan, elgondolkodva szálltak be a kocsiba. Amarillo
felé vették az irányt és elhatározták, hogy az egyik útszéli csehóban állnak
majd meg reggelizni. Addig a hátsó ülésen Tomból próbálta kiszedni az elől ülők
hallgatagságának az okát. Volt rá ideje, több mint ötszáz kilométer állt
előttük. Tekintettel mindannyiuk
alkoholtól elgyötört gyomrára, Arcadia mellett a POP benzinkútnál álltak meg
egy rövid pihenőre, ahol ötszáz különféle üdítő közül választhattak, ami jól
példázta ennek a hatalmas országnak minden őrültségét. És lassan elérték az
élet-halál zónát, a 100. szélességi körön, ami arról volt nevezetes, hogy az
1800-as években a bankok nem adtak hitelt az innen nyugatabbra fekvő földek
megvásárlásához, mert úgy ítélték meg, hogy ez már sivatag és mint olyan, úgyis
tökéletesen alkalmatlan a megművelésre.
Estére elérték a Big Texan steak-hosue-t, és
vigyorogva fogadtak rá, hogy melyikük tud ingyen vacsorázni ezen a helyen.
Ugyanis a gigantikus két kilós steakért és a salátáért csak annak kell
fizetnie, aki hatvan perc alatt nem tudja elfogyasztani. Ha nem sikerül, akkor
le kell perkálni a 80 dolláros árat, plusz az adót. A bejárat mellett tábla
hirdette a belépőkkel, hogy az eddig közel húsz ezer próbálkozó közül átlag
csak minden ötödik birkózott meg a kihívással.
Az egy óra leteltével mindannyian teljesen
kisámfázva dőltek hátra a székeiken. Tom vigyorogva dobta a tányérjára az
evőeszközöket. Az utolsó falatig eltüntetett mindent és mégsem nézett ki
rosszabbul, mint a barátai, akik előtt még jócskán volt maradék.
-Uramisten, te bélpoklos! – sóhajtott Robert
drámaian és kigombolta a farmerje gombját. –Siena nem adott enni az elmúlt
években, hogy így ki voltál éhezve?
Az asztal alatt Marcus rúgta bokán, de kis
késéssel Bobby felől is megérkezett a bodicsek.
-Most mi van? – nézett rájuk szemrehányóan
az asztal felett.
-Az van drága barátom, hogy egy tapintatlan
hülye vagy – vágott grimaszt Marcus.
-Hagyjátok, nincs semmi baj. Siena tényleg
nem csinált ilyen kajákat. Ebből az egészből alighanem csak a salátát lett
volna hajlandó megenni, de azt is legalább három napra elosztva – sóhajtott
jóllakottan Tom.
-Jut eszembe, Rob, felhívtad már ma Juliet?
Vagy akár az elmúlt öt nap valamelyikén? – nézett a barátjára kissé gúnyosan
Marcus. Robert azonnal kapcsolt.
-Oké, értettem, elefánt voltam a
porcelánboltban, bocs Tom.
-Tényleg nem történt semmi. Szép volt, jó
volt, elmúlt, ennyi. Most már csak ennyi. És ha hazamegyünk, akkor elviszem
Travist és pár napig papást játszom majd. Nekem is megvoltak a nagy pillanataim
ebben a vergődésben, ami a házasságom volt, úgyhogy most örüljek annak, ami még
jut belőle. De hagyjuk, nem akarok még ezen agyalni. Majd ha már Las Vegas
környékén járunk, akkor úgyis előjön megint.
Robert magába roskadtan hallgatta a barátja
halknak szánt, de a terem zsongása miatt kicsit megemelt hangú szavait. Belegondolt, hogy milyen lenne úgy ülni ennél az asztalnál, hogy egy hét múlva ne a
gyerekeire nyissa rá az ajtót, hanem egy üres lakásra, és ettől a kedve
zuhanórepülésbe kezdett. Aztán Tom mellett elnézve a pillantása egy barna
hajzuhatagra esett, ami a feleségét juttatta eszébe. A cowboy, aki a lány
vállát ölelte, felállt és magával húzta a nőt is. A táncparkettre érve lassú
topogósba kezdtek, aztán a nő megfordult és Robertben megállt az ütő. A kockás
ing alatt domborodó pocak egyértelműen jelezte a közelgő gyermekáldást. Akkor
ezek sem itt ismerkedtek meg az elmúlt fél órában. Pedig az az izgatott
sugdolózás, az a néhány csók és simogatás, aminek eddig tanúja volt, azt az
érzést keltette benne,hogy a srác most igyekszik meggyőzni a leányzót, hogy egy
gyors menetet zavarjanak le a ház mögötti szénabálák tövében.
Teljesen megőrült, hogy ennyire ennek a
hódítási mániának a rabja lett. Lehet, hogy ha Juliet akarná meghódítani, már
az sem menne olyan simán. Az után a néhány hónap után, ami mögöttük van, talán
a felesége nem is lenne kapható egy kis érzéki kalandozásra vele. Szinte
szégyellte, ahogy néhány közelmúltbeli szeretkezésük az eszébe jutott. Olyan
gyorsan tért a tárgyra, hogy jóformán bele sem kezdett, máris vége volt. És
Julie nem reklamált. Pedig ha jobban belegondol, talán el sem vitte a csúcsra…
huh, lehet, hogy már az ágyban is egy önző barom lett?
Marcus az asztal túloldaláról az arcvonásait
eltorzító grimaszokat figyelte. Aha, akkor most megint egy kis belső mozizás és
agyalás folyik. Nagyon helyes! Nem fogja megkönnyíteni neki a dolgot, hadd
rágja csak magában a saját hülyeségét. Nagyon remélte, hogy ennek a sok
gondolkodásnak meglesz az eredménye, és Los Angeles határát elérve ez a majom
is rájön, micsoda szerencsés ember.
4 megjegyzés:
Huh....már megint vagy 5 fejezet volt együltőben, és gondolkodom!
Mily meglepő! XDDD
Kicsit furcsa volt a váltás 98 vége után, ahol egyszer még egy nagystílű ÉS meghitt randira indultunk és majd hirtelen a 66-os úton találtuk magunkat. Furcsa volt!
Aztán nem értettem miért is vonulgatnak, jó baráti túra, meg Tom, de igazán Tomról sem szólt a történet. Na azért itt a végén csak Robnál horgonyoztunk le, aki nem tud mit kezdeni magával jó dolgában. Okés, azért csak el tudja dönteni, mi is kell ezután neki, legalábbis remélem, hogy a jó döntést hozza meg.
Az útleírás, Rob őrlődése mesteri volt, csak a miérteket nem fogtam! XDDD Valszeg lefáradtam a nyáron! XD
Nagyon negatív voltál egyébként az utóbbi 10 fejezetben. Nem amiatt mondom ezt mert drámát vittél a történetbe, az kell mint tudjuk. Inkább a pesszimizmusod ütött át a nekem a fejezeteidből. Komor volt!
Aminek okát nem tudom...asszem. Elromlottak a receptoraim...HELP!
Ha jön a vége, mint említetted, akkor szeretnék egy kis optimizmust, életigenlést, életörömöt, játékosságot, humort, ahogy azt már megszoktuk. Most tudom lehetetlent kérek, de légyszi erőltesd meg magad! *.*
Ha netán őszinteségem levert vmi biztosítékot csak kurjants egyet az éterbe, és megkövetlek! Becsszó!!!
XDDD
Imádás van egyébként ;)
Ui: Szolgálati közlemény Zsorzsinak! Lehet hogy tényleg nem látom a szürkét??? Ez lenne a bajság? /szemüveget a bír(ál)ónak! (magamnak) XDDD
Oops! Mea Culpa
jaj ez olyan jó volt,ha befejezed újrakezdem.Nagyon tetszett,és bocs hogy nem írtam eddig.csak az elején.Varom a folytatást.Üdv JUdy.
Továbbra is tartom ,hogy bölcs vagy Jutka .
Értem az érveket és az ellen érveket.
Szeretem olvasni ,ahogy érvelsz a házasság és a család mellett.
" Belegondolt, hogy milyen lenne úgy ülni ennél az asztalnál, hogy egy hét múlva ne a gyerekeire nyissa rá az ajtót, hanem egy üres lakásra, és ettől a kedve zuhanórepülésbe kezdett." -ez a mondat számomra nagyon ütős volt .
Külön elismerés ,hogy utána nézel azoknak a dolgoknak ,amikről írsz a 66 -os út története ,nevezetességei ...ieuroe28
Ereztem.
A tobbit a tobbiek mar leirtak. ;)
Megjegyzés küldése