Velencei olló 9.

A lagúnavárost a nyílt tengertől a  L i d o  hosszú földcsíkja választja el. Ez egyben Velence strandja. Ide vonultak ki 1172 óta minden évben egyszer a velencei előkelőségek gályái és gondolái, amikor is a doge aranygyűrűt dobott a tengerbe,  eljegyezve ezzel Velencét újból és újból az Adriával, fő kereskedelmi útvonalával, a város és a természeti környezet egyesülésének szimbólumaként. „Eljegyzünk téged, ó tenger, igaz és örökké tartó uralmunk nevében” Búvárok versenyeztek a gyűrű megtalálására. Aki sikerrel járt, jutalmat kapott. A rivális hatalmak kigúnyolták a szertartást; a török szultán megjósolta, hogy már nem tart soká, hogy a dózse tökéletesen egyesül a tengerrel, belebukva a vízbe a hajójáról.  La Sensa ünnepét (áldozócsütörtök utáni vasárnap) azóta is évről évre megtartják, amikor újra eljátsszák a tengerrel való házasság ceremóniáját és babérkoszorút dobnak a hullámokba. 

A velenceiek kezdetben a város védelmére használták a tengert, de hamar felismerték, hogy gazdasági erőforrást is jelenthet számukra. Nem csoda hát, hogy ez a szoros kapcsolat „házassággal” végződött. A Lidó már oly sok festőnek szolgált témául, és még több filmrendezőnek kulisszául. A Lido a velenceiek Rózsadombja. Az elit itt él, nyugodt, fás környezetben. A luxusszállodák is itt kaptak helyet. A homokos „beach” igen érdekes, tele van sátrakkal, ezekben pihennek az emberek. A furcsa az, hogy a sátrak három sorban kerültek felverésre, s aki a legbelső soron kap helyet, az nem látja a vizet, legfeljebb a másik sátrának a hátát, mégis kiveszik ezeket is. 

A 19. század végén bekövetkezett fejlődést megelőzően a Lidó nem volt más, mint puszta homokpad, ahová a 19. századi, Velencében tartózkodó romantikus lelkek elvonulhattak a világ zaja elől. Byron és Shelley itt lovagolt és úszott, John és Effie Ruskin a vízparton kószálva kagylókat gyűjtött és rákra vadászott, Browning pedig rajongva írt a „szeretett” Lidóján tett kellemes délutáni sétákról. A Lidón semmi sem velencei, és ha már megszoktuk a csendes, forgalommentes utcákat, akkor itt zavaró lehet a vaporettóból kiszállva autókkal találkozni.  De a látványért, amit Velence a késő esti nyári visszaúton nyújtani tud, mindenképpen érdemes a Lidóra elhajózni. 

„…egy kopár zátony, csupa bucka és örökké futó homok,

rengeteg bogáncs és mindenféle gyomok … egy lakatlan tengerpart …” (Shelley)

Még mielőtt a Lidó divatos lett volna, Shelley, Byron és egyéb utazgató irodalmárok itt leltek csendes menedékre a városi nyüzsgés elől. Byron igazi bajnok volt, a Lido és Rialto közti távot egyedül ő úszta végig egy hősies verseny során. (Shelley kevésbé volt szerencsés. 1822-ben a toszkánai partoknál belefulladt a tengerbe.)

A Lido egy olyan békebeli üdülőhely, mint amilyen Abbázia volt. Megőrzött néhány utcát és palotát egykori hangulatából, így aztán a Lidón is pontosan érezni a régi nagypolgári vagy arisztokrata vendégek számára teremtett légkört, a Hungaria Grand Hotel főhomlokzatával, széles sétálóutcájával. Igaz, a parton már nem azok a vászontetős ülőszékek vannak, amelyek a háború előtti tengerpartokra voltak jellemzőek.

Ez a hosszú földsáv Velence városa és az Adria közé ékelődik, s sem az egyikhez, sem a másikhoz nem tartozik igazán. Legfőbb szerepe, hogy megvédje a várost a dagály ostromától. 

A romantika korában Byron és Shelley vágtatott az üres homokfövenyen. Az 1840-es években aztán a fürdőzés divatja a Lidót sem kímélte, s elhozta ide divatos, nagyúri közönségét. Elsőnek az angolok és a németek érkeztek (mint mindenhova), de az  1880-as évekre a helybeliek is kifeküdtek a napra. A szigeten létesült a világ első strandja. Ruskin fennen háborgott a dohányosok bárdolatlanságán, akiknek tömegei megtöltötték kedvenc gőzöseit. „Az utazóközönség egész álló nap füstöl, és teleköpködi a piazettát, majd egy nyikorgó tákolmánnyal elhurcoltatja magát a Lidóra, ahol csak azért napozik, hogy másnap még több dohányt tömjön magába”. 

Ugyanakkor a Lidó, akárcsak Thomas Mann Velencéje, dekadens hely. Régóta a maradiság védőbástyájának számít, s minden hagyománytisztelete ellenére is világpolgári. Mivel nem versenyezhet Velence ódon műemlékeivel, a gazdagok települtek ide, vagy a pénzes turisták szálltak meg a szigeten. Itt terülnek el a legjobb, Adriára néző strandok tarkabarka kabinjaikkal. És itt sorakoznak Velence legelegánsabb szállodái, köztük a Hotel des Bains. Thomas Mann is megszállt az Edward-korabeli  eklektikus palotában, hogy ihletet merítsen a Halál Velencében megírásához.

A szeptemberi filmfesztivál idején a Lidó visszanyeri századfordulós csillogását. A világ legrégibb filmfesztiválja napjainkban versenyre kel a cannes-ival. A rangos eseményt a fasiszta Olaszország kezdeményezte propagandacélokból, sikere azonban mára feledtette ezt a dicstelen kezdetet.

Csillagok utasa

Hogy először tengeren - már megint

a régi gyerek voltam. Mennyi kincs,

mennyi szépség mindenütt! Rohanó

fény lett a kis velencei hajó

s rajta én a csillagok utasa.

Tulajdonképp sírnivaló, hogy a

Valóság úgy megtisztelt, a hegyek,

az ötlírás jegy, a táj, a kövek

a Márkus téren a talpam alatt,

s hogy a gőzös most énvelem szalad

ki a Lidóra az örök vizen!

Mintha valami szörnyű félelem

űzött volna, hogy mindez nem igaz

és eltűnik, úgy ittam-ettem az

új világot, Alpokat, utcalányt,

tengert, aloét, szobrot, Tiziánt,

összevissza: minden pillanatom

ima volt és újongó fájdalom.

/Szabó Lőrinc: Tücsökzene

Szigetek     

Bármilyen közel is esnek egymáshoz, a lagúna szigetei meglepően különbözőek. Ezek az alacsonyan fekvő szigetek viszontagságos múltra tekintenek vissza egykori kolostoraikkal, lőszerraktáraikkal, tébolydáikkal, veteményeskertjeikkel, lepratelepeikkel és omladozó erődítményeikkel.

 A San Giorgio Maggiore a Szent Márk térrel néz farkasszemet. Ez az egyetlen nagyobb sziget, amelyet nem fertőzött meg az üzleties szellem. Harangtornyából nyílik a legszebb kilátás Velencére. 1993-ban egy tomboló vihar ledöntötte a lanternát megkoronázó angyalt, de a kárt helyreállították. Az eredeti szobrot a templombelsőben állították ki, az időjárás viszontagságaival bronzból készült mása dacol. Valaha a ciprusok szigetének nevezték sűrű ligeteiről. Fenséges kolostora és a Campanilét mintául vevő harangtornya a városkép meghatározó része. Bár 1806-ban a napóleoni megszállás idején a franciák a kolostort is feldúlták, a barátok nem voltak hajlandóak elhagyni hajlékukat. Ekkor fejlesztették fel a kikötőt. A második világháború idején a kolostor egy részét hadianyagraktárnak használták, de ódon falai között napjainkban is bencések laknak. 1800-ban itt választotta meg a pápai konklávé VII. Piust, mialatt Rómában francia csapatok állomásoztak.

M u r a n o   

„Durva pokrócnak számít a velencei helységek között, Ahol az embernek az az érzése, hogy mindjárt záróra, és lecsapják a redőnyt.” – panaszolta róla Jan Morris.

Pedig Murano büszke patinás múltjára és világhírű üvegművességére. Régen a nemesség nyaralóhelyének számított, a 18. században híres volt villáiról, játékbarlangjairól és irodalmi szalonjairól. Igaz, mára sokat veszített varázsából. 

Bár lakói száma egykor elérte a 30 ezret, ma már csak 8 ezren lakják. Talán nincs ember a földön, aki ne tudná, hogy miről híres. Az „Üveg sziget” nevet 1291-ben kapta, amikor az üvegkészítőket és kemencéiket átköltöztették ide a város központjából, tartva a tűzvészektől. Ez volt a fellendülés korszakának kezdete. Az üvegfújók különleges privilégiumokat élveztek, bár fővesztés terhe mellett megtiltották nekik, hogy üzleti titkaikat kivigyék a Köztársaság határain túlra. Ám még ez a fenyegetés sem riasztott vissza néhány kézművest attól, hogy külföldre szökjön, engedve a külföldi nemesek és királyi udvarok által felajánlott gazdag jutalom csábításának. (lásd: M.Fiorato: A muránói üvegfúvó c. könyve) A sziget némi autonómiát is kapott Velencétől, saját rendőrsége és pénzverdéje volt. 

„Corradino tisztában volt vele, hogy az üvegfúvó mestereknek nem csupán a biztonság miatt kellett átköltözniük Muránóra. A velencei üveg a legjobb a világon, azóta az, hogy Konstantinápoly eleste után Itáliában megismerték az üvegfúvás keleti technikáját. A velencei mesterek aztán továbbfejlesztették ezt a technikát, amelyet a maestrók megismertettek inasaikkal, és ezek a titkoök hamarosan monopolhelyzetbe juttatták a Köztársaságot. És a Nagytanács nem akart erről lemondani. Muránó szigete nemcsak otthonává, munkahelyévé vált a mestereknek, de egyben a börtönükké is…. Ha néha-néha egymaestro engedélyt kapott rá, hogy átmenjen Velencébe, biztos lehetett benne, hogy a Tanács ügynökei minden lépését figyelik.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Miért kezdett egy tengerésznép üveggyártásba anélkül, hogy lett volna nyersanyaga? Felfedeztek a középkorban egy hiánycikket, amelynek gyártása maga lett az aranybánya. A híres szíriai szaracén üvegfúvók (11-12.század) biztosan uralták a távol-keleti kereskedelmet, amikor Velence hozzáfogott az üveggyártáshoz. Később innen látták el egész Európát tükrökkel és finom üvegáruval egészen a 18. századig, míg a cseh kristály el nem hódította Velencétől az elsőséget. 

„Corradino gondolatban köszönetet mondott Angelo Baroviernek, a Maestronak, aki két évszázaddal korábban felfedezte a cristallo üveget, amellyel ő most dolgozott. Azelőtt minden üveg színes volt, még a fehér sem volt tisztán átlátszó, halvány homokszínű volt, vagy homályos, mint a tejüveg. A cristallo szó azonban azt jelentette, hogy a mester tökéletes átlátszóságot, kristályos tisztaságot érhetett el. „ (M.Firotato: A muránói üvegfúvó)

„Mikor a köztársaság elbukott, sorra jelentek meg az újabb műhelyek, összesen úgy 300 működhetett a városban. Ám amikor Velence elveszítette monopolhelyzetét és más népek is kitanulták az üvegfúvás mesterségét, Muránó elvesztette addigi jelentőségét. 1805-ben pedig szétoszlatták az üvegfúvók céhét, a műhelyeket bezárták, a mesterek pedig Európa-szerte szétszóródtak.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

 A „velencei üveg”, „velencei kristály”, „velencei tükör” mind azt hirdeti, hogy Velencében volt már nagyon-nagyon rég az üvegművesség központja. Az üvegolvasztás technológiájának sajátosságai miatt azonban gyakoriak voltak a tűzesetek, ezért inkább kilakoltatták a műhelyeket Murano szigetére. Szegény mesterek nem is hagyhatták el többé a szigetet, nehogy elárulják titkukat másoknak. Viszont cserébe kaptak kiváltságokat. Például lányaik beházasodhattak az előkelő velencei nemesség családjaiba. (De fiaik nem vehettek nőül nemes leányokat.)

„Miután 1291-ben átköltöztették ide az üveggyártást, a mesterek itt éltek és itt is haltak meg. Azzal tartották itt őket, hogy ha megpróbálnak megszökni, az élet6ükkel felelnek érte. És ha valamelyikük mégiscsak volt olyan ostoba, a családjukat börtönbe zárták, vagy legyilkolták, így kényszerítették a szökevényt, hogy térjen vissza a szigetre.” (M.Firotato: A muránói üvegfúvó)

A szigeten járva kihagyhatatlan program az üveggyári látogatás és a bemutató megtekintése. A kemencében melegszik a nyers üveg, a mester villámgyorsan forgatja, fújja, néhány pillanat és egy váza születik a szemünk előtt. Néhány boszorkányosan gyors mozdulattal még fület és mintát biggyesztenek rá. Kész. Nagyon könnyűnek tűnik, de ez ne tévesszen meg senkit. Ezek az emberek gyakorlatilag fél életükön keresztül ezt tanulják.  Itt nincs levelező szak.  Egészen fiatalon kezdik el és hosszú évekig kell gyakorolni, mire valakiből mester lesz. Természetesen ez a szakma is apáról fiúra száll. A gyors mozdulatokra szükség is van, hiszen az üveg gyorsan kihűl és akkor már nem formázható, csak törik. A segéd ebben a pillanatban egy darabka papírt dob a vázára. A papír azonnal meggyullad és hamuvá ég. Azért annyira még nem hűlt ki!   A bemutató után a kijárat felé minden látogató áthalad természetesen az üzleten. Több szobából áll és csak az egyikben vannak kitéve az árak .. a többiben alighanem külön tárgyalás alapját képezik. 

„A londoni tűzvész fellendítette a muránói üveggyártást. Károly, az angol király elhatározta, hogy újjáteremti Londont, és az új épületeket tükrökkel és egyéb üvegtárgyakkal akarta gyönyörűvé varázsolni. Így Corradino és társai egyszerre nagyon sok megrendelést kaptak a hideg, északi városból.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

A muranói üvegről azt tartották, hogy olyan törékeny, hogy egyetlen csepp méreg összetöri. DE halálos fegyverré is válhatott ezáltal. A pengeéles üvegszilánkokat fém foglalatba illesztve, a hírhedt velencei titkosrendőrség, akik a Tízek Tanácsát szolgálták a középkorban, fegyverként használta. Az áldozat húsába hatolva az üveg elpattant és gyakorlatilag észrevehetetlen sebet ejtett, mely idővel kínzó és halálos fekéllyé vált. 

„A penge olyan finoman siklott be a bordái közé, hogy az csak egy dolgot jelenthetett. … Egy hamisítatlan velencei távozás. Egy üvegtőrt használtak élete kioltására – muránói üveget. Valószínűleg egyikét azoknak, amelyeket ő készített. Érezte, ahogy a bérgyilkos a tőrt megcsavarva egy mozdulattal letöri a markolatot. Érzékelte, hogy húsa összezárul, ami után mindössze egy vékony karcolásnyom marad a hátán ott, ahol a finom fegyver behatolt. … A következő pillatban a víz összezárult fölötte, akár a tőr ejtette seb a hátán.” (M.Fiorato: A muránói üvegfúvó)

Aki kíváncsi, az üvegipar termékeit a Museo Vetrario-ban is megtekintheti, amit a Palazzo Giustinianban, Torcello egykori püspökének lakhelyén rendeztek be. Az épület maga is megér egy pillantást. A remek kiállításba több mint 4 ezer üvegkészítmény tartozik, köztük olyan érdekességek, mint egy olasz kertet ábrázoló nagyszabású asztaldísz. Az üvegmúzeum közelében áll Murano másik fő nevezetessége, a 12. századi Santi Maria e Donato bazilika, az egyik legrégebbi az egész lagúnában. Muránót is átszeli egy Canal Grande, ahogy Velencét. Méltóságteljesen kígyózik az omladozó paloták és az ütött-kopott házak között.

A muranói Santi Maria e Donato templomban őrizték Szent Gellért püspök csontjait abban az ezüstkoporsóban, amelyet Nagy Lajos özvegye készíttetett és leánya küldött ide 1400-ban. Majd száz évvel később még említést tesznek róla, majd eltűnt. Szent Gellértnek köszönhetjük, hogy a világon egyedül a magyar olvassa a latin S betűt ’s’ hangnak, noha eredetileg ennek kiejtése ’sz’ volt. Ugyanis a velencei tájszólásban ez így történik. Ezért került az ’sz’ hang jelölésébe ’z’ módosító jel.  

A Santi Maria e Donato a lagúna legrégebbi templomai közé tartozik. Története a 7. századi nagy menekülthullám idejére nyúlik vissza. Akkor a Szent Szűznek ajánlották.  Amikor a szicíliai Szt. Donatus holttestét idehozták, még egy névadó védőszentet is kapott.  A belső tér büszkesége a mintás mozaikpadló egymásba kulcsolódó levélmintájával és allegórikus állatalakjaival.  A mintázat ókori üvegmozaik töredékeket is körbefon, emléket állítva a legjobb helyi kézműves hagyományoknak.

B u r a n o  

A legélettelibb a szigetek közül. Ami azonnal feltűnik, az a valószínűtlenül színes házikók sora. Hemingway tréfás véleménye szerint: „a helyieknek semmi más dolguk, mint hogy hajókat és gyerekeket csináljanak.”  Velence tömérdek műkincse után szinte megkönnyebbülés, hogy a szigeten alig van hivatalos nevezetesség, viszont annál hangulatosabb. Arculatának megőrzését a helyi közösség olyan fontosnak tartja, hogy következetesen visszautasítja a hotelek idetelepítését.  A sziget ferde templomtornya olyan szögben áll, hogy már nagyon megközelíteni se szabad,  nemhogy felmenni rá.

„Közepében mintha kissé gyermeteg színek fröccsentek volna szét, tükörképe szétfolyt a vízben, ezeket a gyászos csatornákat felborult festékes edénnyé változtatva … Harangtornya komikus szögben meghajlik, tele van sűrűn egymás mellé épült  derűs kis házakkal, mint élénk vályogfalu kuszasága a sárban.” (Jan Morris: Velence 1960.)

A sziget lakói mindig is halászattal foglalkoztak és azért festették színesre a házaikat, hogy a hazafelé úton hajózva már messziről lássák, minden rendben van, nem égett le a ház. A sziget még a csipkéiről híres. A legenda szerint egy kalandozó hősbe beleszeretett egy szirén, de a hős hű maradt otthon hagyott szerelméhez és nem viszonozta a hallány érzelmeit. A szirént ez annyira meghatotta, hogy a hajó orránál fodrozódó vizet csipkévé változtatta, ezt a hős hazavitte a szigetre. „A legenda szerint egyszer egy sellő adott egy darab kusza hínárdarabot egy tengerésznek, aki hazavitte kedvesének menyasszonyi fátyolnak. A lány tűjével felhajtogatta a hínár mintáit, így született meg a csipkekészítés.”  

Ez a vidám kis sziget igen kedvelt csinosan kifestett, az olasz fagyi összes színeiben pompázó házai miatt, melyek festőien tükröződnek a csatornák vizében. Kevés ház jelent építészeti látványosságot, de mind nagyon gondozott és a sok málladozó velencei épület után öröm rájuk pillantani. A San Martino templom aggasztóan ferde harangtornya egyike Velence legvészesebben elhajlott tornyainak.  

A közel 4 ezer lakos hagyományosan ma is halászattal és csipkekészítéssel keresi a kenyerét. A Museo del Merletto-ban csipkevarró iskola is van. Az oktatótáblák kinagyítva mutatják be a hagyományos buranói öltéseket, melyek gyakran olyan aprók, hogy szabad szemel nem is láthatóak. „A buranói csipke híres finomságáról, a kézimunkákhoz hasonlóan tűvel és cérnával készül. Pergamenhez erősítik, majd azt eltávolítják, s a csipke mintái enélkül is megmaradnak, mintha varázslat lenne (punti in aria) – pontok a levegőben. Hétféle öltés ismeretes a buranói hagyományban. Egy csapat munkás egy bizonyos öltésre szakosodik, majd kézről-kézre adják a csipkét. A roselline apró csillagformákból áll, a controtagliato nagyobb csigákból, a punto de Venezia vonalas mintákat tartalmaz, a velencei hidakat jelképezve. „ A csipkét sajnos hamar kikezdei az idő, ezért a legtöbb kiállítási darab 19. századi, köztük egy szép menyasszonyi uszály is. A velencei zárdákban a középkor óta vernek csipkét, ám a punto in aria módszer, amelyhez tűt és fonalat használnak, csak a 16. századtól terjedt el. 

Itt még él az a szokás, hogy masnit kötnek az ajtóra, ha kisbaba születik, és az sem ritka, hogy a szieszta idején, mosás után csipkét varr a ház asszonya. A legtöbb ajtó tárva nyitva, így egy szempillantásra részesei lehetünk a buranói hétköznapoknak. 

„Beszédbe elegyedtünk egy idős nénivel, aki éppen dolgozott egy kis csipke pillangón. Mondja, hogy 70 éve foglalkozik a csipke készítésével, mert a családi munkamegosztás úgy néz ki, hogy a fiatal kislányoknak adják a legegyszerűbb varrásokat, míg az ügyesebb családtagok varrják ki a mintázottabbakat. Mutatta, hogy az a pillangó, amit varr éppen, egy kb. 5 cm méretű munka, az hozzávetőleg 5 nap alatt lesz kész. Előbb egy papírra odarajzolja a formát, és úgy fog neki, hogy a papírt hímezgeti, és amikor már a sok tűszúrás miatt a papír elenyészik, akkor kihullik a papírforgács.” 

 T  o r c e l l o  

„Torcellóban a csend, a víz, bent is a sziget belsejében mint talajvíz  mindenütt, a templomhoz vezető út mentében, a gödrökben, kutakban, még a szentélyben is, Mária mozaikja alatt. A templom mögött is a csend, ismeretlen, apró madarak; a szedres.  Város volt itt valamikor, belőle ennyi egyelőre azért még megmaradt. A torcellói mozaik, amelyről annyit álmodoztunk odahaza, Pesten, holdas éjszakákon, hogy ha egyszer láthatnánk, s most itt vagyunk valóban. Egyetlen pillanat a nagy időben, amely azonban bennünk örökre megmaradt. Álltunk kézen fogva Fannyval, fölnéztünk Máriára, tényleg csak emlék, de egész életünkben, elég nagy zűrökön át összetartott.”  

Torcello valószínűleg a legelső terület volt a lagúnában, ahol az 5-6. század folyamán kolóniák létesültek, talán 20 ezer főnyi lakossággal is, akik gyapjúval és sóval kereskedtek. De ezután kettős katasztrófa sújtotta. Csatornái eliszaposodtak, majd a mocsaras területeken elterjedt a malária, így hamarosan lakhatatlanná vált. Lakói végül elhagyták és a környező szigetekre menekültek. A hasznosítható építőanyagokat is elhordták, így aztán nem maradt más a dicső múltból, csak egy pár történelmi emlék egy múzeumban, néhány étterem és ajándékárus.  Torcellót Burano felől közelíthetjük meg hajóval. 

A kikötőhelytől kövessük a csatornamenti ösvényt a korlát nélküli Ördög-hídig (Ponte del Diavolo). Továbbhaladva eljutunk Velence 639-ben alapított első katedrálisáig, a Santa Maria dell’Assunta magasba nyúló harangtornyáig.  Mellette áll az oszlopcsarnokos Santa Fosca templom, mely építészetileg az egyik legérdekesebb egész Velencében. 1100 körül épült, egyszerű, görög kereszt formájú belső tere van. De a fő látványosság persze a katedrális.  Jelenleg mindössze vagy ötvenen laknak itt állandóan.

George Sand az 1830-as években látogatott ide, s megragadta a hely hangulata: „Torcello egy szeletnyi visszahódított vadon. A fűzfa  és hibiszkuszligeteket sós vízű patakok szelik át, a csörgőréce és viharmadár hajléka ez.”

Ruskin pedig így írt róla: „Ez a vad tengeri mocsár a hamuszürke haragos árnyalataiban pompázik… meleg napnyugtákon úrrá lesz rajtunk e tágas és tiszta terek melankóliája, amely lapos gyászával a szemhatárig ér, és nyomasztó bánattal tölti el a szemlélőt.”

A velencei lagúnán hajózva Torcello felé, az „út” klasszikus facölöpökkel jelölve. Jobbról-balról nádasok, vízimadarak, a cölöpökön sirályok. A szigeten manapság talán 27 család él, pedig egykor Velencével vetekedett ez a hely, igaz, ez már igen régen volt. Betörtek a barbárok meg a malária, így sokan elhagyták a szigetet. Attila hunjaival is betört a szigetre és ennek emlékét őrzi egy fehér kőből készült trónszék a templom előtt. Nincs elzárva, bárki beleülhet és fotóztathatja magát. Talán ez is jelzi, mennyire valószínű az eredete. 

A Santa Maria Assunta Katedrálissal szemben van egy ház, csupasz indák futják körbe, az ajtó előtt egy régi szobor... ha közelebb megy a kíváncsi látogató és benéz a kerítésen, fantasztikus látványban lehet része. Rengeteg régi mohos szobor sorakozik odabent. A templom – nagyon régi, de szépen fel van újítva. Hatalmas mozaikok borítják a falat és a szószék… valójában egy trónus. Szinte érezni a hely történelmi levegőjét. . A sziget lakója volt mellesleg Hemingway is, még megvan a háza is a kikötőtől nem messze.

„Ó, lagúnák, Velence halotti maszkjai, Torcello, Murano, Burano messzesége, milyen kór gyötör titeket ma is? Miféle csatákról álmodtok hánykódva magatokban? A hétköznapok nehéz ünnepek. (Galla Ágnes: Velence 4.)        

A kikötőtől a csatorna mellett húzódó gyalogút vezet az Ördög hídja mellett tovább a Santa Fosca-hoz. A görögök építették egy szent ereklyéinek őrzésére. A román kori és bizánci elemek harmonikus példája. A bazilika a 11. században épült, egy időben a muranói Santi Maria e Donatoval, ezért nem meglepő, hogy ugyanolyan minták díszítik a homlokzatot. Oszlopcsarnok köti össze a Santa Maria dell’ Assuntával. A katedrális a lagúna legrégebbi műemléke, amely 639-ben létesült püspöki székhelyként. Eredeti a 7. századi oltár és a mozaikok többsége is a 7. századból való.

Giudecca  

A szegény Giudecca a Dorsoduro kerülethez tartozik, míg a tőle keskeny csatornával elválasztott San Giorgio di Maggiore a gazdag San Marco kerülethez.

A szigetet eredetileg halszálka, azaz spina longa alakjáról nevezték el. Nem világos, hogy a Giudecca név honnan származik: talán azzal kapcsolatos az eredete, hogy annak idején zsidók (giudei) telepedtek le itt. Egy másik értelmezés szerint az elítéltek jelentésű velencei zudegá (olaszul giudicati) szóból ered, mert régebben itt kaptak földet a száműzetésre ítélt előkelő velenceiek.  Mielőtt a város gazdagjai villákat építettek Velence környékén, ezen a szigeten voltak kertjeik és nyári házaik. Később mesteremberek és munkások telepedtek le a szigeten, és a Giudecca lassanként a szegényebb velenceiek lakónegyede lett. Kertsziget néven is ismert, mely a Szent Márk térrel majdnem szemben terül el. 

A több mint 2 km hosszú szigetet széles, mély csatorna, a Canale Vigano választja el Velencétől. Eredetileg halászok és fölművelők lakták, később azonban szerzetesi közösségek és jótékonysági egyletek is megtelepedtek itt. Ez a tény a 13-14. századtól kezdve igencsak fellendítette a talajjavítási munkákat és a terület városiasítását. A Giudecca távolsága a várostól megmagyarázza azt is, hogy a 13. századtól miért itt végezték a szennyező tevékenységeket, például a bőrcserzést. 

 „Egy kert. Egy kis eldugott szöglet. Amiről először azt hiszed, hogy valamelyik házhoz, esetleg szállodához tartozik, aztán a hídon átsétálva látod, hogy be is lehet menni, le is lehet ülni, meg lehet szagolgatni a bódító mirtuszt. Évszázados márványtöredéken ülsz, közben pedig nézel ki az „útra”,az állandó imbolygás már része testednek, lelkednek, amikor szilárd talajon állsz/jársz, akkor is úgy érzed, mintha ringatnának, ringatnak a hajók, a víz látványa, a ferde falú háza… ringat Velence (Alessia) 

A középkorban a rejtőzködés helye volt, a száműzetésben élő zsidók költöztek ide, hogy új életet kezdjenek, majd a 19. században sörfőzdék alakultak, ma pedig itt található a világ legfényűzőbb hoteljeinek egyike, a Cipriani. 

 

A 19. századtól az 1950-es évekig a sziget iparnegyeddé alakult át. De ahogy terjeszkedett az ipari övezet a szárazföldön, úgy szorult háttérbe a sziget termelése. A Giudecca lassan elhagyatott senki földjévé vált.

Ekkor azonban ideköltözött egy rocksztár, a maga sajátosan összeállított Warhol-, Damien Hurst- és muránói üveggyűjteményével, és minden megváltozott. (Palazzo Minelli „Casa dei Tre Oci”) Az itteniek Elton Johnnak tulajdonítják, hogy újra életre keltette a szigetet. Tény, hogy a popoláre, a munkásnegyed újjászületett, a sziget legjelentősebb épületeinek restaurálása megkezdődött. Az elhagyatott padlástereket művészek vásárolják meg, s a régi malmok, bútorgyárak fokozatosan divatos lakótömbökké alakulnak át.  

Ennek ellenére a szigetet nem érintette a turizmus. A templomokat helyreállították ugyan, de a női börtön máig működik, s a hajóépítő üzemek is működnek. 

                                                                             

Il Redentore – messziről látható a Szent Márk-öböl bármely pontjáról. A Megváltó templomát hálából emelte Velence népe, amiért 1576-ban megszabadította a pestis rémétől.  1575-ben szörnyű pestisjárvány tört ki Velencében. Több mint egy évig tartott és a lakosság több mint fele meghalt. A legnagyobb szegénység idején a szenátus elrendelte, hogy építsenek templomot a Megváltó (Il Redentore) tiszteletére, hálából, amiért megmentette őket. Színhelyül a Giudeccát választották, hogy a templomot jól lehessen látni a nagyobb szigetekről. Emlékeztetni akarták az életben maradt velenceieket, hogy hálával tartoznak Krisztus segítségéért. A terv elkészítésével a kor legjelentősebb velencei építészét, Andrea Palladio-t bízták meg.

Július harmadik vasárnapján még ma is megtartják a Megváltó ünnepét. Előestéje különösen hangulatos, a velenceiek kivilágított csónakokon föl-alá hajókáznak a csatornán, és piknikeznek a fedélzeten. Az, hogy a templom messze volt a fő szigettől, nemcsak jó távlati nézetet kínált, hanem lehetőséget teremtett a hosszú körmenetre is. Évente egyszer a dózse, kísérete és a velencei nép véget nem érő körmenetben vonult az Il Redentore templomhoz, hogy köszönetet mondjon, amiért megmenekült a pestistől. A széles Giudecca csatornán csónakokból épített különleges fahídon jutottak át. 

A vízparton áll a Le Zitelle is. Igazi velencei módra eredetileg apácazárdának szánták, idővel azonban neves zeneiskolává alakult. Jelenleg kongresszusi központ. A szeretetház csinos, ám szegény hajadonok (zitelle) otthonául szolgált, akikre máskülönben az örömlányok szomorú sorsa várt volna. Így azonban jó nevelésben részesültek, s később férjhez mehettek vagy zárdába vonulhattak. 

 

A Hotel Cipriani a sziget keleti csúcsát foglalja el. Az egész lagúnát belátni innen. Jelenleg a világ legdrágább luxusszállóinak egyike. A hotelhez gótikus palota tartozik, s kertjében az azálea, rododendron és leander borította virágágyások tágas úszómedencét vesznek körbe.

A sziget nyugati végében van a Mulino Stucky. Giovanni Stuckyt, a zsarnoki szellemű svájci tulajdonost munkásai 1910-ben meggyilkolták. Több évtizedes elhanyagoltság, sőt egy gyújtogatás után az erődszerű silót, tésztagyárat és malmot 2003-ban megfizethető lakótömbbé, hotellé és kultúrközponttá alakították át.

Velencei olló 8.

Canale Grande     

– amely az egész városon végigkanyarog, a város fő közlekedési útvonala, a Giudecca után a második legszélesebb vízi útja. A város éltető eleme, főütőere és korzója egyszerre. 3 km hosszúságú és átlagosan 4-5 méter mély. Hajdan a kereskedelmi hajók egyenesen felúsztak a Rialtóig, hogy ott rakják ki árujukat. A gazdag velencei családok a Canal Grandéra néző palotákat építettek. Íratlan becsületkódex biztosította, hogy senki se építsen olyan házat, amely a szomszédokénál előbbre nyúlik be a csatornába, vagy túlságosan díszes. Ennek a sok évszázadon át megőrzött hagyománynak köszönheti ma is egységes arculatát a város. 

„Velence az a hely, ahol a legegyszerűbb jövés-menés is felér egy múzeumlátogatással vagy tengeri kirándulással”  - véli Marcel Proust. Bizonyára ő is megtette a tanulságos sétát  végig a Canal Grande mentén. A helybéliek csak Canalazzo-nak becézik a Nagy csatornát.  Nos, ez a csatornácska az egykori folyamágy lefutását követi. Közel 4 km hosszú, legnagyobb szélessége a 70 métert is eléri, mindemellett meglepően sekély a vize. Négy híd íveli át, s 10 templom, valamint több mint 200 palota sorakozik a partján. A nagyszerű vízi út hat sestierét fog át. A Canal Grandét a nemesség lakta, palotáik rangjukat és sikereiket hirdették. A tenger azonban az egyenlőség híve: apálykor a legelőkelőbb palota cölöpjei is napvilágra kerülnek.  Számos palota hasonló vagy csaknem azonos nevet visel. Ennek az az oka, hogy ugyanaz a család több épületet is elfoglalt. 

Velence amerikai-angol közössége a 20. sz. fordulóján költözött a városba, ahol nevetséges összegekért jutottak hozzá a leromlott állapotú palotákhoz. Henry James például a Balazzo Barbarigo-ban érezhette magát remekül, s így fogalmazott: „A legszebb helyek néha könyöktávolságra vannak a legrondábbaktól. Sajnos csak kevés olyan akad közöttük, amelyet mindenestől megvédelmez a szépsége.”

A főutca, a Canal Grande, mindenütt előbukkan a séták során. Széles, hullámzó felszínén nagy a forgalom.  A lagúnák városában még a közlekedés is élmény. Vaporettóval végigutazni a Canele Grandén, szinte páholyból nézhetjük a rózsaszínű, mézsárga, ezüstszürke, vörös mesepalotákat. Közülük is talán a legszebb a Cad’Oro, amely fél évezrede épült a Velencére olyannyira jellemző gótika stílusában. Ahány palota, annyi legenda. Az egyikben Wagner komponálta a Tristan és Izolda zenéjét, a másikban Hemingway dolgozott valamelyik regényén. Ami minden utazót megérint ebben a városban, az a színek hihetetlen orgiája, Bellini mély aranybarnái, Tiepolo és Canaletto üde pasztelljei, Tintoretto mozgalmas vöröse, Veronese titokzatos ezüstjei. Mindezek ott ragyognak az árusok polcain, itt egy hal húsa, ott egy gyümölcs héja, egy pohár vörösbor és sokszor a legnyilvánvalóbb formában, az álarcok díszeiként. Velence különleges és egyedi, állítják büszkén lakói. És valóban az. Mert amíg más városoknak műemlékei vannak, addig Velence önmagában az. Velencében igen nagy a paloták száma. A családok, melyek építtették, jobbára kihaltak vagy elszegényedtek. És ezeknek a palotáknak (legtöbbjüknek) a homlokzata a világ legszebb utcájára néz, a Canal Grandéra. 

Velence mindig is idegenforgalmi központ (is) volt. Alig van jelentősebb palota a Canal Grande mentén, amelyhez ne fűződnének nagy nevek, híres látogatóké, művészeké, íróké, uralkodóké, de világhírű kalandoroké is. Ma talán inkább díszletek, de egykor a valóságos élet szülte ezeket az építészeti csodákat. Igaz, ennek az életnek elmaradhatatlan része volt az ünnep, az élet színpadias oldala. A Canal Grande palotasorán végighúzódó erkélypáholyokból a lampionos karneválok pompáját, a regatták, gondolaversenyek felvonulását is élvezhették a nézők. De a paloták maguk is a látvány részei voltak. A néző is színész volt, a színész is néző. Ezt a színjátékot maga az élet rendezte. 

Kiemelkedő épületei a bal parton: (San Marco-tól indulva)

Nos, akkor üljünk fel a vaporettora, ha szerencsénk van, az orrában kapunk helyett, még ülhetünk is, nem nyúlkál előttünk a lelkesedéstől fülrepesztő hangon magyarázó japán turista. Figyelő tekintetünket próbáljuk meg (hiábavaló próbálkozás) nem kapkodni a két part között, koncentráljunk a bal oldalon felbukkanó remekművekre.

Vámház – (Punta della Dogana)  az épületnél álltak meg a hajók portékáikat elvámolni.  A Canale Grande torkolatában áll. Messzire látszó tornyán két atlaszfigura aranygömböt tart, ezen Fortuna alakját mintázó szélkakas mutatja a széljárást. Szép aranytestű, meztelen hölgy. Vitorlát tart a két karja között, amelybe belekapaszkodik a szél, forgatja az arany Vénuszt. Ő a szerencse, a kiszámíthatatlan, a Forgandó Szerencse, a legfontosabb itt Velencében.

 Nagyszerű múltjára már alig emlékszik valaki, pedig évszázadokon át ez volt a város egyik legforgalmasabb pontja. 1414-ben építették fel itt a vámhivatal első épületét, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy a szárazföld és a tenger felől érkező kereskedelmi hajók számára szűkös már a Castello negyedben levő addigi kikötő. Egy 1525-ös várostérkép már a toronnyal ellátott épületet ábrázolja, amelyet akkoriban a szomszédságában álló sóraktárak miatt Punta del Salénak neveztek. A Santa Maria della Salute bazilika felépítése, úgy tűnik, a vámosok számára is kihívást jelentett, mert utána építették át a Punte della Dogana épületét is, tornyának csúcsára akkor került a reprezentatív szoborcsoport a térdelő Atlasz figurákkal.  2009 júniusában itt nyitották meg a város egyik legújabb múzeumát. Ez a kiállítótér is része annak a velencei „folyamatnak”, amely egyes feljegyzések szerint már a 13. században elkezdődött, amikor is a Szent Márk székesegyház és a Doge Palota hetente közszemlére tette műkincseit a polgárok előtt. 

(A Velencei Arsenalban megrendezésre kerülő Arte Laguna nemzetközi művészeti díj utolsó fordulójára a magyar Szenteleki Gábort is kiválasztották a szervezők. Képei a Koller Galériában megtekinthetőek. )

  Az új múzeum előtt áll az emblémájának szánt új szobor, Charles Ray: Fiú békával c. alkotása, amely leleplezése pillanatától megosztja a velencei és művészettörténeti közvéleményt. A legtöbben puszta provokációnak tartják a meztelen fiút, aki egy jókora békát lógat hátsó lábánál fogva az arca előtt. Mások a vizek világának megújulása jelképét látják benne, a tradicionális és a kortárs művészeti nyelv találkozását. Hát, döntse el ki-ki maga … 

(Ha már itt megszakítjuk vízi utunkat, és kiszállunk, akkor érdemes egy sétát tenni a Giudecca csatorna felé húzódó Zatterén, amely egy hosszú sétány. Nevét a nagy fa tutajokról (zattere) kapta, melyeket egykor a rakomány ki- és berakodásakor használtak. A rakpart mentén sorakozó régi sóraktárak közül némelyik ma étterem vagy kézműves műhely. A Santa Maria della Visitatione templom oldalában található egy ritka, fennmaradt példánya a Köztársaság idején használt panaszbejelentő (és feljelentő) dobozoknak, egy oroszlánszájnak (bocca di leone).)

Santa Maria della Salute templom – barokk fogadalmi templom. 1630-ban egy szörnyű pestisjárvány elpusztította a város lakosságának több mint egyharmadát. Egy hónappal azután, hogy lerakták az alapját képező cölöpöket,  a járvány  abbamaradt, a Szenátus pedig fogadalmához híven a Szűzanyának szentelte  a templomot, hálából a „közbenjárásáért”.  Az építész, Baldassare Longhena egész életét a templom építésének szentelte, de csak halála után öt évvel készült el. Ez annak fényében érdekes információ, hogy 33 éves korában kapta a megbízást.  Évente két velencei templomban is tartanak megemlékezést a pestis alól való megmenekülés emlékére.  A pestis terjedését egyébként sokan a női vámpírok számlájára írták. Ez a hiedelem feltehetően abból táplálkozott, hogy a pestisben elhunytak szájából a halál beállta után vér szivárgott. A középkorban azt feltételezték, hogy a vámpírok, ha a pestis áldozatai mellé temetik őket, szomszédjaik holttestéből táplálkoznak, s teszik ezt mindaddig, míg elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy kikeljenek a sírból és elkezdjék az élők vérét szívni. Ez a feltételezett fertőzés örök körforgását hozta létre. 

Minden november 21-én a Madonna della Salute ünnepét tartják meg Dorsoduroban. Pontonhidakat formálnak a Grand és Giudecca csatornákon át, ahol a hívők átkelnek a hálaadó misékre. Ezek a hála hídjai. Gyertyákat gyújtanak, majd tűzijáték borítja fénybe a lagúnát. Magyar vonatkozása a templomnak, hogy az oltár előtti oszlopok Pulából érkezett márványból egy darabban lettek kifaragva, és a szobrászok egyike Michele Ungaro. A jobb oldalon három szobrot is ő faragott. A templom érdekessége, hogy öt homlokzat követi egymást félkörben, hogy a Canal Grandéról nézve mindig újabb arcát mutassa.  (Soha nem fordít hátat senkinek.) Belseje hatalmas, az oltár előterében a boltozatot négy óriási oszlop tartja, melyeket a pulai római színházból hoztak ide. 

San Gregorio apátság - alacsony, több épületből álló együttes. Kapuját a szent domborműve ékesíti. A középkorban Velence egyik fontos vallási központja volt.

Palazzo Genovese – ha ebből az irányból közelítünk, az első palota a bal parton. 1892-ben épült sikeres gótikus utánzat.

Palazzo Salviati – az 1855-ban alapított Salviati vállalat Velence vezető üvegkészítő gyárai közé tartozik. A palotát csak az 1920-években építették                          

Palazzo D’ario – elbűvölő lombard stílusú épület színes márványberakással és számos kéményfejjel. Drága építőanyagai miatt a Ca’ Dario homlokzatát a második legszebbnek tartották a városban a Ca’d’Oro után. Külső falai feltűnően megdőltek. A reneszánsz palota fényét gyilkosságok és öngyilkosságok árnyékolják be. A 15. században építtette Giovanni Dario, akinek a neve ott látható egy földszinti kőbe vésve, melyen magát a város pártfogójaként említi. A színes márvány berakású homlokzat igen költséges megoldás volt és a hatalmas vagyon biztos jele. Giovanni Dario a törökkel vezetett béketárgyalásokat a 15. században. Az ő idején történt az első tragédia: lánya belehalt szerelmi bánatába, miután apai parancsra férjhez ment a Barbaro család egyik sarjához. A 19. századig lakták a palotát a család leszármazottai, tagjaikra gyakran sújtott le a balsors, köztük egy családi vérengzés is. Később egy örmény gyémántkereskedő költözött ide, aki rövid időn belül tönkre is ment. Itt végzett magával Rawdon Brown esztéta, Velence történetírója, majd a francia költő, Henri de Regnier hunyt el itt röviddel beköltözése után. Új tulajdonosa, az amerikai Charles Briggs homoszexuális estélyeket rendezett a palotában. Őt kiutasították a városból. Az 1970-es években az akkori tulajdonost, Kit Lambertet, a The Who főszerkesztőjét egy drogos vita után gyilkolták itt meg. 1979-ben Delle Lanze grófot fiúszeretője verte agyon. 1993-ben Raul Giardini követett el öngyilkosságot, miután korrupciós botrányba keveredett. A palota azóta üresen áll. Woody Allen fontolgatta, hogy megvásárolja, aztán bölcsen úgy döntött, hogy mégis eláll a vételtől. Napjainkban éppen felújítás alatt áll. A merész vállalkozó személyét egyelőre még homály fedi. 

„A kedvencem. Henry James szerint gyönyörűséges kártyavárhoz hasonlít, amely a legkisebb érintésre is összeomolhat. Ehhez képest kb. hatszáz éve dülöngél cölöplábain, dacolva idővel, vízzel, széllel, befogadva majd kiszekálva sorban a lakóit. Giovanni Dario építtette, amint ez a földszinti bevésésből is látszik. Bevésethette volna a pontos időpontot is, mert ahány útikönyv, annyiféle évszám. Signore Dario nem lehetett szegény ember, erről tanúskodik a költséges és ma is csodálatosan szép márványberakásos homlokzat. A kis elátkozott palota nem hozott szerencsét a lakóira: volt tulajdonos, aki kivetette magát az emeletről, volt aki anyagi csődbe jutott, a legutolsó pedig főbe lőtte magát.” (Alessia)

Palazzo Venier dei Leoni – Palazzo Nonfinito néven is ismert, mivel csupán az első szintje épült meg. Nevét az épület homlokzatán látható oroszlánfejekről kapta. Úgy tűnik, mértéktelenségre ösztönözte lakóit története során. Eredeti tulajdonosa, a Venier család egy szelídített oroszlánt tartott a kertben a 18. században, majd Marchesa Casati rendezett szörnyen dekadens partikat a 20. század elején, lila festékkel teleszórva a kertet és meztelen „rabszolgákat”, vadmacskákat, majmokat és afgán agarakat állított be a hangulat élénkítése érdekében. De Peggy Guggenheim is adott némi okot a szemöldökráncolásra. 

Szokása volt kicsavarni a Város Angyalának fő jellegzetességét, s mutogatni az elképedt férfi vendégeknek. A palota az ő tulajdonában volt 1949 és 1979 között, és most gyönyörű modern művészeti gyűjteményének ad otthont. Egész termet szenteltek Jackson Pollocknak, Peggy egyik felfedezettjének. A művészek között ott vannak Peggy barátai, szeretői és Max Ernst személyében a férje is.  A Canal Grandéig nyúló kertben szobrokat találunk, melyek között a legszembetűnőbb a kihívóan erotikus Angelo della Cittá, Marino Marini alkotása. Peggy Guggenheim sírja (kilenc kutyájával együtt) a kert végében bújik meg.  

Palazzo Barbarigo – élénk színezetű mozaikja 1887-ben készült.  Az első jelenet témája Michelangelo és Tiziano beszélgetése a Szent Márk bazilika bejáratánál.

Palazzo Loredan – most Cini palota – egy magángyűjtemény kapott benne helyet.  Vittorio Cini gróf hozta létre repülőbalesetben elhunyt fia emlékére  a 19. században.

Palazzo Contarini Dal Zaffo – 15. század végi velencei lombard stílusú építészet egyik legfigyelemreméltóbb példája.

Accademia – Akadémiai Képtár – a Scuola della Caritá épületében helyezték el, melyet a 14. században emeltek. Velence fő képtára, a város hat évszázadnyi festészetének tárlata Bellini, Tiziano, Tintoretto, Veronese és más mesterek munkáival. Az Accademia név az 1750-ben alapított művészeti akadémiától származó jelentős képgyűjtemény kezdeti korszakára utal.  Napóleon a magánakadémiát hivatalos képzőművészeti főiskolává alakíttatta, és hozzákapcsolta a szomszédos épületeket. A Napóleon idejében feloszlatott templomokból és kolostorokból származó műalkotások és számos magánadomány gyarapította a képtár anyagát, mely 1807 óta áll nyitva a nagyközönség előtt. Hét festmény, amelyet a II. világháború idején elszállítottak Hitlernek vagy Göringnek, később visszakerült  Németországból.

Közvetlenül mellette áll a Ponte dell’ Accademia– a régi fahíd, amely átmeneti megoldásként épült a 19. században, de aztán mégsem cserélték le.  Közvetlenül az Accademia képtárához vezet.

Palazzo Querini – itt működik a brit konzulátus.

Palazzo Contarini degli Scrigli- a 15. századi palotát a 17. századi tulajdonos, a „kincsesládás” (scrigni) Contarini kedvéért bővítette ki, aki Veneto tartományban lakó családja hatalmas vagyonáról kapta ragadványnevét. A kis építmény a tetőn hasznos obszervatóriumként szolgált a csillagászok számára.

Palazzo Loredan dell’Ambasciatore – azért nevezik így, mert a 18. században itt működött az osztrák követség.

Ca’Rezzonico – A monumentális barokk épületet kora legjobb velencei építésze, Baldassare Longhena tervezte Filippo Bon nemes számára a 17. század második felében. De az építkezés alatt a pénz elfogyott s a palota majd száz év elmúltával került a hihetetlenül gazdag, ám nem nemes Rezzonico  bankár-család tulajdonába, akik a szárazföldről érkeztek és úgy vásároltak belépőt a velencei nemesség köreibe. A palota ekkor kelt igazán életre és megkezdhette nagystílű, a korabeli felső tízezerhez méltó életét, pazar vacsorákkal és bálokkal. A 19. század végén Robert Browning (angol költő) kitagadott fia, Pen azzal szerezte vissza apja kegyeit, hogy megvásárolta és királyi pompával rendezte be a palotát (bár erre csupán gazdag amerikai felesége örökségéből tellett). Robert Browning aki kapott egy „zugot öreg napjaira”, a munkálatok befejezése után néhány héttel halt meg hörghurutban.  A bálteremben felravatalozott költőt a San Michelébe, majd innen a Westminster apátságba szállították át. A palota egyik falán olvasható sírfelirata: „Nyisd meg szívem, és belsejében Olaszország áll belevésve.”

1936 óta az épület ad otthon a 18. századi Velence múzeumának. A berendezés és a festmények egy része más pallazókból került ide, sőt egész mennyezetek is származnak idegen palotákból, az összhatás mégis egységes.  Henry James szerint a palota „különös, ragyogó magabiztossággal emelkedik a víz fölé, párkányzatát az ég felé vetve, mint az ágaskodó tengeri paripák.”  A rengeteg lenyűgöző festmény mellett talán a legérdekesebb tárlat a 18. századi, eredetileg a Campo San Stinon álló patika hiteles másaként berendezett terem. Azt is mondják, hogy a Ca’Rezzonico ott folytatja a velencei művészet bemutatását, ahol az Accademia abbahagyja. 

Palazzi Giustinian – 1450 körül kezdték építeni. Valójában két épületből áll. Itt lakott Wagner, és itt írta a Tisztán és Izolda második felvonását. A Giustinianik a legenda szerint a Római Birodalomig vezették vissza eredetüket. A 12. században a családot a kihalás fenyegette. Az egyetlen szóba jöhető  férfisarj szerzetesnek állt, ezért kiédesgették a kolostorból, vegye feleségül a dózse lányát. Miután kötelességét becsülettel teljesítette és 12 utódot nemzett, visszatért a szerzetesi magányhoz.  Áldozata nem volt hiábavaló, a család velencei ága csak 1962-ben halt ki. 

Ca’Foscari – a legnevesebb doge, a 15. század első felében uralkodott Francesco Foscari hajléka volt. Szokatlanul hosszú, 34 évig tartó uralkodása fények és árnyékok drámai váltakozása volt. Nevéhez fűződik az olasz városok behódoltatása olyan vezérekkel, mint például Colleoni. Három fiát veszítette el a csatákban, de a megtört apa lemondását nem fogadták el. Utolsó életben maradt fia, Jakab esküvőjén nagyszabású lovagi tornát tartottak a Szt. Márk téren – és alig néhány évre rá a Tízek Tanácsa száműzte az ifjút, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Rövidesen meggyilkolták a Tízek elnökét. A gyanú a száműzöttre terelődött. Kínpadra vonták az ifjút, de tagadott. Bizonyítékok hiányában újra száműzték. De amikor segítségkérő levelét, melyet ismét a milánói hercegnek írt, elfogták, újabb kínvallatás után életfogytiglan száműzték a messzi Krétára. A 80 éves dogének mindezt végig kellett szenvednie. Mire a fiúval a hajó Krétára ért, kiderült, hogy más volt a gyilkos, de későn, a fiú belehalt szenvedéseibe. De Foscari kálváriája ezzel még nem fejeződött be. Talán bosszújától tartva, talán az ellenséges Loredan-család össztökélésére, a Tízek Tanácsa megfosztotta méltóságától és ebbe a palotába költöztette. Ennek a palotának az erkélyén hallgatta a Campanile harangzúgását, mely utódjának megválasztását adta hírül. Akkor a szívéhez kapott és holtan esett össze. A palota sarkán még ő helyeztette el fia emlékére a ma is ott látható kovácsoltvas lámpát. Az épület ma az egyetem Gazdasági és Kereskedelmi Intézetének ad otthont. Feltűnő, hogy a Ca’Foscarinak négy emelete van, míg a gótikus épületekre a három emelet jellemző. A palazzo híres bálok és estélyek helyszíne volt. Többek között III. Henrik francia és lengyel király is megszállt itt 1574-ben.

Palazzo Balbi – a dísztornyairól híres, hatalmas palota a csatorna kanyarulatában, elsőrangú helyen áll. Innen nézte 1807-ben Napóleon a tiszteletére rendezett regattát.

Palazzo Pisani Moretta – a karnevál idején mesebeli álarcosbált szoktak tartani benne, amikor az előkelő vendégek gondolával úsznak fel a Canale Grandén a gyertyafényben úszó gótikus homlokzat elé, mint tette azt a régmúlt időkben például az orosz cár,  vagy Josephine, Napóleon felesége. Eredeti berendezésétől aztán Napóleon meg is szabadította. Abban pedig egyedülálló, hogy a mai napig a Pisani család leszármazottai lakják.

Palazzo Barbarigo Terrazza – a Canale Grandéra nyúló erkélyeiről nevezték el. A Német Intézet található benne.

Palazzo Cappello Layard – itt lakott Sir Henry Layard angol  diplomata, aki feltárta Ninive templomát.

Palazzo Doná della Madonetta – nevét a homlokzatán elhelyezett Máriát a gyermekkel ábrázoló domborművéről kapta. Az épületnek érdekes ívelt ablakai, szép oszlopfői és homlokzati díszítése van.

Palazzo Papadopoli – figyelemreméltóak a palota tetején magasodó obeliszkek. Veronese csodálatos  képet festett a Coccina ház Madonnája címmel, mely a tulajdonos Papadopoli családot ábrázolja. Ám a festmény nem itt, hanem Drezdában látható. A kép hátterében még a család újonnan felépült palotája is látható.

Palazzo Businello – a 17. században átépítették, de megőrzött néhány veneto-bizánci elemet.

Palazzo Barzizza – vörös homlokzatán pompás domborműveket láthatunk a 12. századból (veneto-bizánci stílus)

Fondamenta del Vin – vezet egészen a Rialtóig. Valaha boroshordókat rakodtak itt, ma egy széles korzó éttermekkel és gondolakikötőkkel. Messzire nyúlik a boltok, kisvendéglők és borospincék sora, beleveszve a vízpart mögötti szűk kis utcákba és a rakpart menti piacok nyüzsgésébe. Henry James szerint a csatorna középső része „borongós hangulatot áraszt, akár egy víz alá került város”.  A merész paloták és a forgalmas rakpart mégis izgalmas ellenpólust alkotnak. 

Rialto – a várost S alakban átszelő Canale Grande érdekes ívű hídja, mely az 1500-as években 12 ezer cölöpre épült. Az egyébként 400 hidacskával rendelkező városban a múlt századig ez volt a Canal Grande fölött az egyedüli híd.  A jelenlegi híd 16. századi, de Velence legelső napjaitól létezett itt átkelő. A Rialto hét és fél méter magas ívét úgy tervezték, hogy átférjenek alatta a gályák. A masszív szerkezet az egyetlen híd volt 1854-ig, amelyen a Canale Grandén át lehetett gyalogosan kelni. A jelenlegi kőépítmény fahidak sorát váltotta fel, melyek vagy összeomlottak, vagy elmosta őket a víz. Miután két csapóhíd is összeomlott a Canale Grandén, tervek készültek egy erősebb, kőből álló szerkezet megépítésére. Michelangelo, Palladio és Sansovino is a neves pályázók között volt, ám végül a nevével is a feladathoz illő Antonio da Ponte nyerte el a megbízást. 

A híd 22 méter széles és üzletek kettős sora uralja, a legtöbb aranyműves és ékszerbolt. A mai napig ez Velence leggyakrabban használt hídja. Szt. Theodor és Szt. Márk domborműve látható rajta. Az építész a mai Salizada Pio X. két oldalán egy-egy új házzal ellensúlyozta a hídnak a partra gyakorolt oldalnyomását. A két árkádsor alatt üzletek sorakoznak, amelyeket magánemberek vásárolhattak meg – így legalább részben sikerült fedezni az építkezés költségeit. 

„Veszek veletek, eladok veletek, beszélek veletek, járok veletek, és így tovább, de nem eszem veletek és nem iszom veletek, és nem imádkozom veletek. Mi újság a Rialtón?” (Shylock Bassanióhoz/W. Shakespeara: A velencei kalmár)

A közeli kis Campo di Rialton emelkedik a San Giacomo di Rialto vagy népszerű nevén San Giacometto templom. A szentély jobb oldali pillérén olvasható legenda szerint Velence első lakói pontosan ezen a helyen telepedtek le. Egyikük, egy Entinopo nevű ácsmester és építész megesküdött, hogy templomot épít, ha a kis közösség megmenekül egy rettenetes tűzvésztől. Az idősebb Szent Jakabról elnevezett templomot a város hivatalos születésnapján, 421. március 25-én, az angyali üdvözlet ünnepén szentelték fel. A velenceiek számára ez annak a jele volt, hogy államuk a keresztény hit védelmezőjének szerepére hivatott. A San Giacometto a város legrégibb temploma, ősi gyökereinek szimbóluma. Oldalán egy 12. századi latin nyelvű felirat olvasható: „Legyenek a kereskedők törvényei igazságosak, a súlyok és mértékek pontosak, és a szerződések tisztességesek e templom körül.”  A kereszt felirata viszont a hitet helyezi előtérbe a földi javak adásvételével szemben: „A te kereszted legyen, ó Urunk, az igazi megváltás e hely számára!”

A Rialtón járva elgondolkozhatunk azon, hogy a modern kereskedelem bölcsőjénél, a bruttó, nettó, tára, és más szakkifejezések, a váltó és a kettős könyvvitel egyik szülőhelyén járunk. A Rialto térről nyíló Sottoportico del giro bolthajtásos utcája volt a velencei kalmárok tőzsdéje. A térre néző középső bolthajtás előtt vaskerítéssel körülvett szégyen-oszlop emlékeztet arra, hogy a Signoria e pellengérre állíttatta a csaló és bukott kereskedőket, akiket súlyosabb visszaélés esetén száműzetéssel is sújtott. A tér másik felén a Sottoportico di Rialto, az aranyművesek helye arra emlékeztet, hogy Velence és vidékének egyszerű népe az aranyat talizmánnak is tekintette, lányaik pedig hozományként aranyláncokat gyűjtöttek a nyakukba. A régi népszokások nyomai napjainkig érnek, a tehetősebb gondolierik ünnepek alkalmával egész aranygyűrű gyűjteményt viselnek. A sotoportégóban található magánbankokat a Köztársaság által 1485-ben alapított Bancigiro váltotta fel.

Vasrács védi az 1836-ban restaurált oszlopot, a hivatalos rendeletek és bejelentések felolvasásának helyét jelző Colonna del Bando-t. A kis ötlépcsős szónoki emelvényt görnyedt atlaszfigura, a Gobbo di Rialto tartja.

„Mérhetetlen mennyiségű áru található a Rialto raktáraiban, keletről-nyugatról hozzák, más égtájak felé viszik, mert a velenceiek mindig kereskedők voltak, azok is maradnak. … A halpiacra bármennyi árut szállíthatnak naponta, estig minden elfogy, mert ebben a városban bőkezűen vásárol és él mindenki. A városban nem terem meg semmi, mégis minden van bőven, élelmiszerekben soha nincs hiány. És ez abból származik, hogy a pénz mindenütt pénz…” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)

Palazzo dei Camerlenghi – az elegáns palota közvetlenül a Rialto mögött helyezkedik el, valaha a város kincstárnokának (camerlenghi) az otthona volt. A 16. században az állami börtön működött itt, ahova az adócsalókat vetették. A palota mögött állnak a reggeli piac standjai. Itt intézték Velence pénzügyeit és a rácsozott alagsorban volt az adósok börtöne. A kereskedőerkölcs szellemében mindenki szeme láttára megszégyenítették az üzleti tevékenységükben eltévelyedőket. Sokszögletű formája alkalmazkodik a csatorna kanyarulatához. A palota egyik befalazott oldalajtaján a Magistrato al Sal egyik rendelete olvasható, amely meghatározza a chioggiai, pellestrinai, malamoccói, vignolei, giudeccai, lidói és treporti zöldségek árát (1688).

A Canalé Grande ívét a hosszú, árkádos Fabbriche Nuove di Rialto követi. Jelenleg az Esküdtbíróságnak ad otthont. A 16. században Velence kereskedelmi felügyeletének adott otthont. Velence nagy piaca még ma is az épület Rialtóra néző oldalán van. 

Pescheria – a 14. századi halpiac helyén épített kecses neogótikus vásárcsarnok, amely kis híddal a Fodamenta dell’Olio-hoz kapcsolódik. A halpiac boltíves, oszlopos nagy csarnok, és hogy a sirályok ne tekintsék vadászterületnek a pultokra kirakott árut, minden boltíves ablaka elé egy vörös függönyt eresztettek. Érdekessége, hogy nem építész tervezte, hanem egy festőművész, Cesare Laurenti.

Palazzo Morosini Brandolin – gótikus palota

Palazzo Corner della Regina – jelenleg a Biennálé Történeti Archivumának ad otthont. Az épület Caterina Cornaro, a későbbi ciprusi királynő egykori szülőháza helyén áll, így kapta a nevét. A homlokzat rusztikus alsó részét álarcokkal díszítették. 

Ca’ Pesaro – a Canal Grande legfeltűnőbb épületei közé tartozik ez a méltóságteljes fehér márványpalota, amit Baldassare Longhena tervezett. A Pesaro család a 16. sz. második és a 17. sz. első felében megvásárolt egymás mellett három palotát, melyeket lebontattak és helyükre egyetlen hatalmas épületet építtettek. Az új palotát már építése idején is túl hivalkodónak minősítették, méltatlannak egy velencei arisztokrata családhoz. Egy sor vésett, groteszk maszk sandít gúnyosan az oszlopok, mellvédek, boltívek között. Fölszintjét gyémántmintás rusztikázás díszíti. Több mint 50 évbe telt az építése és legalább ilyen hosszúnak tűnik a renoválása is. A Keleti művészetek múzeuma és a Modern  művészetek múzeuma  található benne.  

Palazzo Foscarini Giovanelli – itt született Mario Foscarini dózse

Palazzo Belloni Battagia – címerekkel díszített homlokzatát két magas obeliszk koronázza. A víz felőli bejáratot finoman megmunkált vasrács szegélyezi.

Deposito del Megio – Ennek a 15. századi egykori magtárnak az egyszerű téglaépületén Szt. Márk oroszlánja jelzi, hogy a városhoz tartozott. A Velencei Köztársaság több ilyen magtár fenntartásával biztosította, hogy a lakosság méltányos áron juthasson hozzá a legszükségesebb élelemhez.

Fondaco dei Turchi – a török kereskedők egykori székháza a 12. században épült, eredetileg magánlakásnak. Majd két évszázadon át az Ottomán üzleti delegáció főhadiszállásaként működött. Emellett az épület biztosította a muzulmán közösség számára a mecsetet, a fürdőt és a bazárt.  A 19. században az osztrákok  teljesen átépítették.  Párhuzamos, patkó alakú ívei miatt az egyik legkönnyebben felismerhető épület. Természettudományi Múzeum működik benne.  Galériájában néhány szarkofág is látható, köztük a lefejezett Marin Falier dózséé. 

Riva di Biasio – A vízpart és a vaporetto-megálló közötti szakasz, a San Simeon közelében, Riva di Biasio néven ismert és egy hátborzongató történet kapcsolódik hozzá. Egy Biasio nevű helyi hentest halálraítéltek, miután kiderült, hogy a boltjaiban árult húsok között volt emberhús. Nyilvánosan lefejezték a Szent Márk tér oszlopai között. A posztumusz városi legenda Velence mumusává tette, azt mondván, gyerekeket darált a szalámiba.

San Simeoni Piccolo-templom – a római Pantheon mintájára épült. Magas zöld kupolája és korinthoszi oszlopai említésre méltóak. 

Piazzale Roma – eddig lehet szárazföldi közlekedési eszközökkel eljutni, itt a buszpályaudvar, és a Santa Lucia pályaudvar is. 

Ha itt visszakanyarodunk, a Scalzi híd lábánál rögtön megcsodálhatjuk Velence egyik legszebb, legfényűzőbb barokk templomát, a Santa Maria degli Scalzi-t, mely sajátos módon a mezítlábas karmelita szerzeteseké.  A velenceiek Scalzinak (mezítlábasnak) nevezik, eredeti nevét, a Santa Maria di Nazaretet nem használják. A szegény szerzetesek díszes templomának építési költségeit Gerolamo Cavazza gróf állta.

A Ponte degli Scalzit 1933-ban, egy korábbi (1858) vashíd helyén építették.

 

A legfontosabb paloták a jobb parton:

Palazzo Soranso Calbo Crotta – egy hosszan elnyújtott 15. századi megnagyobbított és átépített palota.

San Geremia, Palazzo Labia – ezen a helyen már a 11. században Jeremiás prófétának szentelt templom állt. Campaniléja Velence egyik legrégibb fennmaradt harangtornya, valószínűleg a 12. században épült. A jelenlegi templom a 18. századból való. A homlokzatokat, melyek egy 1848-as osztrák támadásban megsemmisültek, később újratervezték. A mellette álló Palazzo Labia a dúsgazdag Labia családé volt. Az eredetileg polgári Labia család hadiszállítóként tett szert a vagyonára. A 18. században vásárolták meg velencei nemesi rangjukat és azon kevesek közé tartoztak, akik az éppen elszegényedő Velencében ilyen pompás palotát építhettek.  Ma a palotát a RAI, az olasz tévétársaság használja. A palotában stílusosan ötvöződnek a valóságos és festett építészeti elemek. Első pillantásra gyakran meg sem tudjuk mondani, mi valódi és mi festett, s ez valószerűvé teszi a freskókat. A nézőt is bevonja a festett világba a csalóka játék. 

Casa Gatti Gasazza – 18. században restaurált palota. Érdekessége a tetőkert, a tipikus velencei „altane”

Palazzo Loredan Vendramin Calergi - a 16. század elején építették, elsőként alkalmazva a tiszta reneszánsz formanyelvét. A homlokzat jól példázza az ablakok jellegzetes velencei csoportosítását, kétoldalt egy-egy, középen három.  Az épületben télen a Casino működik, nyáron pedig gyakran művészeti kiállításokat rendeznek benne.  A palota a velencei nemesség szerencséjének kőből rakott bizonyítéka. 1500 előtt emelte a Loredan patríciusdinasztia, később azonban a Calergik tulajdonába került. A krétai család szintén úgy vásárolta meg nemességét.  A Vendraminok – dózsék és bankárok leszármazottai – 1845-ig lakták a palotát, amikor a Bourbon-vérből származó Berry hercegnő vásárolta meg. A francia kékvérű hölgy itt rendezte be udvarát a száműzetése idején, egy kis Versailles-t a lagúnán. A félemeletet Wagner vette bérbe a családtól, majd apósával, Liszt Ferenccel koncertet adott a La Fenice operaházban. 1883-ban itt halt meg a palotában. A Ca’ Loredant Non nobis-nak is nevezték a földszinten olvasható feliratról: Non nobis Domine, non nobis. (Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget) Andrea Loredan ezzel akarta a Velencében tobzódó hivalkodás közepette saját luxusrezidenciájának felépítését istenes tetté nyilvánítani. Loredan nemcsak ezzel a felirattal igyekezett megnyugtatni a lelkiismeretét, hanem a San Michele in Isola kamalduli templom szentélyének felépíttetésével, ahova később eltemették. A palotában őrzik Loredan gazdag műgyűjteményét, melyet 1513-ban íródott végakaratában „a ház vagy még inkább a haza díszei”-nek nevezett. 

Palazzo Erizzo alla Maddalena – a 15. századi épület szép ablakaival dicsekedhet.

Palazzo Barbarigo – már csaknem lemállottak róla Bellini 16. századi homlokzati freskói

Palazzo Gussoni Grimani della Vida – Korábban Tintoretto freskói díszítették. Sir Henry Wotton angol nagykövet lakott benne a 17. század elején. Az író és műgyűjtő követet, aki különösen Palladio grafikái iránt érdeklődött, I. Jakab király elbocsátotta, miután azt találta mondani, hogy a követ olyan tisztességes ember, akit azért küldenek külföldre, hogy a hazája érdekében hazudjon.

Palazzo Fontana – XIII. Kelemen (Rezzonico hercege)szülőhelye.

Ca’d’Oro – egész Velencében a Ca’d’Oro dicsekedhet a legszebb kőcsipkés gótikus homlokzattal. A palota őse egy XIII. századi, még bizánci jellegű épület volt. A 15. sz. elején épült. A főhomlokzat áttört kiképzése, főként az emeleti loggia az akkor már álló Doge palota emeleti homlokzatának kialakításával rokon. „Ez a csodálatos alkotás, melyet az egész világon az építészet legdrágább ékszereként ünnepelnek, érzékletesen mutatja, milyen szeretettel és szellemesen illeszkedett a gótikus lombard ízlés a lagúnák akvamarin környezetébe.” (Giuseppe de Logu) Az áttört csipkézet mögött sok-sok színes kővel, mozaikkal kirakott udvart láthatunk. A palazzo udvara külön kis mestermű, talán a legszebb az összes velencei magánpaloták hasonló udvarai között. Kútja és lépcsője szobrászati alkotás. Belül a Galéria Franchetti működik, melynek műkincseit 1916-ban Giorgio Franchetti báró adományozta az államnak. Az eredetileg lazurit kék, cinóbervörös és aranyszínű homlokzat ugyan már régen megfakult, de az „aranypalota” lélegzetelállító gótikus törékenysége a mai napig érintetlen. A bonyolult berakással díszített boltíves folyosókról remek kilátás nyílik a csatornára. Bartolomeo Bon egyik nagyszerű vörös veronai márványból vésett kútfője látható a kikövezett udvaron. Eredetileg a Contarini családé volt, mely híres velencei klán, nem kevesebb, mint nyolc dózsét adott a városnak.  A palotán az évek során számos változtatást hajtottak végre. A legnagyobb kárt a híres 19. századi balett-táncos, Maria Taglioni okozta. A palotát Trubeckoj Sándor orosz herceg ajándékozta neki, ő pedig eltávolíttatta a lépcsőket, az utca felé néző kaput. Eladta Bon híres kútfőjét. Franchetti báró azonban helyreállíttatta a palotát és visszavásárolta az „elkallódott” elemeket. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő báró 1922-ben öngyilkosságot követett  el, előtte azonban gondja volt rá, hogy kedves palotáját a városra hagyja. 

Palazzo Marosini Sagredo – vörös épület, erkélyes ablakaival és az érdekes homlokzaton elhelyezett boltívekkel. A Sagredo-családból származott a magyarországi vonatkozásairól ismert Szt. Gellért püspök.

Palazzo Michiel delle Colonne – magas oszlopos homlokzattal rendelkező épület. A keresztes hadjáratokban olyan nagy szerepet játszó dózse családjának hajléka volt. Ő hozatta Velencébe a Piazzetta nagy oszlopait, innen a palota elnevezése.

Palazzo Mangilli Valmarana – a klasszikus épületet a jeles angol konzulnak, Joseph Smithnek, Canaletto és más velencei művészek pártfogójának építették. Smith pompás művészeti gyűjteményét és könyvtárát III. György király szerezte meg. 

Ca’ da Mosto – 12-13. századi épület, homlokzata az egyik legrégibb a Canal Grandén, sőt egész Velencében. Alvise Da Mosto, a Zöldfoki szigetek felfedezőjének szülőháza, amelyben később a híres fogadó, az Albergo del Leon Bianco, azaz a Fehér Oroszlán volt. Aranykorában ez volt a Szálló Velencében. II. József császár is vendége volt.

Fondaco dei Tedeschi – a Canal Grande legfontosabb kereskedelmi központja, amelyet a velenceiek külföldi kereskedőknek adtak bérbe. A 13. század közepére németek, osztrákok, csehek és magyarok is létesítettek itt raktárakat, üzlethelyiségeket, irodákat és szállásokat. 1505-ben, egy tűz után márvánnyal akarták újraépíttetni. Mikor a Tanács ezt nem engedte, Giorgione és Tiziano freskóival díszítették a homlokzatát. Ezek teljesen megsemmisültek, néhány töredék a Ca’d’Oroban látható. Az épületben most a főposta székel.

 (Rialto)

Palazzo Dolfin Manin – a fehér épületet Sansovino építette a 16. században Zuanne Dolfin velencei kereskedő számára. Ma a Banca d’Italia működik benne.

A veneto-bizánci stílusban épült Farsetti és Loredan palotában jelenleg a városháza székel. Az Enrico Dandolo dózsa számára épített Palazzo Farsettit a 19. században teljes mértékben restaurálták. A kettős boltívű Palazzo Loredan gótikus előtetője alatt Velence és az Igazság szobra áll. Homlokzatán a híres Corner család címere látható. A palota lakója volt Elena Corner Piscopia, az első nő, aki tudományos fokozatot szerzett a padovai egyetemen 1678-ban. 

Casa Corner Martinengo Rava – az épület a Morosini család tulajdona volt, akik olyan vendégeket fogadtak, mint Galileo Galilei, Giordano Bruno.  A 19. században jó nevű hotel működött az épületben, melynek vendége volt James Fennimore Cooper (a Nagy Indiánkönyv írója) is 1838-ban.

Palazzo Dandolo – 14. századi palota. Valószínűleg itt lakott Enrico Dandolo dózse, aki a negyedik keresztes hadjáratot vezette. A hadjáratra vállalkozó francia bárók nem tudták kifizetni a velenceiek által a tengeri utazásért kért árat, cserébe viszont visszahódították a Köztársaságnak a magyar királyságtól a dalmáciai Zara városát, majd Konstantinápolyt is elfoglalták. 

Palazzo Grimani – a legenda szerint a később dogévé választott patrícius sértett önérzetből emeltette. Lánykérőben Foscariék azzal sértették meg, hogy még szerény háza sincs a nagy csatornán. A gőgös Grimani egész erdőt vett meg Libanonban, annak cédrusfáira alapoztatta e méltóságot és erőt surgárzó palotát, melynek ablakait is nagyobbra csináltatta kikosarazói házának kapujánál. Ma a fellebviteli  bíróság székhelye. 

Palazzo Corner Contarini dei Cavalli – két címerrel és hatos osztású központi ablakkal díszített elegáns gótikus alkotás  a 15. századból.

Palazzo Martinengo Volpi – 1500-ból. A bejárat mellett kis névtábla: Dottore Volpi. Mi más is lehetne… 1500-ban építette a család, nagy költséggel, jó ízléssel. Valaha Pordenone freskói díszítették. Az eltelt jó 500 évben voltak tűzvészek, járványok, diktatúrák, kivégzések. Rendszerek diadalmaskodtak és tűntek el. A Volpi-ház maradt. Senkinek nem jutott eszébe elvenni tőlük. Egyes lakóit talán elűzték, de a ház azé maradt, aki építette 500 évvel ezelőtt.  

Palazzo Benzon – a rózsaszín palota Marina Benzon grófnő idején (a 19. sz. elején) a velencei divatos társaság találkozóhelye volt. Megfordult itt Byron, Moore, Canova.

Palazzo Corner Spinell – rusztikus földszintjével és szép erkélyeivel a velencei reneszánsz egyik különösen jól sikerült alkotása. a színes kövekből készült díszek 13. századi márványberakásokat idéznek.

Palazzi Mocenigo – (kék és fehér kikötőcölöppel) négy palotából áll. Itt vendégeskedett Giordano Bruno 1592-ben, amikor házigazdája beárulta. Byron itt írta csúfondáros hőskölteményét, a Don Juant, mialatt összeszűrte a levet a péknével; és itt vendégeskedett barátja, Thomas Moore. „Vad volt ez a nőszemély, akár egy boszorkány, és tüzes, mint egy démon” – íme a költő vallomása.   A 17. századi palota egy tiszteletreméltó velencei család nevét viseli. Hét Mocenigó dózse volt (néhányan a Santi Giovanni e Paolo templomban vannak eltemetve). Az itt található múzeum bepillantást nyújt az előkelő társaság velencei életébe. (A család másik palotája a San Polo téren álló Palazzo Corner Mocenigo, melyben jelenleg az adórendőrség működik. Régen híres volt két kapuzatáról, amely biztosította, hogy az élők és a holtak soha ne keresztezzék egymás útját.) 

Palazzo Contarini delle Figure – valószínűleg a balkonokat alátámasztó, bár elég rosszul látható figurákról kapta a nevét. Márványlapokkal és címerekkel díszített.  Egyike az igen csak szerteágazó Contarini család palotáinak, melyekből további huszonegy  található a városban.

Palazzo Grassi – Az épületet a bolognai Grassi család építtette, melyet hatalmas vagyonának köszönhetően befogadott a velencei arisztokrácia. Az épület jelenleg kulturális központként működik és a Fiat cég tulajdonában van. A Fiat szépen restauráltatta és jelentős kiállításokat tartanak benne.

Ca’del Duca – rusztikus isztriai kőből épült. Bon kezdte építeni a 15. század közepén, de félbehagyta. Az épület Milánó hercegéről, Francesco Sforzáról kapta a nevét, aki 1461-ben vásárolta meg a Corner családtól. Tiziano műteremként használta, amikor a Doge palotán dolgozott. 

Palazetto Falier – 15. századi gótikus épület, két kiugró erkélyével, a velencei házakra egykor jellemző „liago” ma már ritka továbbélésével.

A Doge palotában egy dózse arcképe hiányzik a sorból. Marino Falier dózséé. Falier dózse olyat akart, ami ellene fordította osztálya nagyhatalmú családait. Igazi, tényleges hatalmat. Mire trónra került, már csak egy szavazat volt az övé a Tanácsban. A látszaturalmat ténylegesre akarta változtatni, és ez árulásnak számított.  Velence egyik múlt századi történetírója így beszél a Falier-összeesküvésről:

„Ezt az összeesküvést egy olyan ember vezette, aki hazájában a legmagasabb méltóságra emelkedett, és már nyolcvanéves öregember volt. Múltjára nem lehetett panasza, a jövőtől már semmit sem várhatott. Ez az aggastyán a doge volt, aki nagy elhatározásoktól indíttatva szövetkezett az elégedetlenekkel a nemesség megsemmisítésére… A Palotában, az úgynevezett Óriások Lépcsőjén, ahol a megválasztott dogét szokták megkoronázni, hullott le Marino Falier doge feje 1555. április 17-én hajnalban. … És az uralkodó családok hatalmát nem fenyegette már veszély, a Velencei Köztársaságban helyre állt a rend.”

Palazzo Barbaro – két épületből áll. az egyik 17. századi, a másik 15. századi és faragványokkal és márványdíszítéssel dicsekedhet. Az épület még mindig a Curtis család tulajdona. A 19. században ők látták vendégül Henry Jamest, aki akkor írta az Aspern leveleket;  és  vendég volt itt  Monet is.

Palazzo Corner – más néven Ca’Grandé – a pompás reneszánsz épületet a 16. sz. derekán egy pusztító tűzvész után kezdte építtetni a ciprusi királynő unokaöccse, Jacopo Cornaro, Sansovino tervei alapján. Hatalmas méretei alapján nevezték el a velenceiek Ca Grandé-nak. A rusztikus földszint után jón stílusú, valamint korinthoszi emeletek következnek. Jelenleg Veneto tartomány székhelye, a prefektúra kapott benne helyet. A kis kert zöldje mögött látható Casetta delle Rose, melyben Canovának volt műhelye. 

Palazzo Pisani, ma Gritti Palace Hotel. A 15. századi palota Andrea Gritti tulajdona volt, aki dózse, nyelvész, politikus, hadvezér és nagy nőcsábász volt egy személyben. Somerset Maugham e palota teraszáról írta a következő sorokat: „Kevés olyan bűvös dolog van a világon, mint itt ülni, miközben a lemenő nap élénk színekbe vonja a Salute épületét.” Csúcsíves gótikus épület,  ma hotelként működik.

Palazzo Contarini-Fasan:  A Salute megállóval szemben álló parányi, bájos, háromablakos ,keskeny  15. századi ház a rejtélyes Desdemona háza néven is ismeretes, jóllehet Shakespeare hősnőjét jóval a ház megépítése előtt megölték. A legendát talán a mór utánzatú velencei késő gótikus építészeti elemek is táplálják. A hagyomány szerint innen ment férjhez Otellóhoz Contarini Desdemona. (Shakespeare hőse nem szerecsen volt, hanem a velencei Mora-nemzetség leszármazottja, akiknek palotája ma is látható a Karmeliták temploma mellett)

Palazzo Giustinian(Morosini) – a 19. században közismert hotel volt. Giuseppe Verdi, Ruskin és Proust is megszállt benne. 

A San Marco vaporetto-állomásnál található a filmsztárok, írók, művészek és arisztokraták kedvelt törzshelyének számító Harry’s bár. 1931-ben a bostoni Harry Pickering és a velencei Giuseppe Cipriani nyitotta meg. Ernest Hemingwaynek saját asztalt tartottak fenn, de gyakran megfordult itt Arturo Toscanini, Charlie Chaplin, Truman Capote, Orson Welles, Aristoteles Onassis, Aga Khan és Woody Allen is. 

Tengerzöld rióid beérnek a főutcába, mint bölcsőt ringatod a Canal Grandét,

évszázadok óta ezt teszed éjjel-nappal.

Ámítasz. Királyt, bolondot, s  engem is, vándorok botlanak el benned, hazatalálnak.

(Galla Ágnes: Velence 2.)

Sötétedés után különösen kellemes egy séta a csatorna partján. Keates, a híres angol költő nagyon élvezte azt az elemi gyönyörűséget, amelyet Velence ébreszt sötétedés után, amikor a város kísérteties díszletei „tompa fényben parázslanak, félhomályba vagy teljes sötétségbe borulnak.” Mark Twaint ugyanígy fellelkesítette az esti város: „Az olvadékony holdsütésben a költészet és romantika Velencéje tárult fel előttem. … Súlyos kőhidak vetettek árnyékot a csillámló víztükörre … A víz fölött zene szállt. .. Velence maga volt a tökély.”

A csatornán most már négy  h í d  ível át:

A Scalzi a vasútállomás közelében épült márványhíd, szó szerinti fordításban „mezítlábas híd”, a közeli kolostor mezítlábas szerzeteseiről kapta a nevét. Egy osztrák építésű vashíd helyére épült 1934-ben.

a Rialto nagyjából félúton, 

                                                  

az Accademia pedig  a Rialto és a San Marco-i szakasz között.

A negyedik, sokat vitatott híd a Piazzale Roma és a vasútállomás között épült. A modern, karcsú szerkezetet a neves spanyol építész, Santiago Calatrava tervezte. Heves vitákat és tiltakozásokat kiváltó híd. Terve 1996-ban készült el, maga a posztmodern üveg-híd csak 2007. augusztusában és csak 2008. szeptember 11-én éjjel, 23 óra 44 perckor avatták fel és adták át a gyalogos forgalomnak Ponte della Costitutione (Alkotmány-híd) néven. A demonstrációs fenyegetések miatt nem kapta meg a neki kijáró ünnepélyes ceremóniát, hiszen egy csöndes éjszakán kis közönség előtt zajlott le a forgalom előtt való megnyitás. A híd ívének hossza 94 méter és a magassága több mint 9 méter. Ez a szokatlan magasság biztosítja a szép kilátást a városra. Egy ponton át kellett alakítani az eredeti terveket, mert a híd nyomása beomlással fenyegette a két partot. Az egyetlen ívben, kábelek nélkül feszülő vörös acélszerkezetre egybefüggő lépcsősort tervezett a művész üvegből és részben isztriai márványból. Ez utóbbi hivatott összekötni az új hidat környezetével és a város múltjával. A korlát már tiszta üveg, kivéve a tetejét, amely bronzból készül. Este a lépcsőfokokból sugárzó díszkivilágítás kápráztatja el a nézőit. És igen, káprázat … A híd nem örvend osztatlan sikernek. Tény, hogy kerekesszékkel szinte lehetetlen feljutni az ív tetejére. És sokan szenvedtek már kisebb-nagyobb sérülést a lépcsőfokok szélességének kiszámíthatatlansága, az üveg és márvány csillogása, a panoráma miatti figyelmetlenség következtében. A bírálók szerint Calatrava önhittségében kihagyta számításaiból az emberi tényezőt. Rajongói viszont azzal válaszolnak, hogy pontosan az emberre tervezte, az emberre, aki sétál, andalog, átadja magát a város hangulatának. 

Velencét 1600 évvel ezelőtt alapították. Az azóta eltelt idő alatt sok mindent láttak a lagúnák, de a modern művészetet, legalábbis, ami az építészetet illeti, nem engedték beáramlani. Frank Lloyd Wright és Le Corbusier is szerettek volna valami tartósat ajándékozni a városnak, de nem tehették. És most itt van Santiago Calatrava. Az általa „a fény sétányának” nevezett hidat szeretete jeléül, mintegy ajándékként szánta a városnak, és a „legszebb hidam”-ként emlegeti. A fanyalgások ellenére sokan vannak, akik hiszik, hogy az új híd a város pozitív üzenete a világ felé. Üzenet arról, hogy Velencének nemcsak múltja van, de jövője is. Hogy képes és nem fél megújulni.

Korlát nélküli híd mindössze kettő van Velencében. Az egyik Cannaregio békés kis oldalcsatornája fölött ível át (Rio de San Felice - Ponte Racheta), a másik a Ponte Del Diavolo (az Ördög hídja) Torcellón.