Túl az Óperencián 36.

Tony elégedetten csukta le a laptop fedelét és mosolyogva Alexre nézett. Amióta néhány napot együtt töltöttek New Yorkban és alkalmuk nyílt közelebbről megismerni egymást, már-már szimpátiának nevezhető fura érzés ébredt mindkettőjükben, és Tonyban ez csak tovább erősödött, amikor Alex felkérte, hogy San Franciscóban vállalja el a képviseletét az új programja beindításában. Eleinte kétkedéssel fogadta ezt az egész zeneterápiának nevezett ötletet. Ugyan, egy kiöregedett rockzenész idegnyűvő számaira lenne szükségük a gyerekeknek? De aztán rájött, hogy mint annyi másban, itt is előítélettel alkotott véleményt, még mielőtt a tényeket megismerte volna. Ez általában nem volt rá jellemző, úgyhogy a felismerés, hogy erre is képes, nem töltötte el büszkeséggel. 

Alex egy elmeorvos nyugalmával magyarázta el neki, hogy elsősorban a problémás gyerekekhez akarja megtalálni ilyen módon az utat; akik akár a nehéz gyerekkoruk miatt, akár valami szervi probléma kapcsán nehezen illeszkednek be, és pszichés gondjaik miatt általános készségekben is gyengébb képességeket mutatnak, mint kortársaik. A zenélés – magyarázta lelkesen – sokkal több, mint harmonikus zajok összessége. A lényege az együttműködés, amire ezek a gyerekek egyelőre képtelenek, vagy csak nem találták még meg számukra azt a formát, amiben rábírhatják őket. Alex meggyőződése volt, hogy a zenén keresztül megértik, hogy nem egymással kell küzdeniük, hanem egy dallam eléréséért egymást segíteni.

New Yorkban Cliff már megkezdte a munkát egy iskolában és a tapasztalatok egyértelműen a módszer mellett szóltak. A diákok megnyugodtak, hogy nem egy újabb követelményt állítottak eléjük, mikor legtöbbjük abszolút alkalmatlannak tartotta magát egy hangszer megszólaltatására, levetkőzték a gátlásaikat és meglepő lelkesedéssel és sikerrel vetették magukat a munkába. Persze ezt elsősorban a könnyűzenén keresztül próbálták elérni, mivel ez volt az a a zenei közeg, amit a fiatalok értettek és szerettek. Mivel az együttes tagjainak volt némi klasszikus előképzettsége, néha-néha belecsempésztek a gyakorlatokba azokból is apró példákat és a gyerekek szinte észre sem vették, hogy a Drops nótái és más éppen sikeres előadók számai mellett időnként klasszikus darabokat próbálnak a maguk stílusára formálni.

A kísérletnek további meggyőző hozadéka volt, hogy ezek a diákok, akikről már az iskola is lemondott, ha nem is kiugró, de észrevehető javulást mutattak a tanulmányaikban is. 

Mégis a legnehezebb feladat itt San Franciscóban is az iskola vezetésének meggyőzése volt, hogy engedélyezzék az iskolában rendelkezésre álló drága hangszerek használatát ezeknek a gyerekeknek, akikről csak a rombolást feltételezték. Alex szerződésben vállalt felelősséget, hogy amennyiben tönkretennének bármit is, saját anyagi hátterével felel a kárért. Talán nem a legjobb ötlet volt, hogy ő maga tárgyaljon, mert közvetlen stílusának hála az ötvenes igazgatónő szeme enyhén kimerevedett, amikor a férfi azzal a hasonlattal próbálta megértetni a program lényegét, hogy ez a közös zenélés tulajdonképpen egy szellemi egyesülés… lényegében olyan, mint a jó szex, ahol egymásra figyelnek a partnerek. A roppant erőteljes képi megjelenítés hallatán a nő zavartan próbálta lezárni a tárgyalást, de a férfinak volt olyan fontos a projekt, hogy önmagán erőszakot téve, innentől inkább tudományosnak tűnő érvekkel bírja rá a beleegyezésre. Tony nagyot nyelve, a szemét forgatva és közben titkon a nevetéssel küzdve várta, hogy milyen eredményre jut majd. Alex Matiland azonban sikerre született ember volt. A szerződés megköttetett.

*

Olivia fáradtan rogyott le a kanapéra, de elégedetten nézett körbe a lakáson, amit végül bútorozottan vettek ki ugyan, de az eredeti bútorok közül nem egy végezte ideiglenesen a garázsban, és az internetes vásárlásnak hála, néhány sokkal tetszetősebb darab ma reggel érkezett. A szállítók mindent a helyére raktak, neki csak apróbb igazításokat kellett végeznie, de még ez is majdnem meghaladta az erejét. Amennyire bizakodóan állt a terhessége elé, mostanra el kellett ismernie, hogy sokkal jobban igénybe veszi őt, mint eleinte gondolta. 

A ház, amelyet Alex végül egyelőre csak kibérelt, egy sorházakkal szegélyezett utcácska utolsó épülete volt az Alamo streeten, elég nagy saroktelekkel, így kicsit olyan érzésük volt, mintha önálló ház lenne. Előttük hatalmas park terült el, és a nagy zöld terület alkalmasnak látszott, hogy a gyerek megszületése után akár órákat töltsön vele a szabadban. A park túloldalán pedig a jellegzetes villamos kapaszkodott fel a domboldalra, amellyel egyenesen lemehettek a partra. A legfelső szoba ablakából pedig jól látszott az öbölben az Alcatraz szigetének komor tömbje. A Szikla először világítótorony, majd katonai erődítmény, később börtön volt, ma múzeum és nemzeti emlékhely. Olyan komor volt, hogy nem is értette, hogyan kaphatta a környék felfedezésekor a La Isla de los Alcatraces „A pelikánok szigete” elnevezést. Az biztos, hogy mostanra a kanalas csőrű madarak messziről elkerülték. 

 

Alex éppen az iskolában tárgyalt, amikor megszólalt a csengő. A derekát nyomogatva kisétált, hogy ajtót nyisson és mosolyogva fedezte fel Sabrinát az ajtó előtt. A lány egy nagy csokor virágot szorongatott.

-Szia! Bujj be! – lépett hátra Olivia és örömmel nézte, ahogy a lány elkerekedett szemekkel fedezi fel az elegáns, mégis otthonos tereket.

-Nagyon szép lett! Egész más, mint amikor a képeket mutattad róla az ingatlanos honlapján. – bólogatott elismerően a lány. Amikor először látta a házról készült képeket, csak egy puccos hodálynak látta, de be kellett ismerje, hogy Olivia nagyon jó érzékkel tette meghitt családi otthonná. Néhány nehézkes stílbútor eltűnt, helyükre könnyed, kényelmes darabok kerültek. Mint az az ülőgarnitúra, amely hatalmas puha párnáival szinte hívogatóan terpeszkedett a nappali közepén. 

Olivia a virágot rendezte el éppen és a rá mindig is jellemző könnyedséggel körbefordulva a szoba közepén megfelelő helyet keresett a vázának. Végül az ablak kiugrójában álló kis asztalkára rakta a nehéz vázát, aztán lehuppant Sabrina mellé. Együtt nézték, ahogy a délutáni nap sugarai átsütnek a szirmok között és ettől az egész csokor olyan lett, mint egy impresszionista festmény.

-Pontosan ez hiányzott még innen. – sóhajtott Olivia, aztán megpróbált felállni, hogy megkínálja valamivel a lányt.

-Hagyd csak, majd kiszolgálom magam, ha megengeded – nyomta vissza Sabrina. –Neked mit hozzak?

-Ananászlevet kérek én is. – mosolygott rá az asszony és Sabrina elnevette magát, hogy a nő már ennyire ismeri az ízlését és hajlandó alkalmazkodni is hozzá.

-Van valami friss híred róla? – kiabált a lány a konyhából.

Nem kellett hozzátennie, hogy kiről van szó. Rick ugyan rendszeresen jelentkezett, de azért nem voltak napi kapcsolatban, és ha az időjárás nem volt a segítségükre, néha kifejezetten nehézkesre sikerült a kapcsolattartás. Mint a legutóbbi alkalommal, amikor a süvítő szélen és a recsegő kapcsolaton kívül nem sok érdemleges jutott el Sabrina füléig. Annyit azért érzett, hogy Rick imádja a tengeren töltött idő minden percét, a munka érdekes és igazi kihívás a híres professzor elvárásainak megfelelni, aki nem érte be szolgai kiszolgálással, hanem friss, új ötleteket, meglátásokat várt tőlük. A lány kifejezetten irigy volt rá.

Neki bezzeg sokkal unalmasabban teltek a napjai, annak ellenére, hogy az iskola is megkezdődött és az anyját is hazaengedték végre a kórházból. Sandra – úgy tűnt – szerencsésen megúszta és rohamtempóban gyógyult. Amit mi sem tett bizonyosabbá, hogy a mellé felfogadott nővért időnként a sírba vitte, amiért nem hagyta magát kiszolgálni, és néha már jó barátnők módjára együtt főzőcskéztek a konyhában.

A vacsoránál Tony számolt be a nap eseményeiről, ő pedig próbálta magát lekötni az iskolai feladataival, több-kevesebb sikerrel. 

-Tegnap, valamikor napközben sikerült beszélnünk vele, azaz inkább csak Alexnek. – válaszolt a kérdésére az asszony. -De nevetgéltek, úgyhogy nyilván minden rendben van. Alig várom már, hogy visszaérjenek, ez a két hét, valahogy olyan hosszúnak tűnik most nekem. Bár, az az igazság, nekem most valahogy minden nap rettentően hosszúnak tűnik. Már szeretnék a végére érni ennek a terhességnek, egyrészt, hogy lássam, tényleg nincs semmi baj, másrészt … de el ne mondd Alexnek … érzem az éveim súlyát, ahogy soha korábban nem éreztem. Most is alig csináltam valamit, mert a szállítók elrendeztek mindent, de még ebben a kis pakolászásban is úgy kikészültem, mintha hegyeket mozgattam volna meg. 

-Nem szabadna megerőltetned magad! – figyelmeztette aggódva a lány, mire Olivia elhúzta a száját.

-Hát, éppen ez az. Mi számít megerőltetésnek? Nem emeltem semmit, csak éppen könyveket pakolgattam a polcokra, kicsomagoltam néhány kerámiát és a helyükre raktam. Szétdobáltam a szobákban azt a kazalnyi díszpárnát, amit rendeltem, ilyenek; de ha követ törtem volna, akkor sem fáradhattam volna jobban el. Néha arra gondolok, talán mégis csak túl nagy fába vágtuk a fejszénket. Ha már most Így ki vagyok purcanva, mi lesz velem, ha majd futkosni kell utána?

-Az már könnyebb lesz, mert nem vele együtt kell futkosnod. – kuncogott a lány és kezét finoman a nő kerekedő hasára tette. –Szabad? 

Olivia hátradőlve figyelte vele együtt, ahogy Risa Carmen Maitland elégedetten rugdossa a nő hasán nyugvó kezet.A nevet Sta Lucia-ra emlékezve találták ki, ahol az egyik legnépszerűbb női név volt.

-Ma különösen nyugtalan. Talán mert az ő szobája még nem készült el, én meg mégis itt heverészek. – nevetett az asszony. –De a gyerekszoba berendezését csak péntekre ígérték. Gyorsnak kell majd lennem, mert ha Rick visszajön, már készen akarok lenni vele. Gondolom, szombaton itt ebédeltek?

-Szívesen. – mosolygott a lány, ahogy egy apró mozdulat eltalálta a tenyerét. –De szerintem ne siess vele! Talán Ricknek sem árt, ha kicsit kiveszi a részét a készülődésből. Mondjuk, ő tehetné fel a függönyöket, tologathatná a bútorokat, neked csak mutatnod kellene, hogy hova.

-Nem tudom. Nem akarom, hogy már most azt higgye, neki ezzel a gyerekkel csak baja lesz. Rosszabb napjaimon azon jár az agyam, hogy vajon nem szakad-e majd a nyakába Risával egy csomó bonyodalom. Talán tényleg felelőtlenek voltunk Alex-szel, amikor úgy döntöttünk, hogy belevágunk, de egyszerűen képtelenség lett volna lemondani róla, ha már ennyire jönni akart. Ugye te megérted? – nézett könyörgően a lányra, mintha valóban az ő megértése lenne az, ami megnyugtatja. Talán így volt, hiszen, ha velük történne bármi, akkor Rick mellett Sabrina nyakába is zúdulna a tengernyi felelősség, ami egy kislány felnevelésével jár. Ő legalábbis már eldöntött tényként kezelte, hogy a fia és Rina már örökre együtt maradnak.

A lány mintha megérezte volna a kérdés mögötti valódi tartalmat, megnyugtatóan megpaskolta az asszony kezét és a szemébe nézve válaszolt.

-Ne aggódj a kicsi miatt! Bármi történne, Rick és én mindig mellette állnánk. 

 *

-Nem mondod komolyan!? – nevetett fel Vicky és Rick elhúzta a száját. Nem viccnek szánta, és kicsit már bánta is, hogy

ilyen őszinte volt a nővel, de hát sok szabadidejük volt esténként és előbb-utóbb mindenki elég kitárulkozóan beszélt magáról és a családjáról. Mostanra végre ő maga is eljutott odáig, hogy az anyjáékat ért meglepetést a helyén tudja kezelni, éppen ezért rosszul esett neki, hogy a lány vihogva élcelődni készült a híren.

-Hát, de. Vannak ilyen véletlenek az életben. Mindenesetre érdekes lesz ennyi idősen egy kistestvért dédelgetni.

-Mindenki azt fogja hinni, ha veled látják, hogy a gyereked. – mutatott rá a lehetőségre a lány és Rick megrántotta a vállát.

-Az se lenne baj, de aki számít, úgyis tudni fogja, aki meg nem… annak a véleménye valószínűleg nem is fog érdekelni. 

-Azért bátor asszony a mamád, ha ennyi idősen még bele mert vágni. Sosem tudhatja, hogy egészséges lesz-e a baba, vagy esetleg ő maga egyáltalán világra tudja hozni.

-Azt mondták, ilyenkor már császárral veszik ki. – mondta kelletlenül a fiú, aki kezdte kényelmetlenül érezni magát, ahogy a lány egymás után fogalmazta meg a korábban benne is megfogalmazódott kételyeket. Rossz volt most más szájából hallani, ráadásul nyilvánvalóvá tette, hogy ezek igenis létező problémák, amelyekkel szembe kell nézniük, bármennyire is akarták könnyedén kezelni a kérdést.

-Hát, sok sikert! Mikorra várják a nagy eseményt?

-Június elejére.

-Akkor gondolom elutazol majd egy időre hozzájuk,, had ismerje meg a tesóját az a csöppség?

-Már ők is itt vannak Friscóban. Átköltöztek a keleti partról.

-Jah, hát nyugdíjasan ez már nem olyan nagy probléma, igaz. – biggyesztett a lány, mire Rick a szemét forgatva megjegyezte.

-Azért még nem nyugdíjasok. Apám egyébként is világ életében szabadfoglalkozásúnak számított, mert zenész, anyám meg otthon volt, néha neki segített; szóval annyira azért nem nagy változás ez az életükben.

-Zenész? Csak nem Alex Maitland az apád?

-De igen, miért?

-Oh, anyám nagyon bele volt esve. Még kislányként emlékszem, hogy állandóan róla sóhajtozott otthon, apám néha ki is akadt rajta. Érdekes lenne őket összehozni annyi év után … - merengett el Vicky a lehetőségen, aztán a laptopját maga elé kapva rákeresett a férfira. A képeket vizsgálgatva fel-felnézett Rickre, aztán csücsörítve elmosolyodott. 

-Rá kellett volna jönnöm! Olyanok vagytok, mint két tojás. Hát, ha apád így nézett ki fiatal korában, mint most te, akkor már értem az anyámat, sőt… már értem az apámat is, miért volt ideges. – nevette el magát. –Mesélj, milyen volt egy ilyen apa mellett felnőni? Koncertek, bulik, nők… anyád egy igazi szent lehet, ha mégis megmaradtak együtt.

-Az apám egy hétköznapi pasas volt, aki imádta a családját és nem volt neki áldozat velünk lennie, úgyhogy nem voltak bulik és nők. Ezt a részét azt hiszem letudta, mielőtt én megszülettem. Mostanra meg végképp egy nyugis ötvenes pasi, úgyhogy nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne összehozni a mamáddal, csak csalódna benne, ha ő is az izgalmat keresné még benne. – morogta kedvetlenül Rick, aztán felállt, hogy a kabinjába menjen. Eddig fel sem tűnt neki, hogy a bombázó test és sziporkázó agy ennyire sekélyes lélekkel társul. –Bocs, azt hiszem lefekszem, és ha ilyen jó az internetes kapcsolat, - biccentett a megnyitott oldalak felé –akkor inkább megpróbálom Sabrinát elérni, már régen tudtunk beszélgetni egy jót.

Már majdnem kilépett a társalgóból, amikor a nő hangja utolérte:

-Szóval nemcsak külsőre vagy olyan, mint az apád, hanem ugyanaz a nyugis lélek lakozik benned is? Hát jó, egy nő számára úgyis az a legizgalmasabb, ha felébresztheti az alvó oroszlánt. Ki tudja, talán mégsem vagytok annyira egyformák.