Szürkeszem 27.

Vicky már az ágyban volt, Gabriela mosogatott, mert ha már kész kaját ettek vacsorára, akkor legalább a terítésnek megadták a módját és nem papírból csipegették az ételt. Rowan elgondolkodva törölgetett egy tányért már percek óta, tervezgetve, hogy ő maga mikor és hogyan adja be a szüleinek a költözés hírét; amikor megcsörrent a nő telefonja. Gaby a kijelzőre nézve nagyot sóhajtott. Az anyja! Nem igazán volt most kedve folytatni a délutáni vitát. Kinyomta a telefont, aztán visszaállt a mosogató mellé. Végül mégis csak lerázta a vizet a kezéről, beletörölte a farmerjébe, aztán néhány mély levegővétel után megnyomta a visszahívó gombot. Az anyja szinte azonnal fel is vette.

-Szia, anyu! Ne haragudj, hogy kinyomtalak, véletlen volt. – nyelt nagyot Gabriela a füllentésért, de Carole Harmon a túloldalon nem foglalkozott a bocsánatkérésével.

-Gaby! Jaj istenem, Gaby! Az apád… már régen itthon kellett volna lennie, és felhívtam. Egy vadidegen nő vette fel… az apád, Gaby… meghalt. – zihálta az asszony a telefonba. Ha a mondottak értelme nem lett volna önmagában is sokkoló, a hangja is elég lett volna, hogy megdermessze azt, aki hallgatta.

Gabriela megtántorodott és szinte nem is hallotta a csörömpölést, ahogy Rowan ijedten szinte eldobta a tányért és utána kapott. A hóna alá nyúlva a székhez vezette és leültette, aztán eléje guggolva az arcát fürkészte.

-Istenem, Gaby, mi a baj? – suttogta félelemmel a hangjában, de a nő megbénult, sem hang, sem mozgás, de még egy arcának mimikája sem árulkodott a sokk okáról. Rovan hallotta, hogy a készülékben Carole sírva hadar valamiről, de a szöveg értelmét nem vette ki. Mégis biztos volt benne, hogy bármiről van szó, őt közvetlenül nem érinti, de közvetve annál inkább befolyással lesz az életére.  Közben Gabriela megnyomta a kihangosítót.

Carole szinte már hisztérikusan számolt be a történtekről… James nem ért haza időben, ő felhívta, egy nő vette fel. Az első bolond gondolata az volt, hogy a férje megcsalja, de a fiatal női hang izgatottan érdeklődött, hogy kivel beszél. Durván odavágta, hogy a feleséggel és kinyomta a telefont. Nem akarta magát még jobban megalázni azzal, hogy egy szeretővel beszélgessen. Szerencsére a számát kiírta James telefonja, a nő megnyomhatta a visszahívó gombot. Aztán nagy nehezen magához ragadta a szót és elmondta, hogy a St. Thomas kórház nővére és rossz hírt kell közöljön. A délután folyamán behoztak hozzájuk egy férfit, akinél nem voltak iratok, de egyébként is olyan rossz állapotban volt, hogy nem foglalkoztak semmi mással, csak az életét próbálták megmenteni, a személyazonosságát ráértek volna később is kideríteni. De minden igyekezetük ellenére az agyvérzés következményeit nem sikerült leküzdeniük és a férfi nem sokkal a hívás előtt meghalt. A zakója zsebében megszólaló telefon volt az első jel, ami segíthetett a személyazonossága kiderítésében.

Carole taxit hívott és a kórházba rohant. James volt az, kétség nem férhetett hozzá. Ebéd után nevetve búcsúzott, most pedig nincs többé. A kórházban nyugtatót kapott, bent is akarták tartani éjszakára, de saját felelősségére hazament és első dolga volt a lányát felhívni. 

Gabriela könnyek nélkül zokogott. A fájdalom úgy mosta át, hogy árkokat mart a lelkébe. Pici kora óta imádta az apját, de még kamaszlányként is jobban kijött vele, mint az édesanyjával. Nemcsak egy szerető édesapát, de egy nagyon jó barátot is elvesztett ma este, és a veszteség nemcsak egyszerűen fájt, megbénította és eltompította.

Rowan kivette a telefont a kezéből és beleköszönt, hogy Carole zokogó hangját megakassza. Együttérzéséről biztosította az asszonyt és néhány mondatban próbálta megértetni vele, hogy Gabyt mennyire megviselte a hír. Megkérdezte, hogy menjenek-e át, tudnak-e per pillanat bármit is tenni érte, de mivel Carole nem akarta, hogy ott éjszakázzanak vele, nyugodt hangon elbúcsúzott tőle. 

Áldotta az eget, hogy Vicky már aludt, mert éppen elég volt most Gabyban tartania a lelket, nem hiányzott volna, ha még egy kotnyeles gyereket is csitítania kell. Lekapcsolta a villanyt és felnyalábolta a nőt, aki közben útjára engedte a könnyeit, és még mindig mozdulatlanul siratta az apját. Óvatosan letette az ágyra és ráhajtotta a könnyű ágytakarót; aztán mellédőlt és magához húzta. Nem mondott semmit, mit is mondhatott volna ebben a helyzetben, ami megnyugvást hozhatott volna. A fájdalomnak, a bánatnak most teret kellett engedni, a gondolatok megvárták a reggelt. Ölelte a nőt és néha egy végtelenül gyengéd mozdulattal letörölte a könnyeit. Maga mellé emelte a papírzsebkendős dobozt és számolatlanul adta Gaby kezébe a puha papírt. Egy idő után a reszkető sírás, halk hüppögéssé változott, majd egészen elnémult. A nő lélegzetéből tudta, hogy ébren van… csak a sírás végeérhetetlennek tűnő könnyei apadtak el, … tudta, most az emlékezés órái következnek.

Pontosan ezt az utat járta be ő maga is, amikor a családját elvesztette, és komor öröm töltötte el, amiért Gabynak nem kell egyedül  megküzdenie ezzel a borzalommal. Bármit megadott volna neki, hogy enyhíteni tudja a fájdalmát, és pillanatnyilag úgy tűnt, hogy a teste, a támogatása célt ért, a nő belekapaszkodva nézte maga előtt a sötétséget, és ő tudta, hogy ez a merev tekintet most többet lát, mint talán egész életében. Mindent lejátszik az agy, minden együtt töltött pillanatot, kedveseket és rosszakat, rég elfeledettnek hitt pillanatokról rántja le a feledés leplét. Ez az emlékezés pedig felzaklató lesz, mégis megnyugtató. Megnyugtató, mert bizonyság lesz rá, hogy volt az életének egy olyan időszaka, amire érdemes emlékeznie.

*

-Nem álmodtam, ugye? – szólalt meg a füle mellett Gabriela sírástól karcos hangja korán reggel. Hangtalanul megrázta a fejét és a a nőhöz fordulva könnyű csókot nyomott a homlokára. A virrasztás őt magát is kiszipolyozta, mert akaratlanul is a saját emlékeit dobta a felszínre. Emlékeket egy éjszakáról, amikor csak egy módszeresen ürülő üveg volt a társa, hogy megküzdjön a démonnal, amely azt suttogta a fülébe, ő az oka, hogy elvesztette a családját.

-Sajnálom! – sóhajtott nagyot. –Menj át hozzá, ne legyen most egyedül ő sem! Este ugyan azt mondta, most egyedül akar lenni, de tudom, hogy ez a legrosszabb, amit csak tehet az ember. Vickyt majd elviszem az óvodába. Ne gyere be, ne is gondolj rá! Megleszünk. És ha bármiben tudok segíteni, hívj!

Gabriela a férfi gyűrött ruhájába kapaszkodva csak suttogott maga elé, és a hangja meg-megbicsaklott, ahogy az újra rátörő sírással küzdött.

-Jaj, Row… a legjobb barátom volt, nemcsak az apám. Sosem ítélt, mindig támogatott, még olyankor is, amikor életem legrosszabb döntéseit hoztam. Nem erkölcsi alapon beszélt le Danielről, hanem a szememet próbálta felnyitni, de én nem hallgattam rá. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, az anyám azt mondta, jobban is vigyázhattam volna; az apám pedig magához ölelt és azt mondta, most ne hallgassak senkire, csak saját magamra. Tudni fogom, mi legyen a következő lépésem. De ha megmondanám neki, hol találhatja azt a lelketlen frátert, hát, ő szívesen odamenne, hogy kikészítse a csinos pofázmányát. Szerintem a válláig se ért volna Danielnek, de képes lett volna leverni rajta a lánya fájdalmát. Szeretett engem és olyan sokszor mondta…, de én azt hittem, ez csak egy frázis, és most már soha nem mondhatom el neki, hogy valójában mindig is pontosan éreztem a szeretetét. Tudom, hogy most azon kéne aggódnom, mi lesz nélküle anyuval, de igazság szerint egyáltalán nem aggódom. Anyu nagyon is jól meglesz nélküle, bármennyire drámaian reagált tegnap este. 

-Csss… - simogatta meg Rowan. –Nem tudhatod. Néha az ember egy párkapcsolatban határozottnak tűnik, de valójában semmire sem vágyik jobban, minthogy a társa mellette legyen. Szerintem anyádnak igenis hatalmas veszteség apád halála. Gondolj csak bele, most nem lesz, akit irányítson – próbált egy halvány mosolyt csalni a kedves arcra. –Na, menj! Szedd össze magad és indulj! Mind a kettőtöknek jobb lesz, ha felidézhetitek a múltat és együtt sirathatjátok a papádat. Most úgysem tudnál mit mondani Vickynek sem, délután már talán könnyebb lesz neki is elmondani, hogy a nagypapája nincs többé.

Ez volt az a gondolat, ami végül erőt adott Gabrielának, hogy felkeljen, felöltözzön és elinduljon az anyjához. És ez volt az a gondolat, amely végül megmentette az anyja életét. Carole Harmon ugyanis egy emlékezéssel töltött éjszaka után, a napkelte látványával könnyes szemeiben, úgy döntött, a legkönnyebb utat választja és a férje gyógyszereivel megváltja az utána vezető utat. Gabriela már eszméletlenül találta, de a mentőorvos gyors beavatkozásának hála, még időben ahhoz, hogy megmenthessék.

*

Carole Harmon már túl volt az életveszélyen, amikor Gabriela Rowant hívta. A férfi az első kicsöngés után felkapta a telefont, valakitől elnézést kért, nyilván mindennél fontosabbnak tartva a nő hívását, aztán hallani lehetett, ahogy a háttérben becsukódik egy ajtó és aggódó hangján beleszólt:

-Mesélj, hogy viseli!

-Jaj, Rowan! Öngyilkosságot követett el. Bevette apa gyógyszereit. Ha nem indítasz el időben, talán meg sem tudják menteni. Még jó, hogy nálam volt a kulcsom, mert nem nyitott ajtót. Még jó, hogy nem hagyta a zárban a sajátját, így be tudtam menni. Még jó, hogy ott voltak a dobozok és a mentőorvos tudta, mit tegyen… Még jó, hogy vagy nekem, mert én nem biztos, hogy odamentem volna. – suttogta megtörten. -Istenem, olyan önző vagyok! Csak arra gondoltam, hogy elvesztettem az apámat, de sosem gondoltam bele, hogy talán nem véletlenül éltek le több, mint harminc évet együtt. Az anyám szerette, még ha néha úgy is beszélt vele, mintha csak egy kellemetlen ismerős lenne, aki állandóan belekavar a mindennapjaiba. És most itt vannak ugyanabban a kórházban, csak egyiküknek még van esélye a hazatérésre, a másiktól pedig örökre búcsút kell vegyek. – zokogott szívettépően a nő. 

Rowan leroskadt a székébe, hátat fordítva az íróasztalnak és a park fáinak lombjába bambult. Ez nagyon rosszul hangzott. Erősebbnek hitte Carole Harmont, de ez a próbálkozása bebizonyította, hogy nem az. És ha még el is tudná engedni a lányát és az unokáját, ezek után Gabriela nem fogja tudni magára hagyni, és még meg is értette. Lehunyta a szemét és látta maga előtt a pillanatot, amikor tegnap elküldte a felmondását, és egyúttal az olasz szállodának a megerősítést, hogy elfogadja az állást és a felkínált szerződést. Ha most megpróbálná visszacsinálni, talán a körülményekre tekintettel még el is fogadnák, de az az igazság, hogy pontosan tisztában volt vele, egy nagyszerű lehetőséget dobna el magától, ráadásul a visszakozása elsülhet úgy is, hogy a jövőben megbízhatatlannak tartanák. De most nem akart ezzel a problémával foglalkozni, bármennyire is fontos lett volna. Most csak Gabrielával akart lenni, hogy legyen a nőnek kibe kapaszkodnia ebben a nehéz időszakban. Némán hallgatta, ahogy sorra veszi az emlékeit, amikor az anyja is épp olyan szeretettel vette őt körbe, mint amilyenre az apjával kapcsolatban emlékezett. Az anyja elvesztésének lehetősége felszabadította az anya és lánya közti szinte természetes rivalizálás érzése alól a férfi iránt, aki mindkettőjüknek fontos volt, csak egészen másként. 

Amikor Gabrielának látszólag elfogytak a szavai, Rowan felállt.

-Menj le a büfébe! Azonnal ott leszek. – mondta határozottan, aztán meg sem várva, hogy Gabriela mit szól ehhez, kinyomta a telefont. Kilépett az irodából, az előtérben meglepetten üldögélő titkárnőhöz fordult, akit a személyzetisektől kért kölcsön.

-Marge, el kell mennem. Mondjon le minden megbeszélést, amit Ms. Harmon naptárában talál! A családjában tragédia történt, úgyhogy néhány napig biztosan nem tud bejönni. Megkérem, hogy addig tartsa itt a frontot. Írja fel, kik kerestek és miért, ha nincs semmi egetverően fontos, akkor mindenkitől kérjen egy kis türelmet, aztán a munkaidő vége előtt küldje át a listát e-mailben. Holnap bejövök, aztán lerendezzük ezeket a dolgokat. Ulfnak mondja meg, hogy holnap egy vegetáriánus társaság érkezik, hívja fel a figyelmét, hogy már megkapta a listát azokról az ételekről, amelyek semmilyen körülmények között nem kerülhetnek asztalra. És ne hisztizzen magával, mert elegem van a primadonnáskodásaiból. Aztán kérje meg Miát a bárban, hogy a szokásosnál nagyobb mennyiségben igényeljen friss gyümölcsöket, amíg ezek itt vannak. Ja, igen… és holnap délelőttre rendelje be a harmadik emelet takarítóit. Ha addigra előkerül Mrs. Hegelmayer gyöngysora, akkor olybá veszem, az idős hölgy feledékenységéről van szó, de ha nem, az egész társaság repül. Egyelőre ennyi és nagyon kérem, csak akkor hívjon, ha ég a ház, minden egyéb ügy holnapig várhat. – sorolta a tennivalókat, miközben a nő szélsebesen jegyzetelt. A végén némán bólintott, aztán halkan, mielőtt a férfi kilépett volna az irodából, együttérzően megszólalt. 

-Kérem, mondja meg Ms. Harmonnak, hogy őszintén együttérzek vele és számíthat rám, nem kutyulom össze a dolgait.

-Köszönöm Marge, megmondom. – biccentett a férfi, és csak jóval később jutott eszébe, hogy a titkárnő mennyire természetesnek vette, hogy ő hamarosan találkozik Gabrielával. Ezek szerint Gaby nem tévedett, amikor azt állította a kollégák már tényként kezelik, hogy ők ketten együtt vannak. Beállította a telefonját, hogy figyelmeztesse, mikor kell elindulnia a kislányért az óvodába, aztán leintett egy taxit, hogy a St.Thomashoz vitesse magát.

Szürkeszem 26.

-Genovában jártam. – jelentette be a férfi olyan természetességgel, mintha csak annyit közölt volna, hogy leugrottam ide a sarokra. Gabriela önkéntelenül is megfeszült. A téma tehát újfent terítékre kerül.  Újult erővel árasztotta el a mellőzöttség érzése, amiért a férfi arra sem érdemesítette, hogy elárulja neki, hol tölti a mai napot. Persze, érthető volt. A múltkor nyilvánvalóan nem rajongott az ötletért, és mivel Rowan nem akart letenni róla, hát, a háta mögött bonyolította le a meghallgatást. Remek! Hát, nem ilyennek képzelt egy őszinteségre alapozott kapcsolatot.

Némán feküdt, érezve, de már korántsem élvezve a férfi ujjainak cirógatását. A korábbi szenvedély kielégülést nyert, nyomában nem maradt más, csak fáradtság, amely most ólomsúllyal nehezedett rá. 

-Itt maradsz? – csúszott lejjebb a takaró alatt és hátat fordítva lehunyta a szemét. Most talán azt sem bánta volna, ha a férfi nemet mond, de Rowan nem tette meg neki ezt a szívességet.

-Szeretnék. – suttogta halkan és hátulról szorosan hozzá simult. –Gaby, érzem, hogy neheztelsz valamiért. Mi a baj? Hogy nem mondtam meg előre, hogy hova megyek, hm? Nem akartam addig felhozni a témát, amíg minden olyan bizonytalan volt, mert már a múltkor sem voltál elragadtatva tőle. Minek veszekedni valamin, ami még csak terv… vagy talán még az sem?

-És mi volt? – suttogta Gabriela, de tulajdonképpen  már tudta előre a választ. …-Ne is mondd! – fordult meg hirtelen. –Téged választottak, igaz?  - A szeme megtelt könnyekkel, fogalma sem volt róla, hogy keserűségében vagy bánatában, de érthetetlen módon úgy érezte, a férfi valamilyen módon elárulta őt. 

-Gaby … - sóhajtott a férfi. –Azt hittem, átgondoltad a dolgot és beláttad mostanra, hogy ez remek lehetőség. …És most, hogy világosan fogalmazzak, még csak nem is szakmai alapon gondoltam. Nem tagadhatod, hogy London klímája nem vetélkedhet Olaszországéval. Vickynek ez lenne a megoldás. És hidd el nekem, nem akarok ezzel nyomást gyakorolni rád, egész egyszerűen ez tény.

-Row, ez csak egy álom… a valóság az, hogy itt él a családom… nem szakíthatom el a lányomat a nagyszüleitől, a barátaitól. Ez lehet, hogy jobban megviselné, mint a köhögés. Egyébként is már sokkal jobban érzi magát, a gyógyszer használ és …

-… és egész életében szedje azt a szart? – pattant fel a férfi az ágyból. Az indulat úgy söpört végig rajta, mint az áradat és muszáj volt egy kis távolságot tartania. Furcsa módon úgy érezte, ez a kérdés most sokkal komolyabb annál, mintsem az ágyban tárgyalják ki. Nem mintha Gaby pillanatnyilag a megoldásra nyitott tárgyalófélnek tűnt volna.  Magára rángatta a ruháit, aztán csípőre tett kézzel csak nézte a nőt. –Gaby, te értelmes nő vagy, de most a konokságod miatt rosszul döntesz. Lehet, hogy eddig csak egy álom volt, hogy egy mediterrán városban élj néhány évig, napfényt és sós tengeri levegőt szívj magadba, könnyű olasz pastákat és sok friss gyümölcsöt, zöldséget egyél, amit akár a saját kertedben is megtermelhetsz, de én ezt az álmot valósággá tehetem neked. Ehhez azonban lépnünk kell! Biztos ismered a mondást: „Az álmok és a valóság közti távolságot úgy hívják, cselekvés.” Jézusom, Gaby! Úgy fogod fel ezt az egészet, mintha valami rosszra akarnálak rávenni. … De hogy válaszoljak a kérdésedre… igen, elfogadom az ajánlatukat. Anyagilag talán nem kínálnak annyit, amennyi itt volt a pénzem, de a mellékes most sokkal többet nyom a latba. Én választhatom ki a lakásom, kocsit is adnak… és mellesleg a közvetlen kollégáimat is én választhatom ki. Bár, szívem szerint annak örülnék, ha inkább otthon maradnál Vickyvel. Ő is könnyebben viselné az átállást, ha több segítséget tudsz adni neki. Nyelvet tanulhattok, iskolát is biztosan találnánk, még akár angol nyelvűt is… cara mia, legalább gondolkodj el rajta! Kérlek!

-Cara mia? – nézett rá gúnyolódva a nő. Te már elkezdted a nyelvtanulást?

-Hát, igazság szerint még a középiskolában. – vonta meg a vállát a férfi, szerényen hallgatva róla, hogy majdnem olyan jól beszéli az olaszt, valamint a franciát is, mint az anyanyelvét. –Gaby! Kérlek, legalább gondolkodj el rajta! Hidd el, könnyebb lenne, mint amilyennek képzeled! Én már dolgoztam külföldön, remek dolog és nem egy életre szól… bármikor visszajöhetünk, ha vissza akartok jönni. De meg sem próbálni… ez olyan pazarlás lenne…

-és te gyűlölöd a pazarlást – vágott egy grimaszt a nő, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat. –Még egyszer megkérdezem, akarsz maradni?

-Akarok! – döntötte el a férfi, és ezzel egyidőben letolta a nadrágját. Az alsót magán hagyva visszamászott az ágyba. Gabriela kérdő tekintetére csak megvonta a vállát: -A lányod akármikor erre járhat… és lehet, hogy most Barniet is magával hozza.

*

-Anya! Ne sírj! Genova nem a világ vége! – toporgott Gabriela. Talán túlságosan kiérződött a mondandójából, hogy még ő sem igazán szánta el magát a költözésre, bár az az igazság, hogy már messze nem volt olyan elutasító Rowan ötletével szemben, mint korábban. Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy a férfi el volt szánva a költözésre és megérezve az első apró jelet, hogy talán mégis meggyőzheti őt is, mindent el is követett ennek érdekében  Az anyja pedig mindig is jó volt az érzelmi zsarolásban.  Azonnal sírni kezdett, ahogy Gabriela belevágott a mondandójába; igaz, a Vickyvel kapcsolatos aggodalmait még nem kezdte sorolni. 

Carole Harmon némi szipogás után megtörölte az orrát, aztán harciasan csillogó szemekkel a lányára nézett.

-Én melletted álltam, amikor azzal az emberrel összeszűrted a levet. Azt mondtam, a szerelemnek nem lehet parancsolni, aztán láthattad mi lett belőle. – utalt Danielre, és Gabriela a szemét forgatta a már unalomig ismerős szemrehányást. Carole közben tovább pörölt vele: -Még egyszer nem fogom az őrültségeidet támogatni. Apád mostanában nincs egészen jól, egy ilyen hírtől pedig biztosan nem javulna az állapota, úgyhogy menj csak haza és életedben először próbálj gondolkozni is! Mire gondoltál egyáltalán? Fogod magad és elmész egy férfival a kontinensre? Magaddal cipeled a lányod, elszakítod a nagyszüleitől, a barátaitól, egy kultúrától, amit még el sem sajátított… amikor hazajöttök, olyan lemaradásban lesz, amit talán sosem tud bepótolni. 

-Anya! Olaszország a klasszikus kultúra bölcsője… ha csak egy kis morzsa ragad rá, már azzal is messze a kortársai előtt lesz; és könnyedén tanulhat nyelvet. – forgatta meg a szemeit Gabriela.

-Hogyne… mert a klasszikus kultúrát elsősorban óvodás korú gyerekek szippantják magukba. – húzta el a száját az anyja.

-Még én is tanulhatok valamit. A főiskola már olyan régen volt, de feleleveníthetem az ott tanultakat, Rowan talán valami kutató munkát is fel tudna hajtani és végre azzal foglalkozhatnék, amit tanultam.

-Hát, legalább ennyivel támogatna, mert amúgy elég kényelmes megoldás, magával viszi a szeretőjét… pfff.

-Jézusom, anya! Szeretjük egymást, ez nem az a klasszikus főnök-szerető viszony, amire te gondolsz. És különben is, Rowan éppen Vicky egészségére gondolva választotta Olaszországot.

-Na hiszen… de még ez sem változtat a tényen, hogy elviszitek az unokámat, aztán majd csak karácsonykor láthatom, feltéve, ha a te Rowanod éppen másként nem szervezi az életeteket. 

-Jó, én ezt feladom, veled nem lehet értelmesen beszélni! – csapott az asztalra Gabriela. –Most hazamegyek, mert Rowan vigyáz Vickyre és egészen biztosan aggódik már, hogy hol vagyok. Ő egy kivételesen rendes ember, anya! Ne hasonlítsd Danielhez, mert ez sértő őrá nézve! … Majd még beszélünk! Szia! – kapta fel a táskáját és pár pillanat múlva már a társasház bejárati ajtaja csapódott be mögötte.

Carole Harmon szája feszes vonallá merevedett, aztán mély levegőt vett. Az órájára nézett, már tényleg későre járt, James-nek már itthon kellene lennie. Már alig várta, hogy elmesélhesse neki Gabyék legújabb Nagy Ötletét. Őrültség! De majd Jamesnek egészen biztos lesz valami ötlete, hogyan beszélhetnék le a lányukat arról, hogy egy férfi szeretőjeként külföldre vigye az unokájukat.

*

-Na, hogy ment? – nézett fel a rajzolásból Rowan, amikor Gabriela fáradtan az előszoba szekrényre dobta a kulcsait. Vickyvel Almát és a kiskutyákat örökítették meg a legújabb, közös képükön. A férfi már nem először állapította meg, hogy egy öt éves kislány felismerhetőbb formákat képes rajzolni, mint ő.

-Teljes csőd! – morogta a nő, aztán a konyha felé indult. –Összekapok valamit vacsorára.

-Hagyd, már rendeltem fish & chips-et, nemsokára hozzák. Vicky azt mondta, sok majonézt kér hozzá, én is azt kértem, de a biztonság kedvéért neked egy nagy adag salátát is a krumpli mellé.

-Köszönöm. – motyogta Gabriela. Rowan a homlokát ráncolva nézett utána, ahogy lassan a hálószobába ment. Letette a ceruzát és utána indult.

-Ennyire gáz volt? – állt meg az ajtókeretben és bár a szeme élvezettel legelészett a nő formás idomain, nem mozdult, mert tudta, hogy most nem lenne kapható egy kis enyelgésre.

-Sosem gondoltam volna, hogy ennyire hasonlítok rá. – sóhajtott a nő. –Tudod, régen mindig azt mondtam, ha egyszer kezdek úgy viselkedni, mint az anyu, akkor valaki lőjön le. Most pedig hallgattam, ahogy beszél hozzám és isten bizony, szinte testen kívüli élményben volt részem. Önmagamat láttam, ahogy neked sorolom az ellenvetéseimet. Ijesztő volt.

-Gondolod, megnyugodna, ha … összeházasodnánk? – bökte ki Rowan a kérdést. 

-Hát, talán … de nem, inkább csak egy ellenvetéssel kevesebbje lenne. …Várj csak! Mit mondtál? Te most megkérted a kezem? vagy csak… egy gondolat volt? – állt meg a nő keze öltözködés közben és a szája elnyílt a csodálkozástól.

-Őszintén? – vakarta meg a fejét Rowan – én elvennélek… akár most is … de nem így akartalak megkérni, mert ez most olyan, mintha az anyád kedvéért tenném, úgyhogy… lehetne, hogy ezt most ne vedd hivatalosnak? – fintorgott játékosan.

-Oké, akkor elengedem a fülem mellett. Ma egyébként is nagy gyakorlatom van ebben, anyám mondandójának a nagy részét is jobb volt, ha nem hallom meg. Ááá, hagyjuk. Majd pár nap múlva beszélek vele, addigra talán lehiggad. Vagy szóba hozza apának, és ő majd segít meggyőzni. A te szüleid hogyan fogadták?

-Még nem beszéltem velük, mert az ilyesmit mégsem telefonon akarom megemlíteni. De ők már hozzá vannak szokva, nem az első alkalom lesz. Már a főiskolán is egy évet Franciaországban töltöttem szakmai gyakorlaton, úgyhogy már korán megedződtek.

-Engem még táborba is alig akartak elengedni. Legalábbis anyu. Mindig attól félt, hogy valamelyik svihák lefektet az osztályfőnök háta mögött. Anyámnak nem erős oldala a bizalom, azt hiszem.

-Gyere ide! – tárta ki a karjait a férfi és Gabriela örömmel bújt meg a puha pólóba bújtatott széles mellkason. –El sem tudom mondani, mennyire szeretlek, amiért képes voltál túllépni a félelmeiden. Érzem, hogy minden jó lesz – sóhajtott a férfi -, mert melletted nem is lehetne más. Remek kaland lesz, életünk egyik meghatározó élménye, csak erre gondolj! A gondokat pedig megoldjuk, közösen.

Gabriela mélyet szippantott a férfi jellegzetes, csak őt idéző illatából, hallgatta a másik szívverésének szabályos ritmusát, és ettől a korábban még lázongó idegei lassan lecsillapodtak. Kuncogott, ahogy belegondolt, milyen ironikus, hogy ez az illat egyaránt képes felizgatni és lecsendesíteni az érzékeit; aztán kibontakozott, ahogy a kaputelefon hangját hallotta.

Szürkeszem 25.

Nyugodtan ott maradhatott volna Gabrielánál – végig ez járt az agyában. Értelmes gondolata amúgy sem sok maradt, mert megzavarodott elméje a nővel közös pillanataikat vetítette folyamatosan, mintha ezzel védekezne a meggondolatlanul odavágott szavak ellen, a legújabb nézeteltérés ellen, amely azonban most súlyosabbnak tűnt, mint bármelyik korábbi. Az első csókot mozizta, a másodikat, a sokadikat, az első egymásra találást, a perlekedéseiket, a béküléseket, a boldog felismerést, hogy megtalálta a társát. Azokat a meghitt alkalmakat, amikor itt, ebben az ágyban a szenvedély magával ragadta őket. Végigsimított a selymes ágynemű huzaton és azt képzelte, Gabriela bársonyos bőrét simogatja, a haját söpri félre, hogy egy végtelenül gyengéd csókot leheljen a füle mögötti érzékeny pontra. Számtalan módon elmondta már a nőnek, hogy szereti, hogy akarja őt és akarja azt a kislányt is, akihez bár nem köti vérségi kötelék, mégis nem egyszer tapasztalta már magán, hogy szinte apai érzésekkel figyeli a fejlődését. És igenis aggódik érte, ez az aggodalom vezette a kezét is, amikor a meleg, tengerparti város kínálta lehetőségre rátalált. 

Maga elé vette a laptopot és átnézte a levelezését. Az interjút március 17-re időzítették. Megnyitotta a British Airways honlapját és megrendelte a jegyét. Nem akarta, hogy Gabriela tegye ezt. 17-én dolga lesz, elég ennyit tudnia. Elrepül Genovába, részt vesz a meghallgatáson… ha nem sikerül, nincs miről veszekedniük, ha sikerül… akkor kész tények elé állítja a nőt. Eddigi ismeretségük során néhányszor már bebizonyosodott, hogy így jobb mindenkinek.

*

-Mr. Marshall ma házon kívül van, tudok esetleg segíteni valamiben? – szívélyeskedett Gabriela ma már nem először a telefonba. Rowan csak annyit mondott,hogy ma egész nap házon kívül lesz, nem árult el róla részleteket, ő pedig nem kérdezősködött. A férfi nyilván beszél majd róla, merre járt egész nap, de ha nem, akkor ezzel az érzéssel is meg kell barátkoznia. Ő sem számol be minden pillanatról, amit nem töltenek együtt. Így arról sem, hogy az új főportás, Andrew vagy nem hallott a kapcsolatukról, vagy nem érdekli, de egyre többször keresi a lehetőségét, hogy szót váltson vele. Eleinte hivatalos ügyekben kereste, mostanra azonban már nyilvánvaló volt, hogy személyes érdeklődés vezérli. Még hízelgett is volna az érdeklődése, ha nem tartott volna tőle, hogy Rowan rosszul reagál, ha tudomást szerez róla. Márpedig tudomást fog, ebben biztos volt. A szálloda olyan volt, mint egy kis falu, ahol mindenki tud, vagy tudni vél mindenkiről mindent. 

Tegnap este a férfi szólt, hogy ma nem jön be. Gondolatban átfutotta a határidő naplót és nem emlékezett egyetlen házon kívüli tárgyalásra vagy utazásra sem. Dolga van. De mi a fene dolga lehet? Miért titokzatoskodik? Talán a szüleihez utazik? Ha csak egy kicsit is barátságosabb lett volna Carole Marshallal a kapcsolata, a férfi nyilván beszélt volna róla, hogy soron kívül meglátogatja a szüleit. Lehet, hogy betegek? Végül is, mintha elég feszült lett volna Row, amikor tegnap tőle hazaindult. Eléggé meglepte, hogy a férfi nem is akart maradni, mintha attól tartana, hogy egy újabb közös éjszaka esetleg feledtetné vele azt a fontos dolgot, amiért ma még a munkát is kihagyja. Vagy éppenséggel a munkával lenne kapcsolatos? A francba, hogy fogalma sincs róla, merre jár a férfi! 

Már az agyára ment ez a kétlakiság. Rowan mindennap jött, aztán vagy ott aludt, vagy nem, ez már elsősorban tőle függött. Ettől a kiszámíthatatlanságtól azonban Gabriela enyhén kihasználtnak érezte magát. Mint akinek nincs sok beleszólása a saját élete alakításába. Neki bezzeg minden programjáról be kellett számolnia. Nem mintha olyan sok lett volna, hiszen ott volt Vicky, aki meghatározta az életét. 

Ha jobban belegondol, a hangulat az óta az este óta változott meg drámaian, amikor Rowan szóba hozta azt a lehetetlen ötletet, hogy költözzenek Olaszországba. Szerencsére csak egy kósza ötlet lehetett, mert azóta sem került szóba.  Annyira esztelen, elhamarkodott ötletnek tartotta, hogy még az örömöt is felülírta, amit azért érzett, hogy a férfi végül is vele közösen tervezte ezt az óriási lépést. És Vickyvel. Ezt az egyet nem vitathatta el tőle, minden programnál, minden döntésnél figyelembe vette a lányát, soha nem feledkezett meg róla, hogy nem egy függetlenül nővel hozta össze a sorsa. Még szerencse, hogy csak a férfi gondolatára is villámok cikáztak a gerince mentén, így nem gyanusíthatta meg önmagát, hogy a lánya iránti figyelmességet értékeli a fickóban oly nagyon. Igaz, azt is. De amit igazán, az a mágikus vonzerő volt, amit őrá gyakorolt. 

A vele szemben a falon villogó digitális óra ebben a pillanatban a vágyva várt 16.00 órára ugrott, ő pedig megkönnyebbülten kapcsolta ki a gépét. Mára vége a taposó malomnak. Ha most rögtön indul, fél ötkor akár már a metrón ülhetnek Vickyvel. Fogalma sem volt róla, Rowan vajon mikor kerül elő, de otthon akart lenni minél előbb, hogy még véletlenül se kerüljék el egymást.

*

Rowan fáradtan dörzsölte a halántékát, miközben kifelé ballagott a terminálból. A gép húsz perc késéssel landolt, így már semmi értelme a szállodához menni, Gaby egészen biztosan elindult már a gyerekért. Beszállt a kocsijába, amely a reptér parkolójában várta, hogy visszatérjen. Már majdnem elfordította az indító kulcsot, amikor megrezzent a telefonja. Gaby! – volt az első gondolata, de a kijelzőn egy ismeretlen szám virított. Egy külföldi szám, egy olasz szám. 

Néhány perccel később mélyet sóhajtva vágta zsebre a készüléket. Ez gyorsabban ment, mint gondolta. Persze, ismerte a rendszert, tudta, hogy a sikeres pályázókat általában még az interjú napján értesítik, hogy legyen néhány napja neki is, eldönteni, aláírja-e a szerződést. Furcsa volt, hogy ezt most önmagával kapcsolatban is megtapasztalhatta. A kocka tehát el van vetve. Van két hónapja, hogy lezárja az itteni életét és megértesse Gabyval, hogy az első közös döntésük lehet, hogy együtt indulnak Genovába. A múltkori, fiaskóval felérő ötletelése után inkább kerülte a témát, hiszen teljesen felesleges lett volna a feszültséget folyamatosan fenntartani, amikor még az sem volt biztos, elnyeri az állást. De most itt állt egy értesítéssel, nyilván a levelezésében éppen most érkezik meg ez az üzenet írásban is. Nem halogathatja tovább, beszélnie kell Gabrielával. Ő volt az egyetlen bizonytalansági tényező az egészben. A saját szülei nyilván nem fogják visszatartani, hiszen ma már nincsenek távolságok. Bármikor elég egy telefonhívás és máris gépre ülhet. Hamarabb visszatérhet hozzájuk, mintha Skóciából kéne hazajönnie. De Gaby… miért volt olyan érzése, hogy talán még a szerelem sem lesz elég ahhoz, hogy a nő kövesse az ismeretlenbe?

*

Gabriela kitárta az ablakokat, hogy a friss és illatos tavaszi levegő átjárja a lakást. Vicky köhögve ült fel az ágyában, és a nő szinte futva vitte hozzá a kis inhalátort, hogy a gyerek kínzó köhögésére mielőbb enyhet adjon. Bátorítóan simogatta a kicsi hátát, amíg megnyugodott. A rohamok mostanában szinte megszűntek, köszönhetően a másik, naponta használt gyógyszernek. Erre az inhalátorra eddig csak egyszer volt szükségük. A tünetmentessége hamis elégedettséggel töltötte el. A kislány visszabújt a takaró alá és magához ölelte Barniet.

-Rowan ma nem jön? – kérdezte álmosan hunyorogva, mire Gabriela bizonytalanul megvonta a vállát.

-Ma dolgozni sem jött. Nem tudom, hogy este benéz-e még. Aludj kicsim! Majd holnap biztosan eljön.

-Összevesztetek? – nézett rá fürkészően a gyerek.

-Nem, dehogy! Csak dolga van. – nyugtatta a lányát, aki lehunyta a szemét.

-Ha mégis jönne, adhat egy puszit. – dünnyögte halkan, aztán megfordult és vállának lassú mozgásának üteméből az asszony érezte, hogy már félig alszik is. 

Gabriela felállt és csendben kiment a nappaliba. Becsukta az ablakokat, és már éppen ellépett volna onnan, amikor a ház előtt megállt a férfi kocsija. Megjött! Akárhol volt is, kocsi kellett hozzá. Talán mégis a szüleinél járt. Érthetetlen módon ez kicsit fájdalmasan érintette. Ennyire nem kedvelné a férfi anyja, hogy inkább nélkülük ment el hozzájuk? Pedig tudja, hogy Vicky majd megőrül, hogy láthassa a kiskutyákat. Már beletörődött, hogy nem hoznak el egyet sem, de egy kölyökkutya-ovi élményét igazán megérdemelné. Látta, hogy a férfi a bejárathoz tart, így a kaputelefonhoz szaladt és megnyomta az elektromos zár kioldóját. Aztán kinyitotta a bejárati ajtót és úgy figyelte, ahogy a másik lassú, fáradt mozdulatokkal feléje tart. 

-Szia! – súgta neki boldog mosollyal, amiért az egész napos nélkülözés után végre láthatja.

-Szia! – nézett fel Rowan és reménykedő, csillogó szemekkel magához húzta a nőt. Két keze közé fogta az arcát és megcsókolta, aztán óvatosan irányítva bekormányozta a lakásba, miközben el sem vált a selymes ajkaktól. –Hiányoztál! – sóhajtotta. –Egész nap arra gondoltam, vajon mit csinálsz. Egyedül talán a kávéd nem hiányzott. – kacsintott rá, mire Gaby kiöltötte rá a nyelvét.

-Nem tehetek róla. Meddig fogod még az orrom alá dörgölni, hm? Nyilván a bárban azóta is rajtam röhögnek. Nem tudhattam, hogy meg akarnak viccelni, azért ajánlották ezt a márkát, mint a kedvencedet. Különben is, az első alkalom után ki akartam dobni, csak te annyira fösvény vagy, hogy inkább fintorogva megiszod, de nem vagy hajlandó kidobni. - emlékeztette a férfit munkába állása első napjaira, amikor Mia a bárban az édes örmény narancs-kávét ajánlotta, mint a főnök kedvencét. A kuncogást a háta mögött betudta annak, hogy a lányok kinevetik azért, hogy ilyen apróságokban is a férfi kedvére akar tenni. Hát nem. Az első kortyot Rowan majdnem visszaköpte a csészébe, aztán egy grimasszal, nehezen nyeldekelve a tömény, sűrű, édeskés folyadékot, leerőszakolta a torkán, végül még meg is dicsérte. Pedig a hideg végigfutott a hátán a likőrszerű, furcsaízű, fűszeres ital kóstolása után. Ráadásul egy vagyonba került, és hogy spóroljon, rögtön egy nagyobb kiszerelésű csomagot rendelt, relatíve olcsóbban. Amikor a férfi fintorogva kérdezte, hogy mi volt ez a borzalom, hebegve vallotta be, hogy a lányok szerint ez a kedvence. Aztán világossá vált, hogy felültették, de Rowan magához húzta, amikor vissza akart rohanni hozzájuk, hogy megmondja nekik a magáét. Megcsókolta és azt mondta, minden alkalommal örömmel fogja meginni, mert közben tudni fogja, hogy a kedvére akart tenni. 

-Merre jártál? – csókolta meg most ő a férfi formás száját, miközben letolta vállairól a jól szabott zakót és bontogatni kezdte a nyakkendőjét.

-Hosszú lenne elmesélnem, és most nem is akarlak megzavarni ebben a felettébb fontos és nagy odafigyelést igénylő műveletben – bohóckodott a férfi. Hülye lenne megakasztani ezt a jól induló érzéki játszadozást és belebonyolódni valami parttalan vitába. Nem! Gaby csak gombolgassa az ingét, ő is nagyonjól el tudta foglalni magát a nő blúzának apró gyöngyházgombjaival. –Vicky alszik már? – jutott eszébe a kislány, mire Gaby lassú bólogatással válaszolt.

-Azt kérte, ha mégis jönnél ma este, majd adj neki egy puszit.

-Adok, ígérem adok, csak előbb az anyukájának akarok adni. Már tegnap este is akartam, nem is értem, miért mentem haza… legalábbis olyan korán.

-Na, látod,pontosan ezt kérdeztem tegnap én is, de most ne jártasd a szád, legalábbis ne ezen – sóhajtott Gabriela, miközben a hálószobában már a férfi nadrágjának gombját keresgélte. Ezen a ponton már nem volt fontos, a hol voltál, mit csináltál, csak az volt fontos, hogy együtt vannak és másodpercek választják el őket a szenvedélyük beteljesülésétől.

Valamivel később Rowan fáradtan magukra húzta a könnyű takarót, aminek Gaby illata volt. Tegnap este már ezzel a puha anyaggal is beérte volna, ahogy álmatlanul hevert a saját ágyán és a fülébe ketyegő óra számlapját figyelte, ahogy lassan, de kérlelhetetlen következetességgel halad a genovai gép indulása felé. Utálta ezt a titkolózást, és akkor még talált rá mentséget, de mostanra már tudta, hogy innentől már nyílt kártyákkal kell játszania.

Cirógatta a nő vállát, apró öntudatlan köröket rajzolt rá az ujja hegyével, aztán mélyet sóhajtott és megszólalt:

-Genovában jártam.

Szürkeszem 24.

-Értékelem a jó tanácsát, dr. Carlson, de őszintén… komolyan gondolja, hogy költözzünk el Londonból, ha azt szeretném,

hogy a lányom ne szenvedjen az állandó köhögéstől? – nézett kissé ingerülten az orvosra Gabriela. Dr.Carlsonnak nyilván nem okozna gondot valahol máshol új életet kezdenie, de ő… nincs férje, aki eltartsa őket, neki magának pedig egy kisgyerekkel nem túl könnyű állást találnia. Mindehhez jönne még a költözködés, a szülei segítségétől való távolság. Nem, képtelenség az annyira javasolt levegőváltoztatásnak még csak a lehetőségén is elmerengeni. Képtelenség! Ugyanakkor Vickyn egyre többször hatalmasodott el a fullasztó köhögés. A szívét görcsbe rántotta a tehetetlenség, amiért képtelen meglátni a megoldást erre a helyzetre.

-Akkor csak az a megoldás marad, hogy megbarátkozik vele, a lánya esetleg egy életen át gyógyszert szed a tünetmentességért, sajnálom. – tette szét a kezét az orvos és láthatóan elege volt már az anyuka győzködéséből.

*

-Anyuuu, most, hogy Almának kiskutyái vannak, nekünk is lesz egy? – nézett fel rajzolás közben Vicky, és még éppen látta, ahogy az anyja beszédes grimaszt vág.

-Kicsim, mondtam már, kicsi ez a lakás egy kutyának, és mi nagyon sokat vagyunk távol. Amíg te az oviban vagy és én dolgozom, addig szegény kutyus nagyon unatkozna. Unalmában pedig tönkretenne egy csomó dolgot, elrágcsálná a Tavasztündért meg a tv távirányítót. És ő nem tud a wc-re járni, de kimenni sem, úgyhogy arra jönnénk haza, hogy odakakált az előszobába vagy éppenséggel a te szobádba. Nem lesz kiskutyánk, kicsim, mert annak a kutyusnak

nem lenne jó nálunk.

-Rowan irodájában biztos jól érezné magát. Almát is bevitte már oda.

-Akkor az Rowan kutyája lenne, nem a mienk, nem igaz? – kacsintott rá az anyja.

-De te is ott dolgozol. – durcáskodott a kislány.

-Ahogy mondod. Én ott dolgozom. Nem tudnék a kutyára figyelni. Egész nap jövök-megyek a szállodában, lehet, egyszer arra érnék vissza, hogy világgá ment.

-Akkor látogassuk meg többször Almát! – érkezett az ultimátum az asztal túloldaláról.

-Ezt majd Rowannal kell megbeszélni. Tudod, … az ő anyukájáé Alma… ha ő szívesen lát minket vendégül, akkor majd elmegyünk meglátogatni, de nem járkálhatunk oda minden hétvégén. – zárta le a témát a nő. Felállt, hogy megterítsen. Éppen itt az ideje, hogy a lánya vacsorázzon, aztán aludni menjen, ő pedig megmeneküljön a rázós kérdéseitől.

Magában még hozzátette, hogy részéről igazán le tudna mondani ezekről a kirándulásokról. Carole Marshall elég nyilvánvalóan hozta a tudomására, hogy nem szívesen látott vendég, bár tény, hogy nyíltan nem sértette meg. De azok a lapos pillantások, ahogy kettőjüket vizslatta, a Vickynek címzett rendre utasítások… vigyázz rá, meg ne sérüljön – idézte fel az asszony aggodalmas hangját. Na hiszen… még ha a gyereket féltette volna a kutya egy hirtelen mozdulatától, nem pedig azt a szőrös családtagot az ő gyerekétől.  Magyarázhatott Rowan nagymamai csalódottságról, ő így érezte. És különben is… ha csak egy unoka hiányzik az oly nagyon jól felépített életéből, akkor igazán örülhetne, hogy egy ilyen édes, okos kislányt kap készen; ahelyett, hogy féltékenyen figyelné őket, attól tartva, hogy elveszi tőle az imádott fiacskáját.

*

-Milyen volt a napod? – nézett Gabriela együttérzően a férfira, aki a nyakkendőjét rángatva igyekezett megszabadulni a már-már fojtogató menedzser-külsőtől. A nő tudta, hogy Rowan ma – ha finoman fogalmaz is – fejmosásban részesült a vezetőség részéről. Látta már dühösnek, csalódottnak, idegesnek és apatikusan lemondónak is a munkája során, de most valahogy más volt. Bármi is hangzott el Jordan McAllister puhán párnázott ajtaja mögött, az most dacossá és szinte lázadóvá faragta a férfit.

-Röviden? Elgondolkoztató. Meglepő. Dühítő. Aztán úgy voltam vele, le vannak szarva. …Bocs! – nézett a gyerekszoba felé, lehalkítva a hangját. –Inkább lenyelték a veszteséget és engem kiáltottak ki rosszfiúnak, mert nem vizslattam az első pillanattól kezdve a megbízatónak hitt barátom ténykedését. Oké, ez tényleg hiba volt. De utálom azt a világot, ahol még a barátaid is hátba szúrnak. Amikor visszamentem az irodába, órákon keresztül csak azon gondolkoztam, hogy tudnék borsot törni az orruk alá. Csak, hogy tényleg legyen miért haragudniuk rám. És azt hiszem, találtam egy megoldást, ami mindkettőnk problémájára gyógyírt jelenthetne. Vagy ha egészen pontos akarok lenni, mindhármunkéra.

-Próbálom megérteni, hogy mi történhetett, de az az igazság, hogy csak egyre homályosabb a dolog. – grimaszolt Gabriela. –Megbüntettek?

-Gaby, ez nem az óvoda, ahol ha rosszalkodtál, akkor megbüntetnek. Nem. Sajnálkozásukat fejezték ki, amiért nem álltam a helyzet magaslatán. Jézusom! Az életben nem hallottam embert még ilyen leereszkedően beszélni. Mintha egy darab szarkupacnak éreznéd magad… nyilván ez is a cél. Szóval, örülnek, hogy megtaláltam a hibát, a felelőst, akit sajnálatos módon már nem lehet felelősségre vonni, de a cég hírneve nem engedheti meg magának, hogy összefüggésbe hozzák egy bírósági keresettel, amelyben meghurcolnak egy szegény özvegyet. Pedig Julia mindenről tudott, erre meg mernék esküdni. Én pedig – mutatott végig magán színpadiasan – vonjam le a tanulságot és a jövőben ne keverjem össze a magánéletemet a szakmaival. Lehet, hogy csak a lelkiismeretem miatt, de ez volt az a pont, ahol gyanakodtam, hogy kettőnkről is tudnak. De végül is, mindegy, én nem vagyok hajlandó úgy dolgozni nekik, hogy érezzem magam megtisztelve, amiért nem bocsátanak el más hibája… nem is… más stiklije miatt. 

-Most csak az indulat beszél belőled. – nyugtatta Gabriela a férfit, miközben kinyitott egy üveg bort és egy pohárral feléje kínált.

-Kösz, inkább nem, mert most legszívesebben az üvegből innám meg az egészet. – rázta meg a fejét a férfi. –Azzal meg nem használok senkinek, ha még ki is ütöm magam.

-Oké! – húzta vissza a kezét a pohárral Gabriela, aztán az egészet lepakolta a komódra és odakuporodott a férfi mellé. –És mi volt az a nagyszerű ötlet, amit kitaláltál?

-Felmondok. – bökte ki a férfi.

-Ezt már pedzegetted, de nem hiszem, hogy ennyire szélsőségesen kéne reagálnod. Nem olyan könnyű manapság másik állást találni. Legalábbis, nekünk kisembereknek, …ott a felső polcon nem tudom, hogy mennek ezek a dolgok. 

-Vannak lehetőségek… és találtam is valamit, ami egy csapásra megoldást jelentene mindannyiunknak.

-Huh, ez izgalmasan hangzik. Elmeséled, mi az? – cirógatta meg a férfi állát, aki elkapta a kezét.

-Egy másik szállodának nemrég halt meg az igazgatója. Pillanatnyilag a gazdasági igazgató viszi az ügyeket, de már nyugdíj előtt áll és szabadulni szeretne a felelősségtől… és persze a rengeteg túlórától. A tengerparton  van. Napsütés, sós víz, tiszta levegő.

-Valahol a szüleid közelében? – kérdezte összehúzott szemekkel a nő. Rowan ugyan nem mondta, hogy az ő számára is lenne ott állás, de hát már eddig is arról beszélt, hogy ez az új állás mindannyiuk gondjaira megoldást jelentene. Csak nem arra gondolt, hogy szakítanak? Még a gondolatot is képtelenségnek érezte. Nem, egészen biztosan együtt tervezte ezt a tengerparti változtatást is. Talán Brighton, esetleg a Wight sziget, vagy Torbay – vette sorra a lehetséges helyszíneket, fel sem figyelve a férfi válaszának késlekedésére. Aztán Rowan magához ölelte és a hajába mormolt.

-Genovában.

-Genovában? …Abban a Genovában? – feszült meg elképedten az egész teste, és valami megmagyarázhatatlan, zsigeri ellenkezés ébredt benne. Nem! Ez túl nagy váltás lenne!

-Nem tudom, te melyikre gondolsz, de igen, az olaszországi Genovában…. Jaj, Gaby! Egy 3 csillagos szálloda, a Hotel Helvetia. Az épület alapjai 1585-ből valóak, a város szívében, a történelmi piactér szomszédságában.  Harminchét szobával, közel a vasútállomáshoz… de ott van az Opera és a Palazzo Ducale is egy köpésre.  Egyszerűen tökéletes. Képzeld el, hogy Vicky azt a csodás sós párát szívja, megszűnik a köhögése, mi pedig felvesszük a mediterrán életstílust, a nagy melegben sziesztázunk, ha veszekszünk és csapkodjuk a tányérokat, senki nem szól meg minket, és kis túlzással megtapsolnak, ha szenvedélyesen szeretkezve kibékülünk. Mindez a Földközi tenger partján, 140 km-nyire Milánótól, 500-ra Rómától, 800-ra Párizstól… és olyan sok külföldi bevándorló él ott, nem is éreznénk idegennek magunkat. Mondd, hogy nem ez a megoldás minden bajunkra!

Gabriela döbbenten hallgatott. Meglepte a férfi szavaiban megbújó közös tervezgetés lehetősége, a szenvedély, ahogy Rowan szinte már beleélte magát a költözésbe. És félelemmel töltötte el a saját földhöz ragadt gondolkodása. Ez nem lesz így jó! Nagyon nem lesz jó! Mi lesz a családjaikkal? Mi lesz a barátokkal, Vicky kis barátaival? A hagyományaikkal? A kedvenc pékséggel az utcában, a turkálókkal, ahova jár… hogy mindennek tudja a helyét, az árát, a következményét… mindent adjon fel és kezdjen új életet a lányával egy idegen mentalitású országban? A biztosat dobja oda a bizonytalanért? És mi lesz, ha nem teljesednek be a reményeik? Ott állnak majd elveszetten egy idegen országban, magányosan? Lesz visszaút, és ha lesz, akkor vajon nem vesztenek-e többet, mint amennyit nyernek a kis kalanddal? 

A szótlansága és a néma döbbenete önmagáért beszélt. Rowan lelkes hangulata szép lassan kezdett a fagypont felé süllyedni. Nem igazán erre a reakcióra számított. Hiszen az egész ötlet onnan jött, hogy Vicky problémájára segítsen megoldást találni. Megtalálta. De pillanatnyilag nagyon úgy nézett ki, Gabriela nem ért egyet vele.

Úgy döntött, nem érdemes ebben a percben még jobban sokkolnia Gabrielát. A lényeget elmondta, most a legfontosabb, hogy még a lehetőségét is kerüljék, hogy valamit, …bármit, puszta indulatból vágjanak egymás fejéhez. Ezért aztán felpattant és benyitott a kislányhoz. Az ajtóból vetett egy pillantást a békésen alvó gyerekre, aztán halkan behajtotta az ajtót.

-Mennem kell! – sóhajtott egy fájdalmas grimasszal, és felhúzta Gabrielát a kanapéról. A nő még mindig sokkoltan üldögélt, láthatóan leginkább kontra sorakoztatta fel az érveit, mint pro… de nem akart most erőszakosan nyomást gyakorolni rá. Igazság szerint neki sem ártott most egy magányos éjszaka, amikor semmi és senki nem tereli el a figyelmét, és aprólékosan végig tudja gondolni, tényleg megtalálta-e a megoldást, vagy csak egy zsákutcába vezető menekülő utat talált. 

-Muszáj? – nézett rá a nő és ujjai szinte görcsösen kapaszkodtak a férfi ingébe. Rowan mély levegőt vett. A kísértés túlságosan erős volt, de megpróbált küzdeni ellene. Csak abban reménykedett, hogy Gaby nem keményít be és mozdulatlan marad, amíg ő elmenekül. Nem akart most veszekedni, nem akart ellenérveket hallani, amik ők magát is elbizonytalaníthatják, előbb a saját gondolatait kellett letisztogassa.

-Át kell még gondoljam ezt, és azt hiszem, neked is. Érzem rajtad, hogy az első reakciód a teljes tagadás, és csak annyit kérek tőled, gondold végig! Ha semmi mást nem akarsz figyelembe venni, akkor gondolj arra, Vicky mennyit nyerhet vele.

-Ne akarj befolyásolni! – csattant fel Gabriela. Túlságosan manipulatívnak tartotta Rowant, amiért Vicky mögé bújva próbálja rávenni arra, hogy eldobja az eddigi életét és belevágjon valami ijesztően ismeretlenbe mindenféle elköteleződés nélkül. Nem mintha egy házassággal könnyebb lenne a döntés. Nem akarta elhagyni Angliát, mi ebben az érthetetlen?

-Eszemben sincs befolyásolni. – sóhajtott a férfi. –Látod, most indulatból beszélsz te is. Ezért megyek el. Néha jobb, ha az ember a fürdőszoba tükörrel beszéli meg a dolgait, mielőtt … - á, mindegy, reggel találkozunk! – nyomott búcsúzóul egy csókot a nő szájára, aztán a kabátját leemelve a fogasról már ki is lépett a lakásból. Menekült. Erre nem volt jobb szó. A nagy ötlet egyelőre veszélyes csapdának tűnt.