Szürkeszem 14.

Rowan nagyot nyelt. Na, igen… a szája. Egész délután várta a kérdést, és amikor már végre megnyugodott, hogy nem kell

ezzel a kellemetlen emlékkel foglalkoznia, Gabriela pontosan akkor rukkol elő vele. Leemelte a karját a nő válláról és kicsit előredőlt a kanapén, mintha fel akarna állni. Gabriela utána nyúlt és megfogta a karját.

-Ha nem akarsz róla beszélni, nem muszáj, csak érdekel. De ha úgy érzed, nem tartozik rám, oké, semmi baj.

Rowan lehunyta a szemét. Lehet, hogy jobb lenne, ha befogná a száját, de igazság szerint őt is bántaná, ha a nő titkolózna előtte. Viszont a fene nagy nyíltságában is rejlett veszély. Mi lesz, ha Gabriela úgy dönt, az amúgy is pengeélen táncoló kapcsolatuk kezdetét nem akarja terhelni egy rámenős vetélytárssal és inkább visszavonulót fúj? Végül úgy döntött, a partiban most az all in a megfelelő tét. Legfeljebb szó szerint is fel kell állnia az asztaltól és kiszállni a játékból. Nem mintha ennek a lehetősége hidegen hagyta volna. Az elmúlt két nap annyira szép volt! Nem akarta, hogy máris véget érjen. Egészen esztelen módon bízni akart abban, hogy nem ront el semmit az őszinteségével.

-Hosszú történet. – kezdett bele halkan. –Volt egy kollégám, Peter Monroe, aki nemrégiben meghalt. A felesége, Julia… egy idő után kezdett bejárkálni hozzám és mostanra már én is felfogtam, hogy rám hajtott. De ilyesmiben én olyan béna vagyok. Nem akartam megbántani, ezért soha nem mondtam egyenesen a szemébe, hogy nem érdekel, ő pedig azt hiszi, csak félénk vagyok. – vágott egy grimaszt a férfi. Gabriela figyelmesen hallgatta. Már túl volt az első infarktuson a Felesége… kezdetű mondat kapcsán. Nem akarta, hogy Rowan is olyan pasi legyen, aki özvegyasszonyokat vigasztal a férjük sírja mellett, mert akkor az emberismerete teljes csődöt mondott volna. De hál istennek nem kellett csalódnia a férfiban.

-Ma délelőtt is bejött, hogy sajnálja, hogy nem volt ott a karácsonyi partyn, de lement a brightoni házukba és ott rájött, hogy az ünnepek életében először annyira magányosan fognak rátörni és  kérlelt, hogy menjek vele. Én meg megmondtam, hogy már elígérkeztem a szüleimhez. Búcsúzóul lekapott és ezt az emléket hagyta, vagy azért, mert a szenvedélyességét akarta bizonyítani, vagy csak azért, ha netán mással akarnám tölteni ezt az időt, akkor magyarázkodhassak. Próbáltam jegelni, de már indulnom kellett volna. Így is elkéstem. Hát, ennyi. 

Gabriela csak ült és nézte. Előbb a szemeit és amikor látta a rezzenéstelen, őszinte tekintetét, akkor lejjebb csúszott a pillantása a férfi formás, most kissé duzzadt szájára.

-Hozok rá még jeget. – szólalt meg és felpattant, hogy a hűtőhöz menjen. Rowan elkapta a kezét.

-Sajnálom.

-Nem a te hibád. – simított végig finoman a száján a nő, aztán hamarosan néhány konyharuhába csomagolt jégkockával tért vissza. Hozzáérintette a férfi szájához, aki felszisszent. Minden hülye filmben így reagál a hős, ha a harci sebeit ápolja álmai nője. De a folytatás ritkán szokott olyan kedvére való lenni, mint most. Egy apró lepke szállt a szájára és szárnyának libbentése volt a csók, amely megvédte a jeges borogatás fagyveszélyétől. A jégkockák visszatértek, aztán újra a pillangó csókja feledtette vele a kellemetlen érzést. Tetszett neki a gyógykezelés, csak a háttérben futó film kockái nem használtak az önuralmának. A zöld kapucnis ugyanis éppen akkor fektette az ágyra a kedvesét.

*

Kicsivel később mindketten igyekeztek úgy tenni, mintha az előbbi gyengédség nem lobbantotta volna lángra a vérüket. Gabriela rendelt pizzát, és amíg megérkezett, kinyitottak egy palack behűtött  száraz fehérbort. Az alkohol lassan feloldotta a gátlásaikat és megoldotta a nyelvüket.

-Még egy csomó dolgot nem is tudok rólad. Régi dolgokat. – mormolta Rowan Gabriela vállának bőrébe, ahogy egy újabb csókcsata után mindketten igyekeztek kicsit lehiggadni.

-Semmit nem tudsz rólam. – javította ki nevetve a nő.

-Oh, dehogynem! – vigyorgott rá a férfi a már ismerős hanghordozással, amiről hirtelen eszébe jutott Gabrielának, hogy Rowan ugyanezzel a magabiztossággal jelentette ki tegnap, hogy előbb-utóbb be fognak menni a kisszobába. Az akkor érzett bizsergés most újra jelentkezett, és csak egyre erősödött, ahogy a férfi zsongító hangját hallgatta:  –Tudom, hogy gyönyörű vagy, szenvedélyes és mégis gyengéd. Tudom, hogy remek mamája vagy egy ötéves bajkeverőnek. Tudom, hogy a csókod gyógyerővel bír. És tudom, hogy sebeket őrzöl, amiket feledtetni szeretnék veled. Látod, egy csomó dolgot máris tudok rólad. 

Gabriela meghatottan hallgatta a vallomást, amely a borral szövetkezve arra buzdította, hogy megnyíljon és őszintén

meséljen a múltról. A kanapén egymásnak dőlve a férfi vállára hajtotta a fejét és halkan mesélni kezdett.

-Daniel az egyetemen volt a tanárom. Művészettörténetet tanított és úgy tudott mesélni, hogy ittam minden szavát, mint egy gyerek. Remek előadó volt, magával ragadó. Mellesleg magas volt, szőke, szürke szemű, férfiasan jóképű, sportos, nem az a puhány tudós, szóval a lányok álma. Idővel rémálom lett, de csak mert akkoriban még egy buta liba voltam, aki nem volt képes más kárán tanulni. Pedig nem is nagyon titkolta a korábbi viszonyait, de én nagy naívan azt hittem, meg tudom változtatni. Amíg a tanítványa voltam, nem volt köztünk semmi, de a diplomaosztó utáni bulin ittunk, táncoltunk, aztán a lakásán kötöttünk ki. Rövid ideig tartott a viszonyunk, mert azóta már tudom, hogy ez csak az volt, és az eredménye Vicky lett, akit soha nem akart elismerni. Akkor sem, amikor megmondtam neki, hogy a gyerekét várom és akkor sem, amikor megszületett és láthatta volna, hogy le sem tagadhatná. Azt hiszem, a tényt nem tudta elfogadni, hogy hibázott. Hát, ennyi. Mint nő azt mondom, életem legnagyobb tévedése volt, de mint anya … én nem tagadom meg azt a kapcsolatot, mert azzal a lányomat is megtagadnám. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha Daniel holnap itt állna előttem és térden állva kérne bocsánatot, hogy kezdjük újra, akkor egyáltalán hajlandó lennék meghallgatni. Már nem akarok Daniel Burnstől semmit… pontosabban csak annyit, hogy soha többé ne kerüljön a szemem elé. De nincs is rá sok esély, mert azóta már Amerikában él.

-Ha ennyi indulattal beszélsz még róla, akkor még nem vagy túl rajta. – mormolta a férfi, ujja köré tekerve egy selymes tincset a nő nyakában.

-Hidd el nekem, Daniel Burns holtan sem lehetne halottabb a számomra, mint így.  Vicky tudja, hogy az édesapjával még a születése előtt örökre összevesztünk. Ezért aztán nem is nagyon hiányolja. Legalábbis eddig még nem okozott gondot, hogy kettesben élünk. Az óvodában vannak más elvált szülők is, talán azért. Igaz, mostanában mondtak neki valamit, ami felzaklatta, de ezzel a fával bebizonyíthatom neki, hogy amit hallott, nem igaz. Nem kell egy apa az igazi karácsonyhoz.

-Azért keresi a Szürkeszeműt a metrón? – húzta el a száját Rowan.

-Ezzel az erővel kereshetné Rudolfot is a Hyde parki lovasok között. – próbálta elviccelni Gabriela a kérdést, aztán nagyot kortyolt a poharából. A múlt már nem jelentett semmit, de attól a seb még fájt. Vagy talán csak a félelem, hogy Rowan esetleg meghátrál, ha azt hiszi, ő még mindig Daniel után vágyakozik. -Hagyjuk, nem akarok Danielről többet beszélni. Ő már a múlt. A befejezett múlt. 

-És én mi vagyok? – húzta meg a nő haját majdnem fájdalmasan Rowan, miközben mélyen a szemébe nézett.

-Nem tudom… te magad vagy a …zűrzavar. A leendő főnököm, …a férfi, akivel úgy csókolóztam, mint még soha senkivel, az az ember, aki felállította a karácsonyfámat, hogy boldoggá tehessem a lányomat. Nyilván nem bonyolódtam volna bele ebbe az egészbe, ha nem szeretném, hogy még több legyél, de nem foglak olyan helyzetbe hozni, ahol úgy érezheted, nyilatkoznod kell.

-Szóval, egy zűrös pali vagyok? – húzta össze a szemöldökét a férfi. Nem igazán ezt akarta hallani, de volt igazság a szavaiban, és ha már Gabriela ilyen őszintén felelevenítette a múltját, illik neki is megosztania magáról néhány dolgot. Néhány fájó dolgot. Amik bebizonyítják, valójában mennyire zűrös pasi. 

-Nős voltam. A feleségem, Melanie terhes volt, amikor egy autóbalesetben meghalt. És vele meghalt a lányunk, Amanda is. – bökte ki már-már kegyetlen őszinteséggel, lényegében egyetlen bővített mondatba foglalva élete tragédiáját.

-Ahh… - kapott levegő után Gabriela elsápadva. Ez kemény gyomros volt! –Sajnálom!

-Tudom. Mindenki így reagál erre. Ezért is nem beszélek róla soha, mert nem akarom, hogy szánjanak. Az én hibám volt. … Túl sokat dolgoztam, és Mel azt hitte, van valakim. Tudod, nagyon csinos alakja volt, mindig is büszke volt rá, de nem érezte jól magát terhesként, sokszor volt rosszul és ezért sokat nassolt, mert az megnyugtatta a gyomrát. Aztán persze kikerekedett. De én nem bántam, hiszen a lányunk ott rugdosott a hasában. Számomra így is gyönyörű volt, de ő meg volt győződve róla, hogy megcsalom, mert nem tartom már kívánatosnak a testét. Ez volt a rögeszméje, képtelenség volt meggyőzni a valóságról. Ha magamhoz húztam, azt mondta, csak azért teszem, hogy megnyugtassam, de valójában biztosan undorom tőle. Teljesen irracionálisan őrült volt már a gondolat is, de képtelenség volt elfogadtatni vele az igazságot. Ezen persze összevesztünk. Igazságtalannak éreztem, hogy ezt feltételezi rólam, amikor csak azt akartam, hogy mindent megadhassak nekik. …Aztán felkapta a kocsikulcsot, hogy átmenjen a szüleihez. Egy teherautó oldalba kapta, amikor belehajtott a pirosba az első lámpánál, a házunktól alig háromszáz méterre. Még én is hallottam a szirénák hangját, de fogalmam sem volt róla, hogy hozzá sietnek. Azonnal meghalt, de a kicsi se élte túl, mire a kórházba értek az anyjával. – motyogta Rowan, ahogy visszasüppedt a valaha volt iszonyat érzésébe, és ugyanúgy elzsibbadt az egész teste, mint akkor, amikor a rendőr becsöngetett a baleset hírével.

-Ez rettenetes … - suttogta Gabriela megrendülten. –De nem a te hibád volt!  Ha egy nő nem tud vagy nem akar bízni a párjában, az a kapcsolat halálra van ítélve; és erre nem magyarázat vagy mentség a terhessége sem. Ha nem történt volna ez a tragédia, lehet, egy napon összepakolt volna és elmegy. Az se lett volna kisebb veszteség. Egy szakítás mindig kudarc, és szinte mindegy is, kinek a kudarca… igazából mind a két félé. …

-Hm, alaposan elrontottuk a játékos, vidám napunkat. – grimaszolt kényszeredetten Rowan, hogy elűzze az utóbbi percek komor hangulatát. –A múlt csak arra jó, hogy a jelent is tönkretegye.

-Nem hiszem. – motyogott Gabriela. –Csak kiterítettük a kártyáinkat, de ezek olyan lezárult dolgok, amik már nem árthatnak a jelennek… vagy a jövőnek – tette hozzá bizonytalanul. A férfi már éppen ellenkezni akart, amikor megszólalt a csengő. 

-Megjött a pizzánk. – pattant fel a nő és amíg az ajtóhoz ment, Rowan a nyakát masszírozva nézett körül. A tv lehalkítva ott villódzott a háttérben, egy teljesen érdektelen hírműsor ment éppen, a kanapé előtt gyertya égett és két pohár bor aranylott a fényében. Az üveg még félig sem ürült ki, úgyhogy aligha foghatja arra az egy pohárnyi alkoholra, hogy előrukkolt a múltjával. Amióta Melaniet és Amandát eltemette, nem volt képes senkinek beszélni a történtekről. Miért éppen Gabrielának és miért éppen most? Öregszik. A karácsony szentimentálissá teszi, ez már nyilvánvaló. Itt ül egy idegen nő lakásán, akinek felállította a karácsonyfáját és ettől már azt hiszi, olyan kapocs van köztük, ami felhatalmazza ilyen fokú kitárulkozásra. Mi történt vele tegnap óta? Nézte a nő gyakorlott mozdulatait, ahogy felvágja a még forró, illatozó pizzát és tányérokra rendezi. Annyira otthonos volt a jelenet, éppen olyan, mint amikor Melanie tett-vett körülötte. Még az előszobában álló kis bicikli is azt az időt juttatta az eszébe, hiszen Amanda még meg sem született, amikor már telehordták a szobáját játékokkal. Ki akart dobálni mindent, aztán egy nap arra ért haza, hogy az anyja összepakolta a gyerekholmikat és eltüntette, Melanie ruháit pedig bedobozolta és felcímkézte, hogy egy családsegítő szervezet részére eljuttassák. 

Összerezzent, ahogy Gabriela feléje nyújtotta a tányért. A múlt sosem befejezett. Ott lappang a háttérben, várva, hogy egy mozdulat, egy kép, egy hang életre keltse. Azzal, hogy az érzelmei felébredtek, megrepedt a múltra rakódott látszólagos felejtés rétege. Mindig attól félt, ha ez egyszer bekövetkezik, elriasztja majd azt, akivel szemben végre képes lesz megnyílni. Gabriela nem látszott riadtnak. Sőt, olyan természetes bájjal kínálta elé a közeli népszerű pizzázó tésztáját, hogy Rowanban akaratlanul is felmerült, talán ez az egész kusza, zavaros helyzet, hogy a nő a titkárnője lesz hamarosan, vagy hogy gyereke van, nem számít semmit… az egyedüli, ami számít, hogy jól érzik magukat egymás társaságában.  Ez ugyan csak halvány megfogalmazás volt a frissen ébredező érzelmeivel kapcsolatban, de még ő maga sem mert volna teátrálisabb kijelentéseket tenni.