Szürkeszem 21.

Norma Warner óriásira tágult szemekkel hallgatta a telefonban barátnője locsogását. Alig akarta elhinni, hogy a férfi, aki a teraszon egy könyvbe mélyedve olvas, és akivel lassan egy éve megosztja az otthonát és az életét, egy ilyen fontos dolgot eltitkolt előle. Néhány semmitmondó válasszal elbúcsúzott Lornától, aztán kinyomta a telefont. Vett néhány mély lélegzetet, nyugalmat erőltetett magára, telt alakján megigazította a bohókás, tarka mintájú anyagot, aztán kisétált a teraszra és menetközben kivette Daniel kezéből a könyvet. Lerakta az asztalra, nem törődve vele, hogy a férfinak lehetősége sem volt megjegyezni, hol tartott.

-Miért nem mondtad el? – nézett a férfira, aki először értetlenül nézett rá az olvasó szemüveg lencséje felett, aztán a nő könnyes tekintetét látva összeállt benne a kép. Az a lepcses szájú Lorna nem tudta magában tartani a dolgot! 

-Bébi, ennek semmi köze hozzánk. Néhány évvel ezelőtt egy kis tanítványom levett a lábamról. Azt hittem, ha ennyire akarja, akkor vigyáz is. Nem volt szerencséje, ha azt hitte, hogy egy gyerekkel meg tud fogni magának. Tudhatta volna, hogy nem vagyok egy nősülős típus. És hát, még abban sem lehettem biztos, hogy tőlem van. – rántotta meg a vállát  hanyagul, és valahol legbelül elnyomta a hangot, amely figyelmeztette, hogy Gabriela ártatlanságát éppen hogy ő vette el. –Amilyen kicsi ez a világ, New Yorkban összefutottam egy pasival, aki ismeri. Ennyi volt. Még a címét sem kértem el.

-Pont ez a bajom, Dan. – nézett rá Norma a könnyeivel küzdve. –Nagyon jól tudod, hogy mennyire boldogtalan vagyok, amiért nem lehet gyerekem. Erre kiderül, hogy a férfinak, akivel együtt élek, van egy kislánya. Te nem látod ebben az isteni ajándékot? Dan! Az a kislány… néha itt lehetne velünk. Rajta keresztül átélhetném, milyen lenne anyának lenni.

-Norma, én nem vagyok apának való. – sóhajtott Daniel.

-Nem tudhatod, amíg ki nem próbáltad – dőlt előre az asszony és a kezét a férfiéra tette. –A kedvemért Dan, keresd meg őket! Beszélj azzal a nővel! Biztosan örülne, ha néha lenne egy kis szabadsága… nézz körül, itt élünk ebben a hatalmas házban ketten… legalább lenne egy kis élet körülöttünk.

Daniel Burns mosolyt erőltetett az arcára. Ez volt az a pont, ahol menekülnie kellett volna, régebben meg is tette volna, de most túlságosan élvezte az asszony által biztosított anyagi jólétet ahhoz, hogy azonnal ellent mondjon neki. Miami remek hely volt a ködös és nyirkos Albion után, Norma egy csinos, értelmes nő, a romantikus marhaságai pedig hízlalták a nő bankszámláját, amelyet olyan önzetlenül osztott meg vele. Ő maga időnként óraadó tanárként megjelent az egyetemen, de igazából egy könyv megírásának szentelte az idejét. Egy olyan könyvnek, ami majd szakmai körökben megkerülhetetlen szaktekintélynek fogja őt feltüntetni. De az írás messze nem ment olyan könnyen, mint szerette volna, és ezért nem tehette meg, hogy figyelmen kívül hagyja Norma kérését. Nem, ez nem is kérés volt, érezte ezt ő nagyon jól. Utasítás volt, aminek saját jól felfogott érdekében jobb volt engedelmeskednie – ezzel is tisztában volt.

*

Rowan mostanában – egészen pontosan a new yorki utazása óta – furcsa, zavart tekintettel figyelte Gabrielát, amikor azt hitte, a nő észre sem veszi, legalábbis ő így érezte. A nő pedig nem mert rákérdezni az okára, mint aki attól fél, valami olyasmit kap válaszként, amibe belehalna a lelke. Talán találkozott odakint valakivel, aki megédesítette a konferencia unalmas programját? Nem, az nem lehet, Rowan ennél sokkal becsületesebb. Ha meg is kísértette valaki, biztosan nem élt a lehetőséggel… Biztosan? Hétközben az irodában alkalmuk sem volt magánügyekről beszélgetni, hétvégenként pedig hedonista módon élvezték a ritka kettesben töltött pillanatokat. Néha Vickyvel csináltak közös programot, de még ezek a délutánok is többnyire a nagyszülőknél végződtek, hogy az éjszakájuk zavartalan lehessen. Rowan még sosem aludt nála, igaz, ő sem ajánlotta ezt fel neki. Még fogalma sem volt róla, Vicky hogyan élne meg egy ilyen közös reggelt.

Ma péntek volt, lejárt a hivatalos munkaidejük, és két napos szabadság várt rájuk, amit a férfi szüleinél terveztek eltölteni a kislánnyal együtt. De Gabriela most nem volt biztos benne, hogy az oly nagyon tervezgetett kirándulásból egyáltalán lesz-e valami. Amíg Rowan ilyen befelé forduló, néma, addig inkább nem. Már kifelé ballagtak az új főportás, Andrew Morton mindenre figyelő pillantásának kereszttüzében, Rowan barátságosan oda is köszönt, Gabriela pedig sietősebbre vette a lépteit. Mostanában túl sokszor hallgattak el a kollégák, amikor benyitott valamelyik részleghez, biztos volt benne, hogy a főnök és közte lévő titkolni próbált kapcsolat a témájuk. Odakint aztán megállt, mint aki a bejárat két oldalát díszítő örökzöldről akar leszedni néhány elszáradt ágacskát. Rowan visszanézett a porta irányába, amikor utolérte. 

-Akkor holnap korán reggel ott leszek értetek. – mondta halkan és biccentett, mint aki menni készül. Gabriela rekedten szólt utána:

-Lehet, hogy inkább beszélnünk kéne ma még.

A férfi meglepetten megtorpant és visszafordult.

-Meggondoltad magad?

-Nem, nem igazán .... csak... azt hiszem, beszélnünk kéne. De nem itt. Átjönnél este? Vickyt korán ágyba dugom, hogy holnap fel tudjam kelteni időben. Mondjuk 8-ra?

Rowan egy percig csak nézte a nő idegesen megránduló szemhéját. Valami gebasz van! Hiszen már mindenben megegyeztek, de úgy tűnik, Gaby meggondolta magát. Talán még korainak tartja, hogy közelebbről megismerkedjen a férfi családjával? De akkor mi ez a duma Vicky korai ébresztéséről? Érezte, hogy a nő viselkedésétől ő maga zavarodik össze, ezért aztán inkább beleegyezően bólintott.

-Akkor 8-kor, ...ott leszek. – motyogta, azzal megfordult és hosszú lábaira bízta, hogy vigyék minél messzebb a probléma forrásától, aminek most a nőt látta. Gabriela heves szívdobogással nézett utána. Akkor ma este... ma este meg fogja tudni, mi az, amit Rowan titkol előle. Most, hogy az események lendületbe jöttek, elbizonytalanodott. Fel van rá készülve, hogy meghallgassa a férfit? Hogy megértse, miért van szüksége titkolózásra? ...Kész rá, hogy alkalomadtán megbocsásson?

*

Fél nyolc elmúlt és Vicky valami csoda folytán megfürdetve, tele hassal, kedvenc mackóját magához ölelve álmosan pislogott a takaró melegében. Gabriela még a végére sem ért Barnie mackó unalomig ismert egyik kis kalandjának, amikor már hallotta a jellegzetes szuszogást, ahogy a kicsi elaludt. Nézte egy ideig a lányát, próbálta elképzelni, hogy milyen lesz majd kamaszként, tiniként, felnőtt nőként. De a képzelőereje ma cserben hagyta. Csak az apró gyereket látta, aki az utóbbi időben szinte kitapétázta a lakást a rajzaival. A régi kis ákombákomokat az utóbbi időben felváltották az összetett, aprólékos kis remekművek. Anya, gyerek... virágcsokor az asztalon, kutya labdával és ... egy férfi, virággal a kezében.

Csak a vak nem látta volna, hogy Rowan az, aki minden hétvégén gyönyörű csokrokkal lepte meg őket. Nemcsak Gabrielát, de néha a kislányt is. És akár kapott Vicky virágot a férfitól, akár nem... mindig volt valami kis apró meglepetés a csokorban, ami csak neki szólt. Egy pálcikára tűzött kis lepke vagy madár figura; máskor egy virágok közé rejtett kis kerámia mackó, vagy csak fűszálakra felfűzött kis gyöngyök, amikből később a babáinak készített nyakláncot. Lassan Vicky már jobban számított ezekre a meglepetésekre, mint a nő maga. De mi lesz, ha ma este olyan dolgok kerülnek szóba, ami borítja ezt az utóbbi időben kialakult már-már családias hangulatot? 

A gondolatait halk kopogás zavarta meg a bejárat felől. …Rowan toporgott az ajtóban, kezében egy üveg borral.

-Les-ék éppen mentek valahova, amikor csöngetni akartam. – mondta magyarázatképpen. –Ezt meg oldószernek hoztam – nyújtotta oda az üveget Gabrielának.

-Oldószer? – lepődött meg a nő. Az elnevezésen is, de leginkább azon, hogy a csók elmaradt.

-Hát, elég feszélyezettnek tűntél, amikor meghívtál. Talán egy pohár borral könnyebben fog menni. – vont vállat a férfi. Gabriela lerakta az üveget a nappaliban.

-Jó hideg. – motyogta, miközben a dugóhúzót kereste és kivett két boros poharat a szekrényből.

-Gyalog jöttem, volt ideje lehűlni. – tekerte Rowan elszántan a parafába a nyitó spirálját, aztán egy halk pukkanó hangot követően töltött mind a két pohárba. 

Koccintottak, aztán Rowan elgondolkozva nézte a pohár falára olajos karikát rajzoló arany színű bort, amely a hamisítatlan olasz eleganciát volt hivatva képviselni. A 2010-es Bottega Pinot Grigio delle Venezie-ből egy egész kartonnal vásárolt, mert az apja is szerette a mediterrán vidék nemes nedűit. Ezzel az üveggel az ajándékát könnyítette meg, de mivel nagyon úgy nézett ki, hogy végül kénytelen lesz lemondani a látogatást, nem is nagyon izgatta magát miatta.

Kortyolgatták a bort és mind a ketten arra vártak, hogy a másik kezd bele a tetemre hívásba, végül Gabriela idegei mondták fel hamarabb a szolgálatot.

-Mi a baj, Rowan? Egy ideje érzem, hogy titkolsz valamit, és igazság szerint ez nekem … nagyon rosszul esik. Azt hittem, őszinték leszünk egymáshoz. Ha úgy gondolod, ennyi volt, inkább mondd meg, mert ez így mindennél rosszabb! 

A férfi lehunyta a szemét. Akkor Gaby nem szakítani akar, csak észrevette, hogy képtelen neki elmondani a new yorki találkozását Daniellel. Most két út állt előtte. Vagy tagad a végtelenségig, és ezzel lényegében hazudik, vagy bevallja a történteket, de igazából ettől önmagát féltette a leginkább. Oké, Gaby egyszer azt mondta, Daniel holtan sem lehetne halottabb a számára, de azt mondják, az idő begyógyítja a sebeket és Vicky végül is a férfi lánya…

-Ennyire nehéz? – kérdezte fájdalmasan fátyolos hangon a nő, mire Rowan letette a poharát és magához húzta. Megcsókolta…  a száját, aztán apró, puha csókokkal a szemeit, végül magához ölelte. Agyának egy rejtett zuga örömmel vette tudomásul, hogy a nő nem húzódik el tőle, bármennyire is hűvös pillanatnyilag a hangulat. Egymás reszketéséből próbáltak erőt meríteni.

-Nem akarlak elveszíteni! – sóhajtotta elgyötörten. Gabriela a két keze közé fogta a férfi fejét és nekitámasztotta a homlokát. Úgy érezte, mindenre felkészült… még talán megbocsátásra is képes lenne.

-Mondd el, mi a baj! – suttogta.

-New Yorkban találkoztam … valakivel. – kezdett bele a férfi és Gabrielának a hirtelen rátörő fájdalom összeszorította a szívét. Ettől félt. Hogy felbukkan majd valaki, aki fiatal, csinos és főleg nem irányítja senki az életét, mint ahogy neki Vicky.  De még mielőtt kezét a másik mellkasára téve, eltolhatta volna magától, a férfi folytatta. -Daniel Burns-szel.  

Gabriela értetlenül nézett rá. Rowan a vállát megvonva próbálta megmagyarázni. –Hidd el, én is nagyon meglepődtem. Egy régi ismerősömmel beszélgetett, ő meg meglátott, odahívott, így nem kerülhettem el vele a találkozást. Ráadásul fizetéskor kiesett a tárcámból a fényképed, ő meg azonnal felismert. 

-Te azért járkálsz napok óta gyászos pofával körülöttem, mert találkozál Daniellel? – Gaby érezte, hogy a hangja a hitetlenkedéstől elvékonyodik.  -…Jézusom, Rowan, azt hittem, valami nővel akadtál össze és szakítani akarsz – hajtotta fel Gabriela a pohár tartalmát. Nem vacsorázott, mert az idegesség gyűszűnyire szűkítette a gyomrát, így aztán most a hideg bor a meleg szobában csúcssebességgel száguldott a fejébe. –Napok óta próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy megkérdezzem tőled, mi a baj, és csak Daniel… az istenit, az a pasas még évek múlva is megkeseríti az életem.

-Azt hittem, pont azért, mert már olyan sok idő telt el azóta, ma már meg tudnál neki bocsátani, ha megkeresne. – motyogta Rowan, miközben határozottan kezdte idiótának érezni magát, amiért már arra gondolt, Gabriela nem akar vele tartani Eastbourne-be. A nő csak az ő bizonytalanságát és félelmeit érezte meg, de teljesen félremagyarázta. A megkönnyebbülés úgy öntötte el, mint egy lágy tengeri hullám és a végén már csak arra tudott gondolni, hogy milyen régen szeretkeztek. Ez a mostani tökéletes pillanatnak tűnt, hogy bepótolják az elvesztegetett alkalmakat.