Szürkeszem 03.

Rowan kilépett a szálloda főbejáratán a még szinte langyos alkonyatba. Odabent minden karácsonyi díszben pompázott, zöld fenyő girlandok, arany és piros díszek hirdették a közelgő ünnepet, de idekint azt hihette volna az ember, hallva a madarak vidám csicsergését, hogy már benne járnak a márciusban. Élvezte a jó időt, de azért a szíve mélyén hóra, jégcsapokra vágyott. Milyen lesz így ez a karácsony? …Milyen? Magányos – mert önkínzó módon évek óta még a szüleihez sem akart ilyenkor elutazni. Telefonon felhívta őket, vagy amióta az apja a skype-pal is megbarátkozott, még egymás arcát is láthatták, de nem akart tétlenül ülni köztük, mert akkor az emlékek eluralkodtak volna rajta, és ez senkinek nem lett volna jó. 

-Viszontlátásra George! – köszönt oda barátságosan a kapusnak, mielőtt átvágott az úttesten, hogy a parkban, a tóparton kiszellőztesse a fejét, mielőtt metróra ül. Szinte sosem járt kocsival, néha gondolt is rá, hogy szegény Aston Martinja miért is áll a garázsban magára hagyva, egy sűrű szövésű ponyva takarásában már hónapok óta. Amikor legutóbb dolga volt a városban, nevezetesen együtt vacsorázott Julia Monroe-val, taxival ment. Munkába pedig vagy metróval jött, vagy jó időben biciklivel. Korholta is Dora eleget, hogy még a látszatra sem ad, ahogy elvárnák egy elegáns szálloda igazgatójától.

 

Mielőtt a park bejárata felé indult volna, visszanézett a viktoriánus épületre, amely most kékes fénnyel ragyogott a sötétlő égbolt előtt. Talán öt perc sétára állt a Hyde parktól, tízre a Paddington állomástól, a vendégeik jórészt emiatt a tény miatt választották őket.  Amikor öt évvel ezelőtt belépett a hallba, hogy egy régi barátjával találkozzon, azonnal elbűvölte a tradicionális belső, a kortalan elegancia és a 21. század hagyománytisztelete egy dicső kor emlékei iránt. …És alig telt el egy év, amikor gazdasági igazgatóként már ezek között a falak között dolgozhatott. Sosem bánta meg a döntését, amikor beadta a felmondását annál a gazdasági elemző cégnél, amelynél pályakezdő kora óta dolgozott. Az a hely a múltjához kötötte, Melaniehoz és Amandához. Azok az emberek álltak a felesége és a meg sem született gyereke sírjánál és minden velük töltött nap azokra az órákra emlékeztette. Amikor eljött, nem is sejtette, hogy ennyire felszabadul a mindennapjait nyomasztó emlékezés alól. 

Még csak fél éve dolgozott itt, amikor az akkori igazgató, az öreg Jeremiah McCullen infarktust kapott, és a hálózat tulajdonosa ideiglenesen őt jelölte ki a helyére. Aztán meghirdették hivatalosan is az állást, de addigra már úgy bedolgozta magát, hogy lényegében nem volt vetélytársa. A Grand Royal az irányítása alatt visszanyerte régi fényét. Ennyit számított, hogy a munkája volt a szerelme és a szálloda a gyermeke. Büszke volt rá, de ugyanakkor mostanában egyre többet gondolt arra, hogy egy igazi gyerek életében is eljön a pillanat, amikor el kell engedni a kezét. Dora azonban időlegesen áthúzta a számításait. Most nem teheti meg, hogy úgy hagyja itt a házat, hogy ne maradjon senki, aki ismeri és érti a működését. …Hátat fordított az épületnek és hosszú lépteivel megindult a tópart egyik még magányosan álló padja felé. Leült az ülés szélére, aztán lassan hátradőlt és az égbolton sötétlő felhőket nézte. Ma sem lesz csillagos az égbolt! Aztán lehunyta a szemét és egybeolvadt a környezetével, amely halk neszeivel szinte intim közegként ölelte körül ebben a most is forgalmas órában.

*

Gabriela büszke mosollyal figyelte Vickyt, ahogy a kis csizmáját igyekszik erőlködve felhúzni. A kislány számára ezek a kettesben töltött órák bent a karácsonyi pompában ragyogó belvárosban valami varázslatos programmal értek fel. Az Oxford streetnél szálltak le a metróról és szorosan kapaszkodva egymás kezébe, a fénylő kirakatok előtt sétáltak a Hyde park irányába. A köd felszállt, az idő kezdett lehűlni, a levegő sokkal tisztább volt, mint napközben bármikor, amikor a pára által a házfalak közé szorított nehézkes benzingőz uralta az utcákat. Gabriela a fényes kirakatokat nézve keserűen gondolt rá, hogy az idén a szokásosnál is szűkösebb lesz a karácsonyuk, mert nehezen összekuporgatott kis tartalékukat nem merte beáldozni az ünnep alkalmából vásárolt felesleges semmiségekre. Ki tudja mikor sikerül munkát találnia? De az ilyen anya-lánya programok, mint a ma esti séta vagy a mókusok etetése a St.James parkban, mindenképpen jó kárpótlásnak ígérkeztek. Szerencsére Vickyt legalább ilyen téren nem kényeztette el, így a kislánynak sosem voltak megvalósíthatatlan vágyai.

A parkhoz érve a Pretben vett két teát, amelyről tudta, hogy a hőtárolós poharakban még akkor is kellemesen meleg marad, mire a parkba érnek. A tóparton aztán kicsit csalódottan nézett körül. Minden pad foglalt volt, a kellemesen enyhe időben sokan kívánkoztak ki a természetbe. Kicsit odébb egy magányosan üldögélő alakot vett észre. Mellette kényelmesen elférnének ők is és talán nem lennének a terhére, ha odaülnek – gondolta, és Vickyt kézenfogva a pad felé indult. A mögöttük lévő sétányon már sárgán hunyorogtak a lámpák, kísérteties árnyékot vetve a környezetükre, lábuknál pedig halkan locsogott a betonszegélyhez simuló víz. Ha nem vette volna körbe őket valóságos tömeg, kifejezetten kísérteties lett volna a park az alkonyat fényeinek játékában.

-Elnézést, szabad ez a hely? – kérdezte zavartan, mert közelről már úgy látta, mintha a férfi a fejét hátrahajtva aludna, de legalábbis lehunyt szemekkel élvezné a közeli kávézóból kiszűrődő halk zenét.Talán mégsem olyan jó ötlet Vicky harsány társaságával megzavarnia.

A férfi azonban kiegyenesedett, ujjaival végigszántott sűrű haján és némi halk krákogás után a padra mutatott.

-Persze, foglaljanak csak helyet.

Gabriela az ölébe húzta a lányát és óvatosan tartotta a poharat, amíg a gyerek ivott néhány kortyot a már nem forró teából. Ahogy végzett, a kislány a férfi felé fordult.

-Szia, Vicky vagyok.

Rowan meglepve fordult felé. A hang és a közvetlenség valahonnan túlontúl is ismerős volt neki. Önkéntelenül is válaszolt.

-Szia, Rowan vagyok.

-Oh, bocsánat! Kicsit túlzásba viszi a barátkozást – dadogott Gabriela, aki nem is tudott volna a fulladás veszélye nélkül korábban közbeszólni, mert a gyerek magánakciójakor éppen a teáját kortyolta. Amikor előbukkant a kislány takarásából, egy pillanatra megdermedt. Ez nem lehet igaz!

-Jaj, bocsánat! Már megint maga? Higgye el, nem követjük vagy ilyesmi… csak Vicky mindenkivel szóba elegyedik, hiába magyarázom neki, hogy nem minden ember szereti, ha így lerohanják.

-Semmi baj, tényleg! Úgyis már menni akartam – vett lendületet a férfi, hogy felálljon, de Gaby önkéntelenül is a karja után kapott.

-Ne, maradjon! Nekünk úgyis mennünk kell, lassan ágyban a helye a kisasszonynak. – állította talpra maga mellett a kislányt, aki elmélyülten figyelte a férfi arcát a félhomályban. 

-Tényleg szürke a szemed? – kérdezte hirtelen, mire Gabrielában bent szakadt a hang. Aztán mély levegőt vett és áldotta a sötétséget, amiért legalább ez a férfi nem látja, hogy az arca a lánya viselkedése felett érzett szégyentől már bíborszínben ég.

-Na, most már tényleg indulnunk  kell! – perdítette Vickyt a kijárat felé, aztán a férfi felé fordulva próbált elnézést kérni… már nem is számolta hanyadszor. –Ígérem, ha valaha még összefutnánk, előbb fojtom meg a lányomat, minthogy inzultálni kezdje magát. Bocsásson meg és jó éjszakát! – motyogta halkan, majd meg sem várva a választ, kényelmes csizmájának halk, de sietős  kopogásával megindult a gyerekkel. Vicky a meghiúsult beszélgetés miatt csalódottan baktatott mellette, aztán megrángatta az anyja kezét.

-Szerintem szürke volt a szeme.

Gabriela mély levegőt vett. Abban már biztos volt, hogy Vicky mellett az élet felér egy jóga légzőgyakorlattal.

-Kicsim, sok embernek szürke a szeme, nemcsak apának. Hidd el, ha összetalálkoznánk vele, akkor bemutatnálak neki. Biztosan örülne, ha látná, milyen szép nagyra nőttél. De… nem fogunk vele soha találkozni – simogatta meg a kislány arcát.

-Mert meghalt? – érkezett a csendes kérdés és Gabrielában egy pillanatra felmerült, hogy hazudnia kéne, ez lenne a legegyszerűbb és egy életre letudhatná az apával kapcsolatos kérdéseket, de aztán mégsem vitte rá a lélek.

-Nem, kicsim, nem halt meg, csak… tudod, még az előtt összevesztünk, mielőtt te megszülettél volna, és apa azóta elköltözött Angliából. Most Amerikában él.

-Amerika messze van? – kérdezte Vicky és Gabriela tudta, hogy hazáig ez lesz, mert ha a lánya rákattant egy témára, nem volt semmi, ami arról elvonhatta volna a figyelmét. A következő pillanatban azonban ijedten rezzent össze, ahogy egy férfikéz kapott a karja után. A padon üldögélő fickó jött utánuk, alighanem futva, mert kissé kapkodva vette a levegőt.

-Ezt ott felejtették. – nyújtott feléjük egy kesztyűt, Vicky szivárvány színekben pompázó kesztyűjének egyik felét. A kislány izgatottan kotorászott a kabátja zsebében és diadalmasan húzta elő a tarka ruhadarab párját.

-Jaj, nagyon köszönjük, a lányom kedvenc kesztyűje. – motyogta zavartan Gabriela, mert ahogy átvette a férfi kezéből a kérdéses darabot, a bőrük összeért és ő hirtelen úgy érezte, mintha megégett volna a keze. A férfié szinte sütött. Neki egészen biztosan nincs szüksége kesztyűre. – gondolta szórakozottan, miközben a táskájába gyűrte a vidám kis kötött kézmelegítőket.

-Nincs mit, örülök, hogy még elcsíptem magukat. …Viszlát! . – mondta hirtelen a férfi, mint aki még mondani akart volna valamit, de aztán mégis meggondolta magát. Majd nem törődve a lámpa tilos jelzésével, átvágott az úttesten és sietve eltűnt az Oxford streeti megálló irányába. Gabriela elgondolkodva nézett utána. Volt valami a fickó szemében, amiről azt hitte, hogy … talán… kezdeményezni akart volna. Meg sem merte fogalmazni, hogy mit, valószínűleg csak egy beszélgetést. De aztán a fény kihunyt a szemeiben és hirtelen elköszönt. Talán még idejében tudatosult benne, hogy a nővel egy kisgyerek is jár, és a felismerés elvette a kedvét a további ismerkedéstől. Nem ez lett volna az első eset, és nyilván nem is az utolsó, de még sosem esett ilyen rosszul a nőnek. 

-Aranyos volt tőle, hogy utánunk hozta, nem? – kérdezte a lánya, mire Gabriela mosolyt erőltetett az arcára.

-Igen, kicsim, tényleg aranyos volt, de te meg jobban is vigyázhattál volna rá, mert mi lett volna, ha a sötétben észre sem veszi, hogy ott maradt a padon, hm?

-Oké! – sóhajtott a kislány, aztán némi gondolkodás után visszatért a korábban feltett kérdéshez: -Amerika messze van?