Zöldzug - 5. rész

-Jessica Langley vagyok – nyújtott kezet az ötvenes, jól szituált kertvárosi háziasszonyra emlékeztető nő Dakotának. –És hogy a félreértéseket elkerüljük, nem vagyok orvos. – szögezte le mosolyogva, aztán meg sem várva a lány kérdését ezzel kapcsolatban, folytatta: -Egészen pontosan én is ennek az intézménynek a lakója voltam valamikor. Tíz éve vagyok tünetmentes, és ha beleegyezik, az Ön esete is szerepelni fog a könyvemben, amit a tapasztalataimról írok. Persze, nem az eredeti nevével, és semmi olyat nem használok fel a beszélgetéseinkből, aminek az alapján könnyen beazonosítható lenne. ...Biztosan érdekli, hogy kerültem én a beszélgetésünknek erre az oldalára. – nézett a lány meglepett szemeibe, majd a válaszát újfent meg sem várva folytatta a monológját. Dakota túlesve a kezdeti meglepettségen, egészen felvidult az életvidám, szószátyár nőt hallgatva. Ennek a Jessica a példája is azt mutatta számára, hogy van kiút a gödörből: -Nos, tizenegy évvel ezelőtt még három gyerek boldog anyjaként jókora pofont kaptam az élettől, egészen pontosan attól a férfitól, akire amúgy az életemet is rá mertem volna bízni. A férjem a legjobb barátnőmmel csalt már évek óta, miközben ő a kivételes családapát, Francies pedig a példás barátnőt alakították előttem. Abban az időszakban mindkettőjük támogatására lett volna szükségem, ehelyett szó szerint hátba támadtak. A legrosszabb fájdalomcsillapítást választottam. Inni kezdtem, gyógyszereket szedtem, és az állapotom már annyira leromlott, hogy az egyik gyerekem majdnem a medencénkbe fulladt, mert azt hittem, hogy a szemem előtt lejátszódó jelentet csak álmodom. Ha nincs a kutyánk, aki beugrott a kicsi után és a lépcsőhöz húzta... – még most is elönt az önutálat, ha rágondolok. Azon a délutánon viszont megtanultam, hogy az ital nem barát, csak a barátságos arcát maszkként használó ellenség. Távol álljon tőlem, hogy fényezzem magam, de ha én képes voltam talpra állni, ez a maga számára is valamiféle garanciát kell jelentsen. Eljött ide. Készen áll a változásra. Együtt pedig el fogjuk érni, megígérem. 

-Bocsásson meg, jól értettem, hogy maga nem orvos? – szakította félbe a pergő nyelvű asszonyt Dakota. Azért fizetett egy vagyont, hogy egy unatkozó háziasszony keserű  élménybeszámolóit hallgassa óraszám? Ráadásul eszébe juttatta Mike-ot és Natalie-t, erről pedig egy teli pohár jutott az eszébe azonnal. –És akkor ez az egész mégis mitől lesz terápia? – kérdezte bizalmatlanul.

-Én a csoportterápia híve vagyok, amikor leülünk páran és beszélünk magunkról. Meghallgatjuk a többiek véleményét és elmondjuk a magunkét az ő problémáikról. – mosolygott rendületlenül Jessica.

-Ez nekem nagyon úgy hangzik, mint egy beszélgetés a haverokkal, de itt nem ismerek senkit. Illetve, hát majdnem senkit – jutott eszébe Jeff Palmer. Na, előtte tuti biztos, hogy nem fog a legintimebb magánügyeiről beszélni. –Amúgy is... mostanában elég rosszul tűröm a társaságot.  A férfiakét különösen. – tette hozzá egy látványos grimasz kíséretében. 

-Dakota! Ugye szólíthatom így? – nézett rá anyáskodva a nő. –Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy feladja az eddigi életét és ezzel a terápiával megpróbálja újrakezdeni. Nem mindenki képes erre, de aki igen, azok olyanok, mint Maga, mint a többiek ezen a folyosón, sőt az egész épületben. Mindannyian azért vannak itt, mert történt valami, amitől besokalltak és eldöntötték, elég volt. Ez lehetett egy rosszul elejtett mondat, egy se veled-se nélküled kapcsolat, egy hatalmas pofon valakitől, akitől nem várták, vagy éppenséggel egy segítő kéz, aki segített felnyitni a szemüket. Nem tudom még, hogy Magát melyik hozta ide, de higgye el nekem, mindenkit megváltoztat az élet, csak nem mindegy, hogy hogyan. És nagyon nem mindegy, hogy benne ragad-e abban a mocsárban, vagy lerázza magáról és továbblép. Ehhez képest nem számít, hogy férfi vagy nő az, akivel bejárja az utat, az azonban biztos, hogy társakkal könnyebb, mint magányosan. ... Gondolkodjon ezen, és holnap majd folytatjuk.

*

Lilian hiába nyomta a csengőt, Jeff nem nyitott ajtót. Három napra utazott el, és előtte megbeszélték, hogy ma eljön és beszámol a férfinak a tárgyalásai eredményéről. Ő maga sem egészen elégedett az eredményeivel, és erre már ilyen rosszul kezdődik ez a találkozó... Hívta Jeff számát már a reptérről, de a telefonját sem vette fel és már kezdett komolyan aggódni, amikor eszébe jutott a pótkulcs a hatalmas azálea bokor cserepének a széle alá ragasztva. Rövid tapogatózás után bele is akadtak az ujjai, aztán kicsit remegő gyomorral benyitott a lakásba. Jeffnél mostanában sohasem lehetett tudni, mire ér ide. Odabent kísérteties csend honolt. Ahogy végigment a hatalmas előtéren, szeme sarkából konstatálta a konyhapulton sorakozó jónéhány üveget.  Jézusom! Már megint ivott? Először a hálószobába rohant, felkészülve a legrosszabbakra, aztán megnyugodva, hogy senki nem fekszik bódultan vagy éppen a hányadékába fulladva az ágyon, leroskadt a vetetlen ágy szélére. Hol a fenében lehet? A feneke alatt valami keményet érzett, és meglepve kotorta elő Jeff telefonját. Az érintésére nem tért magához, nyilván lemerült. Elgondolkodva felállt, aztán benyitott a fürdőszobába, ahol döbbenten torpant meg a küszöbön. A mosdóban valami gusztustalan kupac sötétlett, ami közelebbről megvizsgálva Jeff hajának jelentős részére emlékeztetett. Mi a franc? Óvatosan megtapogatta, de csontszáraz volt minden. Megpördült, ahogy egy gyenge hang hallatszott a háta mögül. A komódon Jeff laptopja jelezte, hogy újabb levele érkezett. Hol a fenében lehet, ha a gépe bekapcsolva, a telefonja pedig lemerülve az ágyon hever?

Úgy döntött a különös helyzet felülírja a máskor szokásos diszkrécióját és megnyitotta a levelező fiókot. Egy csomó ismerős néven futott végig, némelyiknél elhúzta a száját, nem is titkolva, hogy nem örül, amiért Jeff barátinak mondott kapcsolatot ápolgat velük. Aztán egy hirtelen ötlettel átváltott az elküldött levelekre és meglepve fedezte fel a saját nevét is két nappal korábbról. Jeff írt neki? De miért? Miért nem telefonált? És ő hogy a fenébe siklott át a levelén, hiszen mindennap ellenőrizte a postáját? Megnyitotta a levelet, aztán csak leroskadt az ágy szélére, majd újra és újra elolvasta a sorokat. Meglepően kerek, már-már irodalmi olvasmány lett volna, ha a tartalma nem izzasztotta volna le az első percben. Hátradőlt az ágyon és lehunyta a szemét, hogy megnyugodjon. Oké, tulajdonképpen éppen ideje volt, hogy ezt az önpusztító életmódot befejezze, de miért éppen most és miért ilyen hirtelen? Meg sem beszélte vele, mintha az eltelt években nem egyeztettek volna ennél nagyságrendekkel kisebb horderejű dolgokról is. Zöldzug. Hallott már a helyről, ismert is olyanokat, akik ott próbáltak megbirkózni a gondjaikkal. Az eredmény annyira alanyfüggő volt, hogy nem is pazarolt erre több gondolatot. 

Nyolc évvel volt idősebb Jeffnél és szakmai kapcsolatuk eddigi tíz éve alatt nem is esett nehezére arra koncentrálnia, hogy megmaradjon a szakmaiságnál. Hiszen jószerivel még egy kölyök volt, amikor összefonódott a sorsuk a showbusinessben. Amikor a fiú lavinaomlás-szerű sikerrel robbant be a köztudatba, ő maga lemondóan rejtőzött el a háttérben, hogy még a gyanúját is elkerüljék annak, hogy bármi lehet köztük, hiszen akkoriban többet láthatták Jeffel, mint az aktuális barátjával. És többet is törődött vele. Figyelt az étkezéseire, a ruházkodására, a társasági életére, a lakása rendben tartására és a számlákra is... mint valami feleség, aki a háttérországot biztosítja szárnyaló urának.  Az első nagysikerű bemutatón ott volt a fiú egész családja és az anyja könnyek között kérte, hogy legyen anyja helyett az anyja, ha már ő maga a nagy távolságból nem teheti ezt meg. Nem mondhatta a szemébe, hogy messze nem anyai érzésekkel viseltetik iránta. 

Aztán Jeff életvitele viharos gyorsasággal alkalmazkodott a hollywoodi üdvöskék stílusához és ehhez már nem társulhatott.  Sosem ivott, mert sosem veszthette el az irányítást. Nemcsak maga miatt, Jeff miatt sem. Felelősséggel tartozott érte, és ez az érzés teljesen elnyomta Lilian Adams magánérzéseit.  Még emlékezett rá, amikor a kezdet kezdetén, amikor ez az egész őrült hisztéria váratlanul és feltartóztathatatlanul a nyakukba zuhant, komolyan elgondolkodott rajta, hogy szüksége van-e erre az egész felhajtásra. De valahol hízelgett a hiúságának, hogy az ő kezei alatt haladt rakéta sebességgel előre a fiú, akinek ő maga is a bűvkörébe került. Most, amikor ez a szilaj szakmai vágta lassulni, sőt megtorpanni látszott, már nem tudta elnyomni magában a nőt, aki a támasza akart lenni ennek a kétségbeesett férfinak. De úgy látszik, Jeff végre megrázta magát és férfihoz méltó döntést hozott; még ha ezzel halomba dönti az ő munkáját is. Tehát lelépett! Ez a legfontosabb pillanatnyilag, és az ezzel járó kárenyhítés. Egy fotózást és egy jótékonysági esten való megjelenést kell lemondania. Aztán már csak reménykedni bírt benne, hogy tud szerezni valami információt a védencéről, mert máris annyira hiányzott, hogy elképzelni sem tudta, hogy fogja kibírni hetekig nélküle.

*

Dakota körmei a saját tenyerébe mélyedtek, de az arca – hála színészi képességeinek – egyelőre nem árulkodott a benne dúló feszültségről. Komoly összeget fizetett volna egy pohár vodkáért, de egyelőre csak a vizes pohárért nyúlt és felhajtotta a tartalmát. Jessicca elmesélte neki, hogy ő maga már az első fél nap után durva elvonási tüneteket produkált, szabályos dührohamot kapott, amiért nem jutott hozzá a megszokott adagjához. Ő akkor önérzetesen kihúzta magát, hiszen ennyire még nem volt rossz a helyzet. Fiatal nő létére sokszor és sokat ivott, de voltak üresjáratok az életében, amikor egyáltalán nem hiányzott neki az ital, nem érzett késztetést, hogy magáért az ivás öröméért töltsön ki egy adag alkoholt. 

Most azonban, ahogy elnézte Jeff Palmer fejét, kínzóan kívánt valami erőset. Sejthette volna, hogy a fickó megtalálja a kiskaput, vagy csak a személyzet vette komolyan az intelmét, hogy mindenki jobban jár, ha nem kell azt a borzalmas fecskefészket nézniük a fején. Ügyes kezek megnyírták a férfi haját, és Dakota kíváncsi lett volna, kit sikerült rávennie. Nyilván bevetette a sármját, még ha ez más esetekben remélhetőleg nem is lenne ilyen sikeres, mert akkor arra is képes lenne, hogy piát csempésztessen be magának. Nem akart ilyen stiklikben részt venni, mert őszintén szabadulni akart az életét megkeserítő szenvedélytől. Nagyon sóhajtva nézte a fickót, aki – mintha csak egy osztálykiránduláson lenne – fütyörészve tette a dolgát. Sosem gondolta volna a hajas babának csúfolt férfiról, hogy ilyen eszelősen szexis, ha megszabadul a névjegyének számító tincsektől. Tegnap egy olyan fehér póló volt rajta, amely megfeszült izmos felsőtestén, ma pedig egy nyilván XXXL-es méretűt szerzett valahonnan és abban dolgozott hajlongva a veteményes közepén. Egészen az előbbi pillanatig, amikor is megunta, hogy a bő trikó minduntalan a nyakába csúszkál, ahogy lehajol. Nemes egyszerűséggel lekapta magáról és a nadrág derekába gyűrte, hogy a kellemes déli szellő zászlóként lengesse mögötte. Dakota nem törődött a fehér trikóval. Őt az a kellemesen barna szőrös mellkas kötötte le, amelyen a nap heve már nyirkosra göndörítette a szálakat. Basszus! Nem gondolta volna, hogy az elvonóján a szexuális vágyával való küzdelem lesz a legnehezebb próbatétel.

Fogta a kosarat, amibe a férfi nyomában járva a zöldséget szedte össze, és látszólag egy percnyi pihenőt tartva letette Jeff mellé.

Zöldzug - 4. rész

Már a második éjszaka is eltelt, volt idejük megszokni új, átmeneti életük színterét. De nem volt könnyű. Az első nap teljes tétlensége, amelyet csak az ebédlőben töltött félórácskák törtek meg, ólomlábakon vánszorgó órákkal telt. Tisztában volt vele, hogy ez valamilyen ráhangolódás volt a tulajdonképpeni terápiára. Annyira megutáltatják velük ezt a rájuk kényszerített unalmat, hogy ennél már a teljes kitárulkozást is élvezetesebbnek látják majd. Kíváncsi volt, hogy képes lesz-e rá. Mint ahogy arra is, hogy ez egyénileg vagy azonnal csoportban, a többiek előtt következik-e be. Kicsit tartott is tőle... ha ő itt őszintén kipakolja a lelkét, nem lesz-e valaki, aki idővel innen kiszabadulva próbálja majd dollárra váltani valamelyik bulvár újságnál az itt hallottakat? Bizalom! Ilyen „jelszavak”-at fedezett fel a kertben is, ahol a virágágyások között kis táblákat talált tegnap, amelyeken idézetek, spirituális okosságok álltak. Egy helyen pedig maga a szó volt virágokból ültetve. Ezen elmosolyodott. Ha egyszer hazatérhet, ő is át fogja alakítani a kertjét... ezt a szót egyenesen a medence mellé ülteti majd... ha ... ha, képes lesz még valaha bizalommal fordulni bárki felé is. Maddalenát leszámítva persze. 

Tegnap éjjel álmatlanul feküdt a sötétben a sarkokat számolgatva, aztán egy képzeletbeli bárány sereget számba véve... sikertelenül. Ma éjjel már úgy aludt, akár a kő. Csodálkozott ezen, hiszen már várta az elvonás első tüneteit,a remegést... de talán a sokkoló váltás, talán az elképzelhetetlen mennyiségű víz, amit unalmában megivott, egyelőre feledtették vele, hogy a teste másra is szomjazik.

Belebújt a hófehér farmerbe és a könnyű fehér vászoncipőbe, majd úgy döntött, hogy az éjjeli fehér pólót nem cseréli le a napközbenire. Ki venné észre? Mi jelentősége lenne egyáltalán? A fürdőszobába indult, reménykedve, hogy megelőzi Sofiat, a másik lányt a folyosón, aki már otthonosan mozgott, nyilván jó ideje itt lehetett. Szeretett volna beszélni vele tegnap este, de a lány a vacsora után eltűnt a szobájában, ő pedig nem érzett magában elég bátorságot, hogy bekopogjon hozzá. A tájékoztatóban az állt, hogy tartsák tiszteletben a többiek elvonulási szándékát, tiszteljék a befelé fordulás perceit, óráit. Hát, ő tisztelni akarta, még ha úgy is érezte, hogy ez nem feltétlenül a legjobb útja a gyógyulásnak. 

A folyosóra lépve kinyílt a vele szemközti ajtó és Jeff Palmer feje bukkant fel. A szemei még csak résnyire nyíltak, mint egy átvirrasztott éjszaka után, a józanság első pillanatait megélve. A fejét uraló fecskefészket egy hajgumival fogta össze, amitől a látvány egy túl nagyra nőtt óvodást juttatott az eszébe. Eltekintve attól, hogy egy óvodás nem ébresztette volna fel benne az alsónadrág, póló ruházatával a nőstényördögöt. Erőnek erejével szakította el tekintetét a sok fehérségtől még barnábbnak tűnő formás és férfiasan szőrös lábszáraktól, meg amit még ez fickó itt nagylelkűen közszemlére bocsátott.

-Nincs egy ollód? – kérdezte a férfi kásás hangon az elemi udvariasságnak még a látszatát is kerülve és nélkülözve a köszönést, mintha nem lenne vele tökéletesen tisztában, hogy itt egyiküknek sincs semmiféle tárgya. Dakota némán megrázta a fejét, mire a férfi, nem törődve vele, hogy zavarba hozza-e vagy sem,  az ágyékát masszírozva kőrözni kezdett a nyakával. –Elfeküdtem a nyakam. Hiányzik a memoria-párnám. – nyögte, de a hang nem annyira a kínt, sokkal inkább kéjes, párnák közti zsibbadtságot juttatott eszébe. 

Na és? – akarta kérdezni, de csendben maradt. Ki a fenét érdekli, hogy a nagy Jeff Palmer mit hiányol, vagy mit nem? Bárki vágta azt a szörnyűséget a fejére, gondolkodott volna akkor, hogy olyan helyre indul, ahol lehetősége sem lesz szabadulni tőle. Mit nyafog, mint egy kislány? – húzta fel magát, és tudta, ezek az első jelei, hogy szervezetéből hiányzik a megfelelő alkoholszint.

-Kérdezd meg az irodában... hátha valaki megkönyörül rajtad ... és rajtunk. Rossz rád nézni. – morogta barátságtalanul, mire a férfi felrántotta a szemöldökét.

-Kiscsillag, én nem kértelek, hogy bámulj... – kacsintott rá, mire a szemeit forgatva a fürdőszoba felé indult. Ő a hülye, hogy egyáltalán leállt vele beszélni. Tipikus elkényeztetett hím, akinek szent meggyőződése, hogy minden nő azért született a világra, hogy őt csodálhassa. Nos, néhány hete még talán igaza is lett volna, de Dakota az utóbbi két éjszaka magányos őrlődése során eldöntötte, hogy ha már változtatásra adja a fejét, akkor az teljes lesz. Megszabadul az alkohol függésétől és megszabadul a kényszerképzettől, hogy csak egy férfival az oldalán képes boldogulni a nagyvilágban. Nem! Erős lesz, önálló, független, kemény. ... Amikor hátranézett, Jeff Palmer még mindig a szobája ajtajában állt és őt nézte. Ajaj, csak ne lennének olyan csodás kékes szürke szemei! Volt bennük valami, ami megkérdőjelezte a fene nagy elszántságát.

Jeff gunyoros mosollyal nézett a lány után. Amikor a kávézóban látta, hosszú haja kócosan tobzódott szív alakú arca körül, de igazából a jellegzetes leszegett fejre és merev tartásra figyelt fel, a hatalmas napszemüveg mögé rejtett másnaposság jellegzetes velejáróira, felismerve benne a sorstársat. Tegnap az ebédlőben alaposan megnézte magának a lány új öcsi-frizuráját, ami hihetetlen módon nőiesebbé tette, mint az a múltkori kóc. Gyönyörű finom vonásait kiemelte a rövid haj, csak a szeme rontott az összképen, száz évvel idősebbnek mutatva, mint amennyi valójában lehetett. Tudta, hogy Dakota Hays a neve és be is ugrott néhány epizód valami C-kategóriás sorozatból, ahol a lány megmutathatta mit tud, legalábbis a rendezői koncepció szerint. Ez pedig néhány erőteljes dekoltázs volt és figyelemre méltóan dús mellek. Izgalmas párost alkottak a vékony derékkal, amit talán még át is ért volna a két lapát tenyerével, nyújtotta ki maga elé a kérdéses testrészeit. Hosszú ujjai nyújtózkodtak egyet, aztán maga elé képzelte azt a derekat. Oké, talán ennél mégis vastagabb, döntötte el. Élvezte a pillanatot, ahogy a zavart látta átsuhanni a lány arcán. Mintha még nem látott volna férfit alsónadrágban – grimaszolt gunyorosan. Ő a maga részéről nem volt szégyenlős. Tudta, hogy a nők szívesen legeltetik rajta a szemüket és volt olyan nagylelkű, hogy kielégítse a szemük kíváncsiságát. Néhányuknak több is jutott, és most először gondolt bele, itt léte az alkohol elvonáson túl még milyen próbatételek elé állítja majd. Belekotort a hajába, ujjai elakadtak az összegumizott tincsek között. Bassza meg! Ment volna át az egészen a nullás géppel, most nem utálna az ablaküvegben szembesülni a tükörképével. Erősen remélte, hogy van igazság a lány szavaiban, és az irodában kap egy ollót, hogy szigorúan a többiek szépérzékének megőrzése érdekében megszabaduljon ettől a szörnyelladefrász-frizurától. Visszafordult a szobába, felrángatta magára az ágy végében heverő fehér farmert, aztán csak úgy mezítláb leballagott a földszintre, hogy kiderítse, milyenek az esélyei.

*

-Dr. Brooks vagyok, Jeff... – nyújtotta a kezét a középkorú férfi feléje. –Ugye szólíthatom így? – tette hozzá az álságos kérdést, mintha lehetne a legbensőbb ügyeiről úgy beszélgetnie valakivel, hogy az illető Mr.Palmernek szólítja.

-Persze. – vonta meg a vállát, miközben megrázta a fickó kezét. Amikor bekopogott hozzá, megjelenve a dossziéban kapott helyen és időpontban, lélekben felkészült rá, hogy egy aranykeretes szemüveg mögül őt vizslató, ropogós fehér köpenyben feszítő orvost talál majd az elegáns szobában, amely korántsem volt olyan rideg, mint a lakók szobái. De dr. Brooks inkább úgy nézett ki, mint egy bohém művész, vagy egy irodalmi tanszékről kiszökött túlkoros egyetemista. Puha szövetnadrágja fölött kockás ing lógott a csípőjére egy kézikötésű, kissé kinyúlt pulóver alól. A barna cipő első ránézésre is egy neves angol cég drága és már meglehetősen elnyűtt terméke volt. A szemüveg keretét és szárát pedig – Jeff szemét valósággal vonzotta a látvány – apró hangjegyek és violinkulcsok borították, akaratlanul is az értelmes, mélyre látó szemekhez vonzva a tekintetét. 

-Zavarban van? – kérdezte az orvos, ahogy Jeff próbálkozott szabadulni a látványos keret vonzásától, önkéntelenül is újra-újra visszatérve.

-Nem igazán. Még nem. – mosolyodott el ezen a próbálkozáson, hogy egy ilyen kérdéssel próbálja a másik elérni, hogy valóban zavarban legyen. Ennél azért jobban meg kell erőltesd magad! – gondolta gunyorosan. –Megkérdezhetem, milyen orvos?

-Hogyne. ... Az irodalomtörténet professzora vagyok. – szegeződött rá a másik férfi pillantása, várva a hatást, amit a meglepő kijelentés okozhatott.

-Hm, vicces – kúszott egy mosoly Jeff szája szögletébe. –Pszichológus?

-Nem. A 19. századi angol irodalom a szakterületem, úgyhogy ha bármikor akarna beszélgetni mondjuk, Henry James-ről, részemről a legnagyobb örömmel... – intett a fickó egy kényelmes karosszék felé.

-Pont Henry James? – próbálta felvenni az érdekes fonalat Jeff, mire a másik felvonta a szemöldökét.

-Zavarja, ha egy férfi a saját neméhez vonzódik?

Jeff most tényleg zavarba jött. Mi ez a kérdés? Oké, ő is olvasott róla, hogy az író sosem nősült meg és életrajz kutatói a halála után fedték fel több száz, fiatal férfiakhoz írt homoerotikus leveleit. Dr. Brooks ezzel a témával most üzenni akart neki? ... Úgy döntött, egyelőre válasz nélkül hagyja a provokatív kérdést.

-Nem egészen értem, ha nem pszichológus, nem is orvos doktor, akkor ... miért találkoztunk mi itt ezen a helyen...

-Én is ennek a helynek a lakója voltam sok-sok évvel ezelőtt, hogy úgy mondjam, sorstársak voltunk Jeff.  Egyébként végeztem kiegészítő tanulmányokat a témában, és az intézet vezetősége úgy gondolta,  első kézből származó tapasztalataim esetleg nagyobb segítséget jelenthetnek, mint valaki olyané, aki csak a tankönyvekből ismeri ezt a világot. – nézett a szemébe a férfi, keresve a dacos ellenállás felvillanó szikráját. Volt már része ilyenben, mert egyesek az orvosi diplomának szavaztak bizalmat, bízva a gyógyszerekben, hogy majd azok segítenek megválni a függőségeiktől. Holott csak felcserélték a régebbit egy újra. Zacharias Brooks  megjárta azt a poklot is, úgyhogy tisztában volt vele, hogy az egyedüli üdvözítő megoldás a betegek lelke mélyén tíz körömmel kapaszkodni akaró önuralom. Jeff Palmer olyan embernek tűnt, aki képes megküzdeni a démonaival. 

-Oké, ezt el tudom fogadni. – bólintott Jeff. A fickó határozottan érdekes beszélgetőtársnak ígérkezett, csak azt a korábbi kérdését kellene még idejekorán tisztázni – jutott eszébe a homoszexualitásra vonatkozó nyílt utalás. –És, hogy az előbbi kérdésére válaszoljak, ... nem, nem zavar, ... már amennyiben ez nem feltétele az itt tartózkodásnak – tette hozzá, visszavágva a korábbi provokációért. Dr. Brooks vette a lapot, halvány mosollyal biccentett, és kitöltött mindkettőjüknek egy nagy pohár vizet. Jeff akaratlanul is arra gondolt, ennyi vizet csak az edzőteremben volt képes meginni, több órányi önkínzás után, de nyilván a fizikai igénybevétel és a lelki között kell lennie összefüggésnek, mert határozottan jól esett most is a hűvös íztelen folyadék.

-A pszichológia azért mégis csak egy tudomány, nem? – nézett a férfira Jeff és a tekintetében nem volt gúny, csak őszinte kíváncsiság.

-De. Az. És? – billentette félre a fejét dr. Brooks. –Maga szerint sémákat lehet húzni az itt lévőkre? Biztos vagyok benne, hogy nincs két egyforma ok a mögött, hogy mindannyian a pohár fenekén keresik a válaszokat. Így aztán a megoldás sem lehet egyforma, nem igaz?

-Talán igaza van. – vonta meg a vállát Jeff. Ő a maga részéről eddig nem sokat gondolkodott ezen. Ha nagy általánosságban akart volna fogalmazni, abban biztos volt, hogy Hollywood volt az itt lévők közös oka, de talán igaza van ennek az irodalomprofesszornak és az igazi válaszok ott rejtőznek mindannyiuk életében külön-külön. Talán igazságtalan tőle is, hogy erre a városra akarja ráhúzni a vizes lepedőt, ahelyett, hogy beismerné a maga emberi gyengeségeit. A többieknek is nyilván megvan a maguké, amiért nem voltak képesek egy nagyon egyszerű szóval elhárítani a veszélyt: Nem. Gyerekként mindig azt mondták, az a nagy szíve lesz a veszte, amely képes volt mindenkinek adni egy esélyt, még ha ezzel ő maga került is hátrányba. Ideérkezve úgy tűnt, levetkőzte ezt a nagylelkűségét, beállt a törtetők közé, bár szerette volna azt hinni, hogy igazából nem gázolt át senkin. Megkapta a sikert és cserébe odaadta a lelkét. A józanabbik oldalát egészen biztosan. 

-Úgy gondoltam, eleinte kettesben beszélgetünk és ha képes a csoportos terápiára, akkor megpróbálkozhatunk azzal is. – szakította félbe a fejében zajló monológot dr. Brooks. Jeff lehunyta a szemét, ahogy az első komolyabb görcs belemart az agyába. Aha, akkor már kezdődik! – sóhajtott elgyötörten, de a másik férfi egy percnyi szünetet sem engedélyezett. Folytatta a beszédet, magára vonva újra a figyelmét. -Sokszor segít, ha tisztában vagyunk vele, hogy nem csak mi küzdünk a problémával, és hasznos lehet mások próbálkozásainak nyomon követése is. Jó példa, rossz példa ... ilyenekre gondolok ... – kezdett bele a férfi, és Jeff gondterhelten összevonta a szemöldökét.

-Csoport? ...Nem is tudom. Végül is az ember a gyengeségeiről beszél ilyenkor, nem? És egyszer majd mindannyian kikerülünk innen. Talán valaki jó pénzt lát benne, hogy az itt hallottakat megossza egy bulvárlappal. Éhes hiénaként vetnék magukat a szaftos részletekre. Higgye el, volt már részem benne, pedig a probléma tized ekkora sem volt.

-Nos, a gyógyulás első lépcsőfoka az, hogy szembe tudjunk nézni a problémával. Hogy elismerjük a létezését. Ha innen kikerülve szembesíti vele egy újság, akkor is emelt fővel állhasson és azt mondhassa, úrrá lettem rajta. Szerintem egy kibeszélés – aminek azért nem látom az esélyét – talán még a segítségére is lehet. Az emberek látnák, hogy keresi a helyes utat és mindent megtesz, hogy rajta maradjon. Még jó példával is szolgálhat másoknak.

-Magát hallgatva tényleg nem vészes, de higgye el, a bulvár mocskos világ, volt már részem benne. Őket sosem az igazság érdekli, csak amit ki lehet belőle csavarni a maguk rosszindulatú módján. Nekem pedig túl sok függ attól, hogy hogyan ítélnek meg mások. –jutott eszébe az utóbbi időben meglehetősen bizonytalan lábakon álló karrierje.

-Oké, ezen ráérünk később gondolkodni. Az első idő úgyis az ismerkedésé. Velem és a társaival. Talán idővel maga tud kijelölni egy vagy több személyt, akikkel vállalni tudná a közös beszélgetéseket. Mint tudja, elég sokat lesznek együtt, egymásra utalva a kinti munkáknál. Meg fogja ismerni őket és elég információja lesz, hogy ki előtt tudna megnyílni. Szerintem ugyanis fontos, hogy ne csak önmagában játssza le ezt a meccset, még csak ne is velem kettesben. Egy külső szemlélőnek lehetnek észrevételei, amik magát segítik a gondjai felismerésében és megoldásában. De erről még talán korai beszélnünk. Most kezdjük az elején, érdekelne, hogy milyen emlékei vannak a gyerekkoráról, a szüleiről, a környezetéről... Innen indulunk, és ki tudja, hova jutunk majd el. De érdekes kirándulás lesz, erről biztosíthatom.

Zöldzug - 3. rész

Dakota a szobája fehér falait vizsgálta aprólékosan. Fehér falak, fehér ágynemű, fehér bútorok. Sehol semmi kiegészítő, egy könyv, amely megtörné ezt az egyhangúságot, egy színes párna, egy szál virág. Imádta a virágokat, a házában mindig lennie kellett néhány friss csokornak. Itt azonban ő maga volt az egyetlen színfolt a szobában. Mintha ez a fehérség lenne hivatott jelképezni azt a tiszta papírlapot, amelyen élete új fejezetének első sorait kell megírnia. A táskáját, amiben benne volt egy doboz cigi, a mobilja, a legutóbb megkezdett regény és a notesze rengeteg címmel és telefonszámmal, a bejelentkezéskor elvették és az intézet páncélszekrényébe zárták.  Most itt ült tétován csapongó gondolatokkal, egyelőre még a saját ruhájában, bár figyelmeztették, hogy ez csak az első nap lesz így. Hogy szokja az új környezetét, a fehérneműje és a farmer-póló, ami rajta volt, lehetett az egyetlen, amit a régi életéből még megtarthatott. Ideig-óriág persze, mert holnap már az intézet egyenruháját kell viselje. Ami egyébként nem is nagyon különbözött attól, amiben éppen volt. Csak éppen fehér volt az is, mint itt minden. A tájékoztatóban fizikai munkáról írtak, kerti munkákról… elképzelni sem tudta, hogy fog kinézni ez a sok fehérség az első esős kerti nap után. Most még minden csillogott, kissé kórházi fertőtlenítő szagba burkolva ezt a zugot, ami minden volt, csak éppen zöld nem, mint ahogy a szanatórium neve sugallta. De az ablakon túl valóságos őserdő zöldje tobzódott a déli napsütésben, és ez reménnyel töltötte el a szívét, hogy az itt töltendő ideje nem lesz olyan sivár, mint a szoba, amelyben egyelőre fogolynak érezte magát. 

A távolban felfedezte a hatalmas rácsos kaput, amelyen a taxi behajtott vele, és amin semmiféle felirat nem árulkodott róla, mi van az úttól távoli épület masszív falai között. Ha valaki a kapunál leskelődött volna, csak annyit lát, valami nyilván méregdrága hely, szinte szemenként válogatott hófehér kaviccsal a kocsifeljárón. Zárkózott vendégek számára, akikből az utca embere egyet sem fedezhetett fel még távcsővel sem. Biztonsági őrök álltak a kapunál és mire az épülethez ért a kocsi, már újabb alkalmazottak várták. A taxi motorját le sem állíthatták, amikor kiszállt és a kocsi máris gördült tovább, majd néhány pillanat múlva újra döngve becsukódott mögötte a kertkapu. Akár egy börtön – húzta el a száját. Tegnap este Maddaléna még az emlékezetébe véste, miért kényszerült erre a lépésre. Beismertette vele, hogy az élete egy olyan sínen halad éppen, amely nem vezet sehová. Elfogadta, hogy a változtatásnak ez is része, de más volt beszélni róla, mint átélni. Most félt, szinte rettegett. Tudta, hogy hamarosan hiányozni fog neki az alkohol és beteg lesz ettől a hiánytól. Csak abban bízhatott, hogy itt orvosok veszik majd körül, akik átsegítik a legrosszabb időszakon.

Egy újabb taxi érkezett, a kapu rácsain át is ide látszott az élénk sárga szín. Miért nem lehet idebent is minden ilyen napsárga? Miért éppen ezt a már-már félelmetes fehérséget választották? – kérdezte önmagától, aztán lábujjhegyre állva lesett ki a bejárat elé, hogy az új vendéget szemügyre vegye. Egy fiatal férfi volt, valahonnan ismerős, de éppen csak egy pillanatra látta. Az egyedüli, ami feltűnt rajta, hogy a tarkója szinte világított, mintha ma reggel csupaszította volna le. Bárki volt a fodrászod, majd a figyelmedbe ajánlom Manolót, gondolta magában, ahogy az ablaküvegben csinos, rövid tincseire esett a pillantása. Aztán elfordult, ahogy mögötte halkan kinyílt az ajtó.

*

Jeff leroskadt az ágyára. Bárki is nevezte szobának ezt az apró helyiséget, nem látta még az ő hálószobáját. Az otthoni majd negyven négyzetméteres helyiség után ez inkább csak parányi cellának tűnt. Felállt és három lépéssel átszelte a szobát, aztán elment az ajtóig és onnan is lemérte a szoba hosszát az ablakig. Hat lépés. Az ablakon rácsok, akárcsak egy börtönben. Az ablakon túl veteményeskertek látszottak. Gondosan ápolt, kemény munkával rendben tartott kertek. A kísérője figyelmeztette, hogy a fürdőszobát a folyosó végén találja. Nem kifejezetten ilyen spártai körülményekre számított. Az ár alapján, amit az e-mailben megkapott, azt hitte, hogy a Ritz Cannesban sírva elbujdoshat majd az itteni körülmények mögött, de be kellett lássa, valami egészen másért kellett olyan mélyen nyúlnia a bankszámlájába. A berendezés a kissé kemény és keskeny ágy mellett egyetlen asztalból és székből állt. Sehol egy tv, de még csak egy árva könyv sem. Csak a nagy fehérség, amitől már szinte káprázott a szeme. A legszívesebben előkapta volna a tollát az inge zsebéből és egy-két rajzot készített volna a hófehér festésre az ágy fejénél, vagy az asztalnál, amely a fal mellett egyetlen székkel várta, hogy a szoba lakója valamit csináljon rajta. Hogy mit, azt pillanatnyilag még csak elképzelni sem tudta, mert nem volt ebben a szobában semmi. Ezzel az erővel, akár egy híd alatt is lehetett volna, ott sem lett volna nincstelenebb. Oké, nyilván a híd tövében kényelmetlenebb lenne – lesett ki az ablakon, ahol hirtelen óriási sötét felhő kúszott az eddig ragyogó napsütés útjába. 

Mi a fenét fog ő itt csinálni heteken keresztül? Megkísértette a gondolat, hogy feláll és visszamegy az irodába, ahol bejelentkezett. Megkéri őket, hogy hívjanak egy taxit, tartsák meg az előleget, és engedjék ki azon a francos kapun, amin már bejutni sem volt egyszerű. De valami halvány meggyőződése volt róla, hogy hiába menne oda, késő már a menekülésre gondolnia. Az utolsó pillanatot elpuskázta a kapu előtt, amíg arra vártak, hogy a két szárny lassan kitáruljon a taxi előtt. Az ágyon heverő dossziéra nézett. Még ez is fehér volt, alig látszott a fehér ágytakarón. Ha igaz, abban találja a kérdéseire a válaszokat. Legalábbis, ha a kérdései a házirendre vagy éppenséggel a holnapi napjának időbeosztására vonatkoznak. Visszaroskadt az ágyra, a rugók panaszosan nyögtek fel alatta, ő pedig a dosszié után nyúlt. Ha már itt van, akár el is fogadhatja a helyzetét. Más dolga odakint nagyvilágban úgysem lenne, és végül talán ez sem más, mint egy újabb tapasztalat, aminek idővel akár még hasznát is láthatja.

*

Az étkezőben halkan csörrentek az evőeszközök. Jeff meglepve forgatta a kezében a villát. Ha ez nem ezüst, akkor semmi. A víz kristálypohárban lötyögött előtte. Attól eltekintve, hogy a formatervezett modern étkészlet is hófehéren ragyogott és ettől már a hideg is kirázta, az egész környezet a spártai egyszerűsége ellenére is valami időtlen eleganciát sugárzott magából. Mint egy minimalista, modern lakás, nézte a mindössze öt asztalból álló kis étkezőt. A hatalmas épület láttán úgy gondolta, tornateremnyi étkezőben jönnek majd össze a sorstársakkal az étkezésekkor. De ez egyre inkább úgy tűnt, mint egy kiscsoportos foglalkozás. Nem is baj! – gondolta megnyugodva. Nem igazán tudta elképzelni, ahogy egy nagyobb csoport előtt vetkőzi le a lelke szennyesét. Ez a már-már intim közeg a hideg, fehér színek ellenére kezdte megnyugtatni. Egy nála alig idősebb férfi lépett be, némán feléje biccentett, majd leült a mellette lévő asztalhoz, Jeffnek háttal, hogy még a lehetőségét is elkerülje egy szemkontaktusnak, ami beszélgetésbe torkollhat. Jeff megvonta a vállát. Végül is, nem barátkozni jött ide. Pedig talán nem ártana – szállt vitába önmagával, amikor arra gondolt, talán odakint nincs is ember, akit igazán a barátjának nevezhetne. Lilian esetleg, de hát őket anyagi érdekközösség köti össze, az nem barátság. 

Két másik asztalnál már ültek, halkan beszélgettek a fehér pólóba és farmerbe öltöztetett betegek. Látszott rajtuk, hogy már összeszokott társaság, időnként diszkrét, de vidám kacagás hangjai szűrődtek át hozzá. Ezek szerint ebben a jégvilágban még jól is érezheti magát valaki... idővel... – reménykedett az első, kissé ellentmondó érzéseivel viaskodva. Az egyetlen üres asztalhoz most ült le egy fiús kinézetű lány. A haja  olyan volt, mint Jeffé az utolsó normális szerepe idején, ami a nagy gazdasági világválság idején játszódott. Jobban állt volna neki a sötét, tüsi haj, ha egy kicsit felzselézi, de nyilván ezen a helyen ilyesmivel senki nem törődött. De a fehér póló alatt határozottan nőies idomok bújtak meg, és a férfi akaratlanul is rajtuk felejtette a szemét. A lány felnézett és rajta kapta. Kihívóan felszegte az állát és karba tette a kezét, míg végül Jeff fordította el zavartan a tekintetét. Micsoda váratlan meglepetés!

Jeff azonnal megismerte a múltkori napszemüveges leányzót a kávézóból, aki akkor lebunkózta. Most nem takarta az óriási sötét keret az arcát és a haja is valahogy más volt, mint amire emlékezett. Mégis azonnal ráismert. Nem mintha olyan szép lett volna. Tulajdonképpen a saját elgyötört arca nézett vissza rá női kiadásban. Mintha ő is kipucolta volna otthon a bárszekrényt, mielőtt erre a végtelenül sivár helyre indult volna, amitől mindketten a gyógyulást várták. Kíváncsi volt, miféle démonok itatják a lányt, de biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg is fogja tudni. A kapott dossziéból világos volt, hogy itt előbb a kinti ruháiktól szabadítják meg őket, majd azoktól a leplektől is, amelyek a lelküket voltak hivatva elrejteni mások elől. 

Dakota érezte, ahogy a vérnyomása az egekbe szökik. Először csak a pimasz, jellegzetesen vetkőztető férfitekintetet érezte meg, ahogy szinte bizseregni kezdett a bőre a közeli asztalnál ülő férfi zöld szemeinek pillantásától. Ahogy állta a vizslatást, rájött, hogy ezt a férfit látta megérkezni tegnap délelőtt. És még valamire rájött, ahogy el tudott vonatkoztatni a borzasztóan megnyírt fej látványától. Ez a férfi Jeff Palmer! Kíváncsi lett volna, ki követte el a merényletet a fickó valaha oly népszerű tincsei ellen, amelyek mindig egy álmodozó művész képét festették róla, még ha a bulvárhírek világossá is tették, álmodozásról itt szó sincs. A férfi élt! Nagykanállal habzsolta az életet. Amíg a szekere futott, azért, amikor ez a rohanás lassulni látszott, akkor már nyilván megszokásból. Ha valaki ismerte az érzést, amikor képtelenség leállni, az pontosan Dakota volt. Büszkén húzta ki magát, mintha a tény, hogy egy különös hely közös helyiségében ülnek mindketten az ebédjükre várva, feledtethetné a megalázó okot, amiért itt van. Palmer nem  látszott meglepettnek, de még csak megbotránkozónak sem, csak kíváncsinak és a szembántó haja ellenére kellemetlenül szexinek. Ez volt most az utolsó, amire gondolni akart. Még Palmerrel kapcsolatban sem. Ezen a helyen a szabályzat szerint amúgy is tilos lett volna szexuális viszonyba bonyolódni beteggel vagy ápolóval egyaránt. De még ezek a gondolatok sem tudták megvédeni attól, hogy a teste ne keljen önálló életre és ne adja tanúbizonyságát, hogy bizony megkívánta a férfit, még ha legszívesebben le is takarta volna a fejét, amennyiben arra a légyottra bármi esélye lett volna. 

A csinos fiatal alkalmazott könnyedén tette le Jeff elé a tálcát, amin ízléses halomban álltak a színes párolt zöldségek, mellette egy nagy pohár víz. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy a steakre mennyit kell várnia, de tisztában volt vele, hogy az örökkévalóságig, hiszen a tájékoztatóban ez is benne volt. Nem kényszerítették teljesen vega étrendre, de itt aztán nem fog húst hússal enni, mint ahogy világ életében. Ha holnap érkezett volna, akkor lenne hús is a menüben, csirke, amit igazából sosem kedvelt különösebben. Ha meg is ette, akkor annak ropogós bőrű, csípős, pikáns szafttól csöpögősnek kellett lennie. Ha arra a száraz, íztelen mellhúsra gondolt, amit volt alkalma egy diétája során megkóstolni, inkább le is mondott a belőle nyerhető energiáról. És a kimerítő kerti munka után sem fog jólesően lecsorgatni a torkán egy liter hűvös tejet. Nem lesz kávé, csak gyógyteák, nélkülözve mindenféle ízesítést. Még nem igazán értette, miért van erre szükség. Az alkoholról való teljes lemondás éppen eléggé meg fogja viselni, ezzel tisztában volt. Egyszer már megpróbálkozott az önerejéből ellenállni a kísértésnek, de a megszokott mennyiség hiánya egész egyszerűen fájdalmat okozott neki. 

Elmerengve teste és ízlelőbimbói sanyargatásán, oda sem figyelve lapátolni kezdte a kissé ropogósra párolt zöldségeket. Közben egy félig átsült steaket képzelt a tányérjára, ízes barnaszószt és egy szelet puha fehér kenyeret, amivel a szaftot törölgette volna ki a tányérból. Mire a képzeletbeli ebéd végére ért, a zöldségek is eltűntek a tányérjáról. Már csak egy jó sört kell vizionáljon, emelte fel a vizes poharat, aztán hirtelen ötlettel az őt figyelő lány felé emelte a poharat és egyetlen lendülettel kiitta a tartalmát.

Dakota kedvetlenül turkálta a zöldségeket. Isten az égben, mennyi ilyet evett már az eltelt években. Annyira görcsösen meg akarta őrizni az alakját, hogy legalább abba ne köthessenek bele a rendezők, akiktől munkát remélt. A szíve mélyén az egészet kiborította volna a szemetesbe és sült krumplit kért volna, ketchupot, egy jó hamburgert. A gyorséttermi kajának már a gondolatára is elment a kedve az előtte tornyosuló színkavalkádtól. Halvány elismeréssel adózott a szakácsnak, aki képes volt úgy elkészíteni, hogy ne színehagyott, szétfőtt kupacként heverjen itt előtte... tulajdonképpen egészen gusztusos... Palmerre nézett, aki éhesen falta az adagját. Hm, pedig azt gondolta volna róla, ragadozó, húsevő... na ennyit az emberismeretéről – merítette bele a villát a zöldségekbe és kedvetlenül, de kemény elhatározással nyelni kezdte az amúgy ízletes falatokat.

Zöldzug - 2. rész

Dakota  reszkető kézzel forgatta ujjai között a menedzsere által összekészített dossziét. Maddy úgy hagyta itt neki az asztalon, mint egy utolsó esélyt, hogy valaha rendbe tudja tenni az életét. Nem mintha kérte volna, nem mintha szüksége lenne rá. Egy elvonó kúra? Neki? Minek? Hiszen soha nem fülelték le ittas vezetésért, nem csinált botrányt nyilvános helyen. Az a néhány kétértelmű fotó? Kiről nem csinálnak szar fotót? Egy mozdulatsor kimerevített képe nyilván nem a legelőnyösebb oldalát mutatja. Oké,néha iszik egy kicsit. Jó, nem kicsit, sokat. De ez még soha nem befolyásolta a feladatai elvégzésében, és soha nem küldött el senkit melegebb éghajlatra, még ha az meg is érdemelte volna. Legalábbis nem emlékezett rá, de mivel az újságok sem írtak róla, nyilván mindig ura tudott maradni az indulatainak. Hogy remeg a keze? Naná, hogy remeg, hiszen olyan váratlanul érte Maddalena kritikája és barátinak szánt segítsége. Az asszony több volt, mint egyszerűen a menedzsere; anyja helyett anyja volt, amióta magára maradt. Vele és a férjével töltötte általában a Hálaadási ünnepeket, a Szentestét, úgyhogy ha Maddalena szíve minden aggodalmával javasol neki valamit, akkor talán érdemes lenne meghallgatnia. Csak ez ne jelentené egyben azt is, hogy újabb kudarcot vallott. Kinek ne remegne a keze, akinek a biztosnak hitt világa készül összeomlani. Semmi máshoz nem értett, csak a filmekhez, és valaha nagyon jó volt benne. Legalább ebben hinnie kellett, mert ha ő nem hitte, ki más hitte volna.

*

Jeff megnyitotta az e-mailt, amelyben választ kapott arra a talán kicsit elkapkodott menekülési útvonalra, amit tegnap délután a vaskos közlekedési bírságtól elkeseredve keresgélt ki a netről. Hallott már a Zöldzug-ról, de mindig csak suttogva, mintha a mesélő attól tartana, rossz fényt vetne rá, hogy egyáltalán ismeri a helyet. Pedig ez a hely olyan volt, mint a mesebeli királyfi. Mindenki hallott már róla, de senki nem látott fotókat sem a helyről, sem a „vendégeiről”. Zöldzug egy a világ kíváncsi szemei elől eldugott szanatórium volt, ahol – ha a híreknek hinni lehet – kimagasló eredményeket értek el különböző függőségekben szenvedő pácienseikkel. A fotós hiénák, akikbe úton-útfélen belebotlott, megdöbbentő módon nem tudták még becserkészni ezt a helyet, és ez már önmagában is szimpatikussá tette előtte. Néhány hét nyugalom, amikor lesz ideje az őt régen gyötrő kérdésekre megtalálni a válaszokat. Mindezt úgy, hogy a kísértésnek a legparányibb esélye sem lesz a közelébe kerülni. És talán… ha szerencséje lesz, a távollétében hiányozni kezd azoknak, akik most oly könnyedén félretolták, ha munkáról volt szó. Az élete amúgy is mélyponton volt mind szakmailag, mind a magánéletét tekintve, úgyhogy hirtelen ötlettel kitöltötte a jelentkezési lapot és kicsit remegő ujjal, de eltökélten megnyomta a Küldés gombot. Egy automatikus választ kapott, hogy huszonnégy órán belül választ fog kapni, amelyben a tudnivalókat is közlik majd vele. 

És most itt volt előtte a válasz. Első olvasatra talán kicsit sokkoló volt. Semmit nem kellett magával vigyen, sőt… figyelmeztették, hogy amennyiben belekezd a terápiába, hetekre, talán hónapokra is le kell mondjon mindarról, ami a mindennapi élete szerves része volt korábban. Nem lesz internet, nem lesz mobiltelefon, nem lesznek látogatók, csak rengeteg folyadék, fizikai munka és a természet minden mennyiségben. Úgy készüljön, az élete mostantól olyan lesz, mint egy hajótörötté, azzal a különbséggel, hogy amennyiben az a terápiát segíti, akár társai is lehetnek, nem lesz tökéletes magányra kárhoztatva. Érdekesen hangzott. Mi több, vonzóan. Mostanában úgyis túl sok inger érte, túl sok zaj, műfény és műfelhajtás… ha hiányzott valami az életéből, az a természet volt a maga őserejével. Két napja volt a beköltözésig, így aztán számba vette a feladatait… ír Liliannak egy levelet, hogy legalább ő tudja, hová tűnt, nehogy a rendőrséggel kerestesse, átutalja a terápia várható költségeinek első részletét és talán életében utoljára seggrészegre issza magát… csak, hogy tudja, miről akar önszántából lemondani.

*

Dakota rezzenéstelen arccal nézte, ahogy a fodrásza könnyekkel viaskodva nyisszantja le összefont hajzuhatagát. A fiatal férfi nagyokat nyelve igazított utána az egyszerű frizurának, miközben a segédje selyempapírba csomagolta a vastag sötét fonatot és egy olyan dobozba tette, mint amilyenben legutóbb Mike Harris küldött rózsákat. Fekete rózsákat. Ma sem tudta, hogy a férfi ezzel üzenni akart vagy egyszerűen csak ilyen kificamodott ízlése volt, de a rózsákat be sem hozta a házba… dobozostul a kukába vágta, és amikor másnap megcsörrent a telefonja és Mike vigyorgó képe villogott rajta, nemes egyszerűséggel kinyomta, aztán a férfi számát is törölte a könyvtárból. Ezzel az egyszerű mozdulattal jelképesen is törölte az életéből. Soha többé nem kell miatta innia! Már ezért is megérte. Képes volt a legjobb barátnőmet itt a saját házamban felnyomni a falra a fene nagy mohóságában, hogy mielőbb a kurta koktélruha alá kerülhessen – dohogott magában. Mégis mit remélt? Hogy majd elnézően mosolygok és jó szórakozást kívánok hozzá? – forgatta a szemét az emlékre. Natalieval azóta sem beszélt, valószínűleg soha az életben nem is fog, mert ismerte már annyira, hogy még a barátnője van megsértődve, amiért bárcás kurvának titulálta, és kizavarta mindkettőjüket a házából a vendégsereg szeme láttára. Persze a többség túl sokat ivott ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye a jelenetet, a többi meg úgy gondolta, túl sokat ivott, azért rendezett jelenetet, neki pedig egyszerűen hányhatnékja volt a barátainak nevezett hordától.

Megrázta a fejét és elmosolyodott – no, nem az emléktől, hanem - a könnyed érzéstől, amit a súlyos hajfonat hiánya okozott. Igazán kellemes volt. Ha csak fele ennyire lesz kellemes az intézeti élet, már jól fogja érezni magát. Csend lesz, nyugalom, halk szavú emberek, semmi harsányság, semmi kéjes tapogatózás mindenféle izzadt és erőszakos fráterek részéről, akik előleleget kérnek, aztán eszükbe sincs cserébe szerepet adni. Jó lesz! – döntötte el magában és két puszival meg egy őszintén hálás öleléssel búcsúzott Manolótól.

*

Jeff a fejét fogva öklendezett a mosdó fölött. Hülye ötlet volt kiüríteni a hűtőszekrényt. Ha csak azt akarta, hogy majd hazatérve ne legyen pia a házban, elég lett volna fogni egy zsákot és összeszedni a lakás különböző pontján ácsorgó megkezdett üvegeket. De legalább senki nem foghatja rá, hogy csak megjátszásból vonult be a szanatóriumba. A tükörben szemközt pislogó férfi kifejezetten betegnek nézett ki. Betegebbnek, mint amin Benjamin híres koktélja most segíteni tudott volna. Meztelen volt és kiegyenesedve végignézett a testén. Már meglátszott, hogy az utóbbi hónapokban nem evett normálisan és elhanyagolta az edzéseket is. Fogyott, mégis a nehezen kiharcolt izmok elpuhultak, mintha nem is lettek volna. A jobb vállán észrevett két újkeletű anyajegyet, amelyeket nyilván a forró déli nap varrt kényes fehér angol bőrére, amikor még szörfözni járt. Egy ideje már ahhoz sem volt kedve. A szekrényből kivett két szem fájdalomcsillapítót és a tenyerébe csurgatott hideg vízzel lenyelte, remélve, hogy már nincs annyi alkohol a szervezetében, hogy ez a lépés most a drogozáshoz vezető első lépcsőfok legyen. A zubogó víz alá tartotta a fejét, de azonnal meg is bánta. Már a tény, hogy lógatta a fejét, fájdalmas abroncsként szorította a koponyáját, a hideg víz pedig középkori kínzóeszköznek tűnt a szemében. Kiegyenesedett és megborzongva figyelte, ahogy a bőre libabőrössé válik, a mellbimbói megmerevednek, és önkéntelenül is behúzta a hasát. Ha még egyáltalán képes erre, akkor talán nincs még nagy baj – gondolta ki-be lélegezve és figyelve a mellkasa süllyedését, kiemelkedését. 

A haja vizesen kunkorodott a nyakában, jéghideg erecskék kúsztak alá a csípője irányába és lassan, újra fázósan megborzongatva araszoltak lefelé a gerince mentén.  A drága iparművész szőnyeg színe foltokban elsötétedett a vízcsöppektől. Kicsit megnőtt az utóbbi időben – fogott egy hajtincset két ujja közé, hunyorogva méregetve a tükörben, de nem volt szerep, ami miatt le kellett volna vágassa, a nők meg szívesen elturkáltak benne, úgyhogy hagyta, hadd nőjön kedvére. Hirtelen ötlettel az elsősegély szekrényből kivette az ollót és levágta a tincset, amit szorongatott. Aztán a másik oldalon is… majd hátul egyet, kettőt és sorban, ahogy nagyjából érezte a tincseket. Egy helyen felfedezett egy kunkorit, nyissz, egy mozdulat és máris eltűnt. Ahogy a víz kicsorgott a hajából, egyre több kunkori bukkant elő és ő sorban halálra ítélte mindet. 

Egy idő után a homlokát ráncolva nézte a mosdóban összegyűlt, a víztől a ténylegesnél sötétebb hajat. Mintha nem is a sajátja lett volna. Felemelte a tekintetét és elfintorodott a fodrászati remeken, amit alkotott. Uramisten, mint akit a fűben heverve elkapott a fűnyíró! Elővette a borotváját. Nem a márkás, öt éles pengés darabot, hanem azt a régit, amit egyszer merő vagányságból vett. Pontosan olyan volt, mint amilyet még a nagyapja fent bőrövön. Csontból faragott nyele és csillogó pengéje volt. Egy vérbő krimiben tökéletes fegyver lenne csinos, sikítozó szőke színésznők nyakának elmetélésére. Talán úgy kellett volna jelentkeznie szerepre, hogy megemlíti, a kellékesnek már nem lenne dolga vele – gondolta fanyarul. Soha nem merte használni, félt, hogy összekaszabolja vele a csinos pofázmányát, amiért egykor olyan sokat fizettek az újságok. De most már nem fizetett érte senki, úgyhogy megkockáztatta ezt a macsósnak gondolt műveletet. 

Megszólalt a telefonja és letette a pengét a mosdó szélére. A nyakából már kitakarította a szőrszálakat,  a tarkóját hűvösen legyintette meg a huzat, ahogy visszabotorkált a hálószobába és nadrágja zsebéből előkotorta a kitartóan zajongó szerkentyűt.  A taxis volt. Indulnia kellett. Mintha kilépett volna a testéből, idegenül figyelte a keze mozgását, ahogy egy tiszta alsót és pólót ránt elő a fiókból. Belebújt a farmerébe és pillanatnyi tétovázás után zokni nélkül bújt bele a futócipőjébe. Azt mondták, ne vigyen magával semmit. Oké, akkor ez is itt marad – dobta a telefont a vetetlen ágy közepére, aztán kilépett az ajtón és behúzta maga mögött, megfeledkezve a fürdőszobában elkezdett műveletről. …A sofőr meghökkenten nézett rá, aztán némán bólintott, ahogy a napszemüveg takarásából előre mormogta az uticélt.