Perlekedők 83. fejezet (2 részben)

Kedves olvasóim!
Tudom, most mindannyian a családdal vagytok, dolgotok, mint a tenger. De talán jól fog esni néhány perc önfeledt olvasgatás. Nem ígérem, hogy mindennap frissítem az oldalt, mert nálunk is ugyanúgy zajlanak majd az ünnepek, de igyekszem... komolyan igyekszem..., ez lenne az én karácsonyi ajándékom Nektek! Boldog ünneplést szeretteitek körében!

83.

A korai ágyba bújás jelen esetben azt jelentette, hogy a csillagokkal borított égbolt alatt,  a tóparti kempingben magukra csukták a lakóautó ajtaját és leheveredtek a szokatlanul keskeny kis franciaággyá alakított fekvőalkalmatosságra. Szerencsére itt a hegyek között az éjszaka kellemesen hűvös volt, így nem kellett elindítani a légkondit és jól esett a vékony takaró is, ami alatt összebújtak.

Velence…, a végén még tényleg olyan lesz ez az utazás, mint egy előrehozott nászút – mosolyodott el a sötétben Anna és a férfi meleg kezébe kapaszkodva lehunyt szemekkel várta, hogy az álom magával ragadja. De egyelőre csak színes képek villogtak a szeme előtt egy régi utazásról, amikor még az apjával és a testvérével járták az ódon városka macskaköveit, és a vízitaxiból nézte riadtan a kis csatornák hídjai alatt megbújó patkányokat. Talán nyolc éves lehetett, amikor itt jártak, de már akkor is megfogta a vízen élő város semmi máshoz nem hasonlítható hangulata. Amszterdamban is jártak később, de Észak Velencéje másképpen volt hatással rá. Még sehol máshol a világon nem tudta így maga elé képzelni a középkor hangulatát, mint ebben az örökké halszagú színes városban. Az ég kékje, a tetők vöröse, a lagúna zöldje, a márvány fehérsége, Vivaldi muzsikája, a harangok zúgása, a gondolák evezőinek csobbanása, a pizza mindenhonnan előtörő illata, a cappuccino forrósága, a málló kövek közt megbújó élet, a kopott köveken megtett kilométerek fáradtsága az ellustult izmokban, megannyi színe, illata, hangja, érzése a városnak, már gyerekként is magukkal ragadták az életre kelő mesék birodalmába. És most mindezt a csodát Simonnal az oldalán fedezheti fel újra. Az izgatottságtól alig tudott elaludni, de végül a férfi szívének egyenletes dobbanása álomba ringatta őt is.

*

Simon az autópályáról lekanyarodva a jesolói félsziget felé vette az irányt, és Anna kicsit csalódottan figyelte a mellettük elsuhanó lagúnán halászó kis csónakokat. Az osztrák kemping óta tartó szakadatlan rohanás után most kellemes volt ez a viszonylag nyugodt tempó, ami mellett alkalma volt végre a tájat, egy-egy szép épületet, vagy csak a végtelennek tűnő kukorica és paradicsom-ültetvényeket megcsodálni.  Hát igen, lakóautóval Velencébe nem lehet bemenni, hova is gondolt. A forgalomban lustán araszolva lassan elérték a félsziget csúcsát, amikor a férfi bekanyarodott egy parkolóba. Ékes angolsággal próbálta megtudakolni az őrtől, hogy a kocsit éjszakára is itt hagyhatják-e, amit a szerencsétlen láthatóan nem értett, így aztán Anna nem egészen értve a gondolatot, tolmácsolni kezdett. Simon magyarázón ránézett…

-Arra gondoltam, hogy magunkkal visszük a legszükségesebbeket és két éjszakát odabent töltünk a városban, addig a kocsit itt hagyhatnánk, ha ez a dinnye végre megértené, hogy mit akarok.

Anna lelkesen fordított a kis olasznak, aki végre megértette a gondjukat és széles mosollyal biztosította őket, hogy a legjobb helyen lesz az autó, menjenek nyugodtan, és ezek után egy szemtelenül magas összeget mondott a parkolási díjra. A férfi a fejét csóválta az élelmes fickó hallatán, aztán leszurkolta neki az összeget, mire a másik a parkoló végében álló kis kalyiba melletti fedett parkolóhelyre mutatott.

-Ott mindig szem előtt lesz, mert éjszaka is van itt őr; és a nap sem süti egész nap – magyarázta szolgálatkészen.

Hamarosan már a Piazza San Marco felé tartó Eraclea hajón ültek rengeteg turista társaságában, akiket szerencsére jobban lekötött a közeledő, párában rejtőzködő város képe, mint az, hogy ki az útitársuk. A téren aztán elvegyültek a sokaságban, mint két átlagos hátizsákos turista, Simon nyakában egy fényképezőgéppel.

-Voltál már itt? – nézett rá Anna, miközben emlékei közül sorra törtek fel a személyes benyomások a filmekben és híradásokban azóta is sokszor látott látnivalók kapcsán.

-Még rövidnadrágos srác koromban – vont vállat Simon.

-Az nem is lehetett olyan régen – nevette el magát Anna, ahogy a férfira nézett, aki most is könnyű rövidnadrágban ácsorgott mellette.

-Oké, akkor úgy mondom, akkoriban még valahol egy méter alatt voltam – grimaszolt Simon, ahogy tanácstalanul körülnézett, hogy egyáltalán merre induljanak el. –Nem is nagyon emlékszem másra, mint a szűk sikátorokra, a mindent mindenhol körbeölelő víz halk locsogására és arra, hogy a nővéreim állandóan azzal ijesztgettek, hogy belöknek valamelyik csatornába.

-Szegény kicsi Simon! Én ígérem, hogy nem löklek bele, más terveim vannak veled …– vigyorgott Anna, aztán az Óratorony alatti átjáró felé húzta a férfit. -Én sem emlékszem sokkal többre, mert szerintem, ami emlékem van, azt inkább azóta szedtem fel, de keressünk először egy kis hotelt, pakoljunk le, aztán ráérünk tátani a szánkat! – adta ki az utasítást és Simon egyetértően követte. Már majdnem elérték a Rialto-t, amikor Simon az egyik kis hotel bejárata felé húzta a lányt.

-Szerintem próbáljuk meg itt, ez a város közepén lehet nagyjából, bárhová induljunk, viszonylag hamar visszaérünk. Vagy valami elegánsabb helyre szeretnél menni? – nézett az egyszerű homlokzatra.

-Nem, ez tökéletes! – nézte Anna a Hotel Al Vagon bejáratát. –Bár, talán egy kicsit hangos lesz, hiszen itt járkál alatta minden turista, aki a Rialto felé igyekszik.

-Velencében úgysem megy korán aludni az ember, éjszaka pedig szerintem itt is csak a macskák járnak. És ha szerencsénk van, talán lehet a mögötte levő csatornára néző szobát kérni – nyitott be a férfi és hangos Bon Giorno!-val köszönt, hogy hangjára hátha előkerül valahonnan a recepciós. Az olasz férfi a hátuk mögül bukkant elő, a szomszédos kávézóban udvarolt a pultoslánynak, amikor meglátta, hogy vendégei érkeztek. Pillanatokon belül levette, hogy a szerény külső jól fizető turistákat rejt és a legszebb szobát ajánlotta fel, személyesen cipelve fel Anna hátizsákját. A szoba az épület szerény külsejét meghazudtoló módon pazar volt, a hatalmas mennyezetes ágy ugyan a nagy részét elfoglalta, de a kis csatornára nyíló ablakokon át kellemes, tengerillatú lágy szellő járta át a helyiséget.

-Tökéletes! – mosolygott Simon a férfira, aki némi férfias egyetértéssel vigyorgott vissza és előzékenyen nyitotta ki Anna előtt a szobához tartozó fürdőszoba ajtaját.

-Grazie! – mosolygott rá a lány és az olasz fickó már meg is feledkezett Juliettáról, érdeklődve futtatta végig kíváncsi tekintetét a barna lány karcsú lábszárán. A következő pillanatban azonban egy férfitest állta el a látványt és Simon szemrehányóan villanó szürke tekintete intette visszafogottabb érdeklődésre. Egy lemondó sóhajjal búcsút intett a fiatal párnak és visszaballagott a kávézóba, ahol nagyobb eséllyel pályázhatott a csinos kiszolgáló kegyeire.

-Gyere ide! – tárta ki a karjait a férfi, ahogy a recepciós mögött becsukódott az ajtó, és Annának nem kellett kétszer mondani, boldogan simult Simon mellére. –Fárasztó volt ez a kutyagolás a melegben, szerintem zuhanyozzunk le, aztán pihenhetünk is egy kicsit, mielőtt nekiindulunk a városnak … - javasolta, és Anna lelkesen bólogatva követte a fürdőszobába.

*

A Santa Maria della Salute barokk épületének lépcsőjén ülve Anna éppen azt magyarázta Simonnak, hogy milyen ironikus, hogy pont itt ültek le először pihenni. Ezt a templomot ugyanis a Szűzanyának szentelték hálából a „közbenjárásért”, amiért az 1630-ban pusztító pestisjárványnak vége szakadt. A pestis terjedését sokan a női vámpírok számlájára írták. Ez a hiedelem egyébként feltehetően abból eredt, hogy a pestisben elhunytak szájából a halál beállta után vér szivárgott. A középkorban azt feltételezték, hogy a vámpírok, ha a pestis áldozatai mellé temetik őket, szomszédjaik holttestéből táplálkoznak, s teszik ezt mindaddig, míg elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy kikeljenek a sírból és elkezdjék az élők vérét szívni.  Simon fintorogva kócolta össze a lányt, de végül is a mese érdekes volt, és úgy döntött, ha a kisasszony vámpírokra vágyik, este majd fogást talál azon a gyönyörű karcsú nyakon, amelyen most is ott lüktetett izgatottan, vágyakozóan egy ér.

-Vigyázz, hogy mit kívánsz, mert még valóra válik! – suttogta halkan, aztán előlegként egy könnyű csókot nyomott a szája alatt doboló érre. Anna elhessentette, mint egy kellemetlenkedő szúnyogott, mire a férfi felmorrant, aztán egy sóhajjal hátradőlt, hogy hallgassa a lányt, ahogy a velenceiekről olvas fel egy idézetet az útikönyvből: „A velenceiek megértéséhez a ritmus a kulcs: a lagúna ritmusa, a víz, az árapály, a hullámok ritmusa; Velencében a ritmus olyan, mint a lélegzetvétel. A velenceiek korántsem a kerék ritmusát követik. Ez más helyekre jellemző, azokra, ahol motorizált járművekkel közlekednek. Az ő életük az Adria ritmusához igazodik.„

-Érdekes, hogy már gyerekként is úgy éreztem, ez a város csupa ritmus, csupa dallam, a hullámok csobogása, a gondolierek kiáltásai, az örökké nyüzsgő utcák és terek sokaságának zsongása, mintha zenélne a város – sóhajtott Anna, mire Simon lehunyt szemmel élvezve a napsütést és a lány hangját, hozzátette:

-Az olaszok mindig is muzikális nép voltak. Nem csoda, ha még a környezetük is maga az életre kelt zene.

-Hallgasd csak, mit írnak itt a városról! – folytatta Anna az útikönyv citálását: „Kábultan sétált végig a San Marco negyeden. Annyi gyönyörűséget látott maga körül, hogy lassan hinni kezdett Isten létezésében, mindenesetre Velencében hitt. A Castello negyedben levő kellemes szállodájából elindult Velence utcácskáin – teljesen elvesztette az időérzékét, és csak bolyongott céltalanul, de ezt cseppet sem bánta. Minden gyönyörű volt itt, még az egész városban jelenlévő elmúlás is. Omladozó házak álltak fényűző paloták között; talapzatukon, ahol a lagúna vize elevenen felfalta őket, szemmel láthatóak voltak a pusztulás jelei. A foltos kövek úgy süllyedtek a vízbe, mint a marsalaszószba mártott biscotti, ám ettől csak még szebbek voltak.” /M.Fiorato: A muránói üvegfújó/

-Ez milyen útikönyv? – könyökölt fel a férfi. –Ez nem úgy hangzott, mint egy száraz útleírás, hanem sokkal inkább, mint egy személyes vallomás.

-Még odahaza kaptam egy barátomtól. Nem is a szó szoros értelmében vett útikönyv, sokkal inkább egy irodalmi kalauz. Tele van versekkel, prózai idézetekkel, amiknek mind Velence a témája. Az ember nem is hinné hányan, milyen átéléssel fejezték már ki elragadtatásukat ezzel a várossal kapcsolatban. Velencei olló a címe, és ha nem megyek vele az agyadra, akkor majd még idézgetek belőle, mert néha többet mond, mint egy száraz adat az útikönyvből.

-Egyáltalán nem mész az agyamra vele. Van benne valami mélységesen megnyugtató, ahogy itt üldögélünk a tömeg közepén, senkitől nem zargatva és átadhatjuk magunkat a minket körbevevő csodának.

Anna a férfi vállára hajtott fejjel a lagúnán előttük elcsorgó vaporettókat nézte…. –Ha csak két éjszakát tölthetünk itt, akkor ideje, hogy továbbinduljunk, mert a végén semmit nem fogunk látni ebből a városból! – egyenesedett ki egy kis idő múlva, de Simon visszahúzta maga mellé.

-Ha csak téged látlak belőle, ahogy ragyog a szemed, akkor már mindent láttam, amit ez a város meg akar mutatni – suttogta a lány szemébe nézve, aztán az orrára adott puszi után felpattant és felhúzta Annát is. –Na gyere, éppen kikötött egy traghetto, azzal visszamehetünk a szemközti oldalra!

*

-Izgalmas város ez a Velence! – vigyorgott Anna, amikor a Piazza San Marco-n kiszálltak az imbolygó járműből.

-Hát igen, én is aggódtam, amikor a hajók keltette hullámok megdobáltak minket. Még jó, hogy ülhettünk, mert ha tele van ez a ladik és állni kellett volna, szerintem már úsznánk mindannyian – fintorgott Simon. –Még jó, hogy nem lettem tengeri beteg.

-Nem egészen erre gondoltam – vigyorgott szemtelenül szikrázó szemekkel a lány, mire a férfi kissé értetlenül ránézett: -Hát, akkor miféle izgalomra?

-Te komolyan nem láttad, micsoda jó segge volt a pasinak, aki az első evezőnél állt? És a karjai, ahogy megfeszültek rajtuk az izmok minden mozdulatra… – nézett rá a lány, aztán behúzott nyakkal elinalt előle, ahogy a haragosan felszikrázó szemeket meglátta. Simon a fejét csóválva ballagott utána a Campanile bejárata felé. Szóval jó seggű olasz pasi? Na, megállj csak te céda nőszemély, kíváncsi vagyok, mit fogsz szólni, ha én meg néhány kerek női popsira teszek majd megjegyzést? – forgatta agyában a közelgő bosszú gondolatát.

Már alkonyodott, amikor beültek egy gondolába, aztán összeölelkezve rábízták magukat a lágyan imbolygó fekete hajóra és a biztos kezű kormányosra, aki a hátuk mögött állva magabiztosan irányította a valószínűtlenül hosszú járművet. A gondoliere az első pillanatban észrevette, hogy nincs nyelvi akadály közte és göndör hajú szépséges utasa között, az őt kísérő férfi viszont nem sokat ért a hadarásából, ezért  aztán szemtelenül, de mégis olyan bájjal, ami miatt képtelenség volt haragudni rá, rámenős olasz temperamentummal udvarolni kezdett. Simon bosszankodva hallgatta a folyamatos dallamos darálást a feje felől, pedig akkor még nem is sejtette, hogy a fiatal férfi nem a várost mutatja be nekik, hanem a menyasszonyának csapja a szelet. Egy idő után elunta az értetlen hallgató státuszát és Annához fordult, akinek az arca bíborszínű rózsaként nyugodott a vállán.

-Fordítanál nekem egy kicsit? … és Anna megtette…

-Ne már! Ez a pasi itt titkon szerelmet vall neked? – húzta fel a szemöldökét Simon, mire Anna elnevette magát. -Jézusom! – hunyta le a szemeit elgyötörten a férfi.

-Mi a baj? – kérdezte értetlenül Anna, mire Simon ránézett és magához húzta.

-Melletted annyira hülyének érzem magam. Legszívesebben belefojtanám magam a lagúna sötét vízébe – hajolt hirtelen a víz fölé, mire Anna nevetve kapaszkodott bele és húzta vissza magához. Egy lágy csókolt lehelt a férfi ajkára, aztán a fejét a két keze közé fogta, és halkan suttogni kezdett:

- Nem kell komolyan venni az udvarlásukat, ez az olasz életérzés része. El tudsz te varázsolni engem éppen elég sok dologgal, nem is lenne jó, ha tökéletes lennél. Én sem vagyok az, így aztán nincs is kisebbségi érzésem melletted. Hát nem nagyszerű?

Amikor a Rialto közelében kiszálltak és búcsút intettek Paolónak, az a fejét csóválva nézett utánuk, nem értve, mit eszik ez a szépség azon a sápadt angolon. Ők pedig szorosan összeölelkezve beültek egy kis trattoriába és megvacsoráztak. A kis szállodába visszaérve a zuhany és az egész napos sétát megkoronázó szerelmeskedés után bágyadtan hevertek a selyem lepedőn, amely ebben a kis három csillagos szállodában valóságos fényűzésnek tűnt a baldachinos ágy ellenére is.

-Egy napot még mindenképpen maradhatunk… - suttogta a férfi, -aztán legfeljebb az út során megpróbáljuk felfedezni a magunk kis paradicsomait, mert bármennyire is csodás ez a város, szerintem a szabadságot nem a hely, hanem a társ adja meg, akivel végigjárjuk az utat – mormolta, s ezzel lekapcsolta a kislámpát az ágy mellett, magához húzta Annát, aki boldogan bújt meg az ölelésében és néhány pillanattal később az ablakon át beszűrődő halk csobogásban már mindketten aludtak.

83. fejezet 2. rész

Anna a fogkeféjét visszaejtette a nesszeszerbe és remegő ujjai között a fogamzásgátló tabletta dobozát forgatta. Napok óta az a beszélgetés járt a fejében… „Rajtad múlik.” – mondta neki Simon, aki úgy tűnt, tényleg elszánta magát a felnőtt létre, és készen állt akár a baby-projektre is. Tegnap is bohóckodva vigyorgott össze egy göndörhajú olasz kisfiúcskával, aki a babakocsijából villantotta rá néhány fogacskáját, és egészen biztosan leállt volna vele játszani, ha a gyerek anyja nem fordul feléjük érdeklődve. Ért a gyerekek nyelvén, ez látszik, talán azért, mert még benne is ott lapul a játékos kölyök. Ugyanakkor egészen biztosan felnőtté vált az elmúlt évek során, hiszen egy kölyök biztosan elveszett volna a cunami erejével rátörő sikerben. De ő nem, hiába hever a fél világ a lábai előtt, olyan józanul látja még mindig önmagát és a körülötte zajló felhajtást, ami miatt Anna is biztos lehetett benne, hogy nyugodtan rábízhatja magát és a jövőjét. Végül egy álmodozó mosollyal visszaejtette a csomagba és behúzta a cipzárt. Három nap telt el azóta, hogy a beszélgetésüket követően úgy döntött, nincs többé szüksége rá. Talán jó lett volna más módon védekezni még egy ideig, de Simonnak igaza lehet, a nők úgysem szoktak azonnal teherbe esni. Kizárólag olyan esetekben, amikor ez volt a legrosszabb forgatókönyv. De ők nem a véletlennel dacolnak, hanem várakozóan állnak a nagy esemény elé. Egy pillanatra  végigsimított a hasán, kicsit előre tolta a csípőjét, majd rámosolygott a melle alatt „dudorodó” pocakra, aztán egy kis grimasszal megfordult, hogy visszamenjen a szobába felöltözni. Az ajtóban Simon nézte őt mosolygó szemekkel:

-Szerinted máris megvalósítottuk a projekt ránk eső részét?

-Nem hiszem, csak álmodoztam, milyen lesz majd, ha … Tulajdonképpen az jutott eszembe, ha majd nagy hassal tolatok körülötted, lehet, hogy nem is fogok neked tetszeni - biggyesztette le a lány a száját. -Ott lesz a sok ceruza vékony színésznő körülötted, akiket átérhetsz a karjaiddal, és nem is kívánod majd azt a bálnát, aki addigra én leszek.

-Te bolond liba! – fortyant fel a férfi. Ennyire sekélyesnek tartasz? A legszebb nő leszel a világon, éppen azért, mert az én gyerekemtől leszel bálna. Különben is a bálnák védett állatok.

-Helyes, jól szóltál! – vonult el mellette a lány királynői tartással. –Különben is, vannak gyilkos bálnák is, csak tudd! – fenyegette meg játékosan a férfit az ujjával, mire Simon utána kapott és magához húzta a meztelen testét.

-Soha, egyetlen pillanatra se gondolj ilyen butaságot, hogy a terhességtől megváltozott testtel kevésbé tetszenél. Azt ugyan még nem tudom, mit fogok csinálni, ha majd azt akarod, hogy legyek ott veled a szülőszobában, mert attól félek, gyenge gyerek vagyok én ahhoz a megpróbáltatáshoz, de hogy imádni fogom minden kilódat, amit a gyerekünk miatt szedsz magadra, abban biztos lehetsz. De egyelőre még ne a baba miatt menjünk reggelizni, hanem miattam. Az ugyanis nem megy, hogy a végsőkig kizsigerelsz, enni meg nem adsz, asszony!

A szomszéd kávézóban elfogyasztott bőséges reggeli után útnak indultak. Már csak egy napjuk volt, hogy valamit megérezzenek a múltból, ami a város minden szegletét átjárta. Az első pihenőt az Arsenale előtti kis kávézónál ejtették meg. A hatalmas napernyők alatt üldögélve a bejárat előtt díszelgő megszámlálhatatlan oroszlán némelyikén élcelődtek. Velencében amúgy is az egy négyzetméterre jutó angyalok számánál csak az oroszlánok száma nagyobb. Vannak itt szárnyasak, közönségesek, nagyok és kicsik, ágaskodók vagy alvók, szeretetre méltóak és ádázok. Az áldozatuk pedig kifejezetten bamba oroszlán volt.

Újra végighajóztak a Canal Grandén és Simonnak a Palazzo D’ario elbűvölő épülete előtt elpöfögve eszébe jutottak a mende-mondák, amelyek a palota sorsát kísérték. A külső falak  feltűnően megdőltek, ezzel is hozzájárulva a baljós történetekhez. A palota tulajdonosait, családjaikat gyakran sújtotta a balsors, értelmetlen és tragikus halálesetek vetettek árnyékot a múltra. Anna kis könyvecskéjében az egyik utazó így írt róla: „A kedvencem. Henry James szerint gyönyörűséges kártyavárhoz hasonlít, amely a legkisebb érintésre is összeomolhat. Ehhez képest kb. hatszáz éve dülöngél cölöplábain, dacolva idővel, vízzel, széllel, befogadva majd kiszekálva sorban a lakóit… A kis elátkozott palota nem hozott szerencsét a lakóira: volt tulajdonos, aki kivetette magát az emeletről, volt aki anyagi csődbe jutott, volt akit meggyilkoltak, a legutolsó pedig főbe lőtte magát.” (Alessia) Simon fején magától értetődően futott át a gondolat, micsoda  izgalmas filmet lehetne ennek az egyetlen épületnek a történetéből készíteni, és agya egyik kis zugába feljegyezte, hogy hazaérve esetleg megpróbálkozzon a forgatókönyv elkészítésével vagy legalábbis keressen valakit, akit hasonló erővel megérinthet ez a téma. Velence – úgy tűnt – amúgy is kimeríthetetlen tárháza a filmtémáknak, legyen szó kalandorokról, kereskedőkről, vagy akár szépséges kurtizánokról. Tulajdonképpen vidám dolog egy ilyen kosztümös filmben játszani – futott át a mosoly az arcán, ahogy eszébe jutott, hogy Annát és őt is éppen egy ilyen film hozta össze.

A vízitaxi vezetője, negyven körüli derekas olasz férfi, az Il Gazettino aznapi számát olvasta éppen, amikor megálltak a hajója mellett. Simon Annához fordult: -Arra gondoltam, elmehetnénk a szigetekre, és ha meg tudnánk alkudni a pasival egy ésszerű árban, akkor nem kéne a kirándulókkal tömött hajókon szoronganunk.

-Azért olyan sokan nincsenek is – nézett a kikötő irányába Anna, ahonnan éppen most futott ki a Torchello-ra tartó vaporetto. –Szerintem ez a szorongás inkább csak képletesen értendő, pedig egy rossz szavad sem lehet, mert még egyetlen aláíráskérő sem jött oda hozzád. Pedig Punta Sabbioni-ból befelé jövet azt hittem nem úszod meg, az a kis tinilány az elkerekedett szemeivel, szerintem azt hitte, megártott neki a napozás a tengerparton, mert az egyszerűen nem létezhet, hogy egy sima turistában Simon Carmichelt ismerje fel. Ez volt a szerencséd, hogy a hátizsák meg a fényképezőgép tökéletes álcának bizonyult.

Anna a vigyorával küzdve ment oda a derék hajóshoz és néhány perces pergő párbeszéd után színpadias mozdulattal intett a stég felé. -Elvisz, megvár, visszahoz, és még becsületesen is számol, de a kezemet ő is megkérte. Simon az ég felé emelte a tekintetét és rávigyorgott: -Csak tudnám, mit esznek rajtad!

Anna pedig aprót lökött rajta, ahogy a hajóra léptek. –Ha nem viselkedsz, én bármikor valóra válthatom a nővéreid fenyegetését.

*

Torchello felé hajózva lassan és észrevétlenül beburkolta és átjárta őket valami szelíd melankólia. Összebújva ültek a hajó farában, és Simon kinyújtott kézzel mutatta útközben a nádasokat, apró szigeteket, stégeket és a zátonyokon kagylót gyűjtő férfiakat, melyeket hangos zúgással vízpermetet szórva  hagytak maguk mögött. Céljukat klasszikus facölöpök által kijelölt  úton érték el. A párás levegőben lassan csordogáltak végig a vaporettók számára kikötőül szolgáló mólótól vezető kanyargós sétaút mentén a kis csatornán. Épületeket alig láttak és csodálkozva állapították meg, hogy Velencében mindent együttvéve sincs annyi növény, mint itt. A csatorna fölött átívelő korlát nélküli Ördög híd alatt átbújva, a sziget belsejét elérve, felbukkant az elhagyatott katedrális mellől az égnek törő harangtorony. Elbújva a zöldellő vegetációban hirtelen eléjük tárult a valamikori városközpont, amely mára félig-meddig feledésbe merült emlékkép  maradt csupán. A templom belsejében az ezer éves mozaikok a történelem állandó jelenlétét sugallták, és megindító volt tudni, hogy a sziget valamikori lakója, Hemingway is épp olyan megilletődötten állhatott előttük, mint most ők. Torchellot sokkal inkább áthatotta a mulandóság érzete, mint Velencét, ahol a turisták hangos csapatainak zaja dúlja fel a várost, és ezzel lehel életet az öreg kövek közé. A hajóból kiszállva felmásztak az öreg harangtoronyba, egymást átölelve álltak odafönt és a csodás panorámát nézték. Mindkettőjük szeme előtt a tengerről felszálló párában a közös jövőjük képei jelentek meg. Ezek a képek hol bájosan kedvesek voltak, hol izgalmasan tevékenyek, hol gyomorremegtetően szenvedélyesek, hol túláradóan boldogok, hol tétovák, de minden képen közösen szerepeltek, egymás kezét fogva, véd- és dacszövetséget alkotva a világgal szemben, egymásért.

-Meg akarod nézni Muránót? – nézett kérdőn Simon Annára, ahogy visszaszálltak a csónakba.

-Nem igazán. Már láttam az üvegfúvók nagy mutatványát, hogyan hajlítanak a majdnem folyékony üvegből táncoló lovat, és gondolom, turistákkal van tele az egész sziget. Aki túl van már a műhelyen, az valamelyik boltban próbál olcsón hozzájutni valami „eredeti” muránói remekműhöz. De őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogy otthon ilyen csicsás poharakból igyuk a bort vagy a pezsgőt. Akkor már inkább egy papírpohár – grimaszolt a lány, és Simon a háta mögött elmosolyodott. Hála Istennek! Ő sem vágyott volna aranyozott kristálypoharakra, vagy hattyúnyakat idéző cirkornyás csillárokra.

-És Buráno?

-Hangulatos kis színes városka; szerintem, ha végigcsorgunk a csatornáján, akkor pont azt láttuk belőle, amit érdemes, de csipketerítőt sem akarok venni, úgyhogy … - vont vállat a lány és Simon szótlanul magához húzta az ülésen. A tökéletes nő!

-Imádom, hogy ennyire egy rugóra jár az agyunk! Akkor mondd meg derék sofőrünknek, hogy lassan hajózzunk át a városkán, aztán menjünk a Giudeccára. Meg akarom nézni Elton John házát. Állítólag arrafelé nem nagyon járnak a turisták, úgyhogy ott nyugodtan megebédelhetünk, aztán még gondolázunk egy kicsit és korán lefekszünk. Holnap úgyis indulunk tovább, ha pihenni is akarunk, akkor időben ágyba kell bújnunk – kacsintott a lányra, aki egyetértően bólogatott.

A korai ágyba bújás már ott megborult, amikor Simon kissé csalódottan nézegette a csónakból a parton álló mór stílusú zárt épületet, a Casa dei Tre Oci-t. Nem mintha oltathatatlan vágyat érzett volna, hogy megnézze az excentrikus zenész házának sajátosan összeállított Warhol-Hamien Hurst-és muránói üveggyüjteményét. Igazából nem is tudta, mit várt volna…, hogy Elton majd személyesen vezeti végig a palotán? Hirtelen már nem is tartotta annyira érdekesnek. Oké, megvolt a pénze hozzá, megmentette az épületet az elmúlástól, jelenlétével felpiszkálta a telekárakat és a befektetők fantáziáját, de ez őt különösebben nem hozta lázba.

-Meggondoltam magam – jelentette ki, és Anna megkönnyebbülten roskadt vissza az ülésre, mert nem érzett túl nagy vágyat a kiszálláshoz. –Menjünk inkább a Lido-ra! Majd ott vacsorázunk – adta ki az új irányt a férfi, és a vezetőjük Anna fordítását meg sem várva, máris felbőgette a motort a nyilvánvaló úticél hallatán. Simon lezöttyent a lány mellé az ülésre és élvezve a sós vízpermet arcukba szitálását, a körülöttük kavargó forgalmat figyelte. Elszörnyedve nézte a hatalmas tengerjáró hajót, ahogy lassan, lustán, mégis fenyegetően elúszik mellettük és a méretei mellett eltörpülő történelmi emlékek mellett. Óhatatlanul is felmerült benne, micsoda pusztítást vihetne végbe egy elszabadult monstrum a könnyed és törékeny műkincsek között. Borús gondolataiból a távolban feltűnő földsáv látványa rántotta ki, amely a lagúnavárost a nyílt tengertől választja el. A kikötőben elbúcsúztak taxisuktól, kifizették a félnapos bérleti díjat, aztán a cipőjüket a kezükbe véve kézenfogva sétáltak a homokos „beach”-en. Az egyik vászontetős napozópadra letepedve, Anna kikotorta hátizsákja mélyéről a könyvét és kikereste a Lido-ra vonatkozó részt. Ezalatt Robert elballagott a közeli parti büféhez és két gyöngyöző falú pohárban friss rozéval tért vissza a lányhoz.

-A 19. században a Lido még nem volt más, mint egy puszta homokpad, ahova a Velencében idejüket töltő romantikus lelkek elvonulhattak a világ már akkor is zajos nyüzsgése elől – olvasott fel Anna, és nem volt nehéz elképzelni a jelenetet, ahogy Byron és Shelley itt lovagolt, itt úszott. A fürdőzés uralkodóvá váló divatja a Lidót sem kímélte, és elhozta ide a divatos, nagyúri közönséget. Itt sorakoznak a legelegánsabb szállodák, és itt szállt meg Thomas Mann is, hogy ihletet merítsen a Halál Velencében megírásához.  Igazi dekadens hely. A szeptemberi filmfesztivál idején a Lido mindig megmutatja a századfordulós csillogását – olvasta a rozét kortyolgatva a lány, és Simon az utolsó mondatok elhangzása után a kezéért nyúlt. -Jó, hogy említed… Mondtam már, hogy idén szeptemberben visszajövünk még ide?

*

Az esti hajóval tértek vissza Velencébe, aztán a vaporettoval elhajóztak még a Rialto-ig. A Rialtonál kiszállva lassan ballagtak a szálloda felé, aztán a szomszédos árkádsor alatti kis trattoriába beülve megvacsoráztak. -Szép volt ez a város! – sóhajtott Simon, ahogy mélyet szippantott a mellettük teljes pompájukban tobzódó virágok bódító illatából. –Örülök, hogy egy kicsit láttunk belőle, hogy megérezhettük a hangulatát, mert szeptemberben erre úgysem lett volna alkalmunk. Majd meglátod, olyankor megőrül ez a város. Mindenütt fotósok, kíváncsi rajongók lesznek és a lábad előtti másfél méternél nem fogsz sokkal többet látni.

-Miért ne? – nézett rá Anna őszinte kíváncsisággal. –Az embereket boldoggá teszed, ha rájuk mosolyogsz. Azt megértem, hogy a szabadságod alatt nem akarsz aláírásokat osztogatni, fényképezkedni, de a fesztivál alatt tulajdonképpen dolgozol. Ha így nézem, munkaköri kötelességed emelt fejjel jönni-menni, rájuk mosolyogni. Ők sokat fizetnek érte, hogy lássák ezt a mosolyt, ha nagyon szigorú akarok lenni, ők fizetik a luxusszállodádat, a hajósokat, a pezsgőt a fogadáson, ennyi jár nekik.

-Majd nem leszel ilyen együttérző, amikor téged is levadásznak – morgott halkan a férfi.

-Nem hiszem. Végül is, szeretlek, büszke vagyok rád és büszke vagyok arra, hogy engem választottál. Nincs semmi szégyellni valóm. Nyugodtan emelt fővel nézhetek a fényképezőgépeikbe.

-Oké, látom, a töretlen optimizmusodat nem tudom megingatni, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Én szeretném a legjobban, ha mindig és mindenhol szeretnének, de néha nagyon aljas módszereket vetnek be, hogy reakciókat csikarjanak ki az emberből. De legyen neked igazad! Hagyjuk is a fenébe, most szabadságon vagyunk, élvezzük ezt a finom halat!

A következő pillanatban egy fiatal lány állt meg az asztaluk mellett és pírban égő arccal egy éttermi szalvétát tolt eléjük. -Bocsánatot kérek a zavarásért, de kérhetek egy aláírást?

Simon egy nagy levegőt vett és Annára vetett egy megfejthetetlen pillantást, aztán kissé ingerült hangon megszólalt: -Ne haragudj, de most vacsorázunk, talán majd utána. (Remélhetőleg addigra a szüleid fizetnek és elhúznak vissza a szállodába veled együtt – tette hozzá gondolatban) A kislány ha lehet, még jobban elpirult és elsomfordált. Anna összehúzott szemmel tette a kezét a férfiéra, aki hátradőlt és mélyet lélegzett.

-Miért küldted el? Semeddig nem tartott volna odafirkantanod a neved.

-Aha, utána még egy fotót, aztán meséljek neki róla, miért vagyok itt. Ha a kisujjad nyújtod, végül már a karod sem elég.

-Simon! Te is tudod, hogy ez marhaság. Csak egy aláírást kért. Most pedig percek óta erről vitatkozunk, ahelyett, hogy ennénk, úgyhogy már csak ezért is felesleges volt elküldened.

-Oké, ha ilyen okos vagy, akkor menjünk! Nekem már úgyis elment az étvágyam.

-Menj csak! Én még befejezem. Majd én fizetek, vedd úgy, hogy a vendégem vagy erre a vacsorára – mutatott Anna felpaprikázva a férfi érintetlen tányérjára. Simon felpattant és már majdnem elindult, amikor a lány megfogta a csuklóját. –Valamiről elfeledkeztél…

-Miről? – vakkantotta oda a férfi, és Anna egy szalvétát tolt az orra elé.

-Kérek egy aláírást! Megígérted neki. Majd én odaadom.

Simon egy pillanatig tétovázott. Szíve szerint elrongyolt volna, de tudta, hogy ha Anna követi a szállodába, akkor ennek a kellemetlen epizódnak még folytatása lesz.  Még csak az útjuk elején vannak, ha most elszúrja a dolgokat, akkor lesheti a végén a meglepetését. Kelletlenül lehajolt és odafirkantotta a nevét, a szokásos S helyett egy kissé hosszabban. Végül felegyenesedett és csak annyit suttogott: -Ne haragudj! – aztán hosszú lépteivel kisietett az étteremből. Anna kicsit kedvetlenül, de elfogyasztotta a tányérján lévő gusztusos falatokat. Bántotta, hogy az utolsó estéjük ilyen feszült hangulatúra sikeredik ebben a mesevárosban. Valahol megértette a férfi indulatát, ugyanakkor úgy érezte, hogy ezt a helyzetet azért kifejezetten túlreagálta. Amikor a pincér mellé lépett, hogy elvigye a tányérját, dacos egykedvűséggel rendelt még egy tiramisut és egy cappuccinot; aztán felállt és a szalvétával a családhoz lépett, ahonnan a kislány korábban hozzájuk merészkedett. Meglepetten és kicsit ellenségesen néztek fel rá, nyilván nehezteltek a gyereküknek okozott szomorúságért;  ő pedig néhány mentegetőző mondat után odaadta a bús tinilánynak a szalvétát. A gyerekszemek őszinte örömmel ragyogtak fel, ezért Anna hirtelen ötlettel megkérte, hogy írja fel az e-mail címét és megígérte, hogy majd küld neki egy fotót is, ahol Simon egy jól felismerhető velencei épület előtt áll, hogy igazolhassa majd otthon a barátnői előtt, hogy tényleg eredeti az aláírás.

-Kérhetek olyat, amin mind a ketten rajta vannak? – nézett rá csodálattal a kislány és Anna mosolyogva beleegyezően bólintott. Aztán további szép estét kívánva visszaballagott az asztalához. Legnagyobb meglepetésére Simon ott ült és a kihűlt halat turkálta. A lány úgy tett, mintha a korábbi közjáték meg sem történt volna. Leült és kedves mosollyal köszönte meg a pincérnek az éppen kiérkező süteményt, aki szolgálatkészen ajánlotta fel, hogy megmelegíti a férfi vacsoráját.

-Köszönöm, most már jó lesz így is, az én hibám… - válaszolt Simon, aztán mikor magukra maradtak, Annára nézett: -Ne haragudj! Nem tudom, mi a franc történt velem, nem szoktam ilyen bunkó lenni,  csak pont az után a beszélgetés után jött ide és … nem tudom… de látom, kiengesztelted.

-Nem az én dolgom lett volna, de… igazából még azt is megígértem neki, hogy küldök majd egy fotót rólad, rólunk.

-Én tudok jobbat, és akkor a mail-címed se tudódik ki – motyogta a férfi, aztán a pincérhez fordulva kért még két tiramisut. Anna értetlenül nézte, ahogy a halat végképp eltolta maga elől a férfi, majd az érkező süteményeket gondosan elhelyezi a kis asztalon. Majd feláll és a családhoz lépve köszön, és zavartan magyaráz, miközben az asztaluk felé mutogat. A házaspár beleegyezően bólintott, aztán a mama kíséretében a kislány és Simon feléjük indult. A férfi lenyomta a piruló diáklányt a középső székre, ő maga a túloldalán foglalt helyet, aztán a mama instrukcióit követve kanalazni kezdték a finomságot édeshármasban, mintha régi ismerősök lennének. A harmadik kattintást követően a férfi hátradőlt, hogy jelezze, részéről ennyi volt, és a kislány hálás mosollyal köszönte meg a fotókat, aztán a tányérjával szinte tánclépésben sietett vissza az anyja oldalán a saját asztalukhoz. Részéről a kirándulás legjobb része véget ért, már utazott is volna haza, hogy az élményt a barátnőivel mielőbb megoszthassa. Izgatottan nézegette a fényképezőgép kis ablakában a készített fotókat, és a kezét a szája elé kapva igyekezett visszafojtani a boldog vigyorgást. A többieket meg fogja ütni a guta, ilyen fotót talán még a világon senki nem készíthetett a kedvencéről!

-Ez kedves volt tőled! – simogatta meg Anna a férfi asztalon nyugvó kezét.

-Miattad csináltam. Nem akartam, hogy egy érzéketlen tuskónak tarts! De akkor is azt mondom, az emberekben kéne, hogy legyen annyi megértés, hogy úgy tegyenek ilyen helyzetekben, mintha nem ismernének fel.

-Nem baj, én büszke vagyok rád! – mosolygott rá szerelmesen a lány, és Simonnak hirtelen nagyon sürgős lett a távozás. Anna most hálás hangulatban volt, és neki sziklaszilárd elhatározása volt, hogy ebből, amit csak lehet, a maga javára fordít. Mit sziklaszilárd, kőkemény!