90.
-Jézusom! Teljesen őrültek
vagytok! – sóhajtott Simon, ahogy a barátai nagy vihogások közepette az
asztalukhoz letelepedve egy csinos, a riói karneválokat idéző táncoslányt
húztak le a színpadról. Mindannyian Simont ábrázoló álarcban feszítettek.
-A barátunknak ez a
legénybúcsúja! Kívánj neki valami szépet! – vigyorgott a lányra Marcus, és a
szőkeség Sam-mel szemezve engedelmesen Simon ölébe ült és kis helyezkedés után
a férfi kezeit a mellére tette. Nem beszélte túl jól az angolt, de azt hamar
levette, hogy egy részeg vőlegény ölében
üldögél. Erről árulkodott az a bokréta, amit a dzsekije gallérjára tűztek a
többiek. Az övé hófehér volt, a többieké a szivárvány minden színében
pompázott. Csak a hülye papírálarc zavarta. Nagyon vicces! Lehet, hogy egy
bányarém a srác, azért húzták rá a többiek? Vagy a barátnőjének pont ez a
színész jön be? Mindegy is, ha így akarnak bulizni, akkor neki semmi kifogása
ellene, de amikor egyikük egy tálca pezsgővel tért vissza a pulttól és egy
poharat az ő kezébe is nyomott, akkor azért egy merész mozdulattal lerántotta
az álarcot, hiszen így úgysem tudna inni a szerencsétlen. A saját poharának a
tartalma itt akadt a torkán. Az álarc alatt
ugyanis az eredeti üldögélt kissé pityókás vigyorral az arcán.
Simon zavartan kapott az álarc után.
Eleinte hülyeségnek tartotta, de amíg az rajta volt, abszolút biztonságban
érezte magát, most azonban teljesen lemerevedett és várta a felismerés
sikolyát, de a lány, amilyen gyorsan lekapta róla, olyan szerencsétlenkedve
próbálta visszaerősíteni. Sorry! –
suttogta közben halkan, és Simon hálásan segített az álcázásban, aztán
koccintott a lánnyal és könnyedén a fenekére csapva elengedte. Egy zavart Köszönöm-öt bökött ki még, aztán lehúzta
a maga poharának a tartalmát. Lehet, hogy ezt már nem kellett volna! – gondolta
halk böffenéssel. A szállodában ugyanis söröztek, aztán megérkezett Josh, aki
valami északi borzasztót hozott magával, akvavitet, vagy mi a francot, és
persze nem hagyhatták pácban a jószívű leendő sógort, aki mellesleg mostanra az
irodája kanapéján aludta ki a fejfájós mámorát. A hatás nem volt azonnali, de a
taxiban már erősen kóválygott a feje. Azt hitte, hogy itt elüldögélnek majd,
nézik a műsort, így a pezsgő és az álarcos kis közjáték felkészületlenül érték.
A hirtelen nyelést egy hirtelen gyomorszaltó követte. Szorongatta az asztal
szélét és csendesen imádkozott, aztán amikor végre úgy érezte, nem fogja itt a
terem közepén szégyenszemre kidobni a taccsot, dobpergés következett és
elhalványultak a fények. Egy hatalmas tortát toltak be, amelyen a Game over! felirat díszelgett, rengeteg
hab csillogott a szikrát hányó tűzijáték
fényében, aztán az asztaluk előtt megállva hirtelen lerepült a torta teteje és
egy kígyótestű táncosnő lépett elő belőle. Ilyen lehetett Salome
hétfátyol-tánca – gondolta kissé bamba tekintettel és zúgó fejjel, ahogy
próbálta a formás idomok gazdájának már-már akrobatikus mozgását követni. A
valószínűtlen álló spárga láttán egy pillanatra átfutott a fején, hogy Anna ezt
vajon meg tudná-e csinálni, aztán már csak abban reménykedett, hogy az álarc
eltakarja, ahogy szinte elcsurran a nyála a látványtól. A szám végén viharos
taps harsant, a táncosnő az ölébe mászott és álarcos fejét szinte meztelen
melleihez szorította, aztán nyomott egy csókot az álarcra és kilibbent a
színpad mögötti függönyön túli világba. Simonban nem ébredezett vágy, hogy
kövesse, annál sokkal gyengébbnek érezte magát. Szerencsére, mert a józan
eszére momentán nem nagyon hagyatkozhatott.
A pincér a torta sértetlen részéből
nagy szeleteket vágott és eléjük szervírozta, aztán Tom hozzáhajolt és
körbemutatva a teremben közölte, hogy osszák szét a vendégek között.
Mindenhonnan lelkes taps és kiabálás hangzott, ahogy sok boldogságot kívánnak
az ismeretlen szerencsétlennek, aki feladva boldog agglegényi státuszát, a
házasság rabigájába hajtja a fejét.
*
Valamikor a hűvös hajnalban a
taxi megállt a ház előtt és Simon még mindig az álarcban botladozva a bejárat
felé tartott. Zsebében kotorászva megtalálta Anna kulcsát, amiért az utolsó
pillanatban még visszalépett, aztán lassú, szinte fájdalmas mozdulatokkal
elkúszott a lifthez és igyekezett leküzdeni gyomra háborgását, ahogy az
hirtelen megindult alatta. Odafönt olyan sokáig kotorászott a zárban, hogy azt
hitte, Anna fogja előtte végül kinyitni az ajtót. De a lakásban néma csend
honolt. Szerencse, hogy jó esetben az embernek csak egyszer van legénybúcsúja,
vigyorgott rá az elgyalázott hasonmásra az előszoba tükrében, mert túl nem élne
még egy ilyen éjszakát – nyögött, ahogy az üres ágyat meglátta. Aztán
észrevette a nyitott teraszajtót és tétovázva megállt. Előbb a fürdőszoba! –
döntötte el, aztán könnyített magán, megmosakodott és ruháit ledobálva, egy
szál semmiben a terasz felé indult.
Odakint a lány dús haja úgy
terült szét a fehér párnán, mint valami folyondár. Szinte azt várta, hogy az ágy oszlopaira felcsavarodva lássa kúszni,
amikor a takaró megmozdult Anna mellett, és ettől agya egy rejtett zuga
gondolkozni próbált. Anna nincs egyedül! – vonta le végül a következtetést, és
megfeledkezve róla, hogy nemes meztelenségében ácsorog az ágy mellett,
megköszörülte a torkát. –Szia! Ide bújhatok, kicsim? Van itt még hely egy fáradt vándornak?–
kérdezte reményei szerint halkan, de a párkányról felröppenő ijedt galamboknak
erről alighanem más volt a véleményük. A következő pillanatban két kerek szempár
pásztázta végig a hajnali hűvösben lassan cidrizni kezdő testrészeit. Minden
testrészét! -Jézus! – hallatszott kánonban az ágy felől, mire a férfi részegen elvigyorodott.
–Én vagyok!
-Azt látom – kuncogott Anna és a
feje alól kikapva a párnát, Simonhoz vágta. –Legalább takard el magad! Adél, te
pedig le ne vedd a szemed a Margitszigetről! Értve vagyok?
-Na, az nem ilyen érdekes, ott
mindenki alszik, de itt ébredezik valaki! – kuncogott a nővére, és Simon agyába,
ha lassan is, de eljutott a beszélgetés lényege. Lenézett és belesett a párna
puhaságába meredező testére, aztán újra, immár elpirulva elvigyorodott: -
Hoppá!
-Életem! Megtennéd
mindannyiunknak azt a szívességet, hogy bemész és felhúzol magadra valamit?
Akármit! – sóhajtott Anna, küzdve a hangos vihogással, amit ez a képtelen
helyzet csalt elő belőle.
-Hogyne aranyom! Máris! –
készségeskedett Simon és hátraarcot vágva kicsit bizonytalan léptekkel, de
bemasírozott a szobába. Pucér fenekének látványa végképp felébresztette a
lányokat. Némi zörgés, matatás után újra megjelent, de ettől Annát a köhögés
kapta el, Adél pedig nemes egyszerűséggel a vihogástól sírva hanyatlott vissza
az ágyra. A fehér sportzokni sokat takart, de még többet mutatott.
-Simon! – csuklott el Anna
hangja. Azonnal gyere ide! – emelte föl maga mellett a takarót és a férfi
hálásan bújt be mellé a menedékbe. Ezzel egyidőben Anna odébb tolta a nővérét,
aki halk huppanással pottyant ki az ágy túloldalán a kellemes meleg fészekből.
-Adél, tied az ágyam. Odabent! –
mutatott a lány a szoba felé és a nővére a könnyeit törölgetve belépdelt a lakásba.
Az ajtónál azért nem hagyta ki, hogy vissza ne szóljon: -Simon, nem is
emlékeztem, mennyire jó feneked van! Mondtam is Annának, hogy szerencsés nő, és
most láttam csak, hogy mennyire – azzal behúzta maga mögött az ajtót, hogy a
húga felháborodott nevetését, és a férfi álmos és spicces dörmögését már ne
hallja. A kép mindenesetre valami régi emléket hívott elő benne, ezért aztán
kinyitotta a hűtőszekrényt és a maradék hideg rozét hosszú kortyokban csak úgy
az üvegből felhajtotta. Eddig megúszta, hogy ne kísértse az emlék, nagyon
remélte, hogy ez ezután is így lesz.
*
Amikor reggel felébredtek, Anna a
férfi mellkasához bújva kuncogva idézte fel a korábbi pikánsan vicces és valahogy
mégsem kínos pillanatokat. Simon csendben masszírozta fájó homlokát. Emlékezett
ő is, hogyne emlékezett volna, bár most kivételesen jobban szerette volna, ha
azok a percek örökre elvesznek valahol a tudata mélyén. Kicsit feszengve
gondolt rá, milyen lesz a reggeli találkozás Anna nővérével, de az agyalása
feleslegesnek bizonyult, amikor egy lepedőbe csavarva elhúzta az ajtót és
óvatosan belesett a szobába.
-A nővéred már elment – közölte
Annával, aki az ominózus fehér zoknit lóbálva jött utána. Az inkriminált
ruhadarabot a takaró alatt azonnal lerántotta róla és ezzel majdnem megadta a
pillanatnak a kegyelemdöfést, mert a férfi abban az állapotban csak a fogát
összeszorítva állt ellen a késztetésnek, hogy el ne élvezzen a hirtelen
mozdulattól.
Az ágy bevetve, az asztalon friss
kávé gőzölgött és néhány sütemény a szemközti kávézóból. Igazán figyelmes
testvér – mosolygott Simon, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem fedezte a
csészéknek támasztott kis üzenetet: Hálás
köszönettel a hajnali peep-showért! Anna nevetve dobta félre a kis cédulát,
aztán öntött a kávéból és az ágy végébe telepedve megpaskolta maga mellett a
matracot.
-Na, akkor mesélj! Milyen volt a
legénybúcsú?
-Nem tudta tartani a száját, mi?
– vágott egy grimaszt Simon, bár őszintén szólva a szíve mélyén sejtette, hogy
teljes titokban úgysem lehet tartani a dolgot Anna előtt az utolsó pillanatig.
-Hát, ma sem bírja jobban az
italt, mint néhány évvel ezelőtt, úgyhogy igen, elszólta magát, de aztán
bármennyire csiklandoztam, nem volt hajlandó engedni az inkvizíciónak és nem
árult el egyetlen részletet sem. Úgyhogy csak a lényeget tudom, de minden más
még mindig meglepetés lesz.
-És nem haragszol? – emelte fel a
lány állát a férfi, hogy jól lássa a szemeit, amikor válaszol erre a fontos
kérdésre.
-Nem őrültem meg! – forgatta a
szemét Anna. –Miért haragudnék, amikor a pasi, akiért odavagyok, el akar venni
feleségül? Egy rendes esküvő előtt alighanem úgyis egy hárpia vált volna
belőlem a szervezés miatt, úgyhogy csak hálás lehetek, amiért ettől
megkíméltél. És ha jól emlékszem, út közben utalgattál te is valami hasonlóra,
csak túl süket voltam, hogy meghalljam a szavak mögötti értelmet. De nem, nem
haragszom. Boldog vagyok! Még akkor is, ha a vőlegényem a pucér fenekét
mutogatja boldog-boldogtalannak.
-Nana, nekem úgy tűnt, Adél sem
volt boldogtalan, te pedig még annyira sem – tette le a csészéket Simon,
miközben sejtelmesen búgó hangjával máris beburkolta a lányt, és a lepedővel
mindkettőjüket betakarva hozzásimulva ledöntötte az ágyra. –Ne haragudj, hogy
kicsit becsíptem, de a fiúk tettek róla, hogy elsirassam a legényéletemet,
tulajdonképpen még jó, hogy nem keringek azóta is a városban egy taxi hátsó
ülésén. Szerencsére még az elején bemondtam a címedet, mert lehet, hogy
menetközben elfelejtettem volna – mormolta bele a lány bőrébe, aztán a forró
szája által bejárt területeket a kezével is felfedezte, végül ráhengeredett és
a matracba nyomva a szemébe nézett:
-Akkor igent fogsz mondani?
-Talán. Ha megkérdezel… -
mosolygott rá a lány és megemelte a csípőjét.
-Megkérdezlek.
-És mikor?
-Hamarosan.
-És hol?
-Majd meglátod. És miután már
minden kérdésedre válaszoltam, gyere, mondj most is igent nekem! – suttogta
neki szenvedélyesen, aztán minden különösebb előjáték nélkül széttolta
térdeivel a lány lábait és elmerült a hívogató forróságban.
*
-Azt hittem, a Bazilikában lesz.
Vagy a Mátyás-templomban - mormolta Anna, ahogy a bérelt kocsival lassan
elhagyták a várost.
-Ott szeretted volna? – nézett rá
Simon, miközben a gyomrában apró görcs jelentkezett. Talán mégsem volt olyan jó
ötlet mindenről neki döntenie…
-Nem, nem igazán. Inkább egy
tengerparton. Nem tudom, miért, de tetszett az ötlet, hogy a víz ott nyaldossa
körülöttünk a fövenyt, miközben mezítláb örök hűséget fogadunk egymásnak.
Nyilván túl sok romantikus filmet láttam – vont vállat a lány.
-Hát, ha beéred a magyar
tengerrel, akkor azért a tengert kipipálhatjuk – motyogta Simon, mire Anna
rákapta a tekintetét.
-Akkor ezért megyünk Tihanyba? Ó,
Simon! Te egy zseni vagy!
-Akkor jó lesz? – nézett felé
reménykedőn, mire Anna elnevette magát:
-Veled? Bárhol, bármikor,
bárhogyan! Csak a ruhámra vagyok kíváncsi, mert Adélt ismerve, valami
divatbemutató kifutójára illő cuccot választott, az meg elég furán fog festeni
a tóparton, de mindegy. Arról nem is beszélve, hogy egy hosszú ruhában, lapos
cipőben olyan leszek, mint egy törpe, magassarkúban meg nyilván nem lehet a
tóparton bukdácsolni…
-Hát, erről nem tudok
nyilatkozni, mert még én sem láttam, mert azt mondta, nem szabad a vőlegénynek
a menyasszonyt az esküvő előtt a ruhájában látni. – Azt nem tette hozzá, hogy
nyilván nem valami hagyományos esküvői csodára kell számítsanak, ha rajta
lenvászon nadrág és ing lesz csupán. …-Erről jut eszembe, szerinted vannak
nudista esküvők? – kuncogott vidáman, mire Anna gyengéden vállon bokszolta.
-Az igazán elegánsak ott is
magukra kapnak egy zoknit, egy fehér zoknit.
A nevetés egészen a szántódi
révig elkísérte őket. A kompon alig voltak rajtuk kívül, a szeptemberi nyárvégi
forgalomban nyugodtan állhattak a mellvédnél és a komp által keltett
hullámokban halászó sirályokat nézték összesimulva. Aztán feltűnt előttük a
tihanyi kikötő és visszaültek a kocsiba, hogy hamarosan csatlakozzanak a rájuk
váró családtagokhoz.
90. fejezet 2. rész
-Ez a ruha egy álom! – simogatta
Anna párásodó szemekkel a csípőjén lágyan leomló anyagot, ahogy a tükör előtt
forgolódott. A fehérrel hímzett könnyű fehér anyag bármelyik tengerparti
esküvőn tökéletes lett volna - és most az időjárással is úgy tűnt, szerencséjük
lesz, mert a nap már magasan járt és ontotta a meleget. Előző nap este beborult
az ég, feltámadt a szél és mindannyian idegesen lesték az
időjárás-előrejelzést, ami ugyan megnyugtató híreket közölt, de biztosak mégsem
lehettek benne. Amikor megérkeztek, Simon szülei, nővérei, Steph és Donald
izgatottan fogadták őket a fogadóban, aztán egy könnyű vacsora után elköszöntek
és mindenki korán lefeküdt. Ők külön szobát kaptak, amely egybe nyílt ugyan,
de kőkemény elhatározással az ajtó két
oldalán maradtak, és hátukat az ajtónak vetve a fél éjszakát átbeszélgették.
Még nem tudták, mi vár rájuk a nagy napon, Adél csak az utolsó pillanatban volt
hajlandó megmutatni a ruhákat, így aztán viccelődve próbálták kitalálni, hogy
Anna testvére mennyire ismeri őket, az álmaikat és a tűrőképességüket. Hajnal
volt már, amikor halk suttogással búcsút vettek egymástól és aludni tértek.
Nyugtalan álmokkal, de várakozásteljesen.
Claire kedvtelve nézte Annát a
fotelból, ahol egy pohár Martinit kortyolgatott, amit Adél nyomott a kezébe.
Leendő menye egyszerűen csodaszép volt, sötét haját kicsit felcsíptették,
virágokat fontak bele, barnára sült bőrén pedig szinte világított ez a csodás
finom anyag. Ahogy közelebbről megnézte, magyaros népművészeti minta volt
rajta, csak a szokásos színes tarkaság helyett hófehérrel kivarrva. Mestermunka
volt, el kellett ismerje, pedig már fente a nyelvét az egyszerű vidéki esküvő
miatt, de még időben ráébredt, hogy ennek is meglehet, sőt máris megvan a maga
varázsa. Például ez a páratlan ruhadarab. Anna nővére egy nagy házat bérelt ki nekik, Anna apjának, Simon
vendégeinek a belső tó partján; a fiataloknak meg egy fogadóbeli szobát, ahol
állítólag már korábban is laktak, amikor a fia itt forgatott. A két lánya ügyes
kezekkel fonta bele a lány hajába a selyemvirágokat, amik megszólalásig olyanok
voltak, mint a csokor üde margarétái. Anna mezítláb állt és éppen kérdezett
valamit a testvérétől magyarul, amit ő nem értett, de Adél nevetve tűnt el a
másik szobában és egy kisebb dobozzal tért vissza. Egy hófehér kis papucscipő
volt benne, aminek a láttán a húga hálásan borult a nyakába. Aztán óvatosan,
hogy Lizáékat ne hátráltassa a kényes műveletben, lábával kitapogatta a kis
cipőket és belebújt. Látva az ő értetlen tekintetét, elmagyarázta, hogy már
csak azért szorongott, hogy milyen kényelmetlen cipőben kell majd végig
botladoznia a füvön, és Claire azonnal értette is, miről beszél. Ő maga is
csendes hálát rebegett a férje előrelátásának, amiért szólt, hogy ne valami
elegáns cipőt hozzon, ezért egy világoskék lapos kis cipőt is magával hozott,
ami remekül passzolt a virágmintás ruhához, amit a szertartásra választott.
A másik szobában Richard és József
elégedetten járták körbe a vőlegényt. Mindketten világos öltönyben feszítettek,
nyakkendő nélkül, amiért nem győztek elég hálásak lenni ebben a melegben. Simon
fehér lenvászon nadrágban és könnyű, finom anyagból készült bő ingben állt
előttük, lábán egy egyszerű fehér tornacipővel, amire valahányszor ránézett,
vigyorogni kezdett. Az ing azonban igazi művészeti remek volt, amit bárki
láthatott, aki közelebbről megvizsgálta. A galléron és a kézelőn, amiben a bő
ujj ráncolódott, fehér selyemmel hímzett minták fonódtak egymásba. Haját saját
kezűleg túrta korán reggel és azóta se nagyon látta fésű, de éppen így lett
tökéletes. Amikor az órára néztek, Richard bólintott, itt az idő. A zsebére
csapott, a gyűrűs doboz a helyén volt, így aztán egy mély sóhajjal elindultak.
A tóparton egy kis sátor
fehérlett, oldalain fehér fátyolszövet hullámzott a könnyű szélmozgásban. Az
anyakönyvvezető már ott várakozott. A sátor előtt pedig a négy jómadár,
mindegyikük hasonló öltözékben, mint a vőlegény, csak mogyorószín nadrággal és
fehér inggel, amelyeket nem díszített hímzés. Stephanie izgatottan karolt bele
Donaldba, aki szintén világos öltönyben feszített. Simon az apjával megállt a
sátor előtt, szégyenlősen vigyorogva a többiekre, akik elismerésük jeléül az
ujjukat mutatták, aztán Sam lefelé fordította az ujját, jelezve, hogy ezzel a
szertartással a barátja halálra ítéli magát. A többiek egyszerre csapták nyakon.
József a ház előtti parkoló szélén várta a lányát, aki Simon anyjának és
testvéreinek karéjában megjelent az ajtóban. Előtte Adél jött, teljesen
eltakarva előlük a lányt. Az apjához érve rámosolygott, aztán Joshba karolva
előre ment a többiekhez. Claire pedig a lányokba karolva ment előre a
pavilonhoz. József a karjára fonta a
lánya kissé remegő kezét, kisimított az arcából egy nemlétező hajszálat és
nagyot sóhajtva csak annyit mondott: -Csodaszép vagy! Bárcsak anyád is
láthatna! – aztán a meghatottságát álcázva, szipogott egyet és a rájuk
várakozók felé fordult. –Indulhatunk? kérdezte meg a lányát, aki pírban égő
arccal csak bólintott, így aztán elindultak.
Simon megbűvölve nézte Annát.
Amióta csak ismerte, az egyik legszebb nőnek látta, akivel eddig találkozott,
de most egyszerűen el volt bájolva. Azt hitte, teste minden centiméterét
ismeri, de ez a légiesen karcsú tünemény mégis elvarázsolta. A hosszú, de lenge
ruha úgy simult a testére a könnyű szellőben, mintha eggyé vált volna vele. A
napfényben megcsillantak a fehér hímzőselyem szálai, és árulkodóan villantak át
a karcsú lábak is a hátulról érkező fényben. A hajában a selyemvirágok úgy
tündököltek, mintha csak az imént tépték volna le a réten és játékos kezek
tűzték volna a sötét fürtök közé. Könnyű, határozott léptekkel közeledett
feléje, szemében annyi szerelemmel, ami a legszebb ígéret volt a jövőjükre
nézve.
Anna képtelen volt nem
mosolyogni. A férfi, aki arra várt, hogy őt magával ragadhassa egész életére,
még talán soha nem volt ilyen vonzó, mint ebben a fehér, vízpartra illő
ruhában. Ha valaha is úgy gondolta, hogy ő tengerparti esküvőt szeretne, akkor Simon
ezzel a szertartással a legtitkosabb vágyait is valóra váltotta. A kis pavilon
mellett a tihanyi belső tó vize nyaldosta a fövenyt, amit jó másfél méteres
szélességben aranyló homok borított. Nem emlékezett, hogy ez régen is így
volt-e, ha nem is fű, de valószínűleg sötét, balatoni homok és hínár borította korábban
azt a partszakaszt, de most gondos kezek világos homokot gereblyéztek el a
parton. Fejük fölött szikrázóan ragyogott a nap, azúrkékre festve az égboltot,
és előttük a tó vize zöldesen csillogott. Tökéletes volt.
József a fiatal férfi kezéért
nyúlt és meghatott hangon csak annyit suttogott: -Az egyik legdrágább kincsemet
bízom rád. Vigyázz rá nagyon és legyetek nagyon boldogok! – aztán összefonta a
fiatalok kezét, rámosolygott a lányára, egy puszit nyomott a homlokára, majd
félreállt a másik lánya mellé.
Az anyakönyvvezető mosolyogva
figyelte az érzelmes jelenetet. Nap mint nap találkozott szerelmes, örök
hűséget fogadó fiatalokkal, de ezek ketten szinte ragyogtak a boldogságtól.
Megköszörülte a torkát és kérte a tanukat,hogy lépjenek a házasulandók mögé.
Marcus és Adél megilletődötten léptek elő. Marcus leginkább, hiszen a fiúk között
sorsolással dőlt el, ki legyen Simon tanuja, mert egyiküket sem akarta
megsérteni a választásával. A kétnyelvű szertartás megkezdődött. Simon erőteljes
Yes-e és megbicsakló Igen-je mellett Anna szégyenlős Igen-je, és kuncogós Yes-e mosolyt csalt a velük ünneplők
arcára is. I do – mondták ki
mindketten az ígéretet, hogy ezentúl jóban-rosszban egymás mellett állnak. Richard
a kellő pillanatban odanyújtotta a gyűrűket, amiket a fogadalmat elismételve
egymás ujjára húztak, és nemsokára, a felszólítást éppen csak megvárva két bódult
szerelmes forrt össze egy hosszú csókban, akiket a világ mostantól Mr. és Mrs.
Carmichelként ismerhet majd.
A papírok aláírása után
mindannyian felsétáltak az apátsághoz, hogy a fiatalok Isten színe előtt is
megerősítsék fogadalmukat, és a csodás panorámában gyönyörködő turistákkal nem
törődve, boldog csókkal fogadták a fiúk jóvoltából rájuk záporozó rizsesőt,
majd az ismeretlen szerelmeseknek kijáró ovációt és tapsot.
*
Mire a templomból visszatértek a
tópartra, a pavilont átalakították. Eltűnt a hivatalos részhez használt asztal,
helyét sörpadok és asztalok foglalták el, amelyek roskadoztak a finom
falatoktól. Mellette egy hatalmas hordóban rengeteg jég között hűltek az
italok, a sátor sarkában pedig néhány gitár és takarók bújtak meg felhalmozva.
A tóparton fáklyák álltak, készen rá, hogy az este közeledtével meggyújtsák
őket. De most még a napernyők árnyékában hűsölve zöttyentek le mindannyian a
takarókra, lerúgva a cipőket, mint egy kellemes pikniken. Simon barátai
elkattintottak néhány fotót, aztán Richard is körbejárt, hogy megörökítsen
minél több pillanatot, végül Donald vette át tőle a feladatot, hogy az örömapa
is ott feszíthessen a képeken.
Anna az egyik takarón üldögélt,
ölében Simon feje, aki az ingét kissé kigombolva, lehunyt szemekkel élvezte a
napfényt és a nyugalmat, ami a különleges esemény ellenére velük maradt.
Valamikor régen, most úgy tűnt, a történelem előtti időkben, ő már egyszer
elgondolkodott rajta, hogy megkéri egy lány kezét, aki akkoriban a legjobb
barátja és egyben kolléganője volt. Amikor eljátszott a gondolattal, az egész
aktus valahogy üldöztetésnek tűnt, talán azért nem is hozta szóba, mert
megijedt attól a cirkusztól, ami követte volna. De most itt hevert a felesége
ölében, tökéletesen elégedetten, a családjától és a legjobb barátaitól
körbevéve és egyszerűen csak boldog volt. Ha ez a házasság semmi mást nem
tartogatna neki, már ezért az élményért megérte. De biztos volt benne, hogy még
nagyon sok ilyen békés pillanatban osztozhatnak majd, nem igazán tudta volna
megfogalmazni, miért, de Anna közelében ebben biztos lehetett.
A férfi az oldalára fordult és
Anna tekintetét keresve lágyan végigsimított a lány hasán. -Mrs. Carmichel! Mi
a véleménye a tervemről, hogy itt, ebben a békés kis Paradicsomban indítsuk
útjára az első szülöttünket?
-Hát, ha ezidáig nem sikerült
volna, valamiért én is úgy érzem, ma éjjel itt a parton garantáltan sikerülni
fog. Feltéve, ha a családjaink megteszik nekünk azt a szívességet, hogy időben
aludni térnek. A barátaiddal kapcsolatban vannak ugyan fenntartásaim. Azt
hiszem nem véletlen, hogy az a rengeteg gitár ott vár a sorára – biccentett a
sátor sarka felé.
-Oké, egy kicsit játszunk,
énekelgetünk, mert nem foszthatom meg őket a magyaros betyár-romantikától itt a
tóparton, de ha másként nem megy, én aludni küldöm őket. Látni akarlak ebben a
tóban, a virágokkal a hajadban;… Jézus, már a gondolattól is szűk lesz a nacim.
-Talán kérjünk Adéltól egy kis
jeget! – kacsintott rá a lány, mire Simon felmordult:
-Adél már így is éppen eleget
látott, még sokat is, istenem, el nem
tudom neked mondani másnap milyen zavarban voltam.
-Hát, végül is, látott ő már
ilyet… - mormolta Anna. Nem gondolta volna, hogy a régi történet a mai napon is
felbukkan, de a nővére felé nézve boldognak látta, ahogy az ő vöröshajú,
szakállas vikingjébe kapaszkodva beszélget Simon nővéreivel. Ezzel az esküvővel
pedig nem is bizonyíthatta volna ékesebben, hogy tényleg sok boldogságot kíván
nekik és örökre feledni akarja a valaha történteket.
90. fejezet 3. rész
-Sok boldogságot, srácok! –
telepedett le melléjük Tom és a telefonját mutatta, ahol Sylvie és Marlowe
dobott puszit a sebtében összemontírozott képen az ifjú párnak. –A lányok
üdvözletüket küldik és nagyon remélik, hogy hamarosan személyesen is átadhatják
a puszijaikat.
-Ó jaj, most olyan lelkiismeret
furdalásom van – sóhajtott Anna. –Marlowe igazán csodás kis koszorúslány
lehetett volna.
-Az lehetett volna, de ők most
New Yorkban vannak, mert Sylviet oda szólítja a kötelesség; én viszont nem
voltam hajlandó még heteket vagy hónapokat várni az esküvővel. Ráadásul akkor
már csak korcsolyában mondhattuk volna ki a boldogító igent – nyomott Simon egy
puszit a lány szabadon hagyott nyakára. A könnyű kis borzongást, amit
kiváltott, mindketten érezték és egymásra mosolyogtak. Ebben a mosolyban olyan
ígéret volt, amelynek a hevét még Tom is megérezte.
-Hé, csak lassan gyerekek, én
facér vagyok és irigy, szóval ne piszkáljátok fel bennem az alvó oroszlánt! –
vigyorgott rájuk, mire Anna szégyenlősen odébb húzódott, de Simon a pillanat
tört része alatt húzta vissza magához.
-Nehogy komolyan vedd! Amikor az
ő esküvőjük volt, nagyjából onnantól nem hagyták abba a csókolózást, ahogy a
pap felszólította őket. Már a fák levelei is belepirultak abba, amit műveltek.
Mi kifejezetten szolidak vagyunk hozzájuk képest.
-Jah, mert ősz volt – vont vállat
Tom és elmerengett azon a napon… Az emlékek nyilvánvalóan kellemes házimozit
jelentettek. –De azt azért remélem tudjátok, hogy odahaza kaptok majd
hideget-meleget ezért a titkon lebonyolított esküvőért.
-Az már nem izgat – vont vállat Simon.
A lényeg, hogy ez tökéletes volt, Adélnak még külön meg kell köszönnünk, hogy
végig tudta csinálni anélkül, hogy híre ment volna a dolognak.
-Már nem haragszol, hogy a
lényeget kikotyogta? – simogatta meg Anna a férfi állát, aztán a szájához érve
csillogó szemekkel nézte, ahogy a férfi nyelve végigsiklik az ujján, aztán
finoman ráharap.
-Talán még reméltem is, hogy
megteszi. Mert belőled kinéztem, hogy ha teljesen váratlanul ér a dolog, még
képes vagy és nem-et mondasz – kacsintott rá a férfi.
-Hát, lehet, hogy
megizzasztottalak volna, de a végén hagytam volna magam meggyőzni –mosolygott
Anna, és Tom fején átfutott, hogy még a legmerészebb álmaiban sem gondolta
volna, hogy a barátjának ilyen romantikus, játékosan felszabadult oldala is van
nők közelében. Mindig kicsit félénk volt, aztán ezt a félénkséget bénasággal
vagy idétlenséggel próbálta leplezni. Most azonban tisztán csak szerelmes férfi
benyomását keltette, aki nem fél az érzelmeit kimutatni. Jó hatással van rá Anna, ez nem is kérdés.
Persze, a java még előttük van. Ha megkezdődnek a hétköznapok, még új és
valószínűleg kevésbé szimpatikus vonásaik is felszínre kerülnek majd. Zengett a
ház náluk is otthon eleinte, amikor Sylvie olyan nevetséges dolgokhoz kezdett
ragaszkodni, mint a lehajtott wc-fedél és a cipősszekrénybe elrakott cipők. Mert
ezek az apróságok klasszul lapítanak a kezdeti együttéléseknél, valahogy csak
az a francos házassági papír hozza felszínre őket. Nem is értette miért.
Amíg ő a gondolataival volt
elfoglalva, a másik kettő újra elmerült a maga kis világában, Anna
szőlőszemekkel etette a férjét, egy-egy nagyobb szemet csókolózva roppantottak
szét és osztoztak meg rajta. A szájában összefutott a nyál, ahogy arra gondolt,
ezt ők Sylvievel még sosem csinálták. Hát, hiába, jó pap is holtig tanul,
tartja a mondás és csendben felkelt, hogy a többiekkel megbeszélje a másnapi
indulást.
Marcus az egyik asztalnál könyökölve
nézte az ifjú párt a távolból. Látta, hogy Tom ott hagyja őket és magában
epésen meg is jegyezte, hogy éppen ideje volt, mert innen már úgy nézett ki, mintha
harmadiknak akarna beszállni a buliba. Nem tudta volna megmondani, mi a baja
tulajdonképpen, de nem érezte magát jól a bőrében. Ha nagyon nevén akarta volna
nevezni a dolgot, talán az irigység lett volna a jó kifejezés rá. Igen, irigy
volt. És ez meglepte, mert szakmailag sosem érzett ilyet. Simon a zenét
félretéve a filmre koncentrált, ami nem az ő közege volt, így színtiszta
örömmel gratulált neki minden újabb siker után, de ez a pillanat most más volt.
És teljesen irreális, ezzel tisztában volt. A nőknél sikere volt, úgy
váltogatta a barátnőit, mint más férfiak a fehérneműjüket, és eddig a percig ez
így is felelt meg neki. De most látva annak a kettőnek a külön kis világát,
amiben elmerültek és kívül rekesztettek mindenki mást, most irigyelni kezdte
ezt a különleges kötődést, ami feledtetni tudta a barátjával, hogy innentől nem
létezik majd más nő, csak Anna. Hogy tudja ilyen könnyedén és önként elfogadni
ezt a csapdát? És ő miért nem képes erre az érzésre?
Tom zökkent le mellé a padra, és
ő a sörébe bambulva nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megkérdezze tőle:
-Hogy tudtok egyetlen nő mellett lehorgonyozni? Nem hiányzik, hogy néha egy
másik test, más színű haj, más ízű száj feküdjön mellettetek az ágyban? Hogy
mást mondjon, másként érjen hozzád? Hogyhogy nem unjátok meg egy idő után?
Tom töltött magának egy
barackpálinkát, amit egyetlen nyelettel leküldött a torkán. -Őszinte legyek?
Néha hiányzik. A férfi vadásznak született. De vannak dolgok az életben, amik
megérik az áldozatot, ha ez a jó szó a házasságra. Gondolj bele, az egészet
azért találták ki, hogy a férfiak elvileg biztosak legyenek benne, az utódaik
tényleg az övéik. Oké, erről az idők folyamán bebizonyosodott, hogy erre nem
lehet garancia egy házasságlevél, de azért ideális esetben a párokat bizonyos
határok közé szorítja. Az ember akaratlanul is meg akar felelni évszázados,
évezredes elvárásoknak is, azon túl, hogy egy legbelső kényszernek, amit úgy
hívnak: Becsület. Persze, ez igaz lehet akkor is, ha nincs papírod arról a
kapcsolatról, de valahogy a papír hangsúlyosabbá teszi. Nem tudom, de valahogy
így érzem. De hogy visszatérjek az eredeti kérdésedre, a hűség nem olyan rossz
dolog, mint képzeled. Évek múlva is fel lehet fedezni valami újat, valami
izgalmasat, persze, talán tudatosan kell is törekedni erre a vágyra és nem
szabad hagyni, hogy unalomba fúljon az egész. Az ember idővel átértékel
dogokat. Egy olyan meghittség alakul ki, ami többet ér annál az izgalomnál, ami
kezdetekben jellemezte a kapcsolatot. … Hát, szóval ilyen az, amikor megtalálod
azt a nőt, akivel vágyni kezdesz erre a nyugalomra. De amíg a nő nem jön, addig
nyilván a vadász-ösztön az erősebb.
Marcus elképedve nézett rá. Örökké
ökörködő barátjától ennyi komoly gondolatot az elmúlt sok-sok évben összesen
nem hallott. Talán tényleg van benne valami, ha a megfelelő nő mellett kiköt az
ember, akkor az esze is megjön idővel? Vagy csak a kor tenné? Á, az biztos nem,
mert akkor neki kéne itt okosakat mondania, nem pedig összezavarodva ülni és
hülyeségeket kérdezni. Nagyon sóhajtott, és rámutatott a hosszú nyakú muris
üvegre, amiből Tom az előbb töltött. -Tölts nekem is egyet, ha attól a cucctól
lettél ilyen okos! És ha már a kezedben van, tölts a többieknek is, mert ahogy
elnézem, mindannyiunkra ráfér, hogy egy kicsit más szemmel kezdjünk szétnézni a
világban. Túlságosan is irigylésre méltónak tűntök Simonnal egy ideje. Itt az
ideje, hogy kipróbáljuk, tényleg így van-e.
*
A délután úgy szaladt el, mint
egy pillanat. A társaság felszabadultan heverészett a fűbe terített takarókon,
a fiúk néha zenéltek kicsit, Lizzy és Anna is bekapcsolódott az éneklésbe,
aztán mindenki legnagyobb elképedésére Richard is dúdolgatni kezdett. Claire
nevetve csókolta szájon, hogy elhallgattassa. Donald és Steph tátott szájjal
nézte a máskor összegubancolódott idegcsomóként viselkedő Simont, ahogy
ellazultan, a nadrágszárat felcsavarva bóklászott a tóparton Annával, aki a
drága ruhát felcsippentve tocsogott mellette a bokáig érő vízben. Kis
kavicsokat szedegettek, aztán nagy nevetések mellett kacsáztatni próbálták a
víz színén. Egy-egy sikeresebb próbálkozást boldog csókkal ünnepeltek meg,
végül visszasétáltak hozzájuk és lerogyva a takaróra belefolytak az éppen zajló
beszélgetésbe. Idővel meggyújtották a fáklyákat, Simon nővérei összeszedegették
a papírtányérokat és poharakat, aztán lassan szállingózni kezdtek vissza a ház
felé. Claire Richardot ébresztgette, aki halkan hortyogva feküdt mellette. Sam
és Bobby a gitárokkal a kezükben ballagtak fel a házhoz. Josh Józsefet átölelve
magyarázott valamit kissé pityókás hangulatban, aminek láttán többen vigyorogva
tették fel a kérdést, hogy netán újabb esküvő van-e a láthatáron. Adél a szemét
forgatva karolt bele a barátjába, aztán úgy döntött, ha Claire-nél bevált,
akkor ő is csókkal fojtja bele a pasijába a megállíthatatlanul ömlő
szövegáradatot. Az egész társaság az ifjú párból sugárzó boldogság ködében, jó
hangulatban készülődött az esti pihenéshez. Ők ketten pedig lassan magukra
maradtak a parton. Senki nem búcsúzkodott tőlük, csak csendben, szinte
észrevétlenül hagyták, hogy a kellemes délután után végre zavartalanul övék
lehessen az este és az éjszaka.
-Ez jobban sikerült, mint ahogy
valaha is álmodoztam róla – sóhajtott Anna a csillagos égboltot nézve.
-Idáig. De most valami úgy tűnik,
belekavar a terveimbe – mormogott Simon, mire a lány meglepve nézett rá.
-Micsoda?
-Ez - simított végig a férfi a
lány kissé libabőrös bőrén. –Ezt nem kalkuláltam bele, hogy ilyenkor már
hűvösek az esték és az éjszakák, bármilyen szép napos idő volt.
-Tényleg – borzongott meg
könnyedén a lány, bár ő a maga részéről betudta volna az enyhe remegést a férfi
közelségének, de most, hogy Simon felhívta a figyelmét rá, már ő is érezte,
ahogy a levegő kissé nyirkosra hűl és beszivárog a vékony ruha alá. –Hát, akkor
a nászéjszakánkat kénytelenek leszünk ágyban, puha párnák között, teljesen
konvencionálisan eltölteni – vigyorgott a férjére, akinek felcsillant a szeme.
-Hát, talán a konvenciók ellen
tehetünk valamit. De gyere, mert a végén még megfázol! – húzta fel a lányt,
aztán amikor Anna felszisszent, ahogy vékony kis cipőjében rálépett valami keményre,
a férfi az ölébe kapta és úgy vitte a ház felé.
-Hát ti? – nézett rájuk
csodálkozva Adél, amikor megjelentek a hallban.
-Nagyon lehűlt az idő, nem
akarom, hogy megfázzon a feleségem – csókolta meg Annát a férfi, és a szobájuk
felé indult vele. Adél titokzatos kis mosollyal nézett utánuk, aztán ment, hogy
intézkedjen, nyugodtan felpakolhatnak mindent a partról.
*
-Nem láttad Annát? - kapott Adél
karja után Simon, aki nyitott, lobogó inggel és mezítláb bukkant fel egy fél
óra elteltével. A lány már éppen indult volna a saját szállásukra, ahol a
szülők és Josh már nyilván lepihentek.
-Az előbb itt vitted a karodban.
Talán gondold végig, hol tetted le, nyilván ott kéne keresned – vigyorgott rá a
sógornője, de aztán az ideges szemrebbenésre komolyságot erőltetett magára.
–Nem, nem láttam. De nyilván nem lógott meg a nászéjszakájáról. Biztos a
fürdőszobában van.
A férfi egy elmegyógyász
pillantásával mérte végig. –Sejted, hogy ott néztem meg először, már csak azért
is, mert …, szóval, ott már néztem – harapta el a mondatot.
-Akkor nem lehet más, mint hogy
megszöktették… - vigyorgott még mindig Adél. Délután Simon barátainak mesélt
mindenfélét a hagyományos magyar lagzikról, sejthette volna, hogy ezeknek az
őrülteknek pont a legvadabb dolgok ragadnak meg a fejükben. A részletekbe nem
avatták be, de annyit sustorogtak összedugott fejjel, hogy nyilván megszültek
egy nagy és feltehetően otromba viccet. Már amennyire az eltelt néhány órában
megismerte őket, nem hagynak ki egy ilyen alkalmat, hogy meg ne szívassák a
barátjukat.
-Megszöktették? Mégis ki a franc
szöktette volna meg? És miért ment volna az illetővel? – nézett a lányra Simon
olyan pillantással, amibe akár egy verés is belefért volna. Ajaj, akkor most
neki is mesélnie kell az itteni hagyományokról, mielőtt a rendőrségre rohan
ijedtében - gondolta a lány.
-Tudod, itt egy igazi lagzin a
nagy eszem-iszom után lett volna menyasszonytánc is, amikor a vendégek pénzt
dobálnak egy kosárba azért, hogy egy-egy fordulóra megforgathassák az új
asszonyt, aztán a végén az ifjú férj fogja a kosarat és az asszonyt is, és megszökteti
a mulatságból. Én ezt meséltem el a fiúknak, de azt hiszem, a barátaid
kitaláltak egy másik verziót. A szöktetés szó tetszhetett meg nekik. Lehet,
hogy úgy gondolták, ha nem is gyűjtöttetek pénzt a tánccal, azért fizethetnél
nekik érte, hogy visszaadják neked az asszonyt. Egy nászéjszaka végül is – azt
mondják – minden pénzt megér.
-Micsoda? – kerekedett el Simon
szeme. –Azt akarod mondani, hogy a haverjaim lenyúlták a feleségem, és ha azt
akarom, hogy ma éjjel az ágyamban tudhassam, akkor fizetnem kell nekik érte?
-Hát, szerintem valami ilyesmi
történt, de nyilván hamarosan tudni fogod, mit találtak ki. Én a helyedben nem
izgatnám magam.
-Oké, de ha tíz percen belül nem
jelentkeznek, akkor utánuk megyek, mert ez nekem így elsőre túlmegy a vicces
játszadozáson. Annát akarom, nem a hülyeségüket!
Adél kicsit szorongva gondolt rá,
hogy úgy tűnik, a barátai nem jól mérték fel, a viccelődésben meddig mehetnek
el. Anna kapcsán Simon nem ismert tréfát. Aztán megzizzent a telefon a zsebében
és bocsánatkérően a férfira nézett. A hívó azonban nem az apja volt, még csak
nem is Josh, hanem az a borzas srác, Marcus.
-Téged keresnek – nyújtotta a
sógora felé a készüléket és a férfi némi szemforgatás kíséretében a telefon
után nyúlt.
-Hova tüntettétek? - morrant bele
a telefonba, aztán elképedten hallgatta a barátja útmutatásait.
*
-Azt hiszem, sikerült kiakasztani
– motyogott Marcus, ahogy kinyomta a telefont és a többiekre nézett. –Ennél már
csak akkor lesz pipább, ha a számlát is megkapja – vigyorodott el, ahogy a
sötét vízen a távolban ringatózó hajóra nézett. Anna nővérének meséjéből jött
az ötlet, és még mielőtt mindannyian kiütötték volna magukat, sikerült is
villámgyorsan megszervezni a dolgot. Ahogy a világ számtalan pontján, úgy itt
is igaznak bizonyult a mondás, hogy pénzért bárkit és bármit meg lehet
vásárolni, az sem gond, ha hirtelen kell cselekedni. A kényelmes vitorlást
kibérelni meglepően simán ment, egy megfelelő méretű szörfdeszkát szerezni már
bonyolultabb volt. A vitorlást az utasításaiknak megfelelően a parttól távol
horgonyozta le a tulajdonos, aztán egy kis motorcsónakkal visszahozta őket a
partra, Annát a hajón hagyva. Arról pedig Marcus gondoskodott, hogy a lány ne
szökhessen meg a hajóról. Csak reménykedni mert benne, hogy az ötletnek ez a
része nem volt-e csúnya melléfogás.
*
Simon hátán a finom anyag izzadt
rongyként tapadt, mire futva a kikötőhöz ért. Egy narancsszínű folt ringatózott
a vízen, rajta egy hosszú lapáttal. Akkor ezzel a kis lélekvesztővel kell a
feleségéért mennie? A szemét meresztve felfedezte a sötét foltot a vízen, ezért
aztán óvatosan a part mellé húzta a szörfdeszkát és átmászott rá. Pár
pillanatig az egyensúlyát próbálgatta rajta, aztán az evezőért nyúlt és lassan
a távoli hajó felé kezdett lapátolni. Szerencsére a víz sima volt, mint a
tükör, így viszonylag jó tempóban haladt. A hajó mellé érve elkapta a hajó
faráról lógó kötelet és hozzákötötte a deszkát, aztán felmászott a fedélzetre,
ahol kísérteties csend honolt. Ezektől a hülyéktől kitelik, hogy Anna nincs is
itt, ő meg lapátolhat vissza a partra. Kinyitotta a kajüt ajtaját és lemászott,
aztán elkerekedett szemekkel és egyre növekvő dühvel pislogott a gyertyafényben
az ágyon heverő lányra, akinek a kezeit valamelyik marha kikötötte az ágy
felett futó csőhöz.
-Szia! – súgta halkan Annának,
aki egy grimasz kíséretében biccentett neki, de szólni nem tudott, mert a
száját egy kendővel bekötötték. Először ezt vette le róla, aztán a csuklója
felé nyúlt, de egy hirtelen ötletre megállt a mozdulat közben.
-Megijedtél? – simogatta meg a
lány arcát, aki végre normálisan vehette a levegőt.
-Hát, igazából csak akkor, amikor
Marcus bekötötte a számat. Még jó, hogy nem vagyok náthás, mert akkor nehezen
kaptam volna levegőt, de így is nagyon kiszáradt a szám. Bár pezsgőt hagytak
itt – grimaszolt. …-Tom nyitott be a szobába, hogy Te hívsz, én meg pattantam
azonnal, eszembe se jutott, hogy mire készülhetnek. Aztán villámgyorsan
betuszkoltak egy taxiba. Útközben elmesélték, hogy Adéltól jött az ötlet, amit
nyilván egy kicsit továbbfejlesztettek, mert az kizárt, hogy a nővérem ilyet
mesélt volna nekik – mozgatta meg a csuklóját, de a férje egyelőre úgy tűnt,
nem vesz tudomást a szabadulási vágyáról. –Aztán egy motorcsónakkal idehoztak
mindannyiunkat a hajóra, engem Marcus behozott ide, és már csak azt hallottam,
hogy távolodik a csónak. Aztán csak vártam és vártam, hogy a megmentőm
megérkezzen. De úgy látom, az én hercegem ki sem akar szabadítani – húzta meg
újra a kötelet.
Simon elgondolkodva nézte, arcán
a korábbi feszültség már eloszlott, helyét egy farkasvigyor vette át, ahogy a
lányhoz hajolt. -De most már nem félsz, ugye?
-Kellene? – nézett rá összehúzott
szemekkel a lány, mire a férfi megcsóválta fejét.
-Tőlem? Soha!
-Akkor, most hogyan tovább? –
nézett rá a lány mosolyogva, mire a férfi felállt és vetkőzni kezdett.
-Azt hiszem, a nászéjszakánkat
ezen az úszó börtönön töltjük, mert az kizárt, hogy ezt a hajót én épségben a
kikötőbe vigyem, főleg a sötétben; a szörfdeszkáról meg inkább ne boruljunk be
mind a ketten. De talán nem is baj, itt legfeljebb a halak hallják, miféle
konvenciómentes dolgokkal múlatjuk majd az időt. Első lépésként nem is olyan
rossz ötlet ez a kötél. Tetszik nekem a gondolat, hogy a foglyom vagy, szépségem
– mire a mondandója végére ért, már megszabadult minden ruhájától és férfias
szépségében a lány mellé mászott a keskeny franciaágyra. –Lehetne nagyobb itt a
hely, de majd találékonyak leszünk – simított végig Anna testén.
-Hát, arra szükségünk is lesz, tengerészem,
mert ezt a ruhát le nem húzod rólam, amíg a kezem ide van kötve – nyögte a lány
vágyódóan feszülve a férfi meleget sugárzó teste felé.
-Ha az ember valamit annyira
akar, mint én most téged, akkor mindenre talál megoldást – suttogta a férfi, miközben
a vékony anyagot centről centire húzta egyre feljebb, felkorbácsolva vele
mindkettőjük vágyát. Amikor már a lány fején is átbújtatta a ruhát, a drága,
díszes hímzés a csuklói körül csavarodott egy csomóba gyűrve. A vékony csipke
fehérnemű már nem jelentett problémát és hamarosan a lány meztelen teste
derengett a gyertya rebbenő fényében.
-Csodaszép, Mrs. Carmichel! –
suttogta elismerően Simon, aztán a lány lábujjaitól indulva araszolt egyre
feljebb és ujjainak leheletfinom érintéseit a szája forrósága követte. Anna
szinte már öntudatlanul adta át magát a kényeztetésnek és a csuklóit fogva tartó
kötél szorításában vonagló testtel veszett el újra és újra az extázisban, észre
sem véve, hogy közben a férfi nemcsak az érzékeit szabadította fel, hanem őt magát
is. De amikor végre Simon elmerült a testében, karjaival szorosan ölelte át, és
az őket körbevevő víz locsogásában elveszve sóhajtotta bele az éjszakába: szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése