Perlekedők 84. fejezet 3 lépésben :)

84.

Reggel korán keltek, a szomszédos kávézóban bekaptak egy croissant-ot és a kávéjukat, aztán a San Marcora siettek, hogy az első turisták előtt még elhagyják a várost és visszamenjenek a kocsijukért. A lakóautó az árnyékos helyen kellemesen hűvös maradt, Anna jólesően dőlt hátra az ülésben és némán nézte a mellettük elsuhanó salátaföldeket, hogy a kis csatorna mellett kanyarogva az autópálya felé tartsanak. Simon sem szólt, a tegnap este váratlan és felemás alakulása még mindig ott motoszkált a gondolataiban. Hiába ölelték később egymást a hűvös lepedőn, azért egy apró tüske ott lapult a bőrük alatt, érzékenyen éreztetve a jelenlétét. Felesleges gorombaság volt a kislányt elhajtani, ahelyett, hogy egy lendületes S-betűt kanyarított volna az elé tolt szalvétára. Nem, neki már megint túl kellett bonyolítania a dolgokat. Hisztizett, aztán észhez tért és visszakozott. Vagy megalázkodott? Nem volt benne biztos, hogy a fene nagy engedékenysége végül nem az volt-e. Végül minden a legnagyobb rendben zajlott, Anna sem hánytorgatta fel neki a történteket, de ő még most sem tudott szabadulni  a gondolattól, hogy ilyen semmiségen majdnem eljátszotta a lány előtt a … mit is? Hiszen egy ilyen apró epizód nem távolíthatja el őket egymástól. Oké, megvolt róla Annának a véleménye, de hát végül is nem kötelező mindenről egyformán gondolkodniuk. És Anna is tudta, hogy neki ez egy érzékeny pont, a pillanatnyi hangulatától függhet, hogyan reagál. Hát, most látta, hogy így is tud. A lányra nézett, aki a rádióból hallatszó zenével együtt dudorászva az utat nézte és az utolsó pillanatban figyelmeztette, hogy az autópálya felé vezető elágazás következik.

-Mi a baj? Hol jár az eszed? – nézett rá a lány kutatóan, mire a férfi kesernyésen elmosolyodott.

-Tegnap eléggé leégettem magam előtted.

-Simon! Hibáztál, aztán rájöttél és osztályon felüli módon megoldottad a helyzetet. Néha az ember nem reagál jól elsőre. De az a lényeg, hogy ne kövesedjen bele a döntésébe. Én pedig szeretlek, akkor is, ha nem a legjobb formádat hozod. Biztosan én is sokszor vagyok kiábrándító, bár, küzdök ellene, isten bizony – kacsintott a férfira, akinek a szeme végigfutott a műszerfalra felpakolt karcsú lábakon és a vérvörösen villogó körmökön.

-Hát, ez most határozottan nem egy olyan pillanat! – vigyorgott rá sokat sejtetően, mire Anna lekapta a lábait.

-Hé, a vezetésre figyelj! … Tudod, azon gondolkodtam az előbb, hogy Velencéről írta valaki, hogy kell úgy szeretni, hogy fájjon, ha elhagyod; én meg arra gondoltam, hogy egy kapcsolatra is mennyire igaz lehet ez.

-Nana, hova akarsz kilyukadni? – vonta össze a szemöldökét a férfi. –Elhagyni…?

-Nem azt mondom, hogy el akarlak hagyni, Jézusom! – forgatta meg Anna a szemeit. –Csak, hogy mennyire igaz volt az a mondat, hogy „az igazi szeretet fáj, mert fél és félt.”

-Oké, ez tényleg igaz – mormolta Simon, várva, hogy még mit akar mondani a lány.

-„Mi lesz majd, ha nem látom többet? Elég lesz-e az emlék?” – motyogta halkan Anna.

-Hé, ez már megint az elhagyásról szól! – suttogott Simon, és keze megremegett a kormányon.

-Néha eszembe jut, mi lesz, ha egyszer úgy döntesz, hogy elmúlt a szerelem… - suttogta Anna, mire Simon a visszapillantó tükörbe nézve kitette az indexet, és leállt a keskeny út szélén. Mellette türelmetlen autósok húztak el lakókocsit vontatva.

-Anna! Az életben semmire nincs garancia, de muszáj hinned a közös jövőnkben, különben nincs értelme belekezdeni. Nem akarom, hogy a jövőnk felett mindig ott lebegjen a bizonytalanságod, hogy mi lesz, ha én hűtlen leszek.

-Nem attól félek,hogy hűtlen leszel, hanem, hogy elmúlik belőled a szerelem, az nem ugyanaz.

-A szerelem mindig elmúlik – sóhajtott a férfi, aztán a lányhoz fordult és a szemébe nézett: -De az a lényeg, hogy mivé alakul át; unalommá, megszokássá, vagy szeretetté. És én hiszek benne, hogy előttünk ez az utóbbi út áll. – A lányhoz hajolt és megcsókolta, hogy nyomatékot adjon a szenvedélyes véleménynek, aztán kiegyenesedve, meg sem várja a lány válaszát, óvatosan visszasorolt a forgalomba és a következő elágazásnál  Padova felé vette az irányt.

*

Anna időnként rövid ismertetőket olvasott fel, ahogy a végeérhetetlen dimbes-dombos tájon autóztak, amelyet a köztudat Toszkána néven emleget. A térképet böngészve kevergette Simon a kávét az egyik pihenőben, aztán elvigyorodott… Annát kezdte figyelni, aki egy helyi gazdával üzletelt. Hamarosan egy szatyornyi meglepetéssel állt meg előtte.

-Az ebédünk! – emelte a férfi felé a láthatatlan, de még így is vonzó kínálatot. A parkolóból jó kilátás nyílt a környékre, és némi vizsgálódás után már tudták is, hogy ezt az ebédet hol fogják megejteni. A tartomány egyik jellegzetessége hogy szinte minden dombon áll egy kisebb vagy nagyobb kőház, vagyis tanyaféle. Ezek nagy részét felújították meghagyva a rusztikus fagerendákat, kőfalakat. A kis falvakban pedig szinte ismerősként üdvözölnek mindenkit és meg lehet kóstolni a helyi finomságokat, olívaolajat, bort. Az alig tíz perces távolságban pontosan egy ilyen kis település kőfalai ragyogtak tompán a napfényben. A hatalmas lombú fa árnyékában leparkolva Anna már mozdult is, hogy az ebédhez megterítsen, de Simon ujjai a csuklójára fonódta és visszatartották.

-Mondtam már ma, hogy szeretlek? – mosolygott rá, és a lány azonnal megfeledkezett a rájuk váró kulináris élvezetekről, hogy egészen más élvezeteknek engedjen szabad utat.

-Még csak kétszer, azt hiszem – biggyesztette le játékosan a száját, mire Simon kirángatott egy kockás takarót a kocsiból és a lányt kézenfogva az aranylóan hajladozó kalászosba húzta.

-Akkor éppen itt az ideje, hogy újra megtegyem. – Amikor aztán kezei lassan megindultak a kockás ing, a saját kockás inge gombjai felé, amit Anna reggel elorozott tőle, az utolsó pillanatban jutott el a füléig az éles hang, egy szamár bánatos bőgése. Ahol szamár van, talán a gazdája is a közelben lehet, támasztotta homlokát a lányéhoz, majd felemelte a fejét, hogy körülnézzen. A kocsijuk mellett egy kistermetű szürke csacsi állt szinte gyökeret eresztve, kis gazdája, egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska elkeseredetten húzta a makacs jószágot, de az csak állt, befelé szaglászva a nyitott ajtón. A pergő nyelvű szidás nyilván tartalmazott néhány helybéli bosszús kifejezést, köztük olyanokat is, amelyekért a kislegényt  alighanem megszidta volna az anyja, Anna is csak a lényeget tudta kihámozni belőle. A Bernardo névre hallgató füles ma már nem először bosszantotta fel kis gazdáját, aki végső elkeseredésében egy útmenti ágat ragadott fel az árokpartról, hogy azzal bírja mozgásra az állatot. Simon felpattant és az utolsó pillanatban kapta el a kis kezet, amely az ággal szegény négylábú felé suhintott.

-Ne bántsd! – mondta neki angolul, amit a gyerek nyilván nem értett, de a mozdulat, amellyel megakadályozták, hogy lecsaphasson, magáért beszélt. Megszeppenve az idegentől, aláhulló karokkal, némán nézte, ahogy az idegen férfi óvatosan megvakargatja Bernardo feje búbját, aztán, hogy az állatot meg ne ijessze, behúzta előtte a kocsi ajtaját. A csacsi számára megszűnt az érdekes kocsibelső nyújtotta kísértés, így aztán egykedvűen odébb kocogott. A kisfiú fürgén utána indult, miközben pergő szavakkal szidta tovább a szürke patást.

Simon a fejét csóválva nézett utána. Nem olyan környéken nőtt fel, ahol az állatokkal szorosabb ismeretséget köthetett volna, az egyetlen a kutyája, Milly volt, de ennek a négylábúnak hihetetlen hosszú szempillák árnyékolták bús, kifejező szemeit és ettől azonnal valami gyengédséget érzett iránta. Egy ideig még nézett a gyerek és a szamara után, aztán hirtelen eszébe jutott, miben is zavarta meg ez a furcsa kis közjáték és Anna felé fordult. A lány a takarón ülve olyan melegséggel figyelte őt, ami jobban felforrósította a vérét, mint a búzatábla fölött ragyogó napsütés. Visszarogyott mellé és átadta magát a lány gyengédségének. Anna ledöntötte a takaróra és csak nézte, nézte hosszan, egészen addig, amíg a férfi zavartan félre nem kapta a tekintetét. -Ne már! Mi van?

-Szeretlek! – suttogta neki Anna.

-Miért? – vigyorodott el Simon.

-Mert olyan vagy, amilyen. Nem tudom megfogalmazni. Csak szeretlek.

-Akkor is, ha egy szamár meg egy kiskölyök miatt abbahagyom a csókolásodat?

-Olyankor még jobban – mosolygott rá a lány, aztán azért csendben fohászkodva adta át magát a férfi erős ölelésének, bízva benne, hogy nem jár erre több váratlan látogató. A friss olivabogyó és olaj, a kecskesajt, a nagy fürt szőlő és a friss, ropogós kenyér az üveg borral a kocsiban elfeledve várta, hogy másfajta érzékeik is kielégítésre kerüljenek.

*

Később, sokkal később, Toszkána székhelye, Firenze felé vették az útjukat. A város szélén azonnal bekanyarodtak az első kempingbe, aztán a recepción bicikliget bérelve indultak neki a városnak. Az Arno folyó egyik legismertebb látványosságán lépésben tolták át a bicikliket. A Ponte Vecchio a 16. században épült. Jellegzetességei a fecskefészekként oldalaihoz épített kis műhelyek, ahol ötvösök, aranyművesek dolgoztak és dolgoznak ma is. A Benvenuto Cellini mellszobra melletti kis üzletnél Anna kíváncsian nézegette a gyűrűket, a kezét díszítő egyszerűségében is nemes eljegyzési gyűrű mellé milyen jegygyűrűt tudna elképzelni. Simon lassú mosolyra húzta a száját és látszólag érdektelenül nézelődött ő is. Számára mindegy volt az ékszer formája, ha Anna szeme bármelyik láttán felcsillan, neki az egészen biztosan megfelel. A lány kinyújtott keze mellett vizsgálgatta a szebbnél szebb karikagyűrűket, amikor a kereskedő elkerekedő szemmel kapott a női kéz után. Mire Simon idegesen elhessentette volna a felajzott kereskedő mancsát, az már hadarva húzta magával a lányt az apró helyiség hátsó részébe. -Azt mondja, van itt valami, ami nagyszerűen illene a gyűrűd mellé… - szólt hátra Anna, hagyva, hogy a kis fickó lenyomja egy kárpitozott székre, aztán egy lakkozott, díszes berakású dobozkát nyomjon a kezébe. Felhajtotta a fedelét és felsóhajtott. A sötét bársonyon valóban tökéletes gyűrű-páros hevert. A gyémántokkal díszített fehérarany karikagyűrűk szikráztak a gyenge fényben. Anna kis lemondó sóhajjal csukta vissza a doboz fedelét. Lehet, hogy ő szívesen az ujjára húzná azt a csodás ékszert, de Simon egészen biztosan nem akar drágakővel az ujján mutatkozni.

-Nem tetszik? – kérdezte szinte egyszerre az árus és Simon.

-A férfi gyűrű is köves. Téged nem igazán tudnálak elképzelni benne – vont vállat a lány, aztán egy kedves mosollyal visszaadta a boltosnak a dobozt. –Valami sokkal egyszerűbbet szeretnénk. Fehéraranyat, de kő nélkül – magyarázta a savanyú képű kis olasznak, aki pár pillanatnyi gondolkodás után feltartott mutatóujjal keresgélni kezdett a dobozkái között, majd diadalmas vigyorral egy egyszerű sötétkék bársonydobozt pattintott fel. A két karika ennél egyszerűbb már nem is lehetett volna, de valahogy mégis sugárzott róluk az összetartozás és az időtlenség érzése. Anna lelkesen tartotta Simon elé, aki kivette, forgatta, végül még az ujjára is felpróbálta a gyűrűt, aztán bólintott.

-Oké, ha ezt szeretnéd, akkor legyen ez, de ha mégis inkább a köves, megvehetjük mind a kettőt, aztán én ezt hordom, te a másikat – dünnyögte elgondolkodva az orra alatt.

-Azt nem! – csattant fel Anna. –Milyen jegygyűrű már az, amelyik még külsejében sem mutatja az összetartozásunkat? Az én eljegyzési gyűrűm úgyis olyan feltűnő, hogy nem kell mellé díszes karika, és ha neked ez az egyszerű tetszik, akkor mind a kettőnknek olyan lesz.

A boltos csak a fejét kapkodva figyelte a párbeszédet, a szöveget nem értette, de a hangsúlyból már levonta a tanulságot, hogy mint otthon, itt is alighanem az asszonyka szava lesz a döntő. Amikor aztán a jóképű férfi magához húzta a csillogó szemű, harcias, barna leányzót, elmosolyodott,  megegyezésre jutottak. Ma nem kell üzlet nélkül becsuknia a boltot.

Simon fizetett és a gyűrűket elsüllyesztette a zsebében, aztán a hídról leérve, felpattantak a kétkerekű drótszamarakra, ahogy Anna nevezte őket még a kempingben, és megindultak a történelmi belváros felé. Már messziről feltűnt a narancsos piros kupolájú Duomo, és úgy döntöttek, hogy azok közé tartoznak, akik nem szenvednek tériszonyban és hajlandóak 463 lépcsőfokot meghódítani, hogy meghódítsák Firenze legmagasabb pontját. Leláncolták a bicikliket és nekivágtak a végeérhetetlennek tűnő lépcsősort, hogy aztán felejthetetlen élményben legyen részük. Vacsorára a Piazza del Signoria egyik kis éttermének teraszára telepedtek le, ez volt a középkorban Firenze szíve és főtere. Varázslatos érzés volt egy olyan téren lenni és enni, amelyen ennyi művészeti alkotás csodálható meg szinte a terített asztal mellől. A tér északi részén a Palazzio Vecchio áll, de az Uffizi galéria is itt található. Itt áll Michalangelo Dávid-szobrának másolata, és a Neptun-kút. Remek kikapcsolódás volt a hangulatos étteremben eltölteni az időt, nézni az embereket, a szobrokat, és az épületeket. Fáradtan, az élményektől eltelve visszakerekeztek a kempingbe és elbújtak a maguk kis lakában, ami jótékonyan bújtatta el őket és a langyos estével újraéledő szerelmüket.

84. fejezet 2. rész

-Nem gondoltam volna, hogy ki tudod cserélni a kereket – jegyezte meg Anna, és bár a hangjában egy csepp gunyorosság sem volt, Simon még a két órás tököléstől idegesen válaszolt vissza.

-Vettem észre! Akkor mi a fenének kellett leintened azt a kocsit?

-Életem, nem tudom, észrevetted-e, de hagytalak bűvészkedni a kerékcserével, és amikor kiderült, hogy a pótkerék csak egy vékony virsli, amivel csak lépésben gurulhattunk volna tovább, akkor gondoltam, hogy egyszerűbb, ha én előremegyek a lyukas kerékkel egy szervízbe, te meg lassan utánunk csorogsz és mire megérkezel, jó esetben már készen is lesz a gumijavítás. Csak időt akartam spórolni, nem pedig dugni egyet a következő bokorban – fortyant fel a végére a lány, nem értve, hogy lehet ilyen értetlenül fogadni a segítőkészségét.

-Egy szóval sem mondtam, hogy … - védekezett a férfi, de mostanra Anna már annyira felhúzta magát az igazságtalanságán, hogy nem érdekelte a mentegetőzése.

-Oké, éppenséggel nem mondtad ki, de csodáltam, hogy nem ellenőrizted le azonnal a dolgot, ahogy megláttál. Úgy villogtattad a szemeid, mint aki ökölre akar kelni mindenkivel, aki a műhelyben van. Pedig szegény pasi miattam került arra, aztán húzott is tovább, nyilván őt meg egy ilyen féltékeny feleség várta odahaza. Aki meg ott maradt, nem is tudom, szerinted melyiküket kellett volna elcsábítanom, az öreg Sandro-t mind az öt fogával, vagy inkább Pietro-t, aki jó, ha 16 éves volt? Komolyan Simon, néha nem értelek. Kedves dolog, ha egy kicsit féltékeny vagy, bár én inkább a bizalmad teljes hiányának érzem.

-Nem vagyok bizalmatlan – morgott élete párja az orra alatt, és a frissen felszerelt kerékkel jó tempóban gurulva próbálta behozni a kiesett időt.

-Sandro azt mondta, az első öt kilométer után húzzuk meg a kereket… -mormolta Anna, mire Simon leállt az út szélén és az ülése alól kikotorta a neonsárga csíkos mellényt. Még a bérelt autó telepen figyelmeztették, hogy az autópályán csak ebben szállhat ki a kocsiból, különben az első arra járó rendőr alaposan megbünteti. Szó nélkül kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, némi csörömpölés után pedig Anna összerezzent, ahogy a férfi bevágta hátul a már amúgy is kaotikus kuplerájba a kerékkulcsot, és rácsapta az ajtót. Amikor beült, leráncigálta magáról a csíkos mellényt és csomóba gyűrve az ülés alá készült gyűrni, amikor Anna kikapta a kezéből, kinyitotta az ajtót és kiszállt.

Simon mély sóhajjal igyekezett visszafojtani az idegességét, de mire utána szólt, hogy „Vedd fel azt a kurva mellényt!”, addigra a lány már a búzatáblában trappolt befelé. Lehunyta a szemét és hátradőlt az ülésen, majd addig kotorászott, amíg megtalálta a másik ruhadarabot is. Feltépte a még bontatlan zacskót és magára húzta a napfényben csillogó vacakot, aztán az indítókulcsot kivéve a lány után indult.

-Most megint mi van? – kapta el Anna karját. –Gyere vissza a kocsihoz, mielőtt valaki elviszi! – nézett idegesen a magára hagyott lakóautóra.

-Simon! Csak időt akartam hagyni neked, hogy lehiggadj, mert nekem semmi kedvem végig asszisztálni, amíg idegesen csapkodod az ajtót, aztán úgy vezetsz, mint egy őrült. Kirándulunk, basszus, nem időre megyünk sehova, ha itt alszunk az út mellett, akkor se történt semmi baj. De ma egész nap csak azt látom rajtad, hogy ideges vagy. Már reggel kiborultál, hogy a recepció miért nem nyitja korábban ki a kapukat, aztán a kerék, most meg fél perces megállás miatt káromkodtál, azt meg már nem is mondom, ha ilyen ütemben vered szét a berendezést, akkor az út végén megveheted ezt a kocsit, mert nem veszik vissza. Higgadj le, és addig hagyj engem is békén, mert én nem akarom felhúzni magam!

-Ne haragudj! Nem tudom, mi a fene bajom van. Nem aludtam jól – mentegetőzött sután a férfi.

-Az is csak a te hibád! Menstruálok, de nem vagyok fertőző, te meg úgy húzódtál a kocsi falához, hogy csoda, hogy nem estél ki az ablakon. Én sem aludtam sokkal jobban, hiányzott, hogy nem öleltél magadhoz, de attól még nem ordítottam le senkinek a fejét.

-Jól van na, csak … - kezdett bele Simon, aztán még önmaga előtt is annyira nevetségesnek érezte a magyarázatot, amit kibökni készült, hogy inkább elhallgatott.

-Csak?... – állt vele szemben karba tett kézzel a lány és a férfi háta mögött lebukni készülő napba hunyorogva várta a folytatást.

-Csak, tegnap megvettük a gyűrűket, aztán úgy terveztem, hogy este összebújunk, de akkor benyögted, hogy megjött, és gondoltam, ilyenkor jobb, ha békén hagylak, szóval csalódott voltam, azt hiszem…

-Édes.Jó.Istenem! Te Pasi! Mondtam én egy szóval is, hogy hagyj békén? – sóhajtott a lány.

-Az előbb mondtad… - motyogott a férfi.

-De tegnap este szerintem egy árva szóval sem. És az előbb sem mondtam volna, ha nem hisztiznél itt össze-vissza. Csak szóltam, hogy megjött, de egyébként egy árva szóval sem utaltam rá, hogy menj a közelemből. Persze, ha neked ez kellemetlen, az már más ügy.

-Dehogy kellemetlen. Ez egy kapcsolattal éppenúgy együttjár, mint a lábszag – kúszott vigyor a férfi arcára, és Anna tehetetlennek bizonyult a férfi egyébként kritizálható humorával szemben. A szemét forgatva rázta meg a fejét.

-Na kösz, azért a lábszag egy kicsit más tészta, de ha már így szoba hoztad… - tartott egy kis hatásszünetet, mire a vigyor lehervadt a férfi arcáról.

-Nehogy azt mondd, hogy büdös a lábam!

-Ha megmosod, soha! De ha csak lerúgod azt a francos cipőt, aminek lassan már nem lesz orra, és reggel elfelejtettél hozzá zoknit húzni, akkor … - billentette félre a fejét várakozóan, aztán már csak azt érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj és hanyatt fekszik a cseppet sem selymes kalászosban. Felkészült a játékos birkózásra és a teste várakozóan megfeszült, mert ugyanúgy éhes volt a férfi érintésére, ahogy ő az övére, de Simon csak ült mellette a földön és a cipőjét bogozta ki éppen.

-Te meg mi a fenét csinálsz? – könyökölt fel mellette elképedten, mire Simon lekapta a cipőt és beleszagolt, aztán a lány orra alá dugta.

-Tessék! Nem büdös!

-Jézusom! Ezt nem hiszem el! Panaszkodtam én emiatt valaha is? Különben is azt mondtam, ha nem veszel hozzá zoknit. Ma pedig vettél.

-De ha valaha is büdös lett volna, akkor mindig az lenne, akkor is, ha éppen zokni van rajtam.

-Simon! – csattant fel megunva a zokni és a büdös cipő összefüggéseinek taglalását a lány. Kikapta a férfi cipőjét a kezéből és egy lendületes mozdulattal messzire eldobta, aztán megragadt a pólójánál fogva és lerántotta magához. -Utolsó felszólítás! – figyelmeztette, aztán Simon tiltakozásával nem törődve keményen megcsókolta. Amikor a férfi érintése lágy viszonzásból hasonlóan követelőzővé vált, hagyta magát sodorni a szenvedély hullámán, mígnem a tudatukat beborító ködön át mindketten meghallották a rendőrsziréna hangját.

A visszafojtott vihogástól még mindig fulladozva, a csíkos mellényben kötötték be magukat a biztonsági övvel, miután a rendőrök az igazoltatás után a segítségükre voltak Simon cipőjének felkutatásában. Amikor a rendőrkutya megjelent szájában a leharcolt cipővel, a rendőr kétkedőn mutatta nekik, mint aki el sem tudja hinni, hogy ez az ócskaság volt a keresés tárgya. Mivel még szerencsére időben hallották meg a szirénát, volt idejük úgy tenni, mintha az inkriminált cipőt keresnék négykézláb, bár a szerv kérdésére, hogy hogy is került a mezőre, nem tudtak igazán érdemleges választ adni. Az irataik láttán a fiatalabb szemében felismerés villant, aztán visszaadták a papírokat és figyelmeztették őket, hogy legközelebb a kocsi mögött ne felejtsék el kirakni az elakadást jelző háromszöget, majd kiengedték a hatalmas németjuhászt a csomagtérből és Jafar pillanatok alatt előkerítette Simon cipőjét, amiről nekik fogalmuk sem volt, merre keressék. Úgy tűnik, azért volt beazonosításra alkalmas szagminta. A segítséget megköszönve beültek a kocsiba és látva, hogy a rendőrök továbbhajtanak, megnyugodva adták át magukat a féktelen nevetésnek.

*

Már sötét volt, amikor elérték Rómát és letáboroztak a város feletti kemping remek panorámát nyújtó helyeinek egyikén. Anna elballagott a kemping éttermébe és becsomagoltatott két adag spagettit és némi salátát, vett egy üveg chiantit, és mire visszasétált a lakóautóhoz, addigra Simon kiszerelte a kis asztalt és a kocsi mellett két székkel kényelmes étkezőt alakított ki, majd megterített; sőt a kocsi melletti bokorról egy virágzó leander ágacskát is letört, hogy a legnagyobb bögrében az asztal közepére helyezze. Előkotorta a kocsi mélyéről a gázlámpát és teljes hangulatvilágításban, a részéről nyújtható legromantikusabb körítéssel várta vissza a lányt és a vacsorát. Kis tanakodás után úgy döntöttek, nem használnak tányérokat, hanem a dobozokból fogyasztják el a finom vacsorát, és mivel a papírpoharaknak is lába kelt valamikor az út során, hát, csak az üvegből kortyolták el a nemes italt.

-Azt hittem, ma éjjel valami fogdában alszunk – mormolta Simon, ahogy ujjait összefonta Annáéval és a város csillogó fényeit nézték a magasból. –Akkor pedig ugrott volna ez a csodás panoráma.

-Viszont cserébe óriási sajtóvisszhangot kaptál volna, meg a büdös cipőd is – kuncogott a lány, mire a férfi megcsóválta a fejét.

-Ne kezdd már megint! Különben is, ha őszinte akarok lenni, már egy kicsit megbántam ezt a fene nagy pionír romantikát. Azért egy szállodában nem kéne ennyit logisztikázni a fürdés körül, mint egy zsúfolt kempingben. Bár, a pasik, eddig úgy tűnt, nem rohannak elmesélni az asszonynak, hogy találkoztak velem a fürdőben.

-Vagy fel sem ismernek – vont vállat Anna.

-Az is lehet, bár, kaptam én már néhány levelet manusoktól, akik mindenféle életveszélyes fenyegetéssel próbáltak befenyíteni, amiért anyu otthon velem van a hitvesi ágyban, nem velük.

-Jellemző pasi-hozzáállás – húzta el a száját Anna. –Ahelyett, hogy magukba néznének, mit csinálnak rosszul, azonnal az asszony hibás, vagy éppenséggel te. Hm, ezek után érdekes kérdés lenne, hogy én vajon kit képzeljek el, ha a sors pont veled viccelt meg? – nézett huncut szemekkel a férfira, aki lassan letette a borosüveget az asztalra, felállt és felhúzta magához a lányt.

-Úgy érzem, bizonyítanom kell! – mormolta halkan, de mielőtt szája a lányéhoz ért volna, halkan elkáromkodta magát.

-Már megint mi van? – hördült fel csalódottan Anna, aki már a csókra teljességgel ráhangolódva várta az ölelést.

-Hány napig szokott meglenni? Isten bizony fogalmam sincs. Otthon valahogy nem volt ez akkora probléma. Itt meg még fürdőszobánk sincs, tudhattam volna, hogy hülye ötlet ez az egész – morgott a férfi, mire Anna a két keze közé fogta a fejét.

-Lazíts nagyfiú! Ahogy mondod, otthon sem volt ez soha probléma, itt se csinálj belőle, mert néhány napon belül valamelyikünk becsavarodik. Mindent meg lehet oldani, különben is annyi minden van, most én kezdjek neked tanácsokat adni?

-Lehet, hogy nem ártana – kacsintott rá a férfi, amit a lány csak azért látott, mert közben már végre a karjába húzta és forogni kezdett vele az étterem felől odahallatszó zenére. A vidáman csillogó szemek szerencsére nem a napközbeni feszültségtől, hanem valóban szerelemtől szikráztak. Később, a lakóautó védelmében Anna elégedett fáradtsággal bújt a verejtéktől nedves férfitesthez, és elalvás előtt csak annyit suttogott: -Ősteheség vagy, Simon!

84. fejezet 3. rész

-Biztosan tudod ezt vezetni? – kapaszkodott Anna Simon derekába a kis kétszemélyes tűzpiros mopeden, ami lényegében a bicigliket volt hivatva helyettesíteni az olasz fővárosban. A moped a férfi következő gázfröccsére megugrott. Néhány bakugrásnak beillő mutatvány után azonban végre egyenletes tempóban jutottak el a sarokig, ahol nagy ívben megfordulva visszakanyarodtak. Még vagy háromszor ismételte meg Simon a gyakorlókört, aztán némi fohászkodás után lefelé indult a meredek utcán. A kölcsönző tulajdonosa gyöngyöző homlokkal nézett utánuk.

Anna szorosan tapadt a férfi hátára, kezei alatt finoman rázkódott az a kockahas, amely tegnap este még a szenvedélytől feszült meg a szája érintése alatt. Simon egyre magabiztosabban kanyargott az utcákon és hamarosan ő is átvette a helyiek őrjítő, de mókás szokását, vidáman dudált mindenre és mindenkire. A kis kerregő egyenletes tempóban járta be a várost, nem győzték kapkodni a fejüket a rengeteg látnivaló láttán, és a Victor Emmanuel emlékművet elhagyva végre leparkoltak a város egyik legimpozánsabb és legismertebb műemléke, a Colosseum mellett, mielőtt a tátott szájú csodálkozás vége egy kínos koccanás lenne.

-Huh, ez egész kellemes volt! – sóhajtott Anna, ahogy a menetszéltől kócos haját simította ki az arcából. A több, mint két és fél ezer éves történelmet felölelő város nem volt ismeretlen előtte, de egészen más oldaláról ismerte meg, másként látta most a szeretett férfi oldalán, mint annak idején, az apja és a nővére társaságában. Simon a fölöttük magasodó falakat nézte:

-Gyerekként imádtam a Spartacust, nem is tudom, hányszor láttam Kirk Douglasszal a filmet. És hiába játszódott máshol a történet, de én mindig ide, a Colosseumba tudtam elképzelni a viadalokat. Aztán amikor Russellel elkészült a Gladiátor, az elsők között ültem be egy moziba, hogy megnézhessem. Tudtam, hogy csak épített díszlet, de mégis úgy éreztem, hogy élethűen mutatja be a korabeli technikai megoldásokat és a város lakóinak életét, a gladiátorok életének kilátástalanságát. Nem tudom, miért izgat ennyire a téma, mert ha valamit, na, ezt képtelen lennék eljátszani. Ehhez olyan atletikus test kell, amilyen nekem sose lesz.

Anna a máris átforrósodott köveken ücsörögve ámultan hallgatta Simon lelkes vallomását. Körülnézett és itt a történelem kézzelfogható emlékei között, magában mosolyogva állapította meg, hogy lám, a kölyök, az információkra éhes, érdeklő kölyök előbukkant a filmsztár álarca mögül. -Sosem gondoltam volna, hogy pont ez a nyers ereje fogott meg az ókornak – nézett rá félrebiccentett fejjel.

-Na igen, nem a sport az erősségem – húzta el a száját a férfi.

-Miért mondod ezt? Edzőterembe jársz, futsz, bringázol, remekül műveled a szabadfogású birkózás bizonyos vállfaját – vigyorgott rá vidáman… - ezeket a széles vállakat nem adták ingyen! – simított végig a férfi pólós vállain, aztán hagyta, hogy az agyondicsért atléta magához húzza és a napfényben fürdő amfiteátrumban szenvedélyesen megcsókolja.

Észrevétlen telt el az idő a kövek között sétálva, elképzelve a vadállatok üvöltését, a homokba ivódó vér látványát, a félelem, az izgalom verejtékének páráját, a halálhörgést és a nézők tízezreinek tombolását. A történelem mindig is vérszomjas volt. Egymást átölelve beszélgettek, aztán lassan visszabaktattak az árva mopedhez és lassan végiggurultak a Forum Romanum mentén.  A Capitolium tövében pihentek meg, hogy hátizsákjukból elmajszolják az útközben vett szendvicseket és igyanak a déli hőségben. A füvön elnyújtózva a várost nézték, miközben Simon újra mesélni kezdett.

-Kölyökként volt egy film, a Római vakáció, imádtam. Gregory Peck játszott benne és Audrey Hepburn. Ezerszer gondoltam rá, hogy egyszer én is így akarom bejárni ezt a várost.

-Nem ismerem ezt a filmet – vallotta be Anna lehunyt szemekkel élvezve a napsütést. –Miről szólt?

-Nem ismered? – ült fel hitetlenkedve Simon és hirtelen csak úgy dőlni kezdett belőle a szó, nyilvánvalóvá téve, hogy a film és egyáltalán a filmes téma mindig is a kedvenc beszédtémája. –Na, akkor először is a történet… oké, kicsit talán giccses, de én inkább csak romantikus mesének éltem meg, a haverjaim cikiztek is érte eleget, hogy ilyen nyálas sztoriért lelkesedek, de van benne valami, ami miatt egyszerűen muszáj volt imádni és ezzel ma is így vagyok. A közös robogózásunk után pedig még inkább.

-A történet, Simon…? – akasztotta meg Anna mosolyogva a szövegzuhatagot.

-Oké… Anna hercegnő – emelte ki mókásan a főszereplőnő nevét - hosszú és fárasztó európai protokolláris körútja során Rómába érkezik. Este az ablakából vidám zenét és emberek nevetését hallja, ezért lefekvéskor idegileg kiborul, mert elege van a komornája által felsorolt rengeteg protokolláris eseményből, élni szeretné a hétköznapi emberek életét. Az orvosa nyugtatóinjekciót ad be neki. Anna azonban megszökik és kóborolni kezd Róma utcáin. Az injekciótól elálmosodik és egy szökőkút peremén elalszik. Joe Bradley amerikai újságíró egy vesztes kártyapartit otthagyva hazafelé sétál és észreveszi a lányt, aki majdnem leesik a padról. Eleinte ott akarja hagyni a padon, de végül hazaviszi az erősen bódult állapotú nőt, aki alvajáróként követi. A lányt a kényelmetlen heverőre fekteti. Másnap éppen a hercegnővel kéne interjút készítenie, azonban elalszik és elszalasztja az előre megbeszélt időpontot. Besiet a szerkesztőségbe, ahol eleinte kamuzni kezd és az „elkészült riportot” foglalja össze a főszerkesztőnek, majd amikor az megmutatja neki az újságokat, hogy a hercegnő beteg, ezért elmaradt a sajtótájékoztató, Joe meglátja a fényképet, és felismeri éjszakai vendégében a hercegnőt. Megegyezik a főszerkesztőjével, hogy 5000 dollárért egy exkluzív, részletes interjút készít Anna hercegnővel, fényképekkel. Hazarohan a szállására. Anna éppen akkor ébredezik. Joe néhány kérdéssel megbizonyosodik az álmosan válaszolgató lánytól, hogy tényleg ő a hercegnő. Anna nem emlékszik rá, hogyan került a férfi lakására, nem fedi fel kilétét és Joe sem árulja el, hogy tudja, ki ő. Elbúcsúznak, Anna sétára indul a római belvárosban (előtte pénzt kér kölcsön a férfitól), Joe pedig titokban követi őt. Anna csupa olyan dolgot tesz, ami az átlagemberek számára mindennapos, számára azonban tilos, ismeretlen és ezért izgalmas: cipőt vesz, levágatja hosszú haját rövidre, fagylaltot vesz, majd a Spanyol lépcsőnél Joe úgy intézi, hogy „véletlenül” találkozzanak. Megbeszélik, hogy a napot együtt töltik Anna kívánságai szerint. Közben odahívja fotóriporter kollégáját, hogy csatlakozzék a társaságukhoz. A fotós öngyújtóba épített mini fényképezőgéppel titokban felvételeket készít a lányról. Megnézik a Colosseumot, ami a lány kifejezett kívánsága volt. Motorra ülnek, amit véletlenül a lány elindít és több apró baleset után a rendőrségen kötnek ki. Joe megmutatja az újságíró-igazolványát, Annáról pedig azt mondja nekik, hogy jegyesek, ezért elengedik őket. Este táncmulatságba mennek hármasban, az Angyalvár közelébe. Anna felhőtlenül táncol és nagyon boldog. Váratlanul az országa titkosrendőrsége körbeveszi a helyszínt. A fekete öltönyös rendőrök el akarják vinni a lányt, aki Joe segítségéért kiált, így verekedés tör ki. Amikor megérkezik az olasz rendőrség, Annáék a folyóba esve kiúsznak a partra, ahol megcsókolják egymást. Anna elmegy a férfi szállására, hogy megszárítsa a ruháit és a haját, de semmi egyéb nem történik közöttük, csak egy szenvedélyes ölelés, és a lány még aznap éjjel visszamegy a követségre. Másnap délben sajtótájékoztatót tart a hercegnő. Délelőtt megjelenik a riporternél a lap főszerkesztője és követeli az exkluzív riportot, amit Joe megtagad. Betoppan a fotós is a kész fényképekkel. Joe megakadályozza, hogy a fotós átadja a képeket a főszerkesztőnek. Mindketten elmennek a sajtótájékoztatóra. Anna meglepődik a jelenlétükön, de Joe egy feltett kérdéssel jelzi neki, hogy nem árulja el a titkát. Odaadják Annának a kompromittáló képeket a sajtótájékoztató közben. Joe egy darabig még vár, majd egymagában távozik.

-Hát, ennyi. Nem volt benne igazi amerikai happy end, az újságíró és a hercegnő nem élnek tovább boldogan, mint a mesében, de valamiért nekem így volt tökéletes. Így olyan volt, mint ami velem is bármikor megtörténhet. És most itt ülök Rómában Annával az oldalamon, úgyhogy olyan ez, mint egy valóra vált álom. A hercegnőm itt van velem, és tudod mi a legszebb az egészben? –nézett  forró tekintettel a lányra.

-Micsoda? – lehelte elvarázsoltan Anna.

-Hogy a hercegnőt most magammal vihetem, senki nem állhat közénk.

Egy ilyen mondatot muszáj volt szenvedélyes csóknak követnie. Anna még a mese hatása alatt állva arra gondolt, hogy mennyire másként élte meg ő maga ezt a történetet. Számára a herceg bukkant fel váratlanul és magával vitte. A valóság éppen annyira meseszerű volt, mint a történet, amely érezhetően a férfi egyik kedvence volt. Egy pillanatra elképzelte magukat, ahogy a történet főszereplőiként eljátszák a kamerák előtt Annát és Joet, tökéletes szereposztásnak tűnt.

Simon azonban még nem fejezte be. Megsimogatta a lány arcát, aztán halkan még beszélni kezdett: --A rendező eredetileg Elizabeth Taylorra gondolt a hercegnő szerepére, de más elfoglaltsága miatt nem volt elérhető. Így egy ismeretlen színésznőt választott, akinek ez volt az első filmes szerepe, és akit ezzel elindított egy hosszú és sikeres karrier felé. A forgatás alatt elterjedt a híre a filmes szakmában az ismeretlen Audrey Hepburn megjelenésének, sokat beszéltek filigrán alkatáról, és mire az utolsó csapó is elhangzott, egy új sztár született. Nem ismerős a szituáció?

-Aranyos vagy, de én nem hiszem magamról, hogy valaha is sztárrá váljak. Pedig az előbb én magam is eljátszottam a gondolattal, hogy mi ketten mennyire jól tudnánk hozni a karaketereket. De nem, azt hiszem, nekem fontosabb lenne melletted otthon maradni, mint a kamera előtt a pároddá válni.

-Hát, az önzőbbik részem elégedett a válasszal kisasszony, de ha bármikor úgy érzed, szívesen pályát módosítanál, én támogatnálak, ugye tudod?

-Tudom, de azt hiszem, a feleségednek lenni úgyis huszonnégyórás elfoglaltság lesz, nem is jutna időm és erőm másra … - vigyorgott Anna, mire a férfi szelíden megsimogatta az arcát.

-Most még álmodozol, de néhány év és unni fogod a képemet, nem akarom, hogy aztán úgy érezd, elszaladt melletted az élet, és te lemaradtál róla.

-Mit akarsz ezzel mondani? – suttogott vissza a lány összevont szemöldökkel, mire Simon keze lehullott és visszahanyatlott a lány mellé.

-Nem tudom. Csak beszélek össze-vissza. Mint aki nem tudja elhinni, hogy az élet simán is mehet a maga útján. Világéletemben a szüleim házassága volt az etalon, olyanra vágytam, és mégis, tele vagyok bizonytalansággal. Ők mind a ketten két lábbal álltak a földön, de én ilyen elfuserált fazon vagyok ezzel a színészet-mániámmal. És a szakmában alig látok magam körül normális házasságokat. És tudod mi a legborzongatóbb az egészben? Hogy képtelen lennék lemondani róla, még ha a boldogságom múlna rajta, talán akkor sem. Azért szerettem gyerekként is a filmeket, mert egy csomó kérdésemre megadták a választ, még olyanokra is, amiket megfogalmazni sem tudtam. Amikor bennem keltett további kérdéseket, a könyvekhez fordultam, hogy megleljem a válaszokat. Ők voltak a legjobb barátaim, a könyvek és a filmek. Fura srác voltam, mert ezek sokszor minden másnál jobban érdekeltek, amik a korom szerint kellett volna, hogy érdekeljenek. Amikor aztán alkalmam nyílt belesni a kulisszák mögé, hát, az szerelem volt az első látásra. Egyszer azt nyilatkoztam, hogy én nem is akartam színész lenni, hanem sokkal inkább egy lusta, alkoholista zenész egy dél-franciaországi városkában, de ez nem volt igaz, csak érdekesebbnek akartam láttatni magam. Vagy csak védekeztem, mert egy csomóan nekem estek a sorozat eszelős sikere után, hogy érdemtelenül hullott az ölembe egyik pillanatról a másikra egy csomó olyan lehetőség, amit mások évtizedek alatt sem értek el. Talán csak nekik vágtam dacból vissza. De a lényeg, hogy a színészet olyan szerelem, amiről nem tudnék lemondani. Már csak azért sem, mert nemcsak az érdekel, hogy én hogyan formálom meg az adott karaktert, de az is, hogy a megálmodója miért alkotta olyannak, miért éppen az a történet ragadta meg, és a rendező hogyan akarja ezt a nézőknek vászonra vinni? A kérdések érdekeltek és az út, amíg a válaszokat megtalálom. Az egész folyamat érdekel, ezért olvasok el mindent, ami csak összefüggésbe hozható az adott figurával vagy történettel, akár áttételesen is. Egyszerűen éhezem a válaszokra, és ez a kíváncsiság tart a földön, mert folyamatosan szembesít vele, hogy még mennyi tanulnivalóm van.

Anna itta a szavait, tisztában volt vele, hogy most itt olyan önvallomást hall, amit Simon talán még a családjával sem osztott meg soha, és ettől kivételesnek érezte magát. Ezek a gondolatok többet árultak el a férfiról, és a hozzá fűződő kapcsolatáról, mint egy szerelmi vallomás.  Ezek után valóságos szentségtörésnek tűnt, hogy fel kellett tápászkodjanak a földről, hogy visszainduljanak a kempingbe.

*

Másnap már sokkal magabiztosabban járták be a kis mopeddel a várost. Anna könnyű nadrágban, rövid ujjú blúzban karolt a férfiba, aki kivételesen felhajtott ujjú fehér ingbe, farmerbe öltözött, hogy megadják a tiszteletet a helynek.  A még kevés számú turista közé elkeveredve megcsodálták a Piétát, a Laokoon szoborcsoportot, a Sixtus-kápolnát - a pápa magánkápolnáját, ahol a pápaválasztásokat szokták tartani. És lélegzetüket visszafojtva ámultak a világ legnagyobb székesegyházának kupoláján, amelyet Michelangelo tervezett. Az Angyalvár mellett leparkolva még éppen elcsíptek egy angol nyelvű idegenvezetést, így aztán egy alig fél órás séta során megtudták, hogy az Angyalvár Hadrianus császár síremlékének épült, majd egy ideig a császárok temetkezőhelye volt. A későbbi évszázadokban katonai erőddé alakították a mauzóleumot, majd a városfalnak egyik központi erődje lett. Idővel az épületet államosították, ezután börtönként, majd kaszárnyaként működött, ma múzeumként funkcionál. A benti tér nyomasztó spirálisa után szinte kiszédültek a napfényre, hogy felkeressék az utolsó látnivalót, amit aznapra tervbe vettek, és ami megszállott filmesként kihagyhatatlan pontja volt a kirándulásnak. A Trevi-kút a legnagyobb és leghíresebb szökőkút Rómában, annyian látogatják, hogy általában moccanni se lehet körülötte a kis téren. Most is így volt, ezért aztán napszemüveg mögé bújva, kezüket összekulcsolva dobták be a tenyereik közt megbújó negyed dollárost. Lehetetlen volt nem gondolni Fellini Dolce Vitájára, ahogy Marcello Mastroianni csodáló tekintetének tüzében Anita Ekberg izgatóan végigsétál a medence vizében. A hatalmas kavalkádban fel sem tűnt az a fiatal, összeölelkező páros, akik itt vettek búcsút Rómától, bízva a szökőkút vizébe vetett érmében, hogy lesz még alkalmuk újra ezeket az utcákat, tereket járniuk.