A szerelem 4 keréken érkezik 11.

Julie úgy érezte, a lelke darabokra szakad. Ült a taxiban és zokogott. A kezében még ott volt a telefon, amivel Stephaniet hívta. A nő szóhoz sem jutott, amíg eldadogta neki, hogy el kell mennie. Most, azonnal. Aztán megígérte, ha eszébe jut valami értelmes, visszahívja.

A fotósok rendületlenül tették a dolgukat, Robert már úgy érezte az arcára fagyott a mosoly a lágy tengeri szellő enyhítette melegben. Fejében már az este járt. Kíváncsi volt Julie meglepetés-ruhájára. A bronz színű szandált látta, amikor a lány visszarohant a házba érte. Próbálta elképzelni, milyen színek jöhetnek számításba egy ilyen cipellőhöz. Furcsa lesz látni kisminkelve Juliet, hiszen eddig a legtöbb egy kis ajakfény volt, amit látott rajta. De leginkább az éjszakákra gondolt. Erre a csodára, amit együtt megéltek, és arra a remélhetőleg megszámlálhatatlanra, ami még előttük áll. És amíg a lányon járt az esze, nem is gondolt rá, hogy arca hálás téma a rezdüléseit vadászó kameráknak. 

Stephanie pedig ült magába roskadtan és zúgó fejjel próbálta kitalálni, hogy oldja meg a kialakult helyzetet. Jobb ötlete nem volt, Robert szüleihez kopogott be. Szerencsére már ott találta Lizzyt is, aki a testvére majd minden bemutatójára eljött. Azonnal látták rajta, hogy baj van, aztán a hírek ismeretében lázas ötletelésbe kezdtek a kárenyhítés érdekében.

Robert apró falatokat csipegetett. Nem annyira az éhség miatt, inkább idegességében. A bevonulás mindjárt kezdődik és Julie még sehol. Steph csak vállat vont és azt mondta, a fodrásznál kis csúszásban van, de ne idegeskedjen, menjen csak nyugodtan. Ő majd jön Julieval, a vetítésre mindenképpen odaérnek. A férfi grimaszt vágott, mert ő nem a fodrászremeket hiányolta, hanem Juliet. Jó lett volna még egy csók, aztán a vetítés előtt még egy bátorító ölelés. De akkor mehet a vörös szőnyegre hiányérzettől eltelve Sarah derekát ölelgetni. Anyám, az a nő. Jó színésznő, bár eddig még csak pontosan ugyanilyen hideg karakterekben látta játszani, tényleg mint egy jégkirálynő, olyan volt a forgatások alatt is. Dehogy akart ő tőle valamit is, csak jó lett volna kis ökörködéssel oldani néha a feszültséget, de nem, Sarah állandóan komoly volt, mint egy vakbélgyulladás. Bezzeg Julie... ááá, csóválta meg a fejét, már megint Julienál kötött ki. De ha egyszer hiányzik – sóhajtott fel, aztán a nyíló ajtóra reménykedve hátra fordult.

 De nem Julie érkezett, hanem a három jó madár. Akiket úgy hagyott ott az étteremben, hogy egyiküknek még be is húzott.  Ezért aztán azonnal Marcus felé lépett, aki kicsit túljátszott ijedtséggel lépett hátra. De Robert nevetve átölelte. –Ne haragudj haver, nem tudom mi volt velem. Jövök neked eggyel fájdalomdíjként. Nevetve nézett végig a barátain, akik eddig élete minden fontos eseményének tanui voltak. Nem tudott ezért elég hálás lenni nekik, hiszen ebben az őrült darálógépben csak az ilyen kapcsolatok tartották benne a lelket.

Marcus sután lapogatta barátja vállát: -Te se haragudj, szokás szerint előbb járt a szám, mint az eszem. Tudhattam volna, hogy felkapod a vizet és ugye mindig a rossz hír hozóját vágják pofán.  De azóta hallottam, ráadásul igaz se volt, amit hadováltam, szóval, még egyszer bocs. Hol van Julie? Illene tőle is bocsánatot kérnem.

-Hát, Julie a fodrásznál üldögél, úgyhogy a bocsánatkérésedet tartogasd a vetítés utánra – vágott grimaszt Robert. Aztán vidáman dumálgattak, amíg Tim fontoskodó feje meg nem jelent az ajtóban. 

-Na, kezdődik a cirkusz – sóhajtott Robert és engedelmesen követte a férfit.

A vörös szőnyeges bevonulás  a szokásos sikoltozással, kiabálással övezve most nem is volt annyira fárasztó, bár a végén Robert úgy érezte, ha még egy „R” betűt kell odafirkantson egy könyvre vagy képre, ő is beáll a sikoltozók közé. Elügyetlenkedett az újabb és újabb fényképezésre alkalmas masinákkal, amit rendre a kezébe nyomtak egy közös fotó reményében. Néha kíváncsian gondolt rá, vajon ezekből a kattintásokból született-e valaha is megőrzésre érdemes fotó. 

A fotózásnál már a tömeget fürkészte, mintha a villogó vakuk fényében egyáltalán esélye lenne meglátni a lány alakját. Stephanie biztos valami kerülővel csempészte be a színházterembe, hiszen őt már ismerik a fotósok; és ha a társaságában felfedezik a lányt, azonnal kombinálni kezdenek. Lassan mindenki elfoglalta a helyét, de ahogy Daviddel beszélgetett, tekintete ismerős arcokat keresett. A szüleit megtalálta, Lizzy is itt van, vidáman intett is neki. De hol a fenében van Steph és Julie? Az általános hangzavar lassan elcsendesült, ahogy a nézőtér egyre sötétebb lett. Az izgatott suttogásban Robert fejében csak egy kérdés zakatolt: Hol van?

Julie már századszor nézett apró órájára. Már nem fog odaérni. Ha az orvos végre felbukkan és beszélni tud vele, akkor sem. De Robert biztosan meg fogja érteni. Biztosan meg fogja érteni? A következő pillanatban Joanna sápadt arca bukkant fel.

-Túl van a nehezén. De hónapokba telhet, mire meggyógyul. Feltéve, ha időközben nem kap újabb agyvérzést. Oh, Julie ne hibáztasd magad! Nem tehetsz róla! Akkor is utaztunk volna, ha te nem vagy itt. Most csak egy ötlet volt, hogy téged is meglepjünk, hogy lássuk, minden rendben van-e. De nem maradtunk volna, hanem bolyongtunk volna egy kicsit. Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni róla, hogy nem vagyunk már fiatalok, talán jobb, ha otthon maradunk és felkészülünk  az elmúlásra. De olyan nehéz elfogadni, hogy csak ennyi volt. A szív élni akar, ha a test már nem is tud lépést tartani vele – sóhajtotta összetörten.

Julie átölelte, és miközben a síró asszonyt vigasztalta, csak ennyit tudott suttogni: Minden rendben lesz! Minden rendben lesz! Nem is tudta, hogy Joannába vagy önmagába próbál-e tulajdonképpen erőt önteni.

 Drága estélyi öltözékében úgy érezte magát a kórház folyosóján, mint aki jelmezbálból szökött. A rozsdabarna ezernyi árnyalatában játszó ruha, amely időnként vöröses fényben villant meg a neonok fényében; a laza, mellére vont,  lófarokba fogott hajába fonott azonos színű leheletnyi vékony kendő... csodásan mutatott volna a színházterem felcicomázott hölgyvendégei között, itt azonban túlságosan feltünőnek érezte. Amikor az orvos is végre elhagyta Alfred bácsi szobáját, szandálja hangos kopogásával szaladt utána. Ő sem tudott pillanatnyilag többet mondani. Mindent megtettek, a közvetlen életveszélyt elhárították, az öregúr általános állapota reménykedésre ad okot, de innentől Isten kezében van. Ha jól reagál a gyógykezelésre, és nem éri újabb trauma, nyomtalanul  felépülhet. De korai még ennyire bizakodónak lenni.  Azt javasolta, hogy most menjenek haza, hiszen beszélni még napokig nem tudnak vele, amíg mesterséges altatásban tartják.  –A nővér tudja az elérhetőségüket, amennyiben valami változás állna be az állapotában. De próbáljanak megnyugodni, hogy amikor magához tér, leginkább pozitív energiát sugározzanak felé. 

Julie nagyot sóhajtva Joannához fordult. – Menjünk haza, hívok egy taxit! – és a kijárat felé indult.

Joanna azonban tiltakozva húzta vissza. –Nem,nem... én nem megyek olyan messzire a kórháztól. Már megérdeklődtem, van lehetőség rá, hogy itt maradjak a közelben. De te csak menj, hiszen az a fiú már biztosan tűvé tette utánad az egész fesztivált.

Julie a taxiban ülve egy sms-t küldött Stephanienak, most indult el. Aztán már csak a jó szerencséjében bízott, hogy legalább a vetítés végére odaér.

Stephanie ült a hátsó sorban, és a táskájában hangtalanul megrezzenő készülékre pillantott. Az üzenet szerint Julie már a közelben van. A vetítésnek azonban lassan vége. Robert mindenképpen észre fogja venni, hogy a lány nem volt itt. –Istenem, add, hogy olyan zajos legyen a siker, hogy egy darabig ne szabadulhassanak innen a teremből! – fohászkodott magában. 

A film utolsó kockái után néma  csend  lett a teremben. Robert dermedten ült a helyén és a nézők ítéletére várt. Mozdulni sem mert, amíg a taps fel nem csattant. Akkor aztán megölelte Davidet, és újra meg újra azt mondogatta neki: -Köszönöm, köszönöm!

-Magadnak köszönd, fiam! – lapogatta hátba a mester, aki fel merte vállalni, hogy egy merész, talán sokkoló filmben szavaz bizalmat egy sokak által tehetségtelen tinisztárnak tartott fiatalembernek. Mert ő meglátta a felszín alatt megbújó gyöngyszemet, a tehetséget, ami ezt a fiút a csillagokig repítheti. 

A gratulációk hosszú sora következett, amik Robertet igazán boldoggá tették, de szívből csak akkor örült, amikor egy csillogó szépségű nő fogott vele kezet. – Gratulálok Robert, teljes a siker – suttogta könnycseppekkel a szemében Julie. Robert pedig a körülötte állókkal nem törődve boldogan csókolta meg.  Az itt-ott felhangzó kis taps térítette észhez. Kicsit zavartan mosolygott, majd a lányt David felé fordítva bemutta, Juliette Damien – David Cronenberg. Életem legboldogabb estéjének főszereplői. 

A vetítést követő partyn Robert már el sem engedte maga mellől a lányt. A családja boldogan gratulált, Marcus is megejtette a bocsánatkérést, amit Julie egy tétova legyintéssel elintézett, a többiek meg szokásos poénkodásaikkal vették célba mindkettőjüket. Kollégái, ismeretlen ismerősei a kezét szorongatták és biztosították róla, hogy már régen érett ez az elismerés. Ahogy teltek az órák, a boldogságot leginkább a fáradtság váltotta fel, de tudta, hogy mint az este egyik főszereplője, nem léphetnek le idő előtt. Julie pedig... hát, egyszerűen gyönyörű volt. A ruha úgy simult a testére, mintha minden lépésnél, minden mozdulatnál simogatni akarta volna, és Robert szinte irigy volt a finom anyagra. Lelki szemei előtt már az a boldog perc lebegett, amikor átveheti ennek az ördőgszőtte anyagnak a szerepét. De volt valami a lány mosolya mögött, amit nem értett. Ha a film került szóba, zavartan hallgatott. Nem tetszett neki? És vajon csak a téma, vagy az alakítása sem? De ahányszor erről akart beszélni vele, valaki mindig megzavarta. Hol Stephanie, hol az édesanyja, aztán amikor ők elmentek, a huga sertepertélt körülöttük, és valahányszor a filmet hozta szóba, leintette, hogy  ráér még erről beszélgetni Julieval, most inkább ezt mesélje el, annak mutassa be. A végén már határozottan gyanus lett a dolog. Amikor hajnaltájban végre Dean hozta a kocsit és mindenkitől elköszönhettek, elhatározta, hogy végére jár a dolognak. De alig kanyarodtak ki a szálloda elől, Julie a vállára borult és mély álomba merült. A házig simogatta a néha felszipogó lányt. Biztosan álmodik – gondolta, bár azt nem értette, ebben az eufrikus hangulatban miről álmodhat a lány, ami megríkatja. 

A háznál aztán óvatosan kiemelte a kocsiból és a hálószobáig meg sem állt vele. Dean elbúcsúzott és visszament a városba. Nézegette a rafinált ruhát, hogyan varázsolja le Julieról, de nem boldogult vele, ezért aztán apró csókokkal ébresztgetni kezdte. A lány pedig magához is tért. De még mennyire, hogy magához. Olyan hévvel csókolta vissza, hogy Robert teljesen elfelejtkezett arról, hogy kérdezni akar tőle bármit is. A ruha rövidesen légiesen szállt át a szobán, Robert pedig kuncogott a lepattanó inggombokat hallva. Az ing már régen valahol a padlón hevert más ruhadarbjai mellett, amikor a nyakkendő még a nyakában fityegett. Julie játékosan húzta magához egyre közelebb és közelebb. Amikor átölelte, Robert egy hirtelen mozdulattal kioldotta a laza csomót, majd a selymes anyagot a lány csuklói köré tekerte. –A foglyom vagy, azt tehetek veled, amit csak akarok – mormolta a fülébe. És Julie tudta, hogy a férfi igazat mond. A foglya volt és bármit tehet vele, mert még életében nem volt a számára ilyen fontos senki. -

A reggeli napfény úgy talált rájuk, hogy a nyakkendő még mindig Julie egyik csuklóján fityegett. Ellágyult tekintettel nézte az alvó férfi kisimult vonásait. Akár egy kisfiú. Pedig férfi a javából, efelől kétsége nem lehet. Annyira szereti! És kicsit félve gondolt a beszélgetésre, mert örökre nem titkolhatja előle, hogy nem volt mellette tegnap este. De ez a beszélgetés még várhat, talán ha a szerelméről biztosítja újra és újra, akkor Robert is jobban megérti, hogy tegnap este nem tehetett mást, kénytelen volt cserbenhagyni. Ezzel a gondolattal aztán saját csuklójáról a férfiére fűzte a jobb sorsra érdemes ruhadarabot. Mire Robert éber lett, már kiszolgáltatottan hevert a lány szerelemre éhes tekintete előtt. De nem volt ellenére. –A foglyom vagy, azt tehetek veled, amit csak akarok. – idézte Julie a férfi szavait. És Robert úgy érezte, minden szava igaz.