Lakótársak 22.

Bocs lányok, meglehetősen kimentem a formámból. Tegnap óta semmivel nem tudom lenyomni a lázam 39 fok alá és ez kissé megvisel. A köhögés és hányás már csak hab a tortán. Úgyhogy most lehet, hogy kicsit kapkodva rakom fel a frisst.A holnapi meg elég bizonytalan. Pusza.

***  

Robert a tengerparti ház emeletén, a saját szobájában rendezkedett be. A cégtől úgy jött el, hogy a halaszthatatlan dolgokat Peterre bízta,  szabadságot vett ki, aztán kikapcsolta a telefonját. Ha az állásába is kerül, neki most csend kell és nyugalom az önsajnálatra és a gondolkodásra, hogy mit csinált rosszul, amiért a dolgok így alakultak. Váratlan és roppant erőteljes pofont kapott az élettől és az csak rontott a helyzeten, hogy azt a pofont pont Emma kézbesítette. A legvadabb rémálmaiban sem vetődött fel ez a lehetőség, ezért aztán még fájdalmasabban érintette.

Amikor megérkezett, feltúrta a házat, de néhány üveg whiskyn és egy karton sörön kívül mást nem talált. A pizzafutár hamar megérkezett egy óriás pizzával, ami mostanra már hideg volt és nyúlós, de remélte, hogy az alkoholmérgezéstől talán megvédi. Aztán mégsem tudott inni. Eleget. Eleget a felejtéshez, ami kitörölte volna az agyából a képet, ahogy Emma ellenkezés nélkül átadja magát annak a csóknak. 

A konyhapulton megtalálta Connor itt felejtett cigijét és tétovázás nélkül rágyújtott az első szálra. Aztán a lemezjátszóhoz ment és bekapcsolta. Nem jazz volt, még csak nem is az ötvenes évek slágereiből valami, nem... ezt még Jacob tehette fel, aki a komolyzene szerelmese. Beethoven – silabizálta a borítót, aztán a részegek vigyorával arra gondolt: helyes, a pillanatnyi helyzethez a Sors szimfónia kifejezetten jó kísérő lesz. De a hangszóróból egy sokkal lágyabb dallam csendült fel. 

Érezte, hogy a hangok és a szívét mardosó fájdalom könnyeket csalnak a szemébe, és teljes hangerőre állította a készüléket, aztán kiült a hátsó kertbe nyíló lépcsőre. Szívta egyik cigit a másik után és azon gondolkodott, vajon Emma mennyire tartja férfiatlan dolognak ezt az elbujdosást és önsajnálatot?  Talán meg kelett volna várni, üvöltözni vele, megrázni, számon kérni a történteket, küzdeni, mert ez így gyáva megfutamodásnak tűnt mostanra. De képtelen lett volna akár verbálisan is bántani ezt a kis Mata Harit. 

Egyszerűen képtelen volt otthon maradni és arra várni, hogy a lány hazajöjjön és esetleg máris közölje vele, hogy elhagyja valakiért, aki korábban képes volt rá kezet emelni. Hiába tette elé a lelkét és az érzéseit, úgy látszik a múlt visszatért és könnyedén visszahódította a lányt. James-et egy pillanatig nem hibáztatta. Látott egy lehetőséget és élt vele; a helyében valószínűleg ő is így tett volna. Más kérdés, hogy Emmát erősebbnek hitte. Mint ahogy a szerelmüket is. 

Egy morbid gondolat ötlött fel benne, ahogy Connorra gondolt. Fel lesz adva neki is a lecke, hogyan viszonyuljon a pasihoz, akit egyszer már kiütött. Connor! Vajon elveszti-e a barátságát is? Most úgy érezte, nem tudna többé együtt hülyülni vele sem, mert a puszta léte mostantól a lányra emlékeztetné. Hát kösz Emma, elvetted tőlem a legjobb barátomat is… - morgott maga elé.

Nagyot kortyolt az üvegből, aztán érezte, hogy a hirtelen legurított néhány pohár whisky ettől a korty sörtől végre döntésre jutott. Nem marja tovább a gyomrát, inkább visszajön. Már csak annyi ideje volt, hogy térdre essen, és a virágágyásba hányjon, aztán négykézláb állva visszamászott a lépcsőre.

A lemezjátszó odabent elhallgatott és a hirtelen beállt csöndben egyetlen gondolat dörömbölt csak az agyában. Vége! Ennyi volt! 

*

Emma kisírt szemekkel ült a kanapén, amikor Connor megunta a dörömbölést és lenyomta a kilincset. Szerencséjére nyitva volt az ajtó, bár már elszánta rá magát, hogy ha kell, betöri, mert odabentről csak a huga telefonjának csörgését hallotta, de válasz nem érkezett, pedig vagy hatodszor hívta a számát. Robert  telefonja órák óta mániákusan csak azt ismételgette, hogy a Hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható, és ettől az idegei már vitustáncot jártak. Mi a franc van ezekkel? A lányt látva megtorpant, aztán halkan betette maga mögött az ajtót és körbenézett.

Robert sehol! Emma szipogva gyűröget valamit a kezében. Ezek összebalhéztak. De mi a fenén tudtak ennyire összeveszni, mert az elmúlt hónapokban ugyan tanuja volt néhány kisebb összecsapásnak, de a vitáik rekordidő alatt vezettek el a szenvedélyes csókolózásig. Igaz, sírni még nem látta Emmát.

Csendesen leült mellé és a kezét a kezébe fogva nagyot sóhajtott.

-Már megint mi a szart műveltetek? Robertet nem érem el, te itt bömbölsz, és nem veszed fel azt a francos telefont... mi az a tragédia, ami miatt lehetetlen veletek szót váltani? 

Emma némán a bátyja kezébe nyomta a papírgalacsint, aztán felállt és a hűtőszekrényhez ment. Kivett egy üveg vizet és ki sem töltve, nagy kortyokban nyelni kezdte a hideg folyadékot. Már annyit sírt, hogy egész egyszerűen a szervezetének utánpótlásra volt szüksége. Amikor megfordult, Connor értetlen tekintetével találkozott a pillantása.

-Elment? De mi a francért ment el? Miért hiszi azt, hogy el akarod hagyni?... El akarod hagyni?! – vékonyodott el a hangja, ahogy a gondolat megült a szürkeállományában. -Mi a frászt csinált, amiért el akarod hagyni? – aztán újra a papírba mélyedt, mintha attól várná a választ, és hirtelen felkapta a fejét. –Bepasiztál?

Emma akaratlanul is elmosolyodott a könnyein át, ahogy a hitetlen, felháborodott hangot meghallotta. A jó barát és a jó testvér éppen ebben a pillanatban keltek birokra Connorban, és láthatóan még nem dőlt el a mérkőzés, hogy a testvére kinek a pártjára álljon.

-Nem pasiztam be, csak... James ma bent járt a cégnél, az apja itt akar terjeszkedni, és éppen hozzánk hozta az ördög. Elmentem vele ebédelni, aminek a vége egy csók lett, amit  szerencsétlen módon Robert is látott. A magyarázatra meg nem kíváncsi, te is olvashatod. Ő már eldöntötte, hogy én egy hűtlen bestia vagyok, úgyhogy biztos igaza is van. 

-James...? – nézett kérdőn Connor, aztán felszaladt a szemöldöke... az a James??? A kurva életbe! Van képe a közeledbe menni azok után? Ki kellett volna vernem a fogát, a drága papa jutányosan helyrehozta volna neki. – morogta maga elé. –Te meg hülye vagy? – nézett mérgesen a hugára. Leállsz vele csókolózni? Emma? 

-Nem csókolóztam vele, csak megcsókolt.

-Oké, és te természetesen lekevertél neki egy oltári nagy pofont a lovagiasság szabályai szerint... ,de akkor Rob mi a fenén húzta fel magát? -  ... a lány hallgatása önmagáért beszélt. –Ja, vagy úgy, nem volt pofon. Hát, így egy kicsit más a helyzet. Azt hiszem, a helyében én is berágtam volna. Na, nem baj, holnapig kiüti magát, megnyugszik, aztán hazajön. Jaj, srácok! Miért nem tudtok örülni annak, hogy megtaláltátok egymást ebben a dzsumbujban?  Na, akkor hagylak, sirdogálj te is nyugodtan, ennyi büntetés neked is kijár. Aztán reggel hívj fel, ha már tudsz valamit, oké? – azzal összeborzolta a lány haját, aki kivételesen nem csapott érte a kezére. 

Ahogy Connor kilépett az ajtón, Emma is megpróbálta felhívni Robertet, de a telefont egyértelműen kikapcsolták. Hát, akkor kénytelen lesz a magyarázkodással holnapig várni – sóhajtott nagyot, aztán bement a hálószobába és a fiú egyik pólóját magához ölelve bedőlt az ágyba. 

*

Robert fintorogva dobta a szemetesbe a pizza maradékát, és zúgó fejjel gyűjtötte össze egy zsákba az elmúlt napokban kiürült üvegeket. Tekintélyes mennyiség volt. Az egészet kivitte a kuka mellé, aztán felkapta a táskáját és bezárta az ajtót. Három napig lényegében egyik delíriumból zuhant a másikba. Itt-ott evett is valamit, de most, a vonatra várakozva érezte először igazán, hogy éhes. A kávézóban bekapott egy kissé száraz szendvicset és egy meglepően jó kávét, aztán kiült a napra és csak abban reménykedett, hogy a gyomra nem veti ki ezt a normális táplálékot az elmúlt napok szesztúrája után.  A telefonját végre előkotorta, de aztán egy lemondó sóhajjal konstatálta, hogy a három nap alatt teljesen lemerült. A vonaton ülve gondolt rá először, hogy mit mondjon Emmának. Az elmúlt három nap nem volt elég, vagy inkább nem volt alkalmas arra, hogy ezen gondolkodjon, mert az alkoholtól fűtve csak különféle fantáziálásokra volt képes, amiknek a legtöbbjében a lány nevetve hagyta őt faképnél azért a sima modorú szépfiúért, aki úgy látszik tehetségesen tudta kidumálni a múltbéli szemétségeit. 

Tisztában volt vele, hogy ilyen állapotban jobb, ha be sem megy a céghez. Látta ő már a parti ház fürdőszobájában is ma reggel, hogy borzalmasan néz ki. A szeme olyan véres, mintha soha nem múló kötőhártya-gyulladása lenne, és az elmúlt napok akaratlan böjtje is meglátszott rajta. Az arca beesett és ma reggel úgy remegett a keze, hogy a borotválkozással inkább meg sem próbálkozott, mielőtt még elvágja a saját torkát.  Haja a zuhanytól még nyirkosan és a parti széltől kócosan vette körbe az ábrázatát, amelynek alapján bárki azt képzelhette volna, hogy gyászol. 

Talán így is volt, mert messze nem volt benne biztos, hogy Emma hasonlóan rossz állapotban otthon üldögél és őrá vár. Talán már el is költözött Jameshez, hogy elfelejtse azokat a csodás hónapokat, amiket együtt töltöttek. Hazaérve a gondolataitól keserűen kotorászott a kulcscsomója után, aztán egy mély sóhajjal benyitott a lakásba. Csend volt és valahogy olyan üresség áradt a falakból, hogy abban a pillanatban biztos volt benne, a lány tényleg elköltözött. 

*

Emma a beszálláshoz hívó felszólítást alig hallotta meg, annyira a gondolataiba merült. Fogta a táskáját, és ahogy a jegyekért belenyúlt, keze beleakadt a kulcsára akasztott kis boszorkányba, amit még Szentiván  éjjelén kapott Robtól. A kulcs! Ezt elfelejtette bedobni a postaládába. Mindegy, majd postán visszaküldi, mert arra már nem maradt ideje, hogy itt,  a reptéren adja fel. A telefonja is megcsörrent, ahogy a jegyeket átadta ellenőrzésre, ezért egy pillantás után kikapcsolta. Connor. Most vele sem akart beszélni. Fogalma sem volt róla, vajon a barátok beszéltek-e már egymással, vagy csak ő várta a fiút reménykedve napokig. Aztán amikor megértette, hogy Robert tényleg nem akar vele beszélni, tegnap délután gondolt egyet, megírta a felmondását, és miután elküldte, megrendelte a repülőjegyét is. Összepakolt és a kanapén kucorogva várta a reggelt, hogy  taxit hívhasson és itt hagyja ezt a várost, és a férfit, akinek egyetlen békülő gesztusára várt, hiába. Egyelőre hazamegy, aztán majd kiderül, hogy a távolság végleg elválasztja-e őket vagy Robert megteszi-e a békülés felé vezető utat. 

*

Connor idegesen vette tudomásul, hogy a huga ismételten kinyomta a hívását. Amikor ez a két szerencsétlen összeveszett, megfogadta, hogy békén hagyja őket, de azért másnap finoman érdeklődni próbált, hogy Rob jelentkezett-e, de a huga kisírt szeme beszédes válasz volt. Azt a töketlent sem tudta azóta sem elérni, vagy elhagyta a telefonját, vagy csak egyszerűen nem akart beszélni senkivel, de napok óta csak a géphang  reagált a hívásaira. Pedig mennyire reménykedett benne, hogy a Függetlenség napjára észhez térnek mind a ketten és újra lecsábíthatja őket a parti házba, megünnepelni, hogy ő és Rachel végül csak visszataláltak egymáshoz. 

Egy este ugyanis a BB57-ben vadászgatva megvilágosodásként érte a felismerés, hogy igazából nem is akar senkivel összejönni. Aki neki hiányzik, az Rachel, és ezt most, azonnal meg is akarta mondani neki. Alig tíz perccel azután, hogy belépett a klubba, máris újra egy taxiban ült és a lányhoz  ment. Mielőtt még a bizonytalanság újra erőt vett volna rajta, becsöngetett. Rachel szemüvegben, köntösben és egy vicces rózsaszín bolyhos papucsban nyitott ajtót, kezében egy olyan vastag könyvvel, hogy neki elég lett volna egész hátralevő életére, hogy kiolvassa. Nézte szótlanul a lányt, aztán érte nyúlt, magához húzta és csak annyit suttogott bele a hajába: Nagyon hiányzol! A következő pillanatban Rachel behúzta az ajtón és úgy csókolta meg, mint aki erre a csókra várt egész életében. 

-Szeretlek! – suttogta neki a lány. -... és ha ez neked túl sok, akkor menj a fenébe, de ha akarsz tőlem valamit, akkor akarj mindent! - És Connor mindent akart. Úgyhogy másnap Rachel felmondta az albérletét, és a felmondási időt ki sem várva azonnal áthurcolkodtak a fiúhoz. Az eltelt napokban pedig Connor életében először úgy érezte, hogy végre megkapta, amire mindig is vágyakozott. Szeretik, és viszont szerethet. Az élet szép, és a francnak se hiányzik a dráma. Esténként Rachel Connor hátának dőlve olvasgatott, aki a vizsgáira készült, és szilárdan eltökélte, hogy teljesíti is őket, mert egyetlen utóvizsgával sem akart elvenni a lánnyal tölthető időből. Egyetlen dolog nyugtalanította csak, hogy a huga és a legjobb barátja éppen a szakadék szélére sodorják a kapcsolatukat, amit oly nagyon irigyelt tőlük. Kicsit megrázó volt a gondolat, hogy ez idővel akár velük is előfordulhat.

*

Emma hunyorogva állt a los angelesi reptéren a szikrázó napsütésben, és türelmesen várta, hogy a következő taxiba végre ő pakolhassa be a csomagjait. Egyszercsak szédülni kezdett és hiába kapott kapaszkodó után, már csak azt érezte, hogy egy férfi aggódva paskolja az arcát.

-Hallo, kislány! Mondja, ennél jobb ötlete nem volt, hogy megszerezze a taxit? – mosolygott rá a középkorú férfi.

Emma még mindig szédülve próbált felülni, de a fickó a biztonság kedvéért még mindig tartotta.

-Nagyon fehér még kedvesem, maradjon csak nyugodtan, mert a következő esésnél esetleg nem lesz, aki elkapja, és csúnyán beverheti a fejét. Evett, ivott ma már? Vagy a meleget nem bírja?

-Köszönöm, hogy segített, de azt hiszem, most már rendben lesz minden. – suttogta a lány, aztán nagyot sóhajtva megpróbált feltápászkodni. –Biztosan csak a meleg... elszoktam tőle. 

-Na jó, nézze, nem akarom lenyúlni maga elől a taxit, de menjünk együtt. Akkor maga is biztonságban van, ha rosszul lenne... meg én is hamarabb jutok be a városba. Korrekt ajánlat, nem? – mosolygott a férfi. –dr.Dawson vagyok, Harold Dawson.

-Rendben van, dr. Dawson, és a segítségéért legyen a vendégem. – mosolygott vissza Emma, aki kezdett lassan visszatalálni a régi formájához.

-Ó, arról szó sem lehet – tiltakozott a férfi, aztán egy kacsintással hozzáfűzte: -hacsak... nézze, nem jó jel egy ájulás, jöjjön velem a kórházba és megvizsgálom... ezzel meg én viszonoznám a fuvart.

Emma elbizonytalanodott. Orvoshoz? Végül is, miért ne, tulajdonképpen már New Yorkban is gondolt rá, hogy elmenjen, mert az indiai étterem óta időnként elővette az émelygés meg időnként a szédülés. Egy ideig gyomorrontásnak gondolta a dolgot, de aztán egy halvány gyanu is érlelődni kezdett benne. Ami a dolgok jelenlegi állása mellett alaposan megkavarná az életét.

-Köszönöm, azt hiszem, elfogadom az ajánlatát, mert van valami, ami engem is nyugtalanít. – motyogta maga elé, és mindenre elszántan beült az orvos mellé a taxiba, amíg a sofőr a holmijukat pakolta be a csomagtartóba.

Útközben beszélgettek, és Emma elmondta, hogy a szüleihez jött haza látogatóba. Aztán a kórház előtt megállva újra a bizonytalanság kerítette a hatalmába. És ha tényleg arról van szó, amire gondol? Elmondja-e a szüleinek? Elmondja Robertnek? Egyáltalán akarja ő ezt az egészet? Az orvos már kiszállt, ő fizetett és mire kibújt a kocsiból, a csomagjai is ott sorakoztak a járdán. Az orvos odaintett egy beteghordót és megkérte, hogy helyezze biztonságba a csomagokat, aztán belekarolt a lányba és a bejárat felé indult vele. 

*

Robert úgy feszengett Mr. Walters előtt, mint egy kis diák. A férfi tudni akarta, hogy miért mond föl, sőt követelte, mert úgy érezte, hogy cserbenhagyja a céget és személy szerint őt magát is ezzel a döntésével. De Robert tudta, hogy ha ő itt most szerelmi bánatra hivatkozik, akkor a fickó atyaian megpaskolja a vállát, és azonnal visszazavarja az asztalához dolgozni. Tényleg annyira érthetetlen a vágya, hogy menekülni akar mindentől és mindenkitől, aki Emmára emlékezteti? Végül megköszörülte a torkát és csak annyit mondott:

-Mr. Walters, akkor kérem, hogy engedélyezze az egész éves szabadságomból még amennyi hátra van, hogy most egyszerre vehessem ki. Át kell gondolnom magánéleti dolgokat, és ehhez hosszabb időre van szükségem, mint egy hétvége. 

Az idős férfi elgondolkodva nézte, aztán vállat vont. –Beleegyezem. De, Robert! Ha a végén elém áll és felmond, akkor most szólok, hogy nem lesz cég a városban, amelyik alkalmazni fogja, olyan ajánlást írok magáról. Megértette?

A fiú bólintott, aztán megfordult és kiment az irodából. Odakint Peterbe futott, aki meglepve nézett végig rajta.

-Már megbocsáss öregem, de szarul nézel ki. Kirúgott? – intett a fejével a nagyfőnök irodája felé.

-Nem, dehogy, csak én akartam felmondani, ő meg rábeszélt, hogy maradjak és engedélyezte, hogy most hosszabb szabadságra menjek, mint egy normális nyári szabi. Bár, még fogalmam sincs, miért sírtam ezt ki tőle, mert ötletem sincs, merre induljak. Talán újra el kéne kutyagolnom a Sziklás hegységbe.

-Ó, de hát ez remek! Figyelj, én a hétvégén Európába utazom egy gyalogtúrára. Gyere velem! Ígérem neked, hogy ez kenterbe veri a tavalyi utunkat. Bármi is nyomaszt, ezen az úton meg fogsz szabadulni tőle. Figyelj! Most mennem kell, de este fussunk össze és beszéljünk róla!

Robert bólintott és következő pillanatban máris ott állt egyedül a folyosón, mert szélvész barátja úgy tűnt el mellőle, mint a kámfor. A telefon rezegni kezdett a zsebében. Connor! Az első gondolata az volt, hogy kinyomja, mert nem akarta a barátja szemrehányásait hallgatni, de aztán egy nagy sóhajt követően mégiscsak felvette. Connor szóhoz sem engedte jutni.

-Szia! Rob, mi a franc történt köztetek? Te eltűntél napokra, el sem lehetett érni, a hugom meg összepakolt és hazament LA-be. Egy ismerősöm most telefonált, hogy látta a reptéren összeesni, de mire kapcsolt, hogy tényleg őt látja, és odamehetett volna hozzá, egy pasival taxiba ült és elporoztak. Azóta meg nem tudom felhívni, mert ő is kikapcsolta a telefonját. Az apámékat meg nem mertem még felhívni, mert ha nem hozzájuk ment, akkor nem akarom rájuk hozni a szívbajt.

-Con! – szakította félbe hadaró barátját – fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. A hugod úgy döntött kevés vagyok neki, és ha jól sejtem visszament los angelesi barátunkhoz, akit annak idején kiütöttél. Ennyi. Kicsit rosszul érint még a dolog, úgyhogy ha nem haragszol, most nem akarok róla tovább beszélni. Szia!

Connor értetlenül nézte a telefont a kezében. Emma és James? Honnan veszi ezt a marhaságot Robert? Abban egész biztos volt, hogy ha az a csók el is csattant, Emma akkor sem menne vissza ahhoz a bájgúnárhoz soha többé. De most ennél is jobban idegesítette az a reptéri összeesés. A huga bajban van és neki mellette a helye; aztán majd ha mindenkinek visszatért a józan esze, akkor majd ráér foglalkozni azzal is, hogy hozhatná újra össze őket.

*

Robert Peterrel belevetette magát az éjszakába. A barátja az első sör után kihúzta belőle a nyomorúságát, és azonnal azt javasolta, hogy akkor kutyaharapást szőrivel gyógykezeljen, és szedjen fel valakit ő is. Robertnek minden sejtje tiltakozott az ötlet ellen, de azért ráállt, hogy szétnézzenek pár helyen. Az első este totális szenvedés volt. A második kínos feszengés. Harmadszor már el sem akart menni, de végül ott üldögél a bárpultnál a BB57-ben és miközben Peter egy szőkeséggel eltűnt a táncolók között, ő a vendégsereget pásztázta. A bejáratnál Freya tűnt fel egy pojácával az oldalán, akit már többször is látott itt, mindig más lány társaságában. Akármit is remélt Freya ettől az estétől, a legrosszab pasit szúrta ki hozzá. Nézte őket egy darabig, aztán amikor látta, hogy már Freya sem olyan lelkes, nagy sóhajjal felállt és odament hozzájuk, hogy lekérje a lányt. Érezhető volt a lány megkönnyebbülése, amikor a táncolok között egyre messzebb sodródtak a még mindig értetlenül álldogáló pasi közeléből. 

-A legjobbkor Robert, köszönöm! Nem is tudom, hogy tudtam volna lerázni. – mosolygott fel a fiúra. –De nem kell ám velem táncolnod, nyugodtan menj vissza Emmához, én meg azt hiszem, inkább hazamegyek, mert ez az este egy totális tévedés volt, most már belátom.

-Nem Emmával vagyok -  morogta a fiú.

Freya meglepetten állt meg tánc közben. –De hát… Mi történt? Összevesztetek? Ennyire, hogy nélküle jöttél le ide?

-Visszajött a múlt és Emma mellette döntött, de mindegy, ne beszéljünk erről. Maradsz még, mert én inkább hazamennék, nem való nekem ez az egész ?... – intett körbe a fiú.

-Menjünk, ma este valahogy nekem se jött be... – indult kifelé a lány Robertet kézenfogva vezetve. 

*

Robert bambán nézte a mennyezeten forgó ventilátort, és legszívesebben leköpte volna magát, ami ebben a pózban nem is lett volna megvalósíthatatlan feladat. Este hazakísérte Freyát, aki behívta még egy italra.  Caleb a nagyszüleinél volt és egyszercsak azon vették észre magukat, hogy Engrique Iglesias szenvedős hangjára vadul csókolóznak. 

Már nem mert volna megesküdni rá, melyikük kezdeményezett, de végül is nem volt jelentősége. Ha a lány kezdte, neki akkor is jobban észnél kellett volna lennie. Amikor a szenvedély magával ragadta, még volt annyi lélekjelenléte, hogy az utolsó pillanatban elhúzódjon tőle, mert persze felkészülve nem volt rá, hogy egy idegen ágyban fejezze be az estét. De a legrosszabb mégis akkor jött… elgyötörten Emma nevét suttogta Freya fülébe.

-Ó istenem, Freya! Bocsáss meg! Ráadásul még ...

-Cssss – tette a szájára a kezét a lány. –Nincs semmi baj. Én választ kaptam egy kérdésre, ami azóta kínzott, amióta ide költöztetek Connorral a szomszédba. Te pedig egy pillanatra elfeledkeztél a boldogtalanságodról. Tőlem nem fogja megtudni, megígérem neked. És ha rám hallgatsz, akkor ezt te sem mondod el neki. Az őszinteségnek is van határa. Felesleges olyan dolgokkal terhelned, amiknek egyrészt nincs jelentőségük, másrészt, ha nem tud róla, akkor nem is fáj neki. Béküljetek ki, ti annyira egy pár voltatok, hogy nem állhat közétek holmi múltbéli fazon, akit egyszer már úgyis ejtett. Legyél nagyvonalú, és lépj te is túl a történteken!

-Akkor is... ezt nem lett volna szabad! Te ennél sokkal többet érdemelsz, de nem én vagyok az, akitől megkaphatnád. Így volt ez eddig is, és ettől sem változott. Így viszont egy önző disznónak érzem magam, aki kihasznált téged. A francba! Elmegyek, mielőtt még valami marhaságot csinálok. Ne haragudj Freya, szia! – nyomott egy testvéries puszit a lány homlokára, aztán összeszedte a holmiját és gyorsan felöltözött. Félve nyitotta ki az ajtót, nehogy összefusson Connorral, aztán látva, hogy tiszta a levegő, lesietett a lépcsőn és futni kezdett hazáig. 

Otthon a zuhany alatt állva próbált megszabadulni az este emlékeitől, de tisztában volt vele, hogy még nagyon sokáig, ha nem örökre, kísérteni fogja a tudat, hogy megcsalta Emmát. Lefeküdt, de a hajnal ugyanúgy talált rá, ahogy este ledőlt az ágyra. Kezével a feje alatt a plafont nézte, mintha onnan érkezne a válasz a fejében zsongó kérdések tömegére. 

*

Emma meg sem rezdült, amikor dr. Dawson némi torokköszörülés után közölte vele a hírt. Végül is, valahol számított erre. Az az este ott a tengerparton, Rob születésnapján ... hát, mégsem úszták meg a helyzet hozta feledékenységet. A szentivánéji áldás már csak a hab volt a tortán – húzta keserű mosolyra száját. Annyian voltak ott, amikor a varázsló nagy hókuszpókusszal a nap éltető erejéről és a termékenységről regélt, miért éppen őket kellett megáldja a többiek nevetése közepette? Hát, ez egy merőben új helyzet, amit még önmagával is tisztáznia kell. Megköszönte az orvosnak a segítséget és elbúcsúzott. Most egyelőre hazamegy, aztán még lesz ideje eldönteni, hogy kivel, mikor és mennyit oszt meg a titkából.

*

Connor meglepetten tette le a telefont. Viviennel azóta volt jóban, hogy az hozzáment az apjához, de hogy ennyire a bizalmába fogadja, ez azért mégis furcsa volt, végül is az ő lányáról van szó. Emma! Hazament és azóta mint egy alvajáró kóvályog a házban. Nem jár sehova, nem csinál semmit, csak ül a szobájában és óraszám a zene hallatszik csak ki odabentről. Amikor előkerül, mindenki aggódva lesi, de sírásnak semmi nyoma, sőt, valami földöntúli mosollyal ül mindenféle tarka lebernyegekben a vacsoraasztalnál, és időnként elrévedezik, azt sem nagyon veszi észre, ha beszélgetni akarnak vele. Vivien attól tartott, hogy valamit szed, mert ilyen elvarázsoltnak még sosem látta a lányát. Connor igyekezett megnyugtatni, hogy ez kizárt, de azért titkon az ő fején is átfutott a gondolat. Először Roberthez akart átmenni, hogy megnézze, a másik szerencsétlen vajon mit kezd magával és a magányával, de amikor a munkahelyén kereste, sajnálkozva közölték, hogy hosszabb ideig szabadságon lesz. Esténként pedig Rachellel romantikázva, egész egyszerűen kiment a fejéből, hogy átugorjon hozzá. Na, mindegy! Most hétvégén hazaugrik, beszél Emmával, aztán előveszi ezt a másik jómadarat is. Hétfőig már úgysem tudja megváltani a világot.

*

Robert vasárnap reggel feladta a túrahátizsákját a csomagfelvételnél, aztán a jegyével a kezét csapkodva Peterhez fordult.

-Azt mondod 800 kilométer? Basszus, előbb is mondhattad volna, bár, akkor lehet, hogy meghátrálok. Na mindegy, ha nem megy, legfeljebb kiszállok menetközben. Na menjünk, vár Európa! Ha ez a hónap nem hozza rendbe a fejemet, akkor már soha semmi.