Lakótársak 31.

Az esküvő végül november első péntekének délután a szűknél is szűkebb körben zajlott le. Emma és Robert Connorral és Rachellel megjelentek a városházán és egy néhány perces eljárás keretében férjjé és feleséggé nyilvánították őket. Emmán egy fodros kis miniruha volt, melynek csíkjai jótékonyan takarva, bár nem titkolva legyezték körbe gömbölyödő alakját, Rob pedig sötét öltönyében nyakkendő nélkül feszített mellette.
-Olyan vagy mint a kedvenc sorozathősöm – puszilt Emma a nyakába, amíg az anyakönyvvezetőre vártak.
-Csak jobb képet vágok a dolgokhoz – vigyorgott rá a fiú, a főszereplő híresen mosolytalan szerepére célozva. Aztán az események magukkal sodorták a viccelődésüket. Amikor kicsivel később kiléptek az épületből, Connor még készített róluk néhány fotót, aztán taxiba vágódtak és meg sem álltak Robert szüleinek házáig, ahol ők és Emma szülei pezsgővel és vacsorával várták őket. Az anyósok pedig máris kész tervekkel, hogy a nyár eleji ceremóniára minden a lehető legtökéletesebb lehessen.
Robert csendben fogta Emma kezét az ölében, aztán felemelte és megcsókolta.
-Mrs. Palmer, mondtam már, hogy szeretem?
-Hm, ma talán még nem elégszer, de legyen nyugodt Mr. Palmer, rá fogom bírni, hogy újra és újra elmondja nekem
 *

Az év vége olyan gyorsan jött el, hogy jóformán még el sem takarították a Hálaadás napi vendégség dekorációjának nyomait, amikor már a karácsonyi készülődésbe kezdhettek. Emma feldíszítette a lakást, illatos fenyőágakat, csodás Mikulásvirágokat, gyertyákat pakolt szét mindenfelé. Éppen Connorékkal vacsoráztak, amikor Rachel ránézett és megkérdezte:

-Imádom, hogy ilyen hangulatos a lakásotok, de gondoltatok már rá, hogy hogy oldjátok meg a gyerekszobát?

Emma végigsimított a pocakján, ami úgy gömbölyödött az ölében, mint egy rosszul elrejtett focilabda. A hetedik hónapon túl járt már, és eddig úgy volt vele, rengeteg ideje van még ezzel foglalkozni, ezért Rachel kérdése teljesen váratlanul érte. Zavartan Robertre nézett, aki éppen a fűszeres szószt nyaldosta le az ujjairól. A fiú körülnézett, aztán megrántotta a vállát.

-Szerintem amíg pici, jó helye lesz velünk a hálószobában. Aztán ha kitavaszodik, majd keresünk egy jobb beosztású lakást.

-De vettetek már neki egyáltalán valamit? – erőltette tovább Rachel a témát.

-Én egy édes rugdalódzót – pattant fel Emma és máris hozta a kis zacskót. Amíg a lányok az apró ruhadarabot forgatták, Connor az asztal alatt bokán rúgta a barátját.

-Figyelj, már nincs hátra két hónap, és ti úgy tesztek, mintha a világ minden ideje a tiétek lenne. Mikor akartok vásárolni? Amikor már bármelyik percben szülhet? Anyáék jönnek karácsonykor. Szerintem remek alkalom lenne, hogy megvegyetek együtt mindent, ami kell. 

-Connor, lövésem sincs mi kell, oké? Emma meg nem foglalkozik vele. De hidd el, meg fogjuk oldani, ha itt lesz az ideje. Bent a csajok is egész nap a mi életünket tervezgetik, már tele van a tököm vele, hogy mindenkinek van egy idevágó ötlete, vicce, figyelmeztetése. A végén minket is be fogtok stresszelni ezzel az eszelős várakozással. A világon emberek milliói lesznek nap mint nap szülők és nem hiszem, hogy a dolog attól sikeresebb lenne, hogy fél évvel előtte már tudják a babaszoba színét. 

-Nem normális, hogy ennyire nem készültök rá! –morgott a leendő nagybácsi.

-Tudod, mi nem normális? Az, hogy ma hazafelé jövet nem egy karton sört vettem, hanem egy mackót. Na, ez nem normális! – grimaszolt a leendő apa, aztán összekoccintották az üvegüket, majd Connor elvigyorodott.

-Mutasd meg! – aztán halkan röhögcsélve bemasíroztak a hálószobába. A két lány kíváncsian nézett utánuk.

-Ezek tuti valami rosszban törik a fejüket. – állapította meg Rachel, ezért aztán lábujjhegyen utánuk settenkedtek. Az ajtót hirtelen belökve ott ült a két idétlen és azon vihogtak, hogy a méretes  mackó minden döntésre halkan elbrummogta magát. Rachel megforgatta a szemeit és nagyot sóhajtott. –Jézusom, szegény gyerek, se a szülei nem nőttek fel, de még a nagybátyja is félnótás. 

*

Másnap reggel Robert a feje alatt összekulcsolt kezekkel nézte a plafonon játszó árnyakat. Éjjel esett a hó, ettől most sokkal világosabb volt, mint más hajnalokon. Emma meleg teste hozzásimulva szuszogott a puha takaró alatt, de most eszébe sem jutott addig cirógatni, amíg a lány szerelemre éhesen föléje nem kerekedik. Connorék tegnapi piszkálódása egyszerűen nem hagyta nyugodni.

Tényleg éretlenek még a szülői feladatra? És akkor ezzel mit kezdjenek, hiszen most nem arról van szó, hogy oké, akkor várnak még a babával? Éretlenek vagy sem, Chloé Serena Palmer  alig másfél hónap múlva megérkezik. Ízlelgette a baba nevét, amit közösen találtak ki, miután oda-vissza végigpróbálták egy baba-utónévkönyv majd minden variációját. Körülnézett a szobában, hogy milyen átrendezésre lesz majd szükség, és mérnöki agya máris centiméterekben mérte a távolságokat. Az ágyuk és a fürdőszoba közti távolságba beférne egy kiságy, de akkor Emma éjjeliszekrényét ki kell vegyék. Esetleg az ágyukat az ablakhoz közelebb helyezhetik, akkor  maradhat a kisszekrény a helyén. És kell egy kis komód is, amibe a baba holmiját rakják, a tetején lehetne a pelenkázó… de akkor ennek az egésznek a kiságy közelében kellene lennie… Akkor nincs más hátra, a franciaágyat az ablak alá teszik. Szerencsére jól zár, így nem fognak huzatot kapni, de innentől egy szellőztetésért is fel kell mászni az ágyra, hogy az ablak kilincséhez férjenek. Oké, hosszú távon ez nem megoldás, keresni kéne egy másik lakást, ahol a kicsinek saját szobája lehetne. Ahogy születtek az ötletek, és ahogy sorra el is vetette őket, a szívverése akaratlanul is felgyorsult és ennyi éppen elég volt, hogy Emma is ébredezni kezdjen. 

-Mi a baj? – bújt hozzá közelebb a lány és Robert megnyugtatóan átölelte.

-Semmi baj, csak tervezgetem a szoba átalakítását.

-És ennyire felhúztad magad tőle? – tette a kezét a fiú szívére.

-Csak azt kérdeztem magamtól, hogy tényleg tudjuk, hogy mire vállalkoztunk? Lehet, hogy ez a fene nagy lazaság, amivel mi várjuk Chloét, csak annak az álcázása, hogy még el sem jutott az agyunkig, hogy nemsokára szülők leszünk. 

-Látom, Connor elültette benned a sztresszt. De tudod mit, túl leszünk az ünnepeken, a szilveszteri bulin és az új évet azzal kezdjük, hogy megvesszük, ami kell. De legeslegelőször ma megvesszük a karácsonyfát. – hajtotta félre a takarót, hogy felkeljen. Nem jutott messzire, mert Robert elkapta a csuklóját és visszahúzta maga mellé.

-Hohó, csak lassan kisasszony! Hacsak nincs valami halaszthatatlan dolga odabent – biccentett fejével a fürdőszoba felé -, akkor legeslegelőször  engem kellene meggyőznie,hogy nem leszek háttérbe szorított, elhanyagolt férj akkor sem, ha új nő költözik a szobánkba. 

-Mivel az az új nő is igényt tart majd a figyelmére, uram, azt hiszem, sőt ígérhetem, nem fogsz panaszkodni elhanyagoltságra és háttérbe szorításra.  Legalábbis nagyon remélem, hogy nem fogsz magamra hagyni a szükségben.

-Hát, pelenkázni tudok – rántott a vállán egyet Robert és arra a számtalan alkalomra gondolt, amikor  Caro pelenkájával küzdött, mert az anyja ragaszkodott hozzá, hogy  a kezdetektől a segítségére legyen. Most hálás volt ezért a tudásért, bár annak idején minden érzékszerve lázadozott ellene. Aztán megrázta magát, hiszen a pelenkázás és a között, amit előzőleg tervezett, fényévnyi különbség volt, és nekikezdett annak az édes kalandozásnak Emma pocakján, amivel mostanában sosem tudott betelni. De Emma érezhetően nem tudott felpörögni a hangulathoz, csak feküdt az ölelésében lustán és tétlenül, aztán egy nagy sóhajtással felült. 

-Nem tudom, olyan furán érzem magam.

-Rosszul furán, vagy csak simán furán? – érdeklődött óvatosan, miközben a hajnali napfényben áttetsző hálóingecske  csirpkefodra között kacéran kivillanó mellbimbót csodálta.

-Nem tudom, de ilyen még nem volt. – mormolta Emma, aztán felállt és egy pillanatra megkapaszkodott az ágy végében. –Talán a vérnyomásom. Biztosan a hó miatt – hunyorgott az ablakon túli fehér világra.

Ebben a pillanatban a pocaklakó hatalmas rúgással jelezte, hogy felébredt, és a nyögéssel, amit kicsalt Emmából egy ijedt sikkantás is érkezett. –Upsz, azt hiszem, a hólyagomat találtad el, kicsim. – suttogta, ahogy érezte, hogy a bugyija átnedvesedik. A zuhanyozás után kicsit megnyugodva a váratlan és kellemetlen élménytől próbálta magát meggyőzni, hogy már pedig ez csupán csak egy apró baleset volt. Továbbra is próbálta tárgyilagosan megítélni a helyzetet, öltözködni, amikor ismét egy a korábbihoz hasonló érzés fogta el. Megdermedt, tudatosult benne, hogy ez bizony nem a hólyagja műve, de a teljesen biztos információ érdekében tanulmányozni kezdte magát… és akkor ráébredt, hogy akármennyire nem akarja elhinni, ez bizony a magzatvíz. Jeges rémület töltötte el a szívét, hiszen hivatalosan még majd 2 hónap volt vissza a tervezett szülésig.

-Robert! – suttogta reszketve, mire a fiú borzas feje megjelent egy bögre kávét szorongatva  a fürdőszoba ajtóban.

-Mi baj van kincsem? – nézett a halálsápadt lányra aggódóan, aztán az átázott fürdőköpenyre, majd vissza a rémülettel telt szemekbe. –Nem! – suttogta. –Az nem lehet! Ülj le! Máris hívok egy taxit, aztán segítek felöltözni. Ahogy az első pánik szinte lezuhant róla, átgondoltnak tűnő pörgésbe kezdett, egyszerre pakolt, öltözött és telefonált, aztán Emmával tette ugyanezt. Doktor Morrison utasítása egyértelmű volt, a lehető legrövidebb időn belül beérni a kórházba! Emma egyelőre némán és dermedten engedelmeskedett, emelte a karját, lábát, ahogy a fiú öltöztetni próbálta, de valami olyan merevséggel, hogy egy áruházi próbababa is hajlékonyabb lehetett volna. Végül éppen elkészültek, amikor az ablak alatt megszólalt a taxi dudája. Robert Emma kezét a nyakába kanalazta, aztán szinte vitte lefelé a kocsihoz. Óvatosan beültette, aztán a sofőr kezébe nyomott egy százast. –-Szülünk, úgyhogy ha nem maga akarja elvágni a köldökzsinórt, akkor sietni kéne.  - A taxis értett a szóból és a havas úttesten előttük szerencsétlenkedőket bátran kerülgetve rohamtempóban hajtott a kórház felé. 

Az autóban a kórház felé tartva Emma ismét többször érezte, ahogy folyik a víz, szerencsére összehúzódás egy szál se volt. Közben folyamatosan csak azt kérdezte magától, mit tett, hogy ez történt? Robert a kezét szorongatva ugyanezen törte a fejét. Talán nem kellett volna már szerelmeskedniük egy ideje, de mások azt állították, hogy az utolsó napig se lehet baj belőle, akkor most miért...De válasz nem volt, csak a sűrű félelem, amely nyomasztó burokként ölelte körbe mindkettőjüket. Beérkeztek a kórházba, szerencséjük volt, mer az orvos éppen ügyeletes volt ma éjjel, egyből előrevették a 3 újonnan érkezett kismama közül, lévén 33. hét és folyik a magzatvíz. A vizsgálat után az orvos közölte, hogy ez valóban a víz, és hogy lássák mennyi ment el, ultrahangot is készít majd, amint átöltöztek és átvonultak a másik helyiségbe. Az ultrahang megállapította, hogy a víz egyharmaddal kevesebb, mint normál esetben szükséges lenne, megnézték a baba súlyát, és az egyéb paramétereket. Szerencsére minden érték jó volt, a helyzethez képest főleg, az orvos próbálta őket megnyugtatni, hogy higgyék el, minden rendben lesz, és mivel nincsenek fájások, megpróbálják bent tartani a kicsit, ameddig csak lehet. Csodálkozva néztek rá, hát van lehetőség húzni az időt? A szülőszobába vitték Emmát,  ahol bekötötték az infúziót és megkapta a tüdőérlelő sorozat első injekcióját, majd amikor pár óra múlva is minden ilyen bíztató volt, áthelyezték egy kicsit nyugalmasabb helyiségbe, a szülőszoba melletti intenzív részlegbe. 

Az égiek úgy tűnik, látták, hogy még nem készültek fel, így kaptak még 10 teljes napot, amit abban a tudatban tölthettek, hogy az ő kicsikéjük a lehető legjobb inkubátorban erősödik.

Robert az első megnyugtató eredmények után telefonálásába kezdett. Elsőnek az édesanyját hívta fel a történtek miatt, és őt kérte meg, hogy amennyire kíméletesen tudja, adja tovább a hírt Emma mamájának. Aztán Connort hívta fel, mert egyszerűen szüksége volt rá, hogy egy pasi a maga kifordított hozzáállásával, amolyan férfi módon terelje el a figyelmét. December 21-e volt, az egész város az ünnepi készülődés lázában égett, de őt csak egyetlen gondolat foglalkoztatta, hogy szíve két legkedvesebb nőjének semmi baja na essék. 

Életük talán legkeservesebb ünnepei teltek ólomlábakon vánszorogva. Minden napért hálát adtak, ami a fenyegető koraszülés rémképe nélkül telt el.  Az estéket Robert Emmával töltötte a kórházban, aki szigorúan fekve igyekezett minél jobb esélyeket adni a babának. Edith és Vivien Connor segítségével vásároltak, rendezgettek. Robert pedig éjszakánként csüggedten nézte a babavárásra átalakuló lakást, és igyekezett visszaemlékezni zsenge ifjúsága hittanóráira, hogy valami imádságot találjon a folyamatos fohászkodáshoz. Aztán Szilveszter napjának  késő délutánján Emma újra szivárogni kezdett, de most már érezni vélte a fájásokat is, és a vizsgálat szerint is visszafordíthatatlanul megindult a szülés. 

A baba érdekében császármetszés mellett döntöttek, és az epidurális érzéstelenítés mellett, hogy a picinek ne kelljen még az altató esetleges hatásával is megküzdenie. Már majdnem éjfél volt, amikor Robert ott toporgott a zöld kórházi ruhába beöltözve, Emma kezét szorongatta és remegő gyomorral várta a pillanatot, amikor a gyerekük annyi izgalommal teli nap után mégiscsak megérkezik közéjük. Odakintről az éjfélt jelző tüzijáték hangjai szűrődtek be, amikor Chloé Serena Palmer hangos sírással tudatta a világgal, hogy megérkezett. 

A doktornő elmondott minden fontosat;  apgar 8-9, oxigén csak az inkubátor térben szükséges, kielégítő állapot, este már megpróbálják az etetést, bíztató mosollyal zárja közben a sebet, de ők már csak egymást látják, és azt a csöppséget, aki kissé távolabb a nővérek hozzáértő kezei között most éppen megszabadult a magzatmáztól és megkapta élete első csipkés nyakú kisingét. Chloé mindenkit meglepett a 2400 grammos súlyával és a korához képest fejlett életfunkcióival. Aztán Emma az őrzőbe kerül, Robert pedig kiszédelgett a váróban aggódó családtagokhoz és révedező mosollyal az arcát mesélni kezdett.