Lakótársak 32.

Huszonöt év múlva

-Chloé! Chloé, várj már meg! – harsant egy friss, férfias hang a reptér bejáratánál és a lobogó szőke fürtös fiatal nő megtorpant, és leeresztette maga mellé a nehéz hátizsákot.

-Az agyamra mész Rob, mi a fene olyan sürgős, hogy itt ordibálsz utánam? Előbb adjuk fel a csomagjainkat, aztán Európáig nyomhatod nekem a sódert. Ha ebben a stílusban folytatod, véletlenül teszek róla, hogy lemaradj a gépről. – sziszegte  oda az öccsének, akinek vörösesbarna tincsei úgy meredeztek a fején, mintha egyenesen az ágyból érkezett volna a reptérre. 

Talán úgy is volt. Robert Jefferson Palmer harmadéves volt a jogi karon, de ha bárki azzal gyanúsítja meg, hogy  komoly, tekintélytisztelő polgára az országnak, szemrebbenés nélkül tiltakozott volna a sértés ellen. Bár vérségi kötelék nem fűzte a nagybátyjához, mégis a szülei feszt azt törölték az orra alá, hogy pontosan úgy tölti az első huszas éveit, mint ő tette annak idején. Reménykedésre csak az adott okot, hogy Connor idővel mégiscsak megkomolyodott, és bár a tervezőasztalt nem koptatta, de sikeres irányítója lett apja chicagói irodájának. És volt egy lánya, egy csodaszép barnaszemű lánya, aki elég sok fejtörést okozott a fiúnak és a szülőknek egyaránt, lévén, viszonozta azt a lángoló szerelmet, amit az ifjabb Palmer érzett iránta.  Victoria Bradshow szintén a jogra járt és egészen két héttel ezelőttig lelkesen készült az unokatestvéreivel erre a túrára, amikor is eltörte a lábát. 

Ez a két hét így veszekedésekkel, vádaskodásokkal terhes két hétté változott, mert rossz néven vette, hogy Robert nélküle is elindul az útra, ahelyett, hogy itthon enyhítené a gipsszel súlyosbított magányát.

Robert megállt a nővérével szemben és zavartan toporgott, egyszerűen nem tudta, hogy kezdjen bele a mondandójába. Chloé értetlenül figyelte az öccést, aztán az anyjától látott kedves mozdulattal összekócolta amúgy is rendetlen fürtjeit.

-Nyögd ki, aztán menjünk, mert már alig van időnk!

-Chlo, nagy gáz lenne, ha nem mennék veled? – nézett rá a fiú a szája szélét rágva. Tisztában volt vele, hogy a nővére egyszer már elhalasztotta ezt az utat, és éppen miatta, mert olyan nagyon szeretett volna vele tartani, de közbejött egy szakmai gyakorlat, amit nem halaszthatott.  Most ő maga is árulásnak érezte a döntését, amit az éjjel hozott meg, de egyszerűen nem akarta, hogy Vic egy álló hónapon át nehezteljen rá, mert a végén aztán páros lábbal adná ki az útját, és ezt nem akarta megkockáztatni. 

-Megfűzött! – húzta el a száját a lány mindent értően. –Öcsém! Vicnek túl nagy a befolyása feletted, de te tudod. Ha nem jössz, akkor maradsz, én most már mindenképpen felszállok erre a gépre. Mindenesetre, remélem elmondod apáéknak, mert nem fogom elvinni a balhét, amikor kiderül, hogy én leléptem.

-Kösz, Chlo, én mindenkinek mindent elmondok, tudod... de ha apa megtudja, hogy egyedül mentél, úgyis utánad fog rohanni. Skóciába is utánad ment, meg arra a francia bringatúrára is.

-Egy hónapnyi szabadságot nem fog kivenni. Meg majd legfeljebb megegyezek vele, hogy a végén csatlakozhat hozzám és együtt fejezzük be. Ő mondta, hogy sokan csak az utolsó száz kilométert gyalogolják végig. Na, menj, ápolgasd a szívszerelmed, de nekem ne sírj majd, hogy erről a fantasztikus élményről lemaradtál! Szia! És csókold meg a nevemben apáékat is!

Azzal fogta a hátizsákot és gyors léptekkel eltűnt a beszállókapu mögött. Igazából megkönnyebbült, mert az öccse folyamatosan be nem álló szája mellett nem igazán tudta elképzelni, hogy fog választ találni a belsejét marcangoló kérdéseire. Jobb is így!

A családja még nem tudta, hogy ez az út tulajdonképpen egy menekülés. Menekülés a döntések elől, amikre mostanában rákényszerül. Azon a napon, amikor a kezébe kapta a diplomáját, már tisztában volt vele, hogy talán az életben nem fogja használni. Legalábbis nem itthon, a fényűzően berendezett magánkórházak valamelyikében, amelyikben a nagyapja egy ismerőse révén helyet szerzett neki. Ázsiába akart utazni, olyan gyerekeken segíteni, akiknek nem adatott meg az a szerető, mindent biztosító családi háttér, mint neki. Már lelevelezte a dolgot egy ottani orvossal, dr. Josh Dawsonnal. Kevés pénz, rengeteg feladat, áldatlan állapotok és rémisztő időjárás – ezekkel biztatta a fiatal orvos, de mivel ő maga már az ötödik évet húzta le ebben a „pokolban”, Chloé úgy gondolta, neki sem jelenthet majd leküzdhetetlen akadályt a dolog. 

Csak egyetlen bökkenő volt, képtelen volt otthon a családja elé állni és elmondani, hogy a világ egy eldugott sarkában új életet akar kezdeni. Egy olyan életet, amiben semmi és senki nem emlékezteti majd arra, hogy Daniel Middlethorpe professzor először elcsavarta a fejét, aztán nevetve gúnyolta ki a hiszékenységét. És amit végképp felejteni akart, az a kórházi zárójelentés, aminek értelmében eldobott magától egy apró életet, mert képtelen lett volna a Danielre emlékeztető csöppség iránt a legkevesebb szeretet is érezni a történtek után. Mindezt teljesen magára utalva, a családja elől titkolózva. Pedig biztos lehetett volna benne, hogy nem ítélik el, sőt segítenek, de azért nem tagadhatta maga előtt sem, hogy családódást okozott volna nekik, mint gyerek, mint nő és mint anya is. Merthogy maga előtt már beismerte ezt a csalódottságot.

Megrázta a fejét, és a gondolatait agya egy hátsó elzárt kis rekeszébe zárta. Úgy döntött, amíg a napsütötte poros útra nem lép, nem foglalkozik vele többet. Aztán elővett egy papírlapot és az apjának szóló levelet kezdte fogalmazni, hogy leszálláskor azonnal begépelhesse egy internet-kávézóban. Ismerte már magát annyira, hogy ha hirtelen kellene megfogalmaznia, csak csupa sületlenség állna a levélben, és az apja az első géppel indulna utána megmenteni, leginkább önmagától.  

*

Robert megnyitotta a levelezési fiókját és az első, ami a szemébe ötlött, a lányától kapott levél volt. Gyorsan átfutotta, aztán még egyszer elolvasta, mint aki nem hisz a szemének. Érezte, ahogy a vérnyomása pillanatok alatt az egekbe szökik.

-Emma! – zúgott a hangja végig a házon, és a felesége jött is sietve. Ismerte már annyira, hogy tudja, ha így elkiabálja magát, legkevesebb, hogy orvos kell hívni. Ahogy szinte beesett az ajtón, egy pillanatra megfeledkezett a levélről és elmosolyodott, ahogy az asszonyt nézte. Még nem volt ötven éves, de bármikor letagadhatott volna legalább tíz évet. A két gyerek után is karcsú, nevetős, pont amilyennek megismerte. De erről aztán az eszébe villant egy másik szőke fürtös leányzó, a frissen végzett orvos lánya, Chloé. És a düh megint végigcsapott a gondolatain.

-Ezt nézd meg! Képes volt egyedül belevágni, mert Rob az utolsó pillanatban lemondta Victoria miatt. Azt sem tudom, melyikükre haragudjak jobban. Robnak is lehetett volna annyi esze, hogy örül a lehetőségnek, hogy végre egy kicsit leszakad róla az a lány, mert az utóbbi időben már teljesen lekapcsolta rólunk a srácot. De Chloénak is tudnia kellett, hogy egyedül semmiképpen nem engedtem volna el!

-Robert! – húzta fel a szemöldökét Emma. –A lányod 25 éves, nem fog engedélyt kérni, ha utazni akar. Egyébként is azt hiszem, nagyon nagy szüksége volt most erre az utazásra.

-Miért? Mi a baj? – vette le az elejtett megjegyzésből a férfi a lényeget. –Tudsz valamit, amit én nem?

-Nem, nem igazán. – grimaszolt a felesége. –Csak tudod, valahogy olyan furcsa érzésem van vele kapcsolatban egy ideje. Mintha titkolózna. Mintha attól félne, hogy elítéljük valami döntés miatt, nem tudom, csak egy érzés... belőle nem sikerült kiszednem, pedig próbáltam.

-Drágám! Szomorúan konstatálom, hogy az inkvizíciós módszereid kizárólag rajtam működnek. Bezzeg belőlem kiszedsz mindig mindent, még azt is, amit el sem követtem – kacsintott rá a férfi és Emma mosolyogva szájon csókolta.

-Nem vettem észre, hogy ellenérzéseid lennének a módszeremmel kapcsolatban.

-Talán, mert olyankor teljesen megváltozott tudatállapotba kerülök, hm? – vigyorgott vissza a férje, és a következő pillanatban Emma már ott ült a férfi előtt az íróasztal tetején. 

*

Chloé elhelyezkedett az ablak melletti ülésen és szinte azon nyomban lehunyta a szemét. Az öccse akkora mázlista, hogy hihetetlen! Ahogy a pultnál kissé sután elhabogta, hogy a másik jegyet szeretné visszaváltani, az ügyintéző hálás mosollyal  fogadta a hírt és máris szólított valakit, aki egy regénybe mélyedve már-már beletörődött, hogy erre a járatra nem kap helyet. A pulthoz lépő fickó első látásra majdnem úgy nézett ki, mint a tulajdon öccse. Ha nem hollófekete fürtök keretezték volna az arcát, meg mert volna rá esküdni, hogy Rob áll mellette. Szemrebbenés nélkül fizette ki a jegy árát, bár első ránézésre vékony pénztárcájú diáknak nézte volna. Roberto Gonsaga – mutatkozott be dallamos spanyol akcentussal, aztán a gépbe már együtt szálltak be. 

Chloé a lehunyt pillák mögül a mellette rendezkedő fiút nézte. Körülbelül egy  idősek lehetnek. Még soha senkinél nem látott ilyen gyönyörű füstszürke szemeket, csak az apjánál és az öccsénél. Erre itt egy vadidegen, akit a sors az öccse helyére ültetett, és ugyanazok az igéző szemek ülnek az arcában. Hihetetlen! A névazonosság pedig már csak a hab a tortán.

A fiú véletlenül meglökte a karját és halkan bocsánatot kért, aztán alattuk feldübörgött a hatalmas motor és a gép meglódult a kifutópályán. Chloé elfehéredve markolta meg a karfát, mire a spanyol fiú a fülére fújt. Megütközve nézett rá, de a fiú csak elvigyorodott, ahogy a következő pillanatban megszűnt a gép remegése, ahogy a kerekek elhagyták a betont.

-A hugom is mindig elfelejt rettegni, amikor ezt csinálom vele. Remélem, működött?

Chloé meglepve vette észre, hogy valóban nem szorongatja már olyan görcsösen az ülés karfáját és visszamosolygott.

-Nem tudok leszokni róla, pedig már rengetegszer repültem. Köszönöm! Hazautazik?

-Oh igen. New Yorkban voltam egy  barátom kiállításának a megnyitóján. Fotóművész. De mennem kell haza, mert két hét múlva nősülök és nem tehetem meg Mariaval, hogy az utolsó pillanatban toppanok be.

-Hány éves? – szaladt ki a kérdés a lány száján, aztán bocsánatkérően biccentett: -Nem muszáj válaszolnia.

-Miért ne? 25 vagyok.  – húzta ki magát büszkén a fiú és Chloé elmosolyodott. 25? Hiszen akkor még gyerek, legalábbis férfi mércével mérve. Aztán ahogy eszébe jutott a majdnem negyven éves Daniel, a keserűség kiült a vonásaira. Bezzeg Dannak fogalma sincs arról, hogy egyes férfiak ennyi idősen már tudnak felelősséget vállalni. Aztán kisöpörte fejében a férfi képét, mint valami szemetet és újra a fiúra nézett.

-Én is 25 éves vagyok, de azt hiszem, nekem még korai lenne a házasság. Gondolom Maria még fiatalabb?

-Igen, ő még csak most lesz 22 éves. De kész a házasságra és kész az anyaságra is – csillant fel a fiú szeme. –Az én anyám is ennyi volt, amikor megszülettem.

-Igen, az enyém is – mormolta Chloé szinte csak magában, s erőnek erejével igyekezett jó képet vágni a hirtelen fájdalmas irányba kanyarodó beszélgetéshez. 

-Tudja, valóságos csoda volt, hogy megszülettem, mert az apámnak azt hitték, hogy nem lehet gyereke. De aztán mégis itt vagyok! Ha egy szerelem erős, az csodákra lehet képes! – magyarázta büszkén a fiú. Chloét kezdte fárasztani a beszélgetés, ezért bocsánatkérően elmosolyodott.

-Ne haragudjon, eléggé fáj a fejem, megpróbálom kialudni. – és azzal máris lehunyta a szemét. Még érezte, hogy a fiú megrántja a vállát mellette, aztán lapozgatni kezd egy könyvben. Nem is hitte volna, de az álom tényleg elnyomta.

Párizsban leszállva, búcsút intett az utitársának és még éppen időben elcsípte a délre tartó vonatot, ami a Caminosokat vitte a kiindulási ponthoz. 

*

Két hét telt el már, amióta Chloé útnak indult és Robert a repülőgépen ülve csak arra tudott gondolni, huszonöt évvel ezelőtt mennyire más indokok miatt vállalkozott erre az útra. Kicsit irigyelte a lányát, amiért két hete már vándorol az úton, de már előre örült annak a tíz napnak, amit majd együtt töltenek. Már úgyis elég régen volt részük ilyen apa-lánya programban. 

Emmával képtelenség volt megszerettetni a túrázást, de Chloét vitte magával és Carolynnal.  A hűvös és elegáns Caro-val, aki most az apjánál dolgozik és a férfi sosem remélt vágyait váltja valóra, mint leendő elismert vállalati jogász. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor tanuja volt a huga átváltozásának. Az egyik pillanatban még kontyba tűzött szigorú haj és elegáns kosztüm, a következőben pedig egy szénaboglya kendővel összekötve, rajta pedig egy szanaszét szakadt rojtos farmer.  Albert, a férje csak kapkodhatja a fejét, hogy éppen milyen szerepben kaphatja el a feleségét. Szerencsés ember!  

De abban az évben, amikor Caro férjhez ment, elmaradt a családi túra, utána pedig Chloé mindig talált indokot, amivel kibújhatott alóla. Maradt Rob, de vele kettesben túrázni már túlságosan megerőltető volt. A srác úgy mászott a sziklákon, mint egy zerge, az ő berozsdásodott ízületei pedig egyre inkább tiltakozni kezdtek a már korántsem megszokott és rendszeres igénybevétel ellen. De ez az utolsó tíz nap talán még menni fog. 

Chloé megírta annak a spanyol állomásnak a címét, ahol várni fogja őket. Bármennyire kutatott az emlékei  között, nem rémlett a házigazda neve. De hát végül is, olyan régen volt már, idővel biztosan változnak a szállások az út mentén. Egy rég elfeledett emlék tört felszínre a múltból, de ezt saját kezűleg csapta nyakon és szorította vissza a feledés ködébe. Elena és az az este, amiről végül nem számolt be Emmának soha. Nem volt jelentősége! – mantrázta magában. Ugyan biztos volt benne, hogy erről a feleségének alighanem más lenne a véleménye, de ő annak a napnak minden pillanatát örökre el akarta felejteni. Mint ahogy annak a nyárnak igen sok pillanatát. Ennyi év alatt egyszer sem, egyetlen összezördülés alkalmával sem kaparták ki a parázs alól, és ez így volt jó. Ő azon a napon, amikor Emma visszatért az életébe, megesküdött, hogy soha semmilyen módon nem veszélyezteti a második esélyét. És ehhez az eskühöz hű tudott maradni. 

Robra nézett, aki kiköpött a mása volt, talán csak a haja volt világosabb, kicsit vöröses árnyalatú sötét szőke. Egy szánkózásnak köszönhetően még a sebhely a szeme felett is ugyanott volt, ahol az övé. Egyformák voltak, mint két tojás, és ennek megfelelően elég sokat veszekedtek. Persze a kölyök megsértődött, amikor a fejére olvasta, hogy hiba volt Victoria miatt egyedül  hagyni a nővérét ezen a túrán, de amikor már mindent megszervezett, hogy a lánya után mehessen, a fia egy este felhívta, hogy szeretne vele tartani. Nem kellett nagy rábeszélés, egy óra múlva már az ő számára is megvoltak a lefoglalt helyek. Most itt ült mellette, fülében az elmaradhatatlan fülhallgatóval, és hosszú ujjaival a térdén verte a ritmust. A taxiban Victoriáról kérdezte, de Rob csak rántott egyet a vállán, nem nyilatkozott. Sajnálta ezért a se vele-se nélküle kapcsolatért a lánnyal, mert volt egy olyan érzése, hogy a fia sokkal jobban belebonyolódott érzelmileg, mint az a kis fruska. De talán nem is baj, hogy egy kicsit eltávolodnak egymástól.  Ha egyet megtanult az idők folyamán, akkor az az volt, hogy az idő sok mindenre gyógyír tud lenni. Kinyitotta a könyvet, amit az útra hozott és szeretettel simogatta meg a képet, amit annak idején magával hurcolt 800 kilométeren keresztül. Emma hiába vonja ki magát a túrázások alól, azért minden útjára elkíséri. 

*

Elena szeretettel nézte a fiát, ahogy az első táncot táncolják Mariaval, mint férj és feleség. Alejandro sosem kételkedett benne, hogy az ő fia. Amikor bevallotta neki, hogy terhes, a férfi azonnal égi csodaként tekintett a dologra, soha, egyetlen alkalommal nem tett fel kényelmetlen kérdéseket azzal a nyárral kapcsolatban. Villámgyorsan összeházasodtak, aztán megszületett Roberto és nem volt náluk boldogabb pár, pedig addig már jónéhány szánakozó pillantást begyűjtött, hiszen a férfi még a megismerkedésükkor elmondta neki, hogy talán az életben nem ajándékozhatja meg gyerekkel, és úgy tűnt, hogy ez nyílt titok. 

Amikor a kicsi érdekes szürke szemeibe nézett, eszébe jutott az az éjszaka, amikor az a  furcsa amerikai srác megadta magát az ostromának. Hirtelen ötlet volt, bele sem gondolt a lehetséges következményekbe, egyszerűen hagyta, hogy a vérforraló zene, a vegyes nemzetközi társaság emelkedett hangulata magával sodorja. Biztos volt benne, hogy soha az életben nem látja újra, nem is gondolt rá soha többé. Egy lehetőség volt, egy váratlan ajándék az élettől, amit megragadott, és ami egészen biztosan megmentette a kapcsolatukat Alejandroval, aki a maga tökéletlenségétől keserűen képes lett volna eldobni a szerelmüket, hogy Elenának teljesebb élet juthasson. De Robertoval teljes lett az életük és sok boldog évet töltöttek együtt, amíg a férjét el nem vitte egy szívroham tavaly télen.

Manolo bácsi néhány éve átadta neki a panzió vezetését, és most ezek az aranysárga dombok és ligetek lettek tanui a fia boldogságának, aki itt fogant azon az éjszakán. 

Boldog mosollyal csatlakozott a tapsolókhoz, aztán az órára nézve csendesen felállt és kiment az épület elé, hogy a lassan érkező zarándokok előtt kinyissa a szállást. A vendégsereg észre sem vette a távozását, mindenki a sorára várt, hogy megtáncoltathassa az  ifjú arát.

*

A két Robert kiszállt a taxiból és amíg az apa fizetett, az ifjabb kiemelte a hátizsákokat a csomagtartóból. Amikor a kocsi elhajtott Rob az apjára nézett, aki valami furcsa tekintettel méregette a hangulatos fogadót.

-Mi van, nem jó címre jöttünk?

-De, ez az, amit a nővéred írt. Csak úgy rémlik, mintha ezer évvel ezelőtt már jártam volna itt. Bár sok minden megváltozott, de akkor is nagyon tetszett az épület és arra biztosan emlékszem, hogy az a kis átjáró már akkor is itt volt. A zarándokok itt elől mehettek be, de a háziaknak azon túlról nyílt a bejárat.

Egy elegáns fekete hajú nő közeledett és mosolyogva intett nekik:

-Fáradjanak beljebb, Önök az elsők, bár talán még sosem érkezett egyetlen zarándok sem taxival. – nevetett rájuk erős akcentusú angoljával. És Robert abban a pillanatban rájött, hogy Elena áll előtte.  A nő éppen ebben a pillanatban nézett az arcába és nyilvánvaló volt, hogy ő is felismeri. Vagy ha nem őt, akkor a fiát, akire úgy nézett, mintha kísértetet látna.

Egy hosszúra nyúlt percig zavartan hallgattak, aztán Robert megköszörülte a torkát:

-Elena?

-Igen. – mosolyodott el a nő. –Robert, ugye? Ne haragudjon, a vezetéknevére nem emlékszem, de hát olyan régen volt már, nem igaz?

-Igen, nagyon régen. Ez itt a fiam, Robert, mint az apja, és hamarosan itt lesz a lányom is, Chloé. Ő foglalta a szállást. Mi sajnos csak itt tudtunk csatlakozni hozzá, de innentől együtt megyünk tovább az úton.

Az asszony kedvesen kezet fogott az fiatal férfival, aztán a kert felé intett. -Esküvőt tartunk éppen. A fiam nősült. Ha van kedvük meginni velünk egy pohár bort, amíg a lánya megérkezik, mindketten szívesen látott vendégek.

-Miért is ne? – vidult fel a fiú, aztán az apját nézte, aki kicsit feszengve láthatóan éppen vissza akarta utasítani a kedves invitálást.

-Gyere már! Te magad mesélted, milyen fantasztikusak a spanyol borok. Most legalább koccinthatsz velem és kedves házigazdánkkal is a régi szép emlékekre. 

A férfi megadóan döntötte neki a zsákját az átjáró bejáratának, aztán az asszony és a fia után indult. Feltűnés nélkül leültek az asztal végéhez és a kezükbe nyomott pohárral ők is az ifjú pár egészségére koccintottak. A vőlegény ekkor odajött hozzájuk és a kezét nyújtotta. Robertnek pedig majdnem cigányútra szaladt az első korty bor. A hamisítatlan spanyol férfiarcból a saját szemei néztek szembe vele. 

Az átjáró felől hangos tanácskozás hallatszott és ez megzavarta a pillanatot. Robert arra nézett és Chloé napbarnította, poros arcát látta. Egy pillanatra olyan érzése volt, mintha Emma kukucskált volna bele a múltba, és ettől a hátán vékony csikban szaladt végig az izzadtság. Felállt és hosszú léptekkel a lányához ment, aki meglepetten ölelte meg.

-Nahát, máris összebarátkoztatok a háziakkal? Mintha csak visszaugrottál volna az időben, mi? – nevetett az apjára, aki valahogy nem úgy tűnt, mintha nagyon viccesnek találná ezt a szófordulatot. Megrántotta a vállát és megkérdezte:

-Szerinted én is kapok egy pohár bort ott, ahol ti iszogattok, hm?

-Persze, biztosan. – nyögte az apja, aztán a bejárat előtt gyülekezőkre mutatott. –De lehet, hogy ennyi embert nem akarnak hátrahívni, úgyhogy ne keltsünk feltűnést.

A hátsó kertbe lépve Chloé elmosolyodott. Ilyen nincs! Roberto! A fiú a hangos üdvözlés felé fordult és őszinte mosollyal köszöntötte.

-Hello! Ezt a véletlent! Persze, sejtettem, hogy a Caminora utazik, de nem is gondoltam, hogy éppen ma ér ide. Az esküvő, amiről meséltem – mutatott körbe, aztán a hóna alá húzta a menyasszonyi ruhában piruló apró fekete hajú teremtést. –És Maria, a feleségem! – mosolygott a lányra büszkén. –És az is kiderült, hogy a szüleink is ismerik egymást még régről, szóval, igazán kicsi ez a világ!

Chloé az apjára nézett, Robertora, aztán Robra és egy hangtalan O-ra nyílt a szája, aztán csak csendben leült és felhajtotta a legközelebb álló pohár tartalmát. Nem volt szükség kérdésekre, szembesítésekre, az apja magába roskadt teste és a fiúk közti hasonlóság önmagáért beszélt. Caro mesélt neki régen a szülei közti haragszomrádról, és a békülésről, de egy ilyen titok nem bukkant fel sosem. És ha az apját így megviselte a hír, akkor alighanem nem is tudott eddig róla, és ebből egyenesen következik, hogy az anyja sem tud semmit. Márpedig ha ez kiderül, akkor az a házasságuk végét jelentené, ebben biztos volt. Az ilyen titkok ennyi év távlatából feleslegesen felnagyítódnak és sokkal jobban fájnak, mint amikor még friss a seb. Mert egy titok mindig hazugság, és a szülei a születése előtt megesküdtek egymásnak, hogy őszinték lesznek egymáshoz, amíg csak élnek. 

-Ne haragudjatok, én nagyon fáradt vagyok, és szerintem nektek is éppen elég lehetett az utazás, szerintem köszönjünk el és menjünk aludni – súgta oda az apjának, aki a menekülés lehetőségétől szinte azonnal életre kelt. Felpattant és magához ölelte a lányát, aztán a fiára nézett és hívogatóan intett a fejével. Aztán Elena felé fordult és megköszönve a vendéglátást elbúcsúzott tőle. Ezernyi kérdése volt, de igazából egyikre sem akart választ kapni. Túlságosan messzire vezettek ezek a kérdések, és szinte rettegett, hogy a múlt megismétli önmagát, és annyi év után mégis csak elveszíti Emmát. Ez huszonöt évvel ezelőtt is fájdalmas veszteség lett volna, mára azonban halálos, ebben egészen biztos volt.

Elena mindent értő szemekkel nézett utána, aztán belekarolt a fiába és a menyébe, és visszavezette őket az asztalfőhöz. 

*

A Santiago de Composteláig vezető úton Rob hol előttük, hol mögöttük araszolt mindig új zarándokokhoz csapódva. A szája be nem állt, így aztán leginkább egy hasonlóan nagy dumás holland srác tűrte meg maga mellett, akivel végül együtt érték el a katedrálist. Az apja és Chloé pedig még az első etapon tisztázták a történteket, aztán egyikük sem hozta soha többé szóba. Robert meglepődött, hogy a lánya milyen együttérzően állt a sokkoló felfedezéshez. Ő maga sem tért még egészen magához. A reggeli induláskor Elena egy levelet nyomott a kezébe, miközben látszólag közömbösen Buen Caminot kívánt mindannyiuknak. A levélben aztán leírt mindent, az Alejandroval kapcsolatos érzéseit. Nem mondta, nem kérte, de a levél tartalma nyilvánvalóvá tette, hogy Roberto az elhunyt férje fia, és ez maradjon is így! Robert pedig elégette a levelet és pernyéit szétszórta a katedrális előtti téren. Huszonöt évvel ezelőtt a Camino a megbékélést hozta el neki, valaki másnak pedig az életbe vetett hitet. Maradjon is ez így!

Vége!

Sziasztok!

Megint nem leszek megdicsérve, már érzem, de hát valamikor az elején én szóltam, hogy ez nem lesz egy hosszú lére eresztett történet. Kivételesen ez úgy készült, hogy volt egy idősíkom, amin végig akartam menni, hozzárendeltem néhány történést, és valahol a 26. résznél terveztem befejezni.

Csak aztán elkövettem egy hibát, Robertünket egy cseppet kisiklattam, aztán ahogy az már lenni szokott, egyik dologból következett a másik, a fejezetek kezdtek egyre szószátyárabbak lenni, és végül 32 rész kellett hozzá, hogy az eredeti lezáráshoz eljussak.

Tisztában vagyok vele, hogy lettek volna még megfogalmazható gondolatok és történések, de ez most így alakult.

A befejező rész kapcsán joggal merülhet fel bennetek, hogy egész helyre kis brazil szappanoperát lehetne hőseink további sorsából rittyenteni, de ettől azért eltekintenék.

Bajban vagyok, hogy mivel jöjjek ki legközelebb. Robról lenne jó írni, de most annyira eltűnt, hogy minden merő fikció lenne, nekem pedig szükségem van valóságmorzsákra az ihlethez. Szóval, ez egyelőre még pihenős téma. 

Elkezdeni csuklóból tudnék öt-tíz különböző történetet, de végig kéne gondolni, melyiket hova futtatnám ki, mert ez a napról napra megálmodom, hogy mi is legyen stratégia egyre fárasztóbbá kezd válni.

Aztán persze van olyasmi is, aminek köze nincs Szürkeszeműhöz, hanem csak olyan magam kedvére írt ezmegaz, az egyik a kutyámról, a másik Velencéről, a harmadik egy … szóval, vannak témák, csak az előzőek után nem tudom, hogy erre itt mennyire lenne érdeklődés.

Most néhány nap szünet következik majd, aztán eldől, hogy mivel, milyen sűrűn jelentkezem. 

Aki szeretett idejárni, azért nézzen be, hátha kedvére való lesz a folytatás is! Köszönöm, hogy itt voltatok velem!