Morgan 2.

1996 tavaszán úgy döntött a család, kutya kell! Ebben a döntésben bizony az is közrejátszott, hogy ugye volt már egy négylábú családtag, Buksi, a tacskó. A tacskó édes, eleven kutya, viszont roppant öntörvényű és makacs. Mivel nem akartam, hogy ő legyen az úr a háznál, keményen fogtam és kicsit szégyellem is, de igyekeztem megtörni az akaratát. Máig sem tudom, hogy sikerült vagy csak neki volt több esze és legalább engem elfogadott főnöknek. Viszont azt is tudtam, hogy kutyával én soha többé nem tudok ilyen kemény lenni, a Buksival való harc egy életre elég volt. Viszont szükség volt rá, hiszen később a vele szemben kivívott erő- és tekintély-fölényemnek volt köszönhető, hogy harci sebeit valaki házilag is elláthatta, nemcsak egy orvos mély altatásban.  Félreértés ne essék, Buksit kellett altatni, nem az orvost! J

Nem volt könnyű vele az élet. Ezért is gondoltuk, hogy majd egy nagy, de szelíd kutya őt is visszatéríti a kezelhető kutyusok világába. Hogy mennyire rosszul gondoltuk, az később kiderült.

Nos, Buksi aranyos kutya volt, de nem kifejezetten gyerekbarát. Sétálni elvihették, alkalmanként simogathatták is, de közelebbi kapcsolatra érezhetően nem vágyott. (vagy ha igen, hát, az számunkra nem volt egyértelmű)

A gyerekek persze izgalmasabb kutyatársra vágytak volna. Egy nagy, barátságos, okos, szép szőrű, simogatható és igen, ...nyúzható kutyára. Először egy német juhászra gondoltunk – hiszen éppen akkoriban vetítették az okos és hős Kántor történeteit – aztán beláttuk, hogy nekünk egy csendesebb temperamentumú kutyára lenne szükségünk. (Balga hozzá nem értő, egy vadászkutyára vet szemet, amikor csendesebb temperamentumról álmodozik, he-he..) És akkor … a televízió reklámjaiban egyre gyakrabban tűnt föl egy csodás aranyszínben játszó, puha bundájú, okos tekintetű, barátságos kutyus. Egy Golden retriever.

Nem sokat tudtunk róla, de a kezdeti puhatolózások során kiderült, talán a világ legbarátságosabb fajtájára vetettük ki a hálónkat. A végső lökést a Kutya magazin karácsonyi száma adta meg, melynek címlapján hét édes szöszke kutyus kívánt boldog ünnepeket. Az újságban pedig terjedelmes leírás a fajtáról. Ez kellett nekünk! Az ismertető szerint igazi családi kutya, a gyerekszeretet alapfelszereltség nála, kölyökként ennivalóan édes, felnőttként gyönyörű, okos és jól nevelt. Hoppá, de ki is fogja jól nevelni?

Igazi vadászkutya, de nyugalom, beéri a családfő papucsának hurcolásával is. (Igaz, eddig a családfőnek nem volt papucsa, de most garantáltan beszerzünk egyet; ne érezze úgy: ő a papucs, amiért hagyja magát rábeszélni erre a költséges kalandra.

Visszatérve a nevelés kérdésére… Tény, hogy az első naptól nevelni kell! (de kit nem?!) az ő és a saját jól felfogott érdekünkben. A családból valakinek (na, kinek?) egyértelműen fel kell vállalnia a „szülői” szerepet, de az sem árt, ha a család minden tagja következetesen betartja a szabályokat. Hát, igen … itt voltak bakik. Nem is kevés. Mert ugyan a gyerekek is megkövetelték kis barátjuktól, hogy etetés előtt üljön a gömbölyű fenekére, de a hancúrozásnál, a lakás különböző részeinek felfedezésénél már sokkal engedékenyebbek voltak. És aztán ki tud ellenállni a könyörgő gyermeki és kutya szemeknek? Innentől már tényleg a szerencsén, a kutya „gyári beállításain” múlik, hogy hogyan alakul a közös életünk.

 A dicsérettől zengő fajtaleírásba egyébként csak egy helyen kötnék bele: ez az intelligens és eleven kutya szívesebben él kertes házban, mint emeleti lakásban. Mivel mindennél többre becsüli gazdája közelségét, a fenti leírás csak akkor igaz, ha a gazda is a kertben él. Alaptulajdonsága, melyről a nevét is kapta (retrieve), hogy imád visszahozni, megtalálni, apportírozni. Alig van más olyan fajta, amelyiknél ez a tulajdonság ennyire kifejlődött és ilyen tökélyre jutott; és ez – vadászat híján – a játékban teljesedhet ki.

„Jó tulajdonságainak kifejlesztése érdekében a nevelését minél fiatalabb korban kell elkezdeni. Amikor már kezd kinőni a kölyökkorból, túlságosan eleven és bizonyos dolgokat nehéz ’kiverni’ a fejéből. Ilyenkor a házban egyes dolgok igencsak veszélybe kerülnek … Becsületére legyen mondva, ha rosszat csinál, nála jobban senki nincs tisztában vele, és borzasztóan szégyelli magát. Azonban sok türelemmel, szeretettel és következetességgel nagyon rövid idő alatt az ördögfiókából jól nevelt kutyát lehet varázsolni, olyat, akit gond nélkül bárhová magunkkal vihetünk.” (Hol volt ez a cikk, amikor a nevelésében a kezdeti bátortalan és kicsit megkésett lépéseket megtettük?)

„…magunkkal vihetünk” – ez bizony egy nehéz döntés. Buksit egyszer adtuk be panzióba téli utazásunk idejére, megszenvedte ő is, aztán később mi is a sértődöttségét. Morgant már vittük magunkkal, ahová csak lehetett. Ez viszont – főként itthon – elég szűk kört jelent. Ritka kivétel, hogy szállodába vagy étterembe vagy akár egy bevásárló központba beengedik a kutyát, de már egy városnézés is bonyolult, ha a négylábú családtag is részt vesz benne.

Soha nem fogom megérteni, hogy mennyivel egészségtelenebb egy láthatóan ápolt családi kutyával egy kávézóba beülni, mint egy vakvezetővel vagy más segítő kutyával. Persze itt véletlenül sem előlük akarom elzárni a lehetőséget, hanem a többiek előtt megnyitni.

Szerintem oktalan félelem attól tartani, hogy tömegesen jelennének meg a kutyák a vendéglátóhelyeken. Ugyanígy nem értem, miért nem lehet egy hatalmas temetőbe a kutyával besétálni, hiszen feltételezhetnének annyi józanságot a gazdájáról, hogy nem engedi helytelenül viselkedni. Mivel lehet ebben az esetben a közegészségügyi okokat igazából magyarázni? Ausztriában például csak annyit kérnek a temető kapuján belépő látogatóktól, hogy kutyájukat pórázon vezessék.

Vagy ott a Balaton… Az oly sokat emlegetett közegészségügyi okok miatt kutyát a tóban fürdetni tilos. Nincs kijelölt terület, nincs meghatározott időpont, tiltás van. Mert így egyszerűbb. Persze sokakban nincs annyi jóérzés, hogy ne a legnagyobb zsúfoltságban vigyék le kedvencüket, de ők leviszik a tiltás ellenére is. Viszont vitt már el rendőr a kihalt partról gazdát (kutya nem szállhat be a rendőrautóba), mert nem tudta igazolni magát, és külön feljelentették az eljárás akadályozása miatt, hiszen nem akarta kutyáját a helyszínen felügyelet nélkül hagyni. Azaz ebben a kérdésben is eszetlenség uralkodik némely gazdák és hivatal fejében egyaránt.

Az utazás sem egyszerű; a napi rutin úti körülmények között pedig egyenesen kellemetlen procedúra. Mindenkinek jobb, ha ennek nem tesszük ki a kutyát és magunkat sem. A nyaralásaink alkalmával – szerencsés helyzetben vagyunk – a nagymamával voltak a kutyák a telken. Telente vittük őket magunkkal. Mindenesetre ez is egy a rengeteg szempont közül, amit alaposan mérlegelni kell, mielőtt egy bűbájos barna szempár, egy hevesen csóváló farkinca levesz minket a lábunkról. És még a legideálisabb megoldás is megviseli kis barátunkat, akit hiába próbálunk meg felkészíteni az ideiglenes elvárásra, igazából nem érti, miért hagyta el őt a falkája. Van négylábú, aki ilyenkor nem eszik, kedvetlen és az izgatott „bébiszitter” már-már attól tart, a rábízott eb megbetegedett. És sokszor még a hazatérő családtagok is megkapják a magukét némi sértődöttség képében. Morgan is rendszeresen pár napos búskomorságba esett ilyenkor. Egy ilyen nap vetett véget barátságának Albával, a közelben nyaraló Golden lánnyal is.

 

Napok óta jókedvűen hancúroztak egy-egy órát a kertünkben; de azon a napon, amikor a lakókocsival kigördültünk a kapun, Morgan rossz néven vett minden vidámkodást és belekapott Alba fülébe. Pedig a kutyák világában részéről két csoport tökéletes biztonságban volt: a szukák és az apró kutyák, főleg a tacskók. Utóbbiak azonban ritkán engedték közel a barátkozni vágyó „óriást”. Vagy ha a kutyák igen, a közeledő nagy kutya láttán megrettenő gazdák már kevésbé.

„A lányok, a lányok, a lányok angyalok …” – énekelhette volna Morgan, mert a parkból való önkéntes száműzetésünk ellenére azért néha sikerült egy kis hancúrt kiesdekelnie a park szélén a hajlandóságot mutató kutyahölgyektől. Ha viszont felbukkant a konkurencia, azonnal távoztunk. Ugyanis az állatorvosi klinika sebészete nem vonzó világ és nekünk mind Buksi, mind Morgan révén sikerült már-már bérletet váltanunk erre a helyre.

Buksi még nem volt egy éves, amikor egy rossz mozdulattól hátsó része átmenetileg lebénult, fókakúszásnál többre nem futotta. Azonnal irány a klinika, ahol az adatok felvétele után a váróteremben vártunk a sorunkra. Nyílt az ajtó és apró tacskólány sántikált be. A két csöppség azonnal felfedezte egymást. Ha létezik villámcsapásszerű szerelem, ez az volt. Buksi, feledve kínjait, peckes járással sietett szíve hölgyét körbeszaglászni. Közben sorra kerültünk, a póráz apró rándulására követni kezdett… kúszva. Oscar-díjas alakítás volt. Odabent orvos és segédje érdeklődtek: harap-e a kutya? Nem, hát eddig még soha. A vizsgálat lényege, hogy egy fémpálcával végigzongorázták amúgy is érzékeny gerincét, végül a torkába is szerettek volna belenézni. Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte: eljött az idő a korábbi sérelmek törlesztésére, és egyetlen mozdulattal harapta meg mindkettőjüket.

Hát igen, ilyen a tacskó! Nála egy egyszerű körömvágás is pankrációhoz hasonló mutatvány. A család még élénken emlékszik arra a napra, amikor a talán nyolc kilós kutyán a konyhakövön feküdt az állatorvos, a felesége és jómagam. És még ebben a „felállásban” is minket futamított meg félig kész állapotban. Fogkő-eltávolítás csak és kizárólag altatásban volt végezhető. Így aztán azon nem kevés alkalmakkor, amikor különböző harci sebeit altatásban vagy bódításban kellett ellátni, nemes egyszerűséggel nagygenerált is végeztek rajta.

Ezzel szemben egy Goldennél ezek a dolgok is másképp működnek. Kis túlzással, ő adogatja az ellátásához szükséges műszereket. Komolyra fordítva a szót, számos sérülése ellenére Morgant két alkalommal kellett csak altatni: amikor a diszplázia-szűréshez röntgenezték és most, majd tizenhárom évesen, heredaganata operálásakor. Még súlyos, szeme feletti sebét is csak enyhe kábításban látták el. A rendelőt már a saját lábán hagyta el. Ahogyan egy barátunk megjegyezte: „Ez a fajta már annyira birka, hogy nem is kutya.”

De ez nem baj! Tény, hogy házőrzésre tökéletesen alkalmatlan. Ezt sajnos volt is alkalma bebizonyítani. A meglepő csak az volt a dologban, hogy az egyébként nagyon is éber tacskó – aki a kertben gond nélkül futamított már meg (szerinte) illetéktelen behatolókat – szintén nem vizsgázott jelesre házőrzésből. Az eset úgy esett, hogy egy tavaszi reggelen nyitva találtam emeleti lakásunk bejárati ajtaját. Viccesen meg is jegyeztem, hogy még jó, hogy kutyák vigyázzák az álmunkat. Az azonban eszembe se jutott, hogy ezek a kutyák éjjel nincsenek szolgálatban. Jó, Morgan napközben sem, de Buksi … Nos, Buksi imádta a fekhelyét puha barlanggá alakítani, a takaróját addig húzta-vonta, amíg a fülétől a farkáig el nem tűnt benne. Bolond is lett volna ebből a nagyszerű kuckóból előbújni holmi hajnali látogatók miatt. Morgan pedig … nos, ő az ajtótól legtávolabbi hálószobában szundikált. Ha észre is vette a mozgást és ki is ment, legfeljebb csak barátságos farok csóválással üdvözölhette a betolakodókat. Szerencsétlenségemre a táskám, benne a gyerekek iskolai pénzével és valamennyi iratommal volt a zsákmány és persze az azonnal cserére ítélt ajtózár. A veszteség is jelentős volt, de leginkább a tudat fájt, hogy mindez két kutya „őrködése” mellett eshetett meg.   

A szükséges papírok aláírása és a jó tanácsok meghallgatása után máris kocsiba ültünk és irány haza. A hosszú út kellemesen telt, bár a kutyus meglehetősen alomszagú (mondhatni büdös) volt és láthatóan nem szokott még hozzá az utazáshoz, ezért aztán több alkalommal lehányt minket. Két hányás között azonban édesdeden szuszogott az ölünkben, rágcsálta a takaró sarkát vagy a kezünket, azaz máris azon fáradozott, hogy – ha lehet – még jobban elbűvöljön bennünket.

Már majdnem otthon voltunk, amikor a társaság tisztább tagjai egy gyorsétteremben magukhoz vettek némi kalóriát, ezalatt én kint a parkolóban megszellőztettem a megviselt kölyköt, aki a friss levegőtől annyira felélénkült, hogy csak a gyors reflexemen múlt, hogy el nem tűnt a félhomályban. Otthon elengedtük a kertben és felmentünk Buksiért, akinek ugyan beszéltünk a családban közelgő változásról, de mégsem várhattuk el tőle, hogy ezt látatlanba el is higgye, netán fel is fogja. Hiszen hol voltunk még mi magunk is ettől? Buksi a nyolcadik évében járt. Kicsit morózus, magának való kutya volt, tartottunk tőle, hogy idegesíteni fogja egy hebrencs újonc, de nem tudtuk még azt sem, vajon az alig nyolc hetes kölyök hogy reagál az idős fajtatársra.

Szóval, hogy visszakanyarodjak ezután a kissé hosszúra sikerült mellékszál után az eredeti történethez, érvek sokasága sorakozott az újabb kutyavásárlás mellett és persze ellene is. Pedig akkor még igazán felmérni se tudtuk, mire vállalkozunk valójában. De a döntés a szívünk mélyén már megszületett.

Egy márciusi reggelen a családi kupaktanács felkerekedett és a város másik végén rendezett fajtaklub-kiállításra igyekeztünk. Elég magunk elé idézni egy sportcsarnokot, benne több tucat gyönyörű kutyával, és máris elképzelhető, hogy pillanatok alatt elvesztünk. Tájékozatlanságunkra jellemző, hogy azt hittük, itt rögtön vehetünk is kiskutyát, de aztán rá kellett jönnünk, hogy a kiállítás nem kutyavásár. Így aztán még aznap elutaztunk a Kalocsa melletti Szakmárra, ahol a hírek szerint két alomnyi apróság várta leendő gazdáját. Micsoda kínálat!

Miután drága fajkutyáról volt szó, nem mertünk a saját fejünk után menni. Magunkkal vittük állatorvos rokonunkat, aki később is nagy segítségünkre volt. A hosszú út alatt – feledve minden idevágó történetet, miszerint a kutya a külseje, viselkedése alapján kapjon nevet – vetélkedőt rendeztünk a leendő családtag elnevezésére. Mert abban biztosak voltunk, hogy a mi kutyánknak nekünk kell nevet adni! Egymás után soroltuk a népszerű kutyaneveket, később már az utónévkönyv segítségét is igénybe vettük, de valahogy a tökéletes név még nem hangzott el. Ekkor megszólalt a férjem – aki ritkán szól, de olyankor érdemes rá hallgatni - Morgan. Egyrészt, mert angol fajtáról van szó, legyen angol hangzású neve; másrészt ez olyan név, amit kiejtve a balatoni német vendégek is értenek, sőt félreérthetnek. Ez utóbbi aztán be is igazolódott, amikor a kertben a kutya után kiabáltunk, Morgan, Morgan; a kerítésen túlról a meglepett turisták feleltek: morgen, morgen. De most hol voltunk még ettől?!

Megérkeztünk Szakmárra. A nagy kínálatról kiderült, hogy egy héttel korábbi és egy későbbi alomról van szó. Persze az idősebb kutyák már nagyobbak is voltak, mi pedig egy igazi bébire vágytunk. Így azonnal tizenötről hét fősre zsugorodott a csapat. Mivel fiút szerettünk volna, tovább csökkent a választék, már csak hárman maradtak a rostán. Az állatorvos akkurátusan vizsgálgatta a kicsiket, miközben egyikük – megijedve a többiektől való elszakítástól – a rácsot vette célba, hogy valahogy visszajuthasson közéjük. Azonnal beleszerettünk. Ő volt Morgan, aki a tenyésztésben ugyan a Templomtéri Bright Harold nevet kapta, de szerencséjére mi már látatlanba átneveztük. 

Buksi gyanútlanul megjelent a kertben és azonnal érzékelte az idegen jelenlétét. A bokrok alól előrontó apróságtól azonban meglepődött. Morgan ezt kihasználva, orron nyalta, majd a szagokat és a fényt követve bevágtázott a lépcsőházba, meglepően ügyesen és gyorsan  fel a lépcsőn és be a nyitott ajtón. Meg sem állt Buksi vackáig, ahol kényelmesen elhelyezkedett, mint aki hazaérkezett. Buksi a meglepődéstől eleinte lebénult, majd sietve az érdekeit védelmezni indult. A vacka előtt azonban megtorpant. Mert mi is történt? „Itt van ez a kölyök, elfoglalta ugyan a helyemet, de nem harcias, sőt nagyon lelkes és barátságos. Vajon itt is marad? Vagy csak játszani jött? Ó, enni is kapott, sőt én is kaptam belőle – hm, nem is rossz … Na jó, itt maradhat, legalább nem leszek egyedül, de ha nem enged a helyemre, elzavarom. .. Hm, elférünk itt ketten is, na nem bánom.”

A család csendben és várakozóan figyelte a tacskó szemmel látható vívódását és egy emberként sóhajtottunk fel a megkönnyebbüléstől a barátságos fogadtatást látva. De a kiskutya számára a megpróbáltatások még nem értek véget mára. Irány a fürdőkád! Egy alapos sikálás nagyon is ráfért. Buksi azonnal pánikba esett, hova lett a kis haver? Az izgatott keresgélés végén ő is bekerült a kádba, ahol megnyugodva tűrte a közös fürdetést. (egyébként csak nagy morgások kíséretében lehetett korábban ilyesmit művelni vele)

Védencét szemmel tartotta a szárítgatás alatt is, majd örülve, hogy visszakapta a kölyköt, szinte anyai gondoskodással nyalogatta. Hajszárító? Buksi régen biztosan megmorogta volna. De most … csak az volt a lényeg, hogy a kölyköt minél hamarabb visszakapja.  Féltünk az első éjszakától, de aggodalmunk teljesen felesleges volt, a két kutya összebújva nyugodtan aludt. Ugyan időnként sikerült felzavarnom őket, mivel a „felfázástól” tartva időnként visszapakoltam a kölyköt a takaróra. Azt a kölyköt, aki idáig egy sufniban testvéreivel összebújva vészelte át a hideg téli éjszakákat. Most meg egy fűtött lakásban, a radiátor mellett „kellett” aludnia. Szegényke. XD

Ám ekkor új probléma jelentkezett. A kölyök nem volt még szobatiszta. Viszont Buksiban meg felébredt az ösztön. Valaki idepisilt, ő meg azonnal felülpisilte, nehogy egy dominánsabb szag uralkodjon a területén. Hosszú, felmosó vödörben gazdag időszak következett. A hajnali akadályfutásokról, kutyus felkapásáról, lépcsőn leszáguldozásról már nem is beszélve. Valaki azt mondta, a kutyák nem tudnak pisilni, ha felkapják őket. Hát, nem tudom, … Morgan tudott, így aztán sokszor végezte a köntösöm is a mosnivalók között. Ráadásul ezen a tavaszon nagyon nehezen akart beköszönteni az igazi tavasz. Március végén még hó borította a kertet. Papucsban, hálóingben és nagykabátban üldözni a rózsabokrok alatt egy kölyökkutyát nem tartozott a legkedvesebb időtöltéseim közé. Viszont magára hagyni sem mertem, mert félő volt, hogy a kerítés résein át elillan.

 

Bár, igyekeztünk előre felkészülni az érkezésére, mégis csak ekkor derült ki, mennyi mindenre nem gondoltunk. És persze még ott volt az a gond is, amellyel végképp nem számoltunk. A szomszédok. Mi akartuk ezt a kutyát, nagyon akartuk, viszont eszünkbe se jutott ezt a vágyunkat a szomszédokkal megosztani. Négyen laktunk a társasházban, ebből hárman kutyapártiak, a negyedik …, pedig neki igazán lehetett volna már tapasztalata Buksi I-el, II-vel és III-al.  Talán ők is bedőltek a „kiskutya=nem kutya” hiedelemnek? Egy példa: az unokák gyakran jöttek a nagyszülőkhöz és egyszer csak szembetalálkoztak egy kutyával.

Hogy ez a kutya alig nyolc hetes, apró pihe-puha szőrgombóc, az nem számított; majd nagy lesz (ezt az első találkozáskor tisztázták). Ez Kutya volt. A Kutya pedig harap. A megoldás pedig nem az, hogy összebarátkozunk vele, amíg pici, nem. Elzavarjuk, megdobáljuk. Mert ettől majd elkerül bennünket. Ó, ostoba emberi elme! Aztán persze jöttek panaszra, hogy a Kutya ugatja őket. Ez valóban így volt, amíg Morgan meg nem értette, hogy nem kell mindenkit szeretni, mindenkihez odabújni, simogatást kérni. Lehet embereket közömbösen kezelni, elkerülni. De ezt a kutyának kellett megértenie, mert az ember nem volt rá képes.