Morgan 4.

A mindennapi gondozásához egy kutyának rengeteg dologra van szüksége (amennyiben nem elégszünk meg a háztartásból kiselejtezett kislábos-megoldással). Van tehát etető tálja, itató tálja, kiránduló tálja, amiből nem folyik ki a víz, lábmosó tálja, fekhelye, nyakörve (többféle is), póráza (többféle is), törölközője, keféje, bontó fésűje, szájkosara … és játékai. Ez persze függ a kutyus érdeklődésétől is. Buksinak még a teniszlabda sem kellett, Morgannak egész kosárra való van. Szerencsére a sípoló gumifigurák nem keltették fel a figyelmét (mi se nagyon forszíroztuk), a plüss állatok annál inkább.

Az évek során volt itt vadkacsa, vaddisznó, nyúl (mégis miket kapjon egy vadászkutya?), kiskutya, süni és még ki tudja, hányféle szőrmók. Becsületére legyen mondva, soha nem tépte szét őket. A hideg üvegszemeket nem állhatta, azokat rendre ki is szedte, de ennél több kárt nem tett benne. Dobálta, gyengéden harapdálta, eldugta-megkereste, jól elszórakozott velük. Játék-kosara mindig tele van, nem dobtunk ki semmit (ami épségben van), mert időnként kedvére turkál benne és a kiválasztott aktuális kedvenccel nagyszerűen szórakozik. Mi pedig rajta. 

Egy alkalommal lopott magának játékot. Mindjárt négyet is. A tini ninja teknőcöket formázó négy gumifejet még a gyerekek kapták. Eredetileg vizet spriccelhettek vele, de szerencsére hamar megunták. Éppen a hasonló sorsra jutott darabokat gyűjtögettem össze az ágyon egy kupacba, amikor Morgan térült-fordult, eltűnt egy fej. Mire legközelebb odanéztem, megint eggyel kevesebb volt. És ez így ment, míg az összes el nem tűnt, de csak a gumifejek. Később a szőnyegen szedegettem össze őket, de Morgan azonnal ott termett és nyilvánvaló volt, nem szeretné, ha elvenném tőle. Így a gumifejek maradtak a játékos kosarában. 

Ennek lassan tíz éve, de három még mindig megvan épségben. A teniszlabdák viszont gyorsan fogynak. Az erős állkapcsok egy-kettőre szétroppantják őket. A kertben a focilabda volt a kedvenc. Ahányszor a fiúk a labdát kergették, előbb-utóbb Morgan is beszállt a játékba és innentől cselezésben verhetetlen volt. Ajándékot kapni nagyon szeret (mint minden gyerek; hiszen azt mondják a kutya egy örök gyerek), karácsonykor mindig ő várja a legtürelmetlenebbül, hogy a csomagja sorra kerüljön; de ha év közben bármit kap, napokig boldogan hurcolássza.

A balatoni nyaraló Morgan életében jelentős szerephez jutott, hiszen a nyarak nagy részét ott tölthette a gyerekekkel. Csupa izgalmas, változatos program együtt a családdal az otthoni félnapos magányosság után. A kertben mindig ott van a gazdi és a szomszédból izgalmas szagokat (tyúkok, kacsák csipegetnek a kerítés túloldalán) hoz a szellő. Ha nagyon meleg van, valaki mindig alaposan lelocsolja a bundáját; a kerítésen túl, az utcán pedig zajlik az élet.

Görkorcsolyás, gördeszkás gyerekek suhannak a járdán, akikkel versenyt lehet rohanni. Lovas-kocsi zörög végig az úton, előtte befogva „soha nem látott méretű kutyák”, akiknek ráadásul egészen izgalmas, idegen szaguk van. A gazda azt mondja, ezek lovak, hát legyen, kutyának úgyis túl nagy lett volna. És azok az elképesztően hatalmas állatok! Ilyet még sehol nem látott a kutyaszem, talán csak a cirkuszban. Nem véletlenül, hiszen a sorban elballagó elefántok a most érkezett cirkusz előadására invitálják a közönséget. Morgan mindenesetre némán, arcán teljes tanácstalansággal figyeli a menetet.  

A házon belül is tiszta kaland az élet. Ha a gyerekszobába be akar jutni a család kutyája, fura létrán kell felügyeskednie magát a padlásszobába. Onnan lejönni pedig … még szerencse, hogy az agility-pályán szerzett már némi gyakorlatot az ilyen akadályok leküzdésében. Napközben, ha nyugalomra vágyik az ember - akarom mondani a kutya – a lépcsőfordulóban vackolhatja be magát; Buksi lépcsőfokát tiszteletben tartva még évekkel a halála után is. A meleg nyári éjszakákon pedig az erkélyen is lehet szundikálni. Együtt kelni a nappal, hallgatni a kakas kukorékolását, a kollégák ugatását a vasútállomás felől. Azok a környékbeli kirándulások… a sok ismeretlen útvonal. Mind teleírva érdekesebbnél érdekesebb hírekkel a helyi vagányok „tollából”. És azok a kerti vacsorák. Néha a család tüzet is rak. Nem is félelmetes! Hiszen olyan finom illatok szállnak felőle. Bárhol is kóboroljon éppen a kertben, a parázson sülő szalonna vagy a grillrácson piruló húsok illata azonnal előcsalja. A kerítésnél éppen egy süncsalád araszol. A szomszéd pedig új kutyára tett szert.   

Hát, igen … hivatalosan tilos kutyát fürdetni a Balatonban „közegészségügyi okok miatt”, de elő- és utószezonban még a rend őrei is elnézőbbek, konkrétan a partra le nem nézőek J És egy vadászkutya orrnak mi lehet annál izgalmasabb, amikor vadkacsák, hattyúk illatát hozza a partra a szellő. És a gazdi ugyan nem bíztat, de nem is tilt. Így aztán zsupsz, irány a víz. A vadászat illúziója megvolt, zsákmány ugyan nem kerül a családi asztalra, de az élmény a szőrös családtagé. És a mienk is. Micsoda élet! Kalandok, egész nap a friss levegőn és állandóan együtt a falkával. Csoda, hogy a balatoni program a kedvencei közé tartozik?

Ráadásul – ha úgy adódik, hogy a közeli vendéglőben ebédel a család – neki sem kell otthon egyedül várnia rájuk. Azon ritka helyek egyike, ahol a négylábúakat is szívesen látják, ha azok nem kergetik meg a ház cicáját. Morgan nem kergette, nem morogta, így aztán kapott is finom jutalomfalatokat a szakácstól. Szóval, a Balaton az élete része lett, úgyszólván második otthona. Bár, szerencsére az utazásaink alkalmával nagyon gyorsan alkalmazkodott minden új helyhez. Neki csak az volt a fontos, hogy a családja ott legyen. Ami a gazdinak jó, az neki is jó – alapon.

A Balatonra egyébként télen is jó lemenni. Olyankor mindent belep ez a furcsa hideg, fehér, puha takaró. Nagyokat lehet hancúrozni. Jó, ilyen van otthon is. De az a furcsa csúszós valami ott, ahol nyáron a kacsák ringatóztak … azt mondják rá, jég. Hát, lehet. De ezen két lábon és négy lábon is nehéz talpon maradni.

 

Morgan viszonya a macskákhoz egyébként is érdekes. Vannak macskák, akik jobban teszik, ha messziről elkerülik a kertet. Vagy ha mégis próbálkoznak, jobb ha menekülőre fogják hamar. Sokszor előfordult már, hogy a lépcsőházi ajtó nyílásakor Morgan szinte kirobbant a kertbe és csalhatatlan ösztönnel vetette magát a megfelelő irányba a menekülő macska után. Honnan tudta, hogy ott van?

Szerencsére soha nem érte el, de képes volt hosszú percekig a gesztenyefa vagy a diófa alatt ugrálni a szökevény után és ilyenkor még a hangja is előjött. Ugyanakkor vannak cicák, akikkel teljesen közömbös, szinte baráti érdeklődéssel figyeli őket. Például a közeli kis közért cicáját sosem zavarta meg. A bolt előtt békésen üldögéltek együtt rám várva. A szomszéd vörös cicáját (pont olyan, mint egy kölyök-golden) pedig különösen kedveli. Bár a szimpátia nem egészen kölcsönös, mert Morgan nyafogására és farok-lengetésére  a cica legtöbbször ingerült fújással válaszol.

Mint a legtöbb városi kutya, Morgan is megismerkedett a lifttel és azonnal megkedvelte. Volt ő annyira kényelmes, hogy inkább felismerte ennek a szerkezetnek az előnyeit, csak ne kelljen hét emeletet kutyagolni a lépcsőházban. Élete egyik legveszélyesebb pillanatát is a liftnek köszönheti, meg persze a gazdának, aki a vasárnapi ebédtől eltelve figyelmetlenné vált.

Történt ugyanis, hogy az érkező lift ajtaja kinyílt és Morgan rutinosan besétált. Nyakán a pórázzal. Közben a liftajtó bezáródott, gazda kint, kutya bent és a lift elindult. Hogy Morgan mit élt meg, azt elképzelni sem tudjuk, viszont mi azonnal pánikba estünk. Óriási szerencsénk volt. A lift a következő emeleten megállt, a futó-póráz hossza pedig erre a távolságra még elég volt. Valóságos csoda volt! Azóta soha nincs rajta a póráz vagy nagyon szoros láb melletti követésre utasítjuk. Belegondolni is borzasztó, mi történhetett volna…

Sok apró kalanddal az évek gyorsan követték egymást. A valaha még szertelen kamasz kutyából egyre nyugodtabb felnőtt vált. Egyetlen dolog nem változott: a család iránti csendes rajongása. De mi is egyre jobban szerettük őt. Annyi mosolyt, kedvességet, nevetést hozott az életünkbe, hogy ha „nyaralt” a Balatonon, a lakás kihalt és szinte barátságtalan lett. Zörög a kulcs a zárban, nyílik az ajtó és sehol egy boldogan lengedező farok, sehol az izgatottan lihegő szöszke fej. Néha – merő önzésből – haza is hoztuk, mert rossz volt nélküle. Kutyás életünk előtt a lakás meghitt fészeknek tűnt. De igazából a kutyákkal, és főleg Morgannal vált azzá.

 

Kisebbik fiam viszonya vele kapcsolatban egészen különleges, ami nem is csoda, ha azt nézzük, hogy többet élt már vele, mint nélküle. Számára Morgan a „kistestvér”. Amikor nemrégiben Morgan annyira ránk ijesztett, talán éppen ezért őt viselte meg a dolog a legjobban. Amikor egy évig főiskolai tanulmányai miatt külföldön dolgozott, egész idő alatt csak az izgatta, hogy ez a különleges kapocs kettejük között vajon megváltozik-e a hosszú távollét után. Nos, a kép a tanúja, hogy semmi nem változott 

 

Újabb és újabb trükköket tanítottunk neki, ő pedig jámboran tűrte, hogy az éppen a tv-ből ellesett kekszes mutatványt gyakoroljuk vele. Naná, az orra hegyére kekszet biggyesztettünk, amit aztán feje laza mozdulatával a levegőbe dobott, majd bekapott. A másik játék az volt, amikor megtanulta 4-5 játék közül a megnevezettet kiválasztani és kérésre odahozni. Sajnos ezt már régen abbahagytuk (idő, idő, idő!), pedig érdekes lenne látni, hányféle szót tanul meg ezzel a játékos gyakorlással. Máig érti viszont, ha sétához a cipőnket vagy az ő nyakörvét kérjük. Persze néha adódnak kis bakik, felemás pár cipők, vagy másik családtag cipőjének a képében, de saját nyakörvét a lakás bármely pontjáról előhalássza, ha a séta a cél.

Szerencsére az idő múlásával szervezete is egyre ellenállóbb lett, de azért néha szükség volt valamilyen tabletta lenyeletésére. Ennek két módja is van. Vagy nemes egyszerűséggel letoljuk a torkán, vagy különböző ínyenc falatokba rejtve adjuk oda. Nem meglepő módon Morgan ez utóbbi technikát jobban kedvelte, főleg ha a „vivőanyag” kenőmájas vagy kockasajt volt.

A Golden egyébként elég nassolásra hajlamos fajta és valószínűleg ebben a gazda a hibás, aki nem tud ellenállni a szinte mindig szomorú lemondással figyelő barna szempárnak. Mi az etetésben a kezdeti állandó pancsolás és főzőcskézés helyett a száraztápok felé mozdultunk el.  Emellett persze a konyhai maradékok, főleg a sült és bundázott bármik vonzották. Ha az rántott sajt, rántott gomba vagy karfiol volt, hát az sem baj.

A napokban karajcsont főtt a levesben, amit a táljába tettem figyelő tekintete kereszttüzében. Még forró, de ha asztalhoz ülünk, te is megkapod – nyugtattam meg. Fél óra múlva a család asztalhoz ült, Morgan pedig megállt a pult előtt, szemét a táljára függesztve, itt a pillanat, amit ígértem. Ez az eset is bizonyítja, hogy érti az emberi beszédet (nemcsak a test beszédét, hanem a szavakat is), mert félreérthetetlen volt a viselkedése, az ígéretemre való emlékeztetés.

A másik eset a Balatonon történt, anyósom simogatta a kutyát, mentegetőzve, hogy nincs nála keksz. Én mondtam neki, hogy a könyvespolcon lévő Morgan-dobozban van még néhány szem. A következő pillanatban Morgan bement a dobozhoz, megállt előtte és várakozóan nézett vissza. Na, itt van, de kinyitni nem tudom, valaki jöhetne segíteni…

Egyszer a piacon nyúlgerincet árultak. Na, mondom, lesz otthon sátoros kutya-ünnep, viszek. Morgan épp hogy azt nem mondta.. fúj… Buksi viszont… Teljesen megbolondult. Napokig ette a nyúlgerincet, csak azt volt hajlandó, alig bírtam megértetni vele, amikor elfogyott. Morgan egész idő alatt tüntetőleg habzsolta a száraztápot, ezzel is kifejezve, hogy ő még olyan rosszat, mint a nyúlgerinc soha nem evett, bezzeg ez a jó kis száraztáp (brrr)…

Sajnos a zöldségeket, gyümölcsöket nyersen nem eszi, a kölyökkori alma és szőlőcsipegetés már a múlté. Esetleg a mézzel átkent sült sütőtök, na, igen, az más … Annál jobban szereti (szeretné) a süteményeket, leginkább a palacsintát. Képes egész idő alatt a hátam mögött figyelni, hátha elszakad egy és akkor ő azt majd önfeláldozóan eltünteti. Ha pedig abba a süteménybe egy kis mézeskalácsfűszer is kerül… Csoda, hogy a karácsonyfát még nem kopasztotta le.

Így olvasva egy kifejezetten haspók kutya képe rajzolódhat ki lelki szemünk előtt, enyhén kerekedő pocival, nehézkes mozgással; de szerencsére a valóság más. Morgan ugyanis nem eszik sokat, bár az utóbbi időben a kutyakeksz iránti vonzódása kezd ijesztő méreteket ölteni. Reggelenként futás a kertbe, addig én teát vagy kávét főzök, amit egy tálcán a hálószobába viszek. De azon a tálcán lennie kell három szem kutyakeksznek is, különben Morgan nagyon csalódottan tud nézni. És háromnak kell lennie, ezt valahogy számon tudja tartani, ha néha csak egyet vagy kettőt viszek, bökdösi a kezem, hogy hol a többi. Érdekes, ha négyet kap, akkor azt elfogadja háromnak…

A lakás elrendezése folytán a konyha-étkezőn keresztül lehet összes „termeinkbe” jutni és a boltív mellett kis kosárkában vannak a ropogós kutyafalatok. Morgan pedig feledve, hogy a schengeni határok már megszűntek, vámot szed. Mindenkitől, aki az előszobából be szeretne jönni. Mivel az egyik mellékhelyiség is odakint van, meglehetős napi adagról beszélhetünk. Az ő szemszögéből nincs jelentősége, hogy az illetőt aznap először látja vagy csak percekre járt odakint.

A napokban játékból kidobtam egy kekszet a lépcsőházi lépcsőre, amikor jött fel a kutya kertből. A keksz eltörött és két lépcsőfokra is jutott belőle. Morgan baktat felfelé, egyszer csak előtte a csemege. Hoppá, van itt még ilyen? És igen, ott a következő. Ezek után csak az összes lépcsőfok alapos átvizsgálása után volt hajlandó bejönni a lakásba. Öreg korára ez a keksz-vámolás már kifejezetten kóros méreteket öltött. A nem éppen olcsó csemegét alig néhány nap alatt befalja. Ugyanakkor ez a keksz-mánia hasznos is, hiszen csalhatatlan jele valamilyen bujkáló betegségnek, ha lemond a falatkáiról. Azon alkalmakkor, amikor vagy műtéten esett át, vagy a gyomra rendetlenkedett, a keksz jelzésében vakon bízhattunk. Az első elropogtatott csemege már a gyógyulás első biztos jele is volt. Igaz, a sokadik pedig a falánkságé.

Morgan januárban született egy igen havas télen, és márciusban – hozzánk kerülve – még mindig hó borította a kertet. Talán éppen ezért imádja a havat. Bár minden évben meglepődik az orrára telepedő hópihéktől, rövidesen – szó szerint – fejest ugrik a fehér takaróba. Nagy segítség a kertet borító fehér lepel, amikor az utcai séta után fülig csatakosan hazaér és a kert tiszta havában megfürdik. És ezt szó szerint kell érteni. Először is ugrik egy fejest, majd mellényét dörgölve lassan az oldalára borul, onnan pedig át a másikra. Aztán még hason kúszva leszedi az utolsó latyakfoltokat. (Olvadáskor ez a technika inkább kerülendő! J )

Néhányszor téli sítúránkra is magunkkal vittük. A szállás közelében nagy, birkabogyó-szagú rét, az erdőben izgalmas csapások, a közelben lovarda, megannyi illat, ami egy kutyaorrnak kedves. Nagyon szerette ezeket a kirándulásokat. Fáradhatatlanul törte a havat, rótta a kilométereket, aztán elégedetten szunyókált a meleg szobában. Mi pedig segítségével újra felfedeztük a környéket. Hosszú évek óta jártunk már ide vissza, de igazából a vele való nagy séták alatt ismertük meg a vidéket. Persze ehhez az utazáshoz okmányok is kellenek. Így aztán ő is azonosító chipet kapott a bőre alá és útlevelet, melyben az oltásai szerepelnek. Az első lapon pedig ott a fényképe, senkivel össze nem téveszthető kedves vigyorával.

Morganról egyébként rengeteg fotó készült. Az időközben nálunk is meghonosodott digitális technika végképp hagyta elfajulni a dolgokat. Az a családi fotó, amin a kutya ne lett volna rajta, lassan már nem is létezett. Képek tucatjai örökítik meg a nyugodtan alvó kutyát, mert ilyen a lökött gazda, ha kutyája végre nyugton van, akkor majd ő a vaku villogtatásával felzavarja. 

Egy családban, ahol gyerekek is vannak … nos, egy Golden sehol máshol nem érezné magát jobban. Még akkor sem, ha időnként őt is gyerekszámba veszik és felöltöztetik a farsangra. Itt éppen bohócnak. De nem baj, a gazdi is annak öltözött. Azt mondják, egy bohóc százat csinál. Hát, ő most beérte velem.

Morgan a technika vívmányait egyébként is kedveli. Kölyökkorában még tv-t is nézett. A család egy emberként csodálta, ahogy a National Geographic műsorát leste egy kerek fejű kiskutya és tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a képernyőn gepárdok rohannak a szavannán. Aztán szerencsére ez az időszak elmúlt, éppen elég baj, hogy a kétlábúak annyit ülnek a tv előtt. Manapság már inkább háttal fekszik a villogó doboznak. De a zenét szereti. Nem mondom, hogy különösebben vonzódna valamelyik zenei irányzathoz, de azt hiszem, az ízlésünk nagyjából megegyezik.

A technika vívmányai közül – minden korábbi idegenkedése ellenére – legjobban az autót szereti, mert ez számára azt jelenti, hogy újabb közös kalandok felé indulunk. Morgan az országban már sokfelé járt, elmondhatja, hogy néhány percig ő volt az ország legmagasabban üldögélő kutyája, a Kékestető Szépe; de szundikált már a szilvásváradi pisztrángos mellett, amíg mi a frissen sütött halat eszegettük; vagy a Szépasszonyok völgyében a vendéglő asztala alatt, amíg mi finom vörös borral koccintottunk a jól sikerült kirándulás örömére.

De sétált már a balatonfüredi sétányon is és együtt etettük a hattyúkat pereccel (hú, de sanda tekintettel méregette őket a koma). A budai erdőkben sokszor barangoltunk családi vagy baráti kirándulásokon. Ő minden alkalommal úgy törtetett előre a felfedezés izgalmával, mint aki már ismeri a terepet. Őszintén szólva az ilyen kirándulásokon sokszor zörren össze a család, mivel szerintük a kutyának is jár egy kis szabadság, hadd szaladgáljon póráz nélkül. Én viszont azt tartom, hogy ahol mások is járnak, jobb a békesség .. sose lehet tudni, ki fél a kutyától, ki tart attól, hogy a gyerekét fellöki a szertelenül rohangáló eb. A kifutó-póráz adta „szabadság” is több, mint otthon ülni. És persze vannak alkalmak, amikor a szigorú gazdi is enged és megfelelő helyen mosolyogva várja, hogy a szabadon eresztett „vadság”, játékosság mámorában kifáradó kutyája újra hallgasson a szép szóra és eleget tegyen a gazdi hívó szavának.

Együtt csúsztunk-másztunk a Libegő alatt felfedezett csapáson, amit a kezelők nemes egyszerűséggel „nemhivatalos ösvény”-ként ajánlottak figyelmünkbe. A veszélyes pályán még Morgan is csak hason csúszva mert megpróbálkozni a lejutással. Nem tudom, kin mulatott jobban a Libegő felettünk elsuhanó közönsége, a mi nadrágfékes megoldásunkon vagy az övén. Istenem, azok a – hol csendes, hol vidám  - séták az őszi, téli, tavaszi Normafánál!

Egy október 23-i napsütötte délutánon nagy nehezen sikerült rábírni a férjemet és a duzzogó gyerekeket, hogy menjünk fel a kutyával. Ahogy ott barangoltunk, egyszer csak Morganhoz megszólalásig hasonló Golden jött szembe. Amíg a kutyák összeszimatoltak, én belekérdeztem a tutiba: hová valósi a kutya, melyik tenyészetben vették, hány éves? A végén kiderült, hogy Hellá-val, Morgan (Harold) alomtestvérével találkoztunk. Még a tetoválási számuk is egymást követte. Milyen kicsi a világ?! Hát, ilyen mosolyfakasztó kalandokban lehet része annak, aki életét összeköti egy négylábúval. 

Rendszeresen segít a kerti munkákban is. Amit mi összehordunk, azt ő szétkotorja, mert véletlenül „kedvenc” botocskája is közte van. Faágakat lopkod, mint a régi szép időkben, amikor ilyen kis ágacskákon edzette friss fogait az előszobai szekrény gombjai helyett. Ezt egyébként mindenképpen a javára kell írjuk, tudniillik, hogy szinte semmilyen kárt nem tett a lakásban. Apró rágásnyomok az erkélyajtó közelében (mészhiánya lenne a kutyának? ) vagy egy éjjeli szekrényke sarka (de csak mert a kisgazdi nem ébredt fel, amikor játszani hívta. Minden egyéb rágási igényét kielégítették a kis botok.

Legnagyobb kalandunk azonban talán 2000-ben, az ezredfordulóra esett, és a legjobbkor, mert ekkoriban vesztettük el tragikus hirtelenséggel és váratlanul Buksit. Morgan nehezen viselte a társ hiányát és mi magunk is nehezen dolgoztuk fel a veszteséget. Akkor történt valami, ami sikeresen elterelte a figyelmünket és a múltból a jövő felé fordulhattunk.

Állatorvosunk közvetítésével megkeresett bennünket egy család, hogy ugyan tennénk meg azt a szívességet szépséges Golden szukájuknak, hogy anyává tesszük. Mi persze lelkesen vállalkoztunk a feladatra, mit sem sejtő Morganunk nevében is. Hiszen már önmagában a tény, hogy a mi kedvencünket más is méltónak találja erre a nászra, hízelgő volt. Morgan négy, Tobi két éves volt, abszolút ideális kor a nagy eseményre. Mivel a kertünk elég nagy és a kannak is jobb, ha hazai pályán kell produkálnia magát, Tobi jött hozzánk. Először csak ismerkedni és szerencsére a kölcsönös szimpátia meg is volt közöttük.

Ha etológiával foglalkoznék, ez az alkalom is tökéletes lett volna annak megfigyelésére, hogy az állatvilágban, jelesül a kutyáknál is létezik udvarlás. Sőt, Morgan az aktus után is a kedveskedés megannyi apró jelével halmozta el szíve hölgyét. Kísérgette a kertben, a fülébe „sugdosott”. Igazi gavallérként kísérte a vizes tálhoz is.  Tobi, aki a tenyészetben a Hajnalka nevet kapta (Hajnalka, Harold – micsoda összeillő pár) a szükséges idő letelte után nyolc egészséges kan-kölyöknek adott életet. Tökéletesen anyaságra termett Tobink minden erejével a kicsiket gondozta, ami nem kis feladat volt.

A gazdák pedig – a nászra szánt egy hét alatt engem teljesen kiismerve – szívélyesen invitáltak „babanézőbe”. Életem egyik nagy élménye volt. Ha tehettem volna, minden pillanatukat nyomon követtem volna, de igyekeztem minél kevesebbet láb alatt lenni, így csak hetente egyszer látogattam meg a kis családot. Persze ezeket a látogatásokat megint csak fotók tucatjai őrzik meg az utókornak.

Amikor a kölykök elérték a hat hetes kort, Morgant is magammal vittem. Morgan nagyon örült Tobinak, és ez addig kölcsönös öröm volt, amíg Morgan úgy nem érezte, hogy itt az idő egy ismétlésre. Akkor Tobi hátraszaladt a kertbe, Morgan utána. Óriási jelenet volt, amikor hirtelen nyolc apróság fogta körbe a meglepett kutyát. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy egy kutyának is „le tud esni az álla”. Tobi alighanem így adta tudtára, hogy most már tudja, mire számíthat egy kis hancúr után. Nyolc fiút rendben tartani nem kis feladat, de Tobi rendíthetetlen nyugalommal gondozta őket és olyan alapossággal látta el feladatát, hogy a lassacskán kölykökért érkezők mindig azt hitték, a tiszteletükre frissen lettek fürösztve a kicsik. 

 

Kivéve az a kettő, amelyik a szüret idején belemászott a mustos vödörbe. Őket én is pont lencsevégre kaphattam, de akkor nem is a mama nyalta tisztára a bundájukat, hanem mehettek fürödni. A nászért egyébként egy kölyköt kaptunk volna, de Morgan mellé nem mertünk bevállalni egy kankutyát, így aztán a következő fél év agility-tandíja lett a fizetség. Ez ügyben szakemberektől és tapasztalt kutyásoktól kértem tanácsot, de persze senki nem mert érdemben állást foglalni, ami rendben is van. Hiszen a gazdán kívül senki nem ismeri annyira a kutyát, hogy tanácsokat adhasson. Még sokszor maga a gazda sem. Tény, hogy Buksi és Morgan között állandó volt a hatalmi torzsalkodás, egy kan-kölyök pedig biztos, hogy idővel megpróbálkozott volna a hatalom-átvétellel.

Mivel egy lelkiismeretes gazda nem bízza a véletlenre a kölykök jövőjét sem, Tobi gazdája törzskönyveztette az apróságokat. A névadásban lelkesen közreműködtünk mi is, így aztán Living Diamond Hajnalka (Tobi) és Templomtéri Bright Harold (Morgan) nászából szerte a nagyvilágban remélhetően boldogan él a Kamaraerdei Huncut alomból Albert, Alex, Apollo, Athos, Arthur, Andor, Alfa és Astra. Egyikük új családjában a Fuxi nevet kapta, a nyakában lógó méretes láncról. Nos, Fuxi idővel talán majd tudatja velük, hogy egy hosszú szőrű kutyának milyen kellemetlen lehet egy fémszemekből összeállított lánc a bundáján. L

A vendégséget mindig szerette Morgan. Akkor is, ha hozzánk jöttek, akkor is ha mentünk, feltéve, ha őt is vittük. Ha hozzánk jöttek, eleinte ott sürgölődött a középpontban, begyűjtötte a simogatásokat, kedveskedéseket (és persze néhány falatot), aztán megnyugodva elvonult egy csendes zugba.

Ha olyan helyre mentünk, ahova őt is vihettük, addig felesleges volt a leültetésével próbálkozni, amíg az új helyet fel nem fedezte. Utána már békésen heverészett a társaság mellett. Két alkalommal szilveszterezni is elvittük. Az történt ugyanis, hogy már az első alkalommal meglepő módon, teljesen nyugodtan vészelte át a pufogtatás idejét. Arra gondoltunk, az ismeretlen helyen már annak is örül, hogy együtt vagyunk, a tűzijátékot igyekszik nem tudomásul venni. Mennyivel jobb megoldás volt ez, mint az a balul sikerült nyugtatózás!

Amúgy a szexuális aktivitása kamasz korától elég aktív. A beteljesedett frigy pedig csak ráerősített erre. Szakkönyvek szerint nem minden esetben van erről szó, csak dominanciáját kívánja így tudtunkra adni, mindenesetre elég kényelmetlen időszak volt, mire végre leszokott a családtagok és látogatók lábának teszteléséről.

Nemrégiben aztán Morgan egy heredaganat miatt műtéten esett át, amikor az egyik heréjét eltávolították. Utána napokig a kamaszkori aktivitása jött elő. Még fiatal kutya korában én magam vetettem fel, hogy a más kan kutyákkal szembeni dominanciáját, agresszivitását talán letörné egy ivartalanítás.

Persze a család férfi tagjai teljes mellszélességgel álltak ki a védelmében. És milyen jól tették! Hiszen soha nem születhetett volna meg az a nyolc stramm kis fickó.  

Ennek a nemrégiben lezajlott műtétnek a során sor került egy korábbi szépészeti probléma megoldására is. A farkán levő csúnya dudort távolította el az orvos. Ő se, mi se tudtuk, mibe vágtunk bele a szó szoros értelmében. Két hónapnyi kezelés lett az ártalmatlannak tűnő operációból. Viszont az eredmény szinte tökéletes. Bár a seb helyén valóban nem nőtt ki a szőr, de olyan cselesen fedik be a környékén csavarodó tincsek, hogy mégis csak megérte hozzányúlni. A töröttnek tűnő farok újra régi „fényében” lengedezhet.

 

Persze nem mindig csak vidám dolgok estek meg velünk, volt ijedtségre is okunk elég. Néhány évvel ezelőtt, az előbbi műtét előtörténeteként a farkán hullani kezdett a szőr egy helyen. Aztán megjelent egy dudor. Néhány hónap alatt jókora diónyi daganattá változott. Megijedtünk és persze azonnal a legrosszabbra gondoltunk. Annál is inkább, mivel még a kutyaiskolában egy verekedés alkalmával csúnyán megharapták körülbelül azon a helyen. Az első állatorvoshoz bevittük, aki a legközelebb rendelt. Ez már hiba volt!

Megvizsgálta, majd közölte, hogy valószínűleg csonkolni kell a farkát, bár az sem biztos, hogy ez megoldás a bajra. Torkomat a sírás fojtogatta és beleegyeztem minden vizsgálatba, amit csak szükségesnek tartott. A jó húszezer forintos számlát szemrebbenés nélkül tolta az orrom alá, én pedig fizettem, mert hogy is tagadhatnék meg bármit az én beteg kutyámtól, hiszen lehet, az élete múlik rajta. El lehet képzelni egy Goldent csonkolt farokkal? Nekem egyszerűen nem tudta ezt a képet előhívni a fantáziám. Hiszen talán csak alvás közben nem csóválja, annyira a része a lényének ez az állandóan lengedező zászló, nélküle talán nem is az lenne, aki. A végső döntésért, és az elkészült leletekért másnap kellett visszamenni. Másik orvos rendelt. Nézi a papírokat, vizsgálja a kutyát. És nem érti. Nem érti, hogy a kedves kolléga hogyan mondhatott ilyet. Hiszen ez a probléma, amivel itt szembekerültünk, pusztán szépészeti (és teljesen nyilvánvaló, az elvégzett vizsgálatok nélkül is), még véletlenül se kell műteni, sőt… jobb hozzá se nyúlni, csak ha ragaszkodom hozzá.

Dehogy ragaszkodom! És az esti sétán már ott feszített Morgan nyakán egy szép színes kendő, hogy elterelje a figyelmet a másik végén előforduló szépészeti bakiról. (Évek múlva pedig mégis csak sor került ennek a kis szépséghibának az eltüntetésére, ahogy azt az előző részben leírtam. Igaz, nem is ehhez az orvoshoz mentünk vissza, hanem újra családunk régi barátját kerestük fel, aki Morgant is jól ismeri, hiszen ő segített kiválasztani testvérei közül. Ismét beigazolódott az a nagy igazság, hogy orvost nem a közelsége, nem a szakmai címei, hanem embersége, állatszeretete és már bizonyított hozzáértése alapján kell választani. Mindenki jobban jár így! Az orvos-váltást egy családi botrány kapcsán választottuk, de aztán Morgan érdekében igyekeztünk ezt a dolgot olyan intelligensen kezelni, amennyire csak lehet. Talán nem meglepetés, hogy ez nem is volt olyan nehéz feladat. És bár doktorunknak a családi életben voltak rossz döntései, a szakmájában szerencsére szinte tévedhetetlennek tűnik.

Ez a színes kendő aztán egy másik alkalommal az ismertető  jele is  lett. Volt neki bilétája, meg nyakörve persze, sőt bilétából több is. A kedvenc a csont alakú, amit a barátnőm csináltatott, rajta a kutya neve és az otthoni telefonszám. A fülében máig kitűnően olvasható a tetoválási száma (rejtély, hogyan tudták ilyen tökéletesre csinálni abba a pici kölyökfülbe), bőre alatt ott figyel az azonosító chip. De… A színes kendő.

Karácsony előtt néhány nappal párom sétálni indult Morgannal. Ritkán vezeti pórázon, így fel sem tűnt, hogy a kendőn kívül más nincs a kutyán. A sötét parkban sétáltak, ahol párom - elmerengve valami furcsaságon – egyszer csak azon kapta magát, hogy fogalma sincs róla, merre van a kutya. Ekkor már eljutott a tudatáig, hogy petárda durrogását hallja a távolból. Nos, a petárda és Morgan egy sötét parkban, ebből semmi jó nem származhatott. De hiába kiáltozott, hiába vette nyakába a parkot, a kutya sehol. És akkor hazajött. Hazajött, kezében ott lógott a póráz, kutya pedig sehol. Nem kívánom ezt az érzést senkinek!

Azonnal indultam a nagyobbik fiammal, de sajnos elég reménytelennek tűnt a keresés. A parkban mindenütt kutyák – a sors iróniája, hogy többségük Golden - de a miénk sehol. Hamar rájöttem, hogy ennyi idő alatt a kutya már valahol távol járhat, így nekünk is jobb lenne kocsiba ülve keresni. Araszoltam a sötét utcákon, sehol semmi. Fejemben ezer gondolat. Tél van, hideg van, hó van, Morgan pedig „szobakutya”. Mi lesz vele, ha nem találjuk meg? Micsoda karácsony lesz ez a kutya nélkül? Már irreálisan eltávolodtam a környéktől, éppen arra gondoltam, hogy vissza kellene fordulnom, amikor egy kutyáját sétáltató férfival találkoztam. Először meg sem akartam állni, hiszen csodák ugyebár nincsenek. Aztán mégiscsak kiszálltam. Kérdezem: nem látott véletlenül egy Goldent? Kérdésétől minden erőm elhagyott: piros kendővel a nyakában?

Szóval, csodák mégiscsak vannak! Az úttesten kapta el a megrémült kutyát, aztán jobb híján bezárta a kertjébe. Mivel biléta nem volt rajta, gondolta, majd a fényképét kirakva keresi a gazdát, esetleg az interneten. Megmondta a címét, én azonnal odahajtottam, megláttam a teljesen tanácstalan, de egészséges Morgant a rácson túl és akkor végre az elmúlt órák feszültsége egy óriási sírásban oldódott. Nemsokára megmentőnk is hazaért a kutyájával és vihettem haza az én boldog maflámat, aki nem is sejtette, hogy mekkora szerencséje/szerencsénk volt. Azóta persze – bármilyen csinos is a kendőcskéjében – mindig van rajta bilétás nyakörv.