Morgan 3.

A Goldenről, mint fajtáról is érdemes pár szót ejteni, bár abban mindenki egyetért, hogy az egyik legaranyosabb kutyáról van szó mindenfajta értelemben. A Golden retriever – és a retrieverek általában – a vadászkutyák csoportjába tartoznak. A lőtt (főként szárnyas) vadak szárazföldi és vízi elhozatalára tenyésztették ki. Mivel lövés utáni munkára fejlesztették ki, vadászösztönük nem túl fejlett. (ezt a környékbeli macskákkal el nem hiteti senki) A víz akármelyik formája, még a pocsolyák is – sőt különösen azok – mágnesként hatnak rá.

Kamaszként sokszor kiszúrt velem Morgan a reggeli séták során, amikor egyszer csak eltűnt a bokor alatt és fülig sárosan keveredett elő a túloldali éjszakai pocsolyában meghemperedve. Disznóságra hajló mosollyal a pofáján hallgatta ijedt tiltó kiáltásomat, és a lábhoz sietés helyett elégedetten hasalt bele a közeli tocsogóba. Szerencsére a bundája – úgymond – öntisztuló, a vastag sárréteg egy idő után majdnem nyomtalanul eltűnik. Egy kerti kutyánál, de a lakásban??? Nos, a kutyáról ott is eltűnik. A többit pedig inkább feledje most homály. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük, hogy a házimunkával hadilábon állók a kutyatartást valóban korlátozzák a kertre.

Egy alkalommal a kisebbik gyereket vittük el a nyári sporttáborba. A kutya is velünk volt. Amíg én segítettem fiamnak elhelyezkedni a szálláson, férjem a közeli lovardához sétált a kutyával. Szokása szerint szabadon engedte a kutyát. A lovakat nem is fenyegette részéről semmi veszély. Közben az eső szép csendesen esni kezdett. Férjem elégedetten figyelte a távolban vidáman hentergő kutyát, szívében túlcsordult az érzelem ennyi életszeretet láttán. Aztán kapcsolt. Mi lehet annyira izgalmas a kutyának, hogy bundáján megörökítve haza is akarja hozni?

Igen, az volt. A trágyadomb. A vizes trágyadomb. Amikor a kocsihoz visszaértem, egy vidám, de szinte felismerhetetlenül mocskos kutyát, egy sápadt férjet és egy istálló tömény szagát találtam. Az aznapi program itt kicsit átalakult. Hazamentünk, aztán kimostuk a kutyát, utána a fürdőszobát, aztán a kocsit és az üléshuzatot, a ruhatárunkat. De a szagot az orrunkból még sokáig nem tudtuk száműzni.

A Dunával Szentendrénél ismerkedett meg. Az ártéren sétálva nem mertem elereszteni a pórázról, mert félelmet nem ismerően caplatott be a vízbe. Jaj, még elragadja az ár! (bugyuta gazda) Pedig a vízzel való ismerkedése (a pocsolyáktól és a kerti zuhanytól eltekintve) nem volt zökkenőmentes. A Balatonban ugyanis tilos a kutyák fürdetése, de mi egy nyári estén nem is fürödni óvakodtunk le a partra, csak ismerkedni a nagy vízzel. A férjem a térdig érő vízben állva hívta a láthatóan bizonytalan kamaszt. A lépcsőn nem is mert utánamenni, inkább a part menti köveken óvakodott be. Persze az utolsó lépésnél megcsúszott és zsupsz, elmerült. Aztán észrevette, hogy leér a lába és azonnal gazdájához ugrott a vízben. Próbált rá, mint biztos sziklára a hullámok közt, felmászni; így szerezve neki néhány nehezen gyógyuló piros csíkot a lába szárára. Aztán szép lassan megnyugodott és felfedezte ennek az új közegnek az érdekességeit. Percek múlva búvár Kund módjára tépte a víz alatti hínárt és lelkesen hordta ki nekem a zsákmányt, majd szaladt is vissza az újabb adagért. Az élmény elvarázsolta és éjszaka boldogan szuszogva álmodott a hullámzó Balatonról. Mi meg kicsit fintorogva szaglásztuk a sötétben még vizes bundájának „illatát”.

Nemsokára már csak pórázon lehetett vele a parton sétálni, mert fittyet hányva a tiltásnak, azonnal a víz felé vette az irányt. Különösen, miután felfedezte a madárvilágot. Vadkacsák, hattyúk ringatóztak a vízen, Morgan pedig vágyakozó tekintettel vett légszimatot. Férjem – rossz gyerek módjára – elengedte, lelkében a több ezer éve szunnyadó ősember vadászösztönével nézte, amint a kutya kilőtt nyílvessző módjára suhant a füvön, majd óriási hasassal a habokba vetette magát. Odabent aztán megtorpant, jobbról egy hattyú, balról kettő, melyik irányba is induljon? Pillanatok alatt döntött és a nagyobb létszám=nagyobb esély alapon a páros felé kezdett úszni. A hattyúk gonosz módon hagyták, hogy egészen közel érjen hozzájuk, akkor aztán elrepültek. Morgan csalódott ugyan, de végre eljutott füléhez a hívó szó és visszaúszott a partra. Pofáján azért látszott, hogy a szokásos sétákhoz képest végre egy jó kis kalandot élt meg.

Ilyen jó kaland volt az az őszi földvári kirándulás is, amikor a tóparton sétálva, egy csatorna fölött átvezető kis hídon csodáltuk a víz tetejét beborító békalencsét. A látvány szinte festői volt. A csendes áhítatot egy csobbanás és egy felismerhetetlenségig mocskos, békalencsével borított kutya törte meg. Csap sehol a közelben, a kocsiba viszont így bepakolni nem lehet. Viszont a móló mellett kacsák gyülekeztek a tiszta sekély vízben. Ugyan futópórázon, de rájuk küldtük a kutyát. Tudtuk, hogy vadászni nem tud, de legalább a bundáját kimosta a tó vizében.

Szóval a Goldennek nem feltétlenül drága felszerelésre, hanem sok időre, lelkesedésre és sportos hozzáállásra van szüksége a gazda részéről is. És nem kevés találékonyságra a hirtelen kialakuló helyzetek megoldására.

*** 

Idehaza az első hetek szépen összeszokott ritmusát kissé megtörte, amikor Buksit a szomszéd dobermannja széjjelszedte.

Nem volt ez minden előzmény nélküli és őszintén szólva kijárt már neki a sok szájhősködés után, de persze nagyon megijedtünk és sajnáltuk szegényt. Az operáció, az aggódás, a sebesüléssel járó szagok még a kölyök számára is nyilvánvalóvá tették, baj van. Bár igyekeztünk őket külön zárni, Morgan eddig soha nem tapasztalt nyafogással követelte öreg barátját.

Elég hamar engedtünk a hisztinek, remélve, hogy a súlyos sebek nem sínylik meg a hebrencs közeledését. De Morgan tudta, érezte, hogy itt most nincs helye szertelenkedésnek. A maga bumszli módján próbálta vigasztalni barátját, melléfeküdt (miután áttappancsolt a frissen műtött területen) és csendben beérte a közelségével.

Szerencsére Buksit nem olyan fából faragták, hogy sokáig igényelte volna a pátyolgatást. Néhány nap elteltével már sétálni is hajlandó volt. Persze első útja az ősellenséghez vezetett és éktelen csaholással hozta a tudomására, hogy a meccs még nem dőlt el, a második menet majd csak ezután következik.

Ettől eltekintve Buksi és Morgan közös élete jól indult. A kölyök élvezte a társaságot, lelkesen utánozta a felnőtt kutyát; az addig válogatós, morcos Buksi pedig mindenevő lett és játékos. Máig mosolyt csal az arcunkra az a jelenet, amikor a kis kacskalábú kutya pacsizással próbálkozott.

Aztán a dolgok egyszer csak kezdtek megváltozni. A kölyök testileg meglepő gyorsasággal nőtte túl mesterét, a lépcsőn könnyedén lehagyta; ha hívtuk őket, mindig megelőzte. A mester pedig ezt elég rosszul tűrte. Kezdte tekintélytisztelőbb rendre nevelni a kölyköt, aki egy ideig ezt tűrte, majd fellázadt és minden további nélkül úgy döntött, ő a nagyobb, tehát ő a főnök.

Na, ez az, amit egy tacskó nem visel el. Bár meglepő módon az ételen szinte soha nem kaptak össze, egyre többször került sor a nem egyenlő esélyes küzdelemre a rangsor felállítása miatt. Egy nevelő hatásúnak szánt bokacsípést követően Morgan nemes egyszerűséggel megrázta Buksit, mint az a bizonyos Floki a lábtörlőt. A súlycsoport minden volt csak nem egyenlő. Az eredmény pedig: Buksi néhány napig ödémás varánusz-tokával közlekedett, aztán a dolgok visszaálltak a régi kerékvágásba, mígnem újabb alkalom adódott az összecsapásra és minden kezdődött elölről. Ebben a kérdésben már egyik kutya sem engedett. Morgan még az ivarérettséget sem érte el, de a tacskónevelés már kezdte éreztetni a hatását. Nem engedni a negyvennyolcból, semmi áron!

A játékos tanulás a Golden lételeme. Csillogó szemmel lesi a gazdit, igyekszik a gondolatát is kitalálni, de persze egy-egy jutalomfalat sokat lendíthet a haladáson. Morgan első tudománya az „ül” vezényszóra való helyes reagálás volt. Rögtön ezzel a szóval és feneke finom lenyomásával kezdtük az első tál ételnél. Mit mondjak, szinte azonnal rájött az összefüggésre. Aztán a tudomány itt valahogy el is akadt.

Olvastam én szakirodalmat, persze, de egy dolog az okosság, egy másik meg a rohanó hétköznapok és benne a kutya. Így telt el néhány nagyon fontos hónap. Morgan, mint egy vadvirág nődögélt szerető családja körében és nevelésbeli hiányosságai addig nem is nagyon tűntek fel, amíg végre kutyaközösségbe nem került. Igazság szerint bennünket addig sokkal jobban zavart, hogy semmi módon nem tudtuk lebeszélni a viharos, felugrálós üdvözlésről. A végső lökést – szó szerint - az iskolai évnyitóról hazatérve a sáros udvaron rám ugráló nagy mafla kamaszkutya adta. Csak egy kisebb csoda mentett meg attól, hogy jómagam is ne a fenekemen landoljak a vizes füvön. Barackszínű kosztümömet viszont már semmilyen csoda nem mentette meg.

Az ő és saját jól felfogott érdekünkben Morgant kutyaiskolába vittük. Nos, ez a „vittük” jelen esetben kizárólag engem jelentett. Nagy kutyánk még sose volt, de annyit magunktól is sejtettünk, hogy a testi fölényét a mi akaratunk alá kell rendelni. Ehhez pedig – ez nyilvánvaló volt - szakember irányítására van szükség. Az első időszak elég viharos volt, de ebben mi voltunk a hibásak, hiszen csak nyolc hónapos korában mentünk először az iskolába és addigra már mögötte volt egy kalandos nyár a balatoni telken és „mostohaapja áldásos nevelése”. E kettő birtokában úgy érezte, ő a grund ura.

Tacskótól tanulni az Élet szabályait egyébként is elég kétesélyes dolog. Morgan persze elsősorban a rossz tulajdonságokat másolta. Ennek eredményeképpen fordulhatott elő az a szégyen, hogy az iskolában az egyébként tökéletesen békés Goldenen volt a szájkosár, a kaukázusi óriáson pedig nem. És a tacskónevelésnek köszönhetően még ebben a szerelésben is képes volt verekedést provokálni. Ennek ellenére az iskolát szerette. „Naná, hiszen itt vannak csajok is! Nem utolsósorban pedig mindig finom falatokat kapok, ha a gyakorlatokat jól végzem.”

Az iskolában aztán megtanult hívásra visszajönni, feküdni, helyben maradni, idegen emberek és kutyák közelségét elviselni. Az utolsó feladat az úgynevezett lövésállás volt. Ez hivatott a vadászati kiképzés alkalmasságának eldöntésére is. (mintha mi valaha is vadászni szerettünk volna vele …bár, nagyapja neves vadászebként dolgozott gazdája mellett Gödöllőn) Igen ám, de az iskolában ez egy kósza puki volt az igazi puska hangjához képest. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy bár papírja van a lövésállóságról, de rémülettől remegő lábakkal, zakatoló szívvel mászik be a fürdőkádba, ha dörög az ég vagy felsivít egy tűzijáték rakétája. Ezek a félelmei kezdettől megvannak, bár az idő múlásával eltérően reagált rá. Eleinte csak a hisztérikus járkálással próbálta levezetni a félelmét. Semmilyen zug vagy simogató csitítás nem nyugtatta meg.

Egy alkalommal szilveszterkor vendégeket vártunk. Az állatorvostól enyhe nyugtatót kértünk és az utasításnak megfelelően adagoltuk. Nos, a szer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, sőt… A teljes mennyiséget beadtuk már, a kutya kába volt, de el nem aludt, viszont még nyugtalanabbá tette az érzés, hogy valami nincs rendben vele. Így aztán az éjszaka azzal telt, hogy a megállíthatatlanul járkáló és imbolygó kutyát kísérgettük, hiszen mindennek nekiment és féltettük, hogy megsérül. A lakás leamortizálásáról és a szilveszteri mulatság teljes mellőzéséről itt most szó se essék. Akkor már inkább a néhány perces ijedelem!

Az ezredfordulón aztán együtt ünnepeltük augusztus 20-át a szabad ég alatt, a tűzijáték helyszínén. Nem állítom, hogy élvezte a műsort, de viszonylag nyugodtan feküdt mellettünk a fűben, láthatóan sokkal kisebb stresszt átélve, mint általában a lakás biztosnak hitt falai között.

Öreg korára pedig egy még újabb és még meglepőbb megoldást talált önmagának a „védekezésre”. Az első ijesztő hangok után máris mászik befelé a fürdőkádba és ott vészeli át az égi veszedelmet. Mivel a korral ez egyre nehezebbé válik számára, jól idomított gazdaként sietek a segítségére, sőt törülközőkkel teszem kényelmesebbé a „pánikszobát”. A rettegés elmúltával pedig az első jelzésre sietek segíteni kikászálódni a menedékhelyről. Hiába, na, engem is megnevelt ez a bestia ennyi idő alatt.

Voltak például olyan rettegést kiváltó okok is, amelyekre egyetlen iskolai gyakorlat sem készít fel egy kutyát. Főleg egy városi kutyát. A nyaraló környékén sok külföldi turista vélte úgy, hogy igazi hungaricumként karikás ostort visz haza magával nyaralása emlékeként. És persze, amíg el nem utaztak, gyakoroltak is rendületlenül. Na, ennek az ostornak a pattogtatása elviselhetetlen kínt jelentett a kutyának, de egy idő után már nekünk is. És milyen az ember? A nyári házi feladat részeként ellátogattunk a közeli skanzenbe. És mit kívánt meg apja és fia? Igen, a karikás ostort. Így aztán, ha a környéken nem volt éppen gyakorolni vágyó német turista, akkor a háziak pattogtatták büszkén az ostorukat. Én csak azt csodálom, hogy azon alkalmakkor, amikor az ostor „elfeledetten pihent a sarokban”, Morgan nem szerezte meg és nem rágta szét az oly sok bosszúságot okozó holmit.

A kutyaiskolai gyakorlatok másik része az úgynevezett hergelés volt. Hát, ebben a feladatban nem számítottunk éltanulónak. Morgant egész egyszerűen nem lehetett hergelni. Nagy nehezen rávettük, hogy a lengetett rongyra vagy speciális karra ráfogjon, de aztán azonnal el is engedte. Az oktató már azt is nagy eredményként élte meg, ha egyáltalán a kutya rámozdult.

Volt egy speciális feladat, amikor a kikötött kutyát a gazda magára hagyta és először kedvesen közeledő ismeretlen próbált barátkozni vele. A legtöbb kutya ennek sem örült, bezzeg Morgan, boldog farok csóválással fogadta azt, aki a kényszerű magányában kicsit szórakoztatni próbálta. A második részben egy gyanúsan settenkedő ismeretlen közelített a kutyához. Nos, szinte kivétel nélkül minden kutyában felébredt a bizalmatlanság szülte támadó kedv. A kivétel természetesen Morgan volt, aki egyszerűen képtelen bármi rosszat feltételezni az emberről. Az ember csak barát lehet. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy ebben a hitében még soha senki nem ingatta meg.

Az iskolán kívül persze mindenütt próbáltuk kamatoztatni, továbbfejleszteni a megszerzett tudást. A parkbeli pad fölött átsuhanó vagy a méter magas mellvédre szinte álló helyzetből felugró kutya örömmel gyakorolt, én pedig büszkén néztem erőtől duzzadó, izmos testét. A természet cselesen puha, selymes köntösbe csomagolta, így aztán sokakat meglepetésként ért, hogy ez a „kanapécica” ilyen bravúrokra képes.

Az öregedés első jelei is éppen itt voltak tetten érhetőek. Amikor az első pad előtti megtorpanásnál rám nézett, szinte érteni lehetett a tekintetét: „Megcsinálom, ha nagyon szeretnéd, de már nem vagyok biztos magamban.” És persze nincs az a produkció, ami megérne egy sérülést. Lassan kisebb akadályokat néztünk ki, aztán egy idő után már ezeket sem erőltettük. Éppen elég nagy kunszt naponta a lépcsőzés. Szerencsére Morgant – úgy tűnik – nem sújtja a kutyák egyik legnagyobb problémája, az ízületek fájdalmas elváltozása. Szeretem azt hinni, hogy ebben a korábbi sportos életmódjának is szerepe van.

Az engedelmességi vizsga letétele után belecsaptunk a jóba. Agilityzni kezdtünk. Ez egy remek ügyességi sport kutyának és gazdának egyaránt. Szép lassan az összes akadállyal barátságot kötöttünk, bár a hinta minden szezonban megtréfált bennünket.

A három legfontosabb tulajdonság, amit ez a sport megkíván a kutyától, az ügyesség, a gyorsaság és az irányíthatóság. Az ügyesség – mondhatni – veleszületett képesség, ez nagyon hamar kiderül, hiszen a kutya sem rajong az akadályokért, ha gondot jelent neki. A gyorsaság pedig a gazdán is múlik. Hiába vesz hibátlanul minden akadályt a kutya, óhatatlanul időt veszít, ha a gazdára várnia kell. Ezért aztán a gazdi is edzésben kell legyen, hiszen a követendő irányt mutatva lépést kell tartson a nála valószínűleg sokkal jobb kondiban lévő kutyájával.

Nem mondom, hogy az első időszak nem volt – számomra – megerőltető vagy megterhelő, viszont idővel kifejezetten jó érzés volt, hogy a rendszeres edzéseknek köszönhetően a lépcsőmászás vagy a busz után szaladás sem jelentett már gondot. Ugye? Milyen puhány maradtam volna Morgan nélkül? A harmadik szempont az irányíthatóság. Hát, igen, ennek az alapja a már kölyökkorban kialakított jó kapcsolat és összhang, valamint a kutya figyelmének fenntartása.

Ez utóbbi nem is olyan könnyű feladat a gazdinak, mert a jutalomfalattal nem lehet végigcsalogatni az ebet a pályán. Sőt játékkal sem. Azt kell elérni, hogy ő akarjon menni, de nem ám a saját feje után, hanem arra, amerre a gazda irányítja. Ehhez persze vezényszavakat, mozdulatokat kell ismerjen, valamint magabiztosan kell megközelítse az összes akadályt.

Általában az alábbi akadályok szerepelnek a pályán: magasugró-akadályok, gumikarika, távolugró-akadály, palló, palánk, asztal, alagút, szlalom és a nagy mumus, a hinta. Itt kell a legjobban résen lennie a gazdának és itt kell a legjobban szót fogadnia a kutyának, hiszen ha nagy sebességgel rohan fel rá, a hinta nem lassan billen át, hanem hirtelen átcsapódik és legjobb esetben is csak megijeszti az állatot, rosszabb esetben akár le is eshet, meg is sérülhet.

Mi a sérülést megúsztuk, de az odaverődő hinta dörrenése és visszaütése rendszeresen elvette a kedvét a további próbálkozástól és a következő körben nagy ívben kikerülte vagy csak megtagadta a ráfutást. A „rendszeres” alatt azt értem, hogy a nyári és a hószünet alatt általában elfelejtette a rossz élményt, de aztán újra elkövette/elkövettük a hibát, amivel aztán vissza is jutottunk az akadály megtagadásához. Így versenyezni nem jártunk, mert egy ilyen hiba úgyis a kizárást jelentette volna, de a többiek edzésein rendszeresen részt vehettünk. Láttam olyan szálkásszőrű tacskót, aki olyan gyorsan futott át a hintán, hogy annak nem volt ideje a súlya alatt átbillenni és a kutyus a levegőben úszva ért földet. Nos, ez sem volt szabályosan végrehajtott gyakorlat. J

Az alagútnak két típusa is van, a merev, más néven kukac és a ponyva. A kukac fémkarikákkal merevített és különböző alakzatba hajlítható. A tanuláskor össze is lehet tolni, így a gazdi négykézláb hívogathatja át rajta a kutyáját, aki már csak ezért a látványért is végrehajtja a gyakorlatot. A ponyva-alagút más. A bejárat még merev, de onnan „ráomlanak a falak” a kutyára és egy nyitott végű zsákon keresztül jut ki a szabadba. Ehhez már nem kevés bizalom kell a gazdi hívó szavának engedelmeskedni. A szlalom elsajátítása után pedig akár az utcán sorakozó oszlopok között is bármikor bemutathatjuk friss (és el nem évülő) tudásunkat a buszmegállóban várakozók örömére.

A gyakorlatok alatt sok gazdi különböző módon tartja a kontaktust a kutyával. Ismertem fejhangon visító leányzót, aki viszont tökéletes összhangot épített ki ezzel a hanggal kutyája és önmaga között. Más kérdés, hogy a várakozó gazdák és kutyák majd megvesztek közben. De előfordult olyan páros is, ahol a gazda néma kézjelekkel, halk csettintéssel, pisszentéssel irányította a kutyáját. Ez valahogy az élet más területein is alkalmazhatóbb technikának tűnt, néhányat nekünk is sikerült elsajátítanunk, ami nem hátrány, ha az utcai sétánál is alkalmazni tudjuk.

Szóval, az agility jó sport! Egy egészséges, érdeklődő kutya csak örömet találhat benne és ezzel így volt Morgan is. Ezt a boldog pofát! Az egyébként kakaskodó, legszebb éveit taposó kankutya nyakörv nélkül, fegyelmezetten várta, hogy sorra kerüljön. Még egy jó kis verekedés (amiben legtöbbször úgyis alulmaradt, mert verekedni szeretett ugyan, de nem tudott) sem vonta el a figyelmét. Az edzések éveken át - csak a legmelegebb nyári hónapok és a havas napok kivételével – minden hétvégén, szombaton és vasárnap kint találtak bennünket a pályán. Persze, ami neki tökéletes időtöltés volt, az a gazdinak izomlázban, bokaficamban gazdag megpróbáltatás. Jó, ha őszinte akarok lenni, soha olyan remek kondícióban nem kaptattunk fel a Sas-hegy meredek utcáin J.

Ráadásul a kutyaiskola vezetői könyvet írtak az alkalmazott technikákról és a borítón ott díszeleg a II.b osztály tagjai között Morgan is. Ebben az esetben is említésre méltó, hogy kanok és szukák vegyesen képesek voltak mindenféle összemorgás nélkül nyugodtan tűrni a fotózást.

És ezalatt az idő alatt a bolondos kamaszból megfontolt, ügyes és lelkes felnőtt lett. Aki egy percre sem mondott le a harcokról, ha arra lehetősége nyílott. Egyszer például egy rottweiler-kölyköt nézett volna meg közelebbről, hiszen a nála kisebbeket mindig barátságosan köszöntötte. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy a kölyök apja is a közelben volt. Aki persze azonnal ott termett és minden magyarázkodás helyett elzavarta volna.

Igen ám, de a tacskónevelés kimondja, ha nálad két számmal nagyobb, erősebb ellenfél bukkan fel, azonnal mutasd meg neki, ki az úr! Hát, ebben az esetben ez nem (sem) működött. Hamarosan vérző fejjel és átharapott tappanccsal vártunk a sorunkra a sebészeten. De mint „jó tanítvány”, Morgan sosem adta fel. Nem múlhatott el úgy szezon, hogy a parkban, kiránduláson, az iskola utáni futtatáson össze ne akaszkodott volna nála jóval erősebb, és a verekedésben jóval gyakorlottabb ellenfelekkel. Így aztán lassan bérletet váltottunk a sebészetre és már minden különösebb magyarázkodás nélkül láttak neki az újabb sérülések kezelésének. A legcsúnyább eset - meglepő módon - mégsem rajta múlott.

A gyerekek osztályfőnöke kirándulást szervezett Pomázra a szülőknek. Az ötlet jó volt, éltünk is vele. Viszont az már nem volt olyan jó ötlet, hogy Morgant is magunkkal vittük. Ugyanis hasonló gondolat más fejében is megszületett. A másik kutya – talán mondanom sem kell – egy másik Golden volt. Egy másik fiú. Ami normál esetben nem gond. De hol volt itt a normál eset? És mindez csak a helyszínen derült ki, mert a másik kutyával csak az erdő alján csatlakoztak a csapathoz. Morgan az első vizsgálódások nyomán kideríthette, hogy itt egy nála fiatalabb kutyáról van szó, aki nem vetélytárs. Így a kötelező erőfitogtatás után a menet békésen elindult. A réten nagy hancúrozás után bekövetkezett a baj: a fiatal kutya látszólag fölébe kerekedett a fűben hentergő Morgannak, aki persze ezt azonnal támadásként élte meg és gorombán maga alá gyűrte ellenfelét.

Itt lépett közbe az ember, aki mindent rosszul és rosszkor ítél meg, rosszul dönt és ennek megfelelően rosszul is cselekszik. Jelen esetben ezt a hibát én magam követtem el. A verekedő kutyákhoz lépve megfogtam a győztes pózban morgó kutyámat, hogy elvonszoljam onnan. A másik kutyát viszont nem fogta senki. Abban a pillanatban, amikor kiszabadult a fogásból, visszatámadott és jobb híján Morgan szeméhez kapott. A kapott seb csúnya volt, ijesztően csúnya. Távol mindentől. Természetesen azonnal visszafordultunk. Szerencsére a faluban találtunk egy gyógyszertárat, ahol fertőtlenítőszert vehettünk, aztán szájkosárban, vérző fejjel felültünk a Hévre. Nem mindennapi látványt nyújtottunk. A végállomásig pulóveremmel próbáltam felitatni a vért, majd kocsival a klinikára mentünk. Közben végig azon rettegtem, a szeme vajon nem sérült-e meg. Szerencsénk volt, millimétereken múlt ugyan, de nagy baj nem történt.

Ezek és egy másik eset is hozzájárultak ahhoz, hogy később a parkba már nem vittem ki. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal a gyerekek vitték sétálni a kutyákat. Buksi jó szokásához híven megkeverte a békés állóvizet a kutyák között, Morganra bízva a dolog lezárását.

A többi kutyás elbeszélése szerint a baj akkor történt meg, amikor a verekedés kitörésekor a másik kutya gazdája (lévén ő felnőtt) úgy döntött, majd szétválasztja a kutyákat. Tette ezt úgy, hogy a pórázzal ütötte őket (miből gondolta, hogy ez lecsillapítja őket?), majd kellőképpen felhergelve saját kutyáját, közéjük nyúlt. Tény, valaki megkapta (ha harapásnak lehetett nevezni azt a karcolást). Miután Morgan gyerekkísérettel volt, könnyebb volt úgy beállítani a dolgot, hogy „megharapott a kutyátok” . A dolog itt nem is ért véget, mert az esetről igazából csak akkor szereztem tudomást, amikor néhány nap múlva megkeresett a körzeti állatorvos, hogy vigyem be az oltási könyvvel a kutyát, mert „emberre támadt”. Végül a kutyások vallomása szelídített annyit az ügyön, hogy „amennyiben a jövőben nem fordul elő hasonló eset, akkor eltekintenek a komolyabb retorziótól”. Egy Golden retriever! Szóval, a parkot elkerültük.

A harapás? Csak egyetlen példa Morganunk harapósságára. Még kamaszként lelkesen rágcsált egy velős-csontot, amikor váratlanul a háta mögül odanyúltam, hogy a csontot elvegyem. Ínyét felhúzva morrantott egyet. Kicsit meglepett a reakciója és hirtelen, reflexszerűen pofonnal honoráltam. Nos, más kutyánál ez lehet, hogy nem lett volna a legjobb megoldás. Morgannál? A csontot kiköpte és engedte elvenni. Jutalmul vissza is adtam egy simogatás kíséretében. Azóta bármit, bármikor elkérhetek,elvehetek tőle. Soha, ismétlem     s o h a   nem reagált agresszíven. És ezt tulajdonképpen bárki megteheti vele.

A kutyatartás házi íratlan szabályaiban is jelentős változások következtek be a szobatisztaság kialakulásával egy időben. Buksi mindig is tudomásul vette a kijelölt határokat, például a „hálószoba=tabu” fogalmát. Morgan játékos bohósággal fedezte fel a lakás egyre távolabbi pontjait. Napközben beköltözött a gyerekszobába, esténként pedig „pizsamaosztásra” megjelent a hálószobában. Mindezt annyi bájjal, természetességgel, hogy nem akadt a családban egyetlen józan, kőszívű családtag sem, aki ennek a lazaságnak idejében gátat vetett volna. Az eredmény: éjszakánként – a kölyök sikerein felbuzdult Buksi kíséretével - már két kutya szuszogott a sötétben. A kisebbik a szőnyegen, a nagyobbik fenn az ágyon.

Ez a dolog sokakban biztos ellenérzést kelt. Mivel a történetet, már csak témája okán is, valószínűleg kutyabarátok olvassák, ebben a kérdésben is merek őszintén írni. Mégiscsak milyen dolog kutyát az ágyba engedni? Nos, őszintén szólva kellemes, szívet melengető érzés. Bár sokszor kényelmetlen. Érdekes, hogy mint annyi más dologban, a kutya itt is jó érzékkel választ. Tudva, hogy én megtűröm, a férjem viszont előbbre tartja a saját kényelmét (és van még némi fogalma a normális kutyatartásról), nála soha nem is próbálkozott a franciaágy másik oldalának meghódításával. Napközben viszont rendszeresen telepedett az ágynak arra a felére, hogy legalább olyankor birtokba vehesse. Öreg korában pedig még arra is rávette legnagyobb imádóját, azaz engem, hogy még a feljutásban is segítsem, kezembe lépve könnyebben tudott felmászni.

Az ágyon tanyázást konkrétan a gyerekszobában kezdte és a pár hónapos kölyök bumfordi próbálkozása előbb csak vidámságot keltett. Tagadhatatlanul kedves látvány, ahogy farnehéz testével, nagy tappancsaival kapaszkodik, közben gombóc feje színtiszta koncentráció. Ennyi igyekezet igazán dicséretet érdemel. És innentől a dolgok kicsúsztak az irányításunk alól. Annyi meghódítandó magaslat volt még. A nagyszobai kanapé, a hálószobai franciaágy. Szerencsére vackolni nem akart sehol, magyarán nem kaparászta a huzatot, csak szépen felmászott és igyekezett észrevétlen maradni; ami tekintve lassan közel negyven kilóját, teljesen felesleges próbálkozás volt. Nevelésében nagy előrelépés volt, amikor az új kanapé használatáról sikerült lebeszélni. Igaz, a franciaágy nagyobb is,kényelmesebb is.

Drága fajkutyát venni azért is jó mulatság, mert minden korábbi tapasztalat ellenére a kedves gazdi bénázni kezd, holott elvileg már tapasztalt kutyás. Tapasztalt? Hát, ami még nem volt, az még mind lehet. És ami volt már, az sem biztos, hogy majd megint ugyanúgy lesz. Jaj, mikor vihetem az utcára? Jaj, hogyan szoktassam a pórázra? Jaj, még milyen oltást adassak be neki? Esetleg vitamininjekciót? Jaj, itt egy kullancs! Csak valami baja ne legyen! A kutyatársadalomba való szocializálás terén már itt elkövettük az első hibákat. A veszettség elleni első oltást fél éves korban kapják a kutyusok, addig mi ki sem mertük az utcára vinni. De könyörgöm, miért is nem? Utólag bizton állíthatom, ez hülyeség volt, ami a későbbiekben meg is bosszulta magát.

Már csak hab a tortán, hogy ritka érzékeny gyomorral megvert kiskutya volt. Ha nem megfelelő átszoktatással próbálkoztunk újabb eledellel, vagy valami megszokottól eltérő finomsággal kedveskedtünk neki, azonnal hányással, hasmenéssel reagált. Ha séta közben nemcsak szaglászott, de rossz szokása szerint meg is nyalogatott minden illatterhes foltot, hamarosan biztos kidobta a taccsot (és soha nem a kertben, nem a kövön, nem a parkettán, kizárólag a szőnyeg közepén) Ha a kertben az ősi módszerrel, fűevéssel gyógykezelte magát, hamarosan takaríthattam a szőnyegről a megkönnyebbült gyomor tartalmát.  

Hosszú heteken keresztül újraélhettem a hajnali rizsfőzések és spéci tápok kutyásított változatainak pancsolását. Állatorvosunk heti rendszerességgel látogatta és mindig volt vele tennivalója. Időnként ugyan felmerült bennem a gyanú, hogy jövetele esetleg inkább a rendszeresen sütött  csokis muffinnal lehet összefüggésben, de azért Morgan is kapott alkalmanként egy-egy szurit.

Az utazás alatti hányingerét majd egyéves korára sikerült leküzdenie. Az utolsó hónapokban már sportot űzött belőle, hogy a megállást követően, de a kiszállás előtti utolsó pillanatban még a kocsiban dobja ki a taccsot. Tényleg már vicces jelenet volt, ahogy a kocsi lassulásával egy időben nyúltunk a kilincs után és az első stabil pillanatban dobtuk is ki a kutyát a kertbe. Nem is csoda, hogy ezt a tiszteletlen bánásmódot megunva inkább bent tartotta a gyomra tartalmát.

A kullancsok pedig egyértelműen imádták. Buksiban soha nem találtunk egyet sem. Úgy látszik mérges természete a vérét is kevésbé kívánatosra változtatta. Morgan bezzeg… Rendszeresen fedeztünk fel arany bundájában hívatlan vérszívókat. Eleinte oltással védekeztünk, de mivel ez amolyan esemény utáni szérum volt, hetente mégsem lehetett beoltani. Ráadásul roppant kellemetlen, csípős anyag. Előfordult, hogy ijedtében vagy fájdalmában maga alá pisilt, ezért aztán más megoldást kerestünk. A különböző nyakörvek világában voltak sikeresebb és kevésbé sikeres választásaink. És volt olyan, amelyik az egyik évben tökéletes védelmet nyújtott, a következő évben pedig rosszul lett tőle a kutya, le kellett róla venni. Mivel azonban lakásunk is, nyaralónk is viszonylag fertőzött területen található, a védekezésről nem mondhattunk le.

Az állandó macerák között azonban talált magának egyet, amit feltétel nélkül szeretett, sőt kifejezetten élvezett. Ez a kefélés. Nagyon hamar elfogadta, hogy rendszeresen kikeféljük a bundáját. Ilyenkor persze agyon dicsérgettük és ezt melyik kutya ne szeretné. Amikor pedig ügyes kezű kisfiam masszázzsal kombinálta a procedúrát, a kutya kifejezetten függő lett. Ritkán látni ilyen elégedettséget egy kutya képén (és ilyen irigykedőt az enyémen).

Bár jól kezelhető, nyugodt kutya volt már fiatalon is, azért akadtak dolgok a nagyvilágban, amik ijedt ugatást csaltak elő belőle. Ezek a félelmetes dolgok a megszokáson alapuló kis életében előforduló új jelenségek voltak. Például a zörgő nylonzacskók, a fotelre terített ismeretlen takaró vagy a nyári szabadság alatt elfelejtett nagyszobai csillár. Sokszor nevettünk rajta, amikor a számára újdonságnak számító tárgyakat óvatos becserkészéssel fogadta.

A téli parkban egyik nap még üres volt a tisztás, másnap legnagyobb ijedelmére egy hóember ácsorgott a sötétben. De a szélviharban felborult üres kuka sem tartozott a megszokott hétköznapi jelenségek közé, sőt a szomszéd autója után kötött ismeretlen utánfutót is óvatosan kellett körbeszimatolni, hátha támad. A lépcsőházban hagyott esernyőtől megriadva, ki sem mert lépni az ajtón, amíg az esernyőt biztonságos távolságba nem helyeztem. Ezek voltak azok a ritka és kivételes alkalmak, amikor ugatott.

Egészen mostanáig, ugyanis 13 éves kora után ráérzett a kommunikációnak erre az eddig hanyagolt formájára. Most már minden kívánságának előbb-utóbb hangot is ad. Igaz, néha még ő is szinte megriad ettől a harsányságtól. J Régebben a kertből feljőve türelmesen üldögélt az ajtó előtt bebocsátásra várva. Előfordult, hogy a szomszéd csöngetett be, amikor ott találta a kutyát, akit igen … nos, elfelejtettem beengedni. Manapság? A lépcső tetejére érve máris tudatja nagy hangon, hogy megérkezett, ideje ajtót nyitni.

Mert egyébként annak idején a kutyák közt szigorú munkabeosztás folyt. Az előszobaajtó mögül felhangzó öblös, mély hangú ugatás Buksi dolga volt, a tejüveg mögött felderengő nagy kutyát pedig a csendes Morgan játszotta el. A kettő együtt komoly házőrző képzetét keltette. Máig emlegetett legnagyobb előadásuk egy őszi délutánon a 2-es úton esett meg.

Hazafelé autóztunk a nagyszülőkkel, gyerekekkel és persze a kutyákkal teli autóban. Rendőri ellenőrzés. A közeg behajolt az ablakon, ahol is szembetalálkozott egy lihegő-vigyorgó szöszi kutyafejjel. És közben éktelen acsarkodást hallott, amit sehogy nem tudott összeegyeztetni a mosolygó pofával. A hang gazdája viszont láthatatlan volt, mivel Buksi a hátsó ülés alól adta elő magánszámát. A dolgok furcsaságán elmerengve rendőrünk inkább további jó utat kívánt.

Hogy a kutya hol is utazzon, újabb komoly kérdés. Buksinál egyértelmű volt (és könnyen kivitelezhető), hogy a jobb első ülés, az „anyósülés” előtt a gumiszőnyegen üldögélt, fejét a kardánboxra támasztva vagy összegömbölyödve aludt. Az első időszakban ezt próbáltuk Morgannal is, de amit egy kiskutyával megtehetsz, egy nagyobbal egy idő után már nem tudod.

Ahogy nőtt, új helyet kellett találni. A kis kocsiban nem volt más lehetőség, mint a hátsó (letakart) ülés. A családi autóban viszont ezek után teljesen hiábavaló próbálkozás volt a tágas csomagtérbe fektetni a kutyát. Odaszoktatásához még jómagam is odaheveredtem néhány alkalommal, de ez egyrészt szabálytalan, másrészt valljuk be, kicsit kényelmetlen is (nekem). Egyedül viszont nem volt hajlandó hátul maradni, Buksi pedig nem volt hajlandó szolidarítani, ő átfért az ülés alatt, és jött is, semmiféle erőszak vissza nem toloncolhatta. Ezek után Morgannak az utastértől a csomagtért elválasztó rács nem jelentett akadályt; felnőtt testét minden nehézség nélkül átpréselte az alig tíz centis résen, majd az éppen hátul ülő ölébe pottyant.

Ragaszkodott a hátsó üléshez. Olyannyira, hogy ha mással is osztoznia kellett, igyekezett a lehető legtöbb helyet elfoglalva, a legkényelmesebb pózt felvéve heverészni. Ha többen is beültek hátra, jobb ha előre tudomásul vették, hogy az első két kanyar után Morgan az ölükbe mászott. Biztosan jobb lett volna szállító dobozt használni, de akkoriban ilyet még nem nagyon lehetett kapni. Egy felnőtt kutyát, egy szabadsághoz szokott felnőtt kutyát pedig ketrechez szoktatni, hát … azt hiszem, teljesen hiábavaló próbálkozás lett volna. Igaz, meg sem próbáltuk.

Vannak dolgok, amiket az ember úgy fogad el, ahogyan vannak; ez is ilyen volt. Mindössze annyit tehettünk, hogy lehetőség szerint mindig ült vele valaki a hátsó ülésen, hogy legalább a biztonságát biztosítsuk. Balga emberi agy, azóta már tudom – szerencsére nem tapasztalatból -, hogy még egy kisebb balesetnél is a negyven kilós kutya több mint 300 kilós tehetetlen súlyként repülne előre. Belegondolni is rossz.  

A tömegközlekedés nem okozott gondot. A busz és villamos lépcsőin gond nélkül közlekedett. Ez persze az idő múlásával egyre nehézkesebbé vált. Most már ő is előnyben részesíti az alacsony padlójú járműveket.  A mozgólépcső viszont kimaradt az életéből, öreg korára pedig már nem is merem ilyen kihívások elé állítani. Az utazáshoz szükséges szájkosárral hamar megbarátkozott, bár szerintem kicsit fölé lőttünk a fémkosaras megoldással. Ettől ugyanis olyan félelmetes vadállatnak nézett ki, amilyen a valóságban soha nem volt. Szerencsére a kereskedelem annyi fontos és tökéletesen felesleges termék mellett könnyű pofaszíjat is kínált, így a látvány most már sokkal szolídabb.