Velencei olló 8.

Canale Grande     

– amely az egész városon végigkanyarog, a város fő közlekedési útvonala, a Giudecca után a második legszélesebb vízi útja. A város éltető eleme, főütőere és korzója egyszerre. 3 km hosszúságú és átlagosan 4-5 méter mély. Hajdan a kereskedelmi hajók egyenesen felúsztak a Rialtóig, hogy ott rakják ki árujukat. A gazdag velencei családok a Canal Grandéra néző palotákat építettek. Íratlan becsületkódex biztosította, hogy senki se építsen olyan házat, amely a szomszédokénál előbbre nyúlik be a csatornába, vagy túlságosan díszes. Ennek a sok évszázadon át megőrzött hagyománynak köszönheti ma is egységes arculatát a város. 

„Velence az a hely, ahol a legegyszerűbb jövés-menés is felér egy múzeumlátogatással vagy tengeri kirándulással”  - véli Marcel Proust. Bizonyára ő is megtette a tanulságos sétát  végig a Canal Grande mentén. A helybéliek csak Canalazzo-nak becézik a Nagy csatornát.  Nos, ez a csatornácska az egykori folyamágy lefutását követi. Közel 4 km hosszú, legnagyobb szélessége a 70 métert is eléri, mindemellett meglepően sekély a vize. Négy híd íveli át, s 10 templom, valamint több mint 200 palota sorakozik a partján. A nagyszerű vízi út hat sestierét fog át. A Canal Grandét a nemesség lakta, palotáik rangjukat és sikereiket hirdették. A tenger azonban az egyenlőség híve: apálykor a legelőkelőbb palota cölöpjei is napvilágra kerülnek.  Számos palota hasonló vagy csaknem azonos nevet visel. Ennek az az oka, hogy ugyanaz a család több épületet is elfoglalt. 

Velence amerikai-angol közössége a 20. sz. fordulóján költözött a városba, ahol nevetséges összegekért jutottak hozzá a leromlott állapotú palotákhoz. Henry James például a Balazzo Barbarigo-ban érezhette magát remekül, s így fogalmazott: „A legszebb helyek néha könyöktávolságra vannak a legrondábbaktól. Sajnos csak kevés olyan akad közöttük, amelyet mindenestől megvédelmez a szépsége.”

A főutca, a Canal Grande, mindenütt előbukkan a séták során. Széles, hullámzó felszínén nagy a forgalom.  A lagúnák városában még a közlekedés is élmény. Vaporettóval végigutazni a Canele Grandén, szinte páholyból nézhetjük a rózsaszínű, mézsárga, ezüstszürke, vörös mesepalotákat. Közülük is talán a legszebb a Cad’Oro, amely fél évezrede épült a Velencére olyannyira jellemző gótika stílusában. Ahány palota, annyi legenda. Az egyikben Wagner komponálta a Tristan és Izolda zenéjét, a másikban Hemingway dolgozott valamelyik regényén. Ami minden utazót megérint ebben a városban, az a színek hihetetlen orgiája, Bellini mély aranybarnái, Tiepolo és Canaletto üde pasztelljei, Tintoretto mozgalmas vöröse, Veronese titokzatos ezüstjei. Mindezek ott ragyognak az árusok polcain, itt egy hal húsa, ott egy gyümölcs héja, egy pohár vörösbor és sokszor a legnyilvánvalóbb formában, az álarcok díszeiként. Velence különleges és egyedi, állítják büszkén lakói. És valóban az. Mert amíg más városoknak műemlékei vannak, addig Velence önmagában az. Velencében igen nagy a paloták száma. A családok, melyek építtették, jobbára kihaltak vagy elszegényedtek. És ezeknek a palotáknak (legtöbbjüknek) a homlokzata a világ legszebb utcájára néz, a Canal Grandéra. 

Velence mindig is idegenforgalmi központ (is) volt. Alig van jelentősebb palota a Canal Grande mentén, amelyhez ne fűződnének nagy nevek, híres látogatóké, művészeké, íróké, uralkodóké, de világhírű kalandoroké is. Ma talán inkább díszletek, de egykor a valóságos élet szülte ezeket az építészeti csodákat. Igaz, ennek az életnek elmaradhatatlan része volt az ünnep, az élet színpadias oldala. A Canal Grande palotasorán végighúzódó erkélypáholyokból a lampionos karneválok pompáját, a regatták, gondolaversenyek felvonulását is élvezhették a nézők. De a paloták maguk is a látvány részei voltak. A néző is színész volt, a színész is néző. Ezt a színjátékot maga az élet rendezte. 

Kiemelkedő épületei a bal parton: (San Marco-tól indulva)

Nos, akkor üljünk fel a vaporettora, ha szerencsénk van, az orrában kapunk helyett, még ülhetünk is, nem nyúlkál előttünk a lelkesedéstől fülrepesztő hangon magyarázó japán turista. Figyelő tekintetünket próbáljuk meg (hiábavaló próbálkozás) nem kapkodni a két part között, koncentráljunk a bal oldalon felbukkanó remekművekre.

Vámház – (Punta della Dogana)  az épületnél álltak meg a hajók portékáikat elvámolni.  A Canale Grande torkolatában áll. Messzire látszó tornyán két atlaszfigura aranygömböt tart, ezen Fortuna alakját mintázó szélkakas mutatja a széljárást. Szép aranytestű, meztelen hölgy. Vitorlát tart a két karja között, amelybe belekapaszkodik a szél, forgatja az arany Vénuszt. Ő a szerencse, a kiszámíthatatlan, a Forgandó Szerencse, a legfontosabb itt Velencében.

 Nagyszerű múltjára már alig emlékszik valaki, pedig évszázadokon át ez volt a város egyik legforgalmasabb pontja. 1414-ben építették fel itt a vámhivatal első épületét, amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy a szárazföld és a tenger felől érkező kereskedelmi hajók számára szűkös már a Castello negyedben levő addigi kikötő. Egy 1525-ös várostérkép már a toronnyal ellátott épületet ábrázolja, amelyet akkoriban a szomszédságában álló sóraktárak miatt Punta del Salénak neveztek. A Santa Maria della Salute bazilika felépítése, úgy tűnik, a vámosok számára is kihívást jelentett, mert utána építették át a Punte della Dogana épületét is, tornyának csúcsára akkor került a reprezentatív szoborcsoport a térdelő Atlasz figurákkal.  2009 júniusában itt nyitották meg a város egyik legújabb múzeumát. Ez a kiállítótér is része annak a velencei „folyamatnak”, amely egyes feljegyzések szerint már a 13. században elkezdődött, amikor is a Szent Márk székesegyház és a Doge Palota hetente közszemlére tette műkincseit a polgárok előtt. 

(A Velencei Arsenalban megrendezésre kerülő Arte Laguna nemzetközi művészeti díj utolsó fordulójára a magyar Szenteleki Gábort is kiválasztották a szervezők. Képei a Koller Galériában megtekinthetőek. )

  Az új múzeum előtt áll az emblémájának szánt új szobor, Charles Ray: Fiú békával c. alkotása, amely leleplezése pillanatától megosztja a velencei és művészettörténeti közvéleményt. A legtöbben puszta provokációnak tartják a meztelen fiút, aki egy jókora békát lógat hátsó lábánál fogva az arca előtt. Mások a vizek világának megújulása jelképét látják benne, a tradicionális és a kortárs művészeti nyelv találkozását. Hát, döntse el ki-ki maga … 

(Ha már itt megszakítjuk vízi utunkat, és kiszállunk, akkor érdemes egy sétát tenni a Giudecca csatorna felé húzódó Zatterén, amely egy hosszú sétány. Nevét a nagy fa tutajokról (zattere) kapta, melyeket egykor a rakomány ki- és berakodásakor használtak. A rakpart mentén sorakozó régi sóraktárak közül némelyik ma étterem vagy kézműves műhely. A Santa Maria della Visitatione templom oldalában található egy ritka, fennmaradt példánya a Köztársaság idején használt panaszbejelentő (és feljelentő) dobozoknak, egy oroszlánszájnak (bocca di leone).)

Santa Maria della Salute templom – barokk fogadalmi templom. 1630-ban egy szörnyű pestisjárvány elpusztította a város lakosságának több mint egyharmadát. Egy hónappal azután, hogy lerakták az alapját képező cölöpöket,  a járvány  abbamaradt, a Szenátus pedig fogadalmához híven a Szűzanyának szentelte  a templomot, hálából a „közbenjárásáért”.  Az építész, Baldassare Longhena egész életét a templom építésének szentelte, de csak halála után öt évvel készült el. Ez annak fényében érdekes információ, hogy 33 éves korában kapta a megbízást.  Évente két velencei templomban is tartanak megemlékezést a pestis alól való megmenekülés emlékére.  A pestis terjedését egyébként sokan a női vámpírok számlájára írták. Ez a hiedelem feltehetően abból táplálkozott, hogy a pestisben elhunytak szájából a halál beállta után vér szivárgott. A középkorban azt feltételezték, hogy a vámpírok, ha a pestis áldozatai mellé temetik őket, szomszédjaik holttestéből táplálkoznak, s teszik ezt mindaddig, míg elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy kikeljenek a sírból és elkezdjék az élők vérét szívni. Ez a feltételezett fertőzés örök körforgását hozta létre. 

Minden november 21-én a Madonna della Salute ünnepét tartják meg Dorsoduroban. Pontonhidakat formálnak a Grand és Giudecca csatornákon át, ahol a hívők átkelnek a hálaadó misékre. Ezek a hála hídjai. Gyertyákat gyújtanak, majd tűzijáték borítja fénybe a lagúnát. Magyar vonatkozása a templomnak, hogy az oltár előtti oszlopok Pulából érkezett márványból egy darabban lettek kifaragva, és a szobrászok egyike Michele Ungaro. A jobb oldalon három szobrot is ő faragott. A templom érdekessége, hogy öt homlokzat követi egymást félkörben, hogy a Canal Grandéról nézve mindig újabb arcát mutassa.  (Soha nem fordít hátat senkinek.) Belseje hatalmas, az oltár előterében a boltozatot négy óriási oszlop tartja, melyeket a pulai római színházból hoztak ide. 

San Gregorio apátság - alacsony, több épületből álló együttes. Kapuját a szent domborműve ékesíti. A középkorban Velence egyik fontos vallási központja volt.

Palazzo Genovese – ha ebből az irányból közelítünk, az első palota a bal parton. 1892-ben épült sikeres gótikus utánzat.

Palazzo Salviati – az 1855-ban alapított Salviati vállalat Velence vezető üvegkészítő gyárai közé tartozik. A palotát csak az 1920-években építették                          

Palazzo D’ario – elbűvölő lombard stílusú épület színes márványberakással és számos kéményfejjel. Drága építőanyagai miatt a Ca’ Dario homlokzatát a második legszebbnek tartották a városban a Ca’d’Oro után. Külső falai feltűnően megdőltek. A reneszánsz palota fényét gyilkosságok és öngyilkosságok árnyékolják be. A 15. században építtette Giovanni Dario, akinek a neve ott látható egy földszinti kőbe vésve, melyen magát a város pártfogójaként említi. A színes márvány berakású homlokzat igen költséges megoldás volt és a hatalmas vagyon biztos jele. Giovanni Dario a törökkel vezetett béketárgyalásokat a 15. században. Az ő idején történt az első tragédia: lánya belehalt szerelmi bánatába, miután apai parancsra férjhez ment a Barbaro család egyik sarjához. A 19. századig lakták a palotát a család leszármazottai, tagjaikra gyakran sújtott le a balsors, köztük egy családi vérengzés is. Később egy örmény gyémántkereskedő költözött ide, aki rövid időn belül tönkre is ment. Itt végzett magával Rawdon Brown esztéta, Velence történetírója, majd a francia költő, Henri de Regnier hunyt el itt röviddel beköltözése után. Új tulajdonosa, az amerikai Charles Briggs homoszexuális estélyeket rendezett a palotában. Őt kiutasították a városból. Az 1970-es években az akkori tulajdonost, Kit Lambertet, a The Who főszerkesztőjét egy drogos vita után gyilkolták itt meg. 1979-ben Delle Lanze grófot fiúszeretője verte agyon. 1993-ben Raul Giardini követett el öngyilkosságot, miután korrupciós botrányba keveredett. A palota azóta üresen áll. Woody Allen fontolgatta, hogy megvásárolja, aztán bölcsen úgy döntött, hogy mégis eláll a vételtől. Napjainkban éppen felújítás alatt áll. A merész vállalkozó személyét egyelőre még homály fedi. 

„A kedvencem. Henry James szerint gyönyörűséges kártyavárhoz hasonlít, amely a legkisebb érintésre is összeomolhat. Ehhez képest kb. hatszáz éve dülöngél cölöplábain, dacolva idővel, vízzel, széllel, befogadva majd kiszekálva sorban a lakóit. Giovanni Dario építtette, amint ez a földszinti bevésésből is látszik. Bevésethette volna a pontos időpontot is, mert ahány útikönyv, annyiféle évszám. Signore Dario nem lehetett szegény ember, erről tanúskodik a költséges és ma is csodálatosan szép márványberakásos homlokzat. A kis elátkozott palota nem hozott szerencsét a lakóira: volt tulajdonos, aki kivetette magát az emeletről, volt aki anyagi csődbe jutott, a legutolsó pedig főbe lőtte magát.” (Alessia)

Palazzo Venier dei Leoni – Palazzo Nonfinito néven is ismert, mivel csupán az első szintje épült meg. Nevét az épület homlokzatán látható oroszlánfejekről kapta. Úgy tűnik, mértéktelenségre ösztönözte lakóit története során. Eredeti tulajdonosa, a Venier család egy szelídített oroszlánt tartott a kertben a 18. században, majd Marchesa Casati rendezett szörnyen dekadens partikat a 20. század elején, lila festékkel teleszórva a kertet és meztelen „rabszolgákat”, vadmacskákat, majmokat és afgán agarakat állított be a hangulat élénkítése érdekében. De Peggy Guggenheim is adott némi okot a szemöldökráncolásra. 

Szokása volt kicsavarni a Város Angyalának fő jellegzetességét, s mutogatni az elképedt férfi vendégeknek. A palota az ő tulajdonában volt 1949 és 1979 között, és most gyönyörű modern művészeti gyűjteményének ad otthont. Egész termet szenteltek Jackson Pollocknak, Peggy egyik felfedezettjének. A művészek között ott vannak Peggy barátai, szeretői és Max Ernst személyében a férje is.  A Canal Grandéig nyúló kertben szobrokat találunk, melyek között a legszembetűnőbb a kihívóan erotikus Angelo della Cittá, Marino Marini alkotása. Peggy Guggenheim sírja (kilenc kutyájával együtt) a kert végében bújik meg.  

Palazzo Barbarigo – élénk színezetű mozaikja 1887-ben készült.  Az első jelenet témája Michelangelo és Tiziano beszélgetése a Szent Márk bazilika bejáratánál.

Palazzo Loredan – most Cini palota – egy magángyűjtemény kapott benne helyet.  Vittorio Cini gróf hozta létre repülőbalesetben elhunyt fia emlékére  a 19. században.

Palazzo Contarini Dal Zaffo – 15. század végi velencei lombard stílusú építészet egyik legfigyelemreméltóbb példája.

Accademia – Akadémiai Képtár – a Scuola della Caritá épületében helyezték el, melyet a 14. században emeltek. Velence fő képtára, a város hat évszázadnyi festészetének tárlata Bellini, Tiziano, Tintoretto, Veronese és más mesterek munkáival. Az Accademia név az 1750-ben alapított művészeti akadémiától származó jelentős képgyűjtemény kezdeti korszakára utal.  Napóleon a magánakadémiát hivatalos képzőművészeti főiskolává alakíttatta, és hozzákapcsolta a szomszédos épületeket. A Napóleon idejében feloszlatott templomokból és kolostorokból származó műalkotások és számos magánadomány gyarapította a képtár anyagát, mely 1807 óta áll nyitva a nagyközönség előtt. Hét festmény, amelyet a II. világháború idején elszállítottak Hitlernek vagy Göringnek, később visszakerült  Németországból.

Közvetlenül mellette áll a Ponte dell’ Accademia– a régi fahíd, amely átmeneti megoldásként épült a 19. században, de aztán mégsem cserélték le.  Közvetlenül az Accademia képtárához vezet.

Palazzo Querini – itt működik a brit konzulátus.

Palazzo Contarini degli Scrigli- a 15. századi palotát a 17. századi tulajdonos, a „kincsesládás” (scrigni) Contarini kedvéért bővítette ki, aki Veneto tartományban lakó családja hatalmas vagyonáról kapta ragadványnevét. A kis építmény a tetőn hasznos obszervatóriumként szolgált a csillagászok számára.

Palazzo Loredan dell’Ambasciatore – azért nevezik így, mert a 18. században itt működött az osztrák követség.

Ca’Rezzonico – A monumentális barokk épületet kora legjobb velencei építésze, Baldassare Longhena tervezte Filippo Bon nemes számára a 17. század második felében. De az építkezés alatt a pénz elfogyott s a palota majd száz év elmúltával került a hihetetlenül gazdag, ám nem nemes Rezzonico  bankár-család tulajdonába, akik a szárazföldről érkeztek és úgy vásároltak belépőt a velencei nemesség köreibe. A palota ekkor kelt igazán életre és megkezdhette nagystílű, a korabeli felső tízezerhez méltó életét, pazar vacsorákkal és bálokkal. A 19. század végén Robert Browning (angol költő) kitagadott fia, Pen azzal szerezte vissza apja kegyeit, hogy megvásárolta és királyi pompával rendezte be a palotát (bár erre csupán gazdag amerikai felesége örökségéből tellett). Robert Browning aki kapott egy „zugot öreg napjaira”, a munkálatok befejezése után néhány héttel halt meg hörghurutban.  A bálteremben felravatalozott költőt a San Michelébe, majd innen a Westminster apátságba szállították át. A palota egyik falán olvasható sírfelirata: „Nyisd meg szívem, és belsejében Olaszország áll belevésve.”

1936 óta az épület ad otthon a 18. századi Velence múzeumának. A berendezés és a festmények egy része más pallazókból került ide, sőt egész mennyezetek is származnak idegen palotákból, az összhatás mégis egységes.  Henry James szerint a palota „különös, ragyogó magabiztossággal emelkedik a víz fölé, párkányzatát az ég felé vetve, mint az ágaskodó tengeri paripák.”  A rengeteg lenyűgöző festmény mellett talán a legérdekesebb tárlat a 18. századi, eredetileg a Campo San Stinon álló patika hiteles másaként berendezett terem. Azt is mondják, hogy a Ca’Rezzonico ott folytatja a velencei művészet bemutatását, ahol az Accademia abbahagyja. 

Palazzi Giustinian – 1450 körül kezdték építeni. Valójában két épületből áll. Itt lakott Wagner, és itt írta a Tisztán és Izolda második felvonását. A Giustinianik a legenda szerint a Római Birodalomig vezették vissza eredetüket. A 12. században a családot a kihalás fenyegette. Az egyetlen szóba jöhető  férfisarj szerzetesnek állt, ezért kiédesgették a kolostorból, vegye feleségül a dózse lányát. Miután kötelességét becsülettel teljesítette és 12 utódot nemzett, visszatért a szerzetesi magányhoz.  Áldozata nem volt hiábavaló, a család velencei ága csak 1962-ben halt ki. 

Ca’Foscari – a legnevesebb doge, a 15. század első felében uralkodott Francesco Foscari hajléka volt. Szokatlanul hosszú, 34 évig tartó uralkodása fények és árnyékok drámai váltakozása volt. Nevéhez fűződik az olasz városok behódoltatása olyan vezérekkel, mint például Colleoni. Három fiát veszítette el a csatákban, de a megtört apa lemondását nem fogadták el. Utolsó életben maradt fia, Jakab esküvőjén nagyszabású lovagi tornát tartottak a Szt. Márk téren – és alig néhány évre rá a Tízek Tanácsa száműzte az ifjút, mert ajándékot fogadott el a milánói hercegtől. Rövidesen meggyilkolták a Tízek elnökét. A gyanú a száműzöttre terelődött. Kínpadra vonták az ifjút, de tagadott. Bizonyítékok hiányában újra száműzték. De amikor segítségkérő levelét, melyet ismét a milánói hercegnek írt, elfogták, újabb kínvallatás után életfogytiglan száműzték a messzi Krétára. A 80 éves dogének mindezt végig kellett szenvednie. Mire a fiúval a hajó Krétára ért, kiderült, hogy más volt a gyilkos, de későn, a fiú belehalt szenvedéseibe. De Foscari kálváriája ezzel még nem fejeződött be. Talán bosszújától tartva, talán az ellenséges Loredan-család össztökélésére, a Tízek Tanácsa megfosztotta méltóságától és ebbe a palotába költöztette. Ennek a palotának az erkélyén hallgatta a Campanile harangzúgását, mely utódjának megválasztását adta hírül. Akkor a szívéhez kapott és holtan esett össze. A palota sarkán még ő helyeztette el fia emlékére a ma is ott látható kovácsoltvas lámpát. Az épület ma az egyetem Gazdasági és Kereskedelmi Intézetének ad otthont. Feltűnő, hogy a Ca’Foscarinak négy emelete van, míg a gótikus épületekre a három emelet jellemző. A palazzo híres bálok és estélyek helyszíne volt. Többek között III. Henrik francia és lengyel király is megszállt itt 1574-ben.

Palazzo Balbi – a dísztornyairól híres, hatalmas palota a csatorna kanyarulatában, elsőrangú helyen áll. Innen nézte 1807-ben Napóleon a tiszteletére rendezett regattát.

Palazzo Pisani Moretta – a karnevál idején mesebeli álarcosbált szoktak tartani benne, amikor az előkelő vendégek gondolával úsznak fel a Canale Grandén a gyertyafényben úszó gótikus homlokzat elé, mint tette azt a régmúlt időkben például az orosz cár,  vagy Josephine, Napóleon felesége. Eredeti berendezésétől aztán Napóleon meg is szabadította. Abban pedig egyedülálló, hogy a mai napig a Pisani család leszármazottai lakják.

Palazzo Barbarigo Terrazza – a Canale Grandéra nyúló erkélyeiről nevezték el. A Német Intézet található benne.

Palazzo Cappello Layard – itt lakott Sir Henry Layard angol  diplomata, aki feltárta Ninive templomát.

Palazzo Doná della Madonetta – nevét a homlokzatán elhelyezett Máriát a gyermekkel ábrázoló domborművéről kapta. Az épületnek érdekes ívelt ablakai, szép oszlopfői és homlokzati díszítése van.

Palazzo Papadopoli – figyelemreméltóak a palota tetején magasodó obeliszkek. Veronese csodálatos  képet festett a Coccina ház Madonnája címmel, mely a tulajdonos Papadopoli családot ábrázolja. Ám a festmény nem itt, hanem Drezdában látható. A kép hátterében még a család újonnan felépült palotája is látható.

Palazzo Businello – a 17. században átépítették, de megőrzött néhány veneto-bizánci elemet.

Palazzo Barzizza – vörös homlokzatán pompás domborműveket láthatunk a 12. századból (veneto-bizánci stílus)

Fondamenta del Vin – vezet egészen a Rialtóig. Valaha boroshordókat rakodtak itt, ma egy széles korzó éttermekkel és gondolakikötőkkel. Messzire nyúlik a boltok, kisvendéglők és borospincék sora, beleveszve a vízpart mögötti szűk kis utcákba és a rakpart menti piacok nyüzsgésébe. Henry James szerint a csatorna középső része „borongós hangulatot áraszt, akár egy víz alá került város”.  A merész paloták és a forgalmas rakpart mégis izgalmas ellenpólust alkotnak. 

Rialto – a várost S alakban átszelő Canale Grande érdekes ívű hídja, mely az 1500-as években 12 ezer cölöpre épült. Az egyébként 400 hidacskával rendelkező városban a múlt századig ez volt a Canal Grande fölött az egyedüli híd.  A jelenlegi híd 16. századi, de Velence legelső napjaitól létezett itt átkelő. A Rialto hét és fél méter magas ívét úgy tervezték, hogy átférjenek alatta a gályák. A masszív szerkezet az egyetlen híd volt 1854-ig, amelyen a Canale Grandén át lehetett gyalogosan kelni. A jelenlegi kőépítmény fahidak sorát váltotta fel, melyek vagy összeomlottak, vagy elmosta őket a víz. Miután két csapóhíd is összeomlott a Canale Grandén, tervek készültek egy erősebb, kőből álló szerkezet megépítésére. Michelangelo, Palladio és Sansovino is a neves pályázók között volt, ám végül a nevével is a feladathoz illő Antonio da Ponte nyerte el a megbízást. 

A híd 22 méter széles és üzletek kettős sora uralja, a legtöbb aranyműves és ékszerbolt. A mai napig ez Velence leggyakrabban használt hídja. Szt. Theodor és Szt. Márk domborműve látható rajta. Az építész a mai Salizada Pio X. két oldalán egy-egy új házzal ellensúlyozta a hídnak a partra gyakorolt oldalnyomását. A két árkádsor alatt üzletek sorakoznak, amelyeket magánemberek vásárolhattak meg – így legalább részben sikerült fedezni az építkezés költségeit. 

„Veszek veletek, eladok veletek, beszélek veletek, járok veletek, és így tovább, de nem eszem veletek és nem iszom veletek, és nem imádkozom veletek. Mi újság a Rialtón?” (Shylock Bassanióhoz/W. Shakespeara: A velencei kalmár)

A közeli kis Campo di Rialton emelkedik a San Giacomo di Rialto vagy népszerű nevén San Giacometto templom. A szentély jobb oldali pillérén olvasható legenda szerint Velence első lakói pontosan ezen a helyen telepedtek le. Egyikük, egy Entinopo nevű ácsmester és építész megesküdött, hogy templomot épít, ha a kis közösség megmenekül egy rettenetes tűzvésztől. Az idősebb Szent Jakabról elnevezett templomot a város hivatalos születésnapján, 421. március 25-én, az angyali üdvözlet ünnepén szentelték fel. A velenceiek számára ez annak a jele volt, hogy államuk a keresztény hit védelmezőjének szerepére hivatott. A San Giacometto a város legrégibb temploma, ősi gyökereinek szimbóluma. Oldalán egy 12. századi latin nyelvű felirat olvasható: „Legyenek a kereskedők törvényei igazságosak, a súlyok és mértékek pontosak, és a szerződések tisztességesek e templom körül.”  A kereszt felirata viszont a hitet helyezi előtérbe a földi javak adásvételével szemben: „A te kereszted legyen, ó Urunk, az igazi megváltás e hely számára!”

A Rialtón járva elgondolkozhatunk azon, hogy a modern kereskedelem bölcsőjénél, a bruttó, nettó, tára, és más szakkifejezések, a váltó és a kettős könyvvitel egyik szülőhelyén járunk. A Rialto térről nyíló Sottoportico del giro bolthajtásos utcája volt a velencei kalmárok tőzsdéje. A térre néző középső bolthajtás előtt vaskerítéssel körülvett szégyen-oszlop emlékeztet arra, hogy a Signoria e pellengérre állíttatta a csaló és bukott kereskedőket, akiket súlyosabb visszaélés esetén száműzetéssel is sújtott. A tér másik felén a Sottoportico di Rialto, az aranyművesek helye arra emlékeztet, hogy Velence és vidékének egyszerű népe az aranyat talizmánnak is tekintette, lányaik pedig hozományként aranyláncokat gyűjtöttek a nyakukba. A régi népszokások nyomai napjainkig érnek, a tehetősebb gondolierik ünnepek alkalmával egész aranygyűrű gyűjteményt viselnek. A sotoportégóban található magánbankokat a Köztársaság által 1485-ben alapított Bancigiro váltotta fel.

Vasrács védi az 1836-ban restaurált oszlopot, a hivatalos rendeletek és bejelentések felolvasásának helyét jelző Colonna del Bando-t. A kis ötlépcsős szónoki emelvényt görnyedt atlaszfigura, a Gobbo di Rialto tartja.

„Mérhetetlen mennyiségű áru található a Rialto raktáraiban, keletről-nyugatról hozzák, más égtájak felé viszik, mert a velenceiek mindig kereskedők voltak, azok is maradnak. … A halpiacra bármennyi árut szállíthatnak naponta, estig minden elfogy, mert ebben a városban bőkezűen vásárol és él mindenki. A városban nem terem meg semmi, mégis minden van bőven, élelmiszerekben soha nincs hiány. És ez abból származik, hogy a pénz mindenütt pénz…” (Erdődy S. A szárnyas oroszlán)

Palazzo dei Camerlenghi – az elegáns palota közvetlenül a Rialto mögött helyezkedik el, valaha a város kincstárnokának (camerlenghi) az otthona volt. A 16. században az állami börtön működött itt, ahova az adócsalókat vetették. A palota mögött állnak a reggeli piac standjai. Itt intézték Velence pénzügyeit és a rácsozott alagsorban volt az adósok börtöne. A kereskedőerkölcs szellemében mindenki szeme láttára megszégyenítették az üzleti tevékenységükben eltévelyedőket. Sokszögletű formája alkalmazkodik a csatorna kanyarulatához. A palota egyik befalazott oldalajtaján a Magistrato al Sal egyik rendelete olvasható, amely meghatározza a chioggiai, pellestrinai, malamoccói, vignolei, giudeccai, lidói és treporti zöldségek árát (1688).

A Canalé Grande ívét a hosszú, árkádos Fabbriche Nuove di Rialto követi. Jelenleg az Esküdtbíróságnak ad otthont. A 16. században Velence kereskedelmi felügyeletének adott otthont. Velence nagy piaca még ma is az épület Rialtóra néző oldalán van. 

Pescheria – a 14. századi halpiac helyén épített kecses neogótikus vásárcsarnok, amely kis híddal a Fodamenta dell’Olio-hoz kapcsolódik. A halpiac boltíves, oszlopos nagy csarnok, és hogy a sirályok ne tekintsék vadászterületnek a pultokra kirakott árut, minden boltíves ablaka elé egy vörös függönyt eresztettek. Érdekessége, hogy nem építész tervezte, hanem egy festőművész, Cesare Laurenti.

Palazzo Morosini Brandolin – gótikus palota

Palazzo Corner della Regina – jelenleg a Biennálé Történeti Archivumának ad otthont. Az épület Caterina Cornaro, a későbbi ciprusi királynő egykori szülőháza helyén áll, így kapta a nevét. A homlokzat rusztikus alsó részét álarcokkal díszítették. 

Ca’ Pesaro – a Canal Grande legfeltűnőbb épületei közé tartozik ez a méltóságteljes fehér márványpalota, amit Baldassare Longhena tervezett. A Pesaro család a 16. sz. második és a 17. sz. első felében megvásárolt egymás mellett három palotát, melyeket lebontattak és helyükre egyetlen hatalmas épületet építtettek. Az új palotát már építése idején is túl hivalkodónak minősítették, méltatlannak egy velencei arisztokrata családhoz. Egy sor vésett, groteszk maszk sandít gúnyosan az oszlopok, mellvédek, boltívek között. Fölszintjét gyémántmintás rusztikázás díszíti. Több mint 50 évbe telt az építése és legalább ilyen hosszúnak tűnik a renoválása is. A Keleti művészetek múzeuma és a Modern  művészetek múzeuma  található benne.  

Palazzo Foscarini Giovanelli – itt született Mario Foscarini dózse

Palazzo Belloni Battagia – címerekkel díszített homlokzatát két magas obeliszk koronázza. A víz felőli bejáratot finoman megmunkált vasrács szegélyezi.

Deposito del Megio – Ennek a 15. századi egykori magtárnak az egyszerű téglaépületén Szt. Márk oroszlánja jelzi, hogy a városhoz tartozott. A Velencei Köztársaság több ilyen magtár fenntartásával biztosította, hogy a lakosság méltányos áron juthasson hozzá a legszükségesebb élelemhez.

Fondaco dei Turchi – a török kereskedők egykori székháza a 12. században épült, eredetileg magánlakásnak. Majd két évszázadon át az Ottomán üzleti delegáció főhadiszállásaként működött. Emellett az épület biztosította a muzulmán közösség számára a mecsetet, a fürdőt és a bazárt.  A 19. században az osztrákok  teljesen átépítették.  Párhuzamos, patkó alakú ívei miatt az egyik legkönnyebben felismerhető épület. Természettudományi Múzeum működik benne.  Galériájában néhány szarkofág is látható, köztük a lefejezett Marin Falier dózséé. 

Riva di Biasio – A vízpart és a vaporetto-megálló közötti szakasz, a San Simeon közelében, Riva di Biasio néven ismert és egy hátborzongató történet kapcsolódik hozzá. Egy Biasio nevű helyi hentest halálraítéltek, miután kiderült, hogy a boltjaiban árult húsok között volt emberhús. Nyilvánosan lefejezték a Szent Márk tér oszlopai között. A posztumusz városi legenda Velence mumusává tette, azt mondván, gyerekeket darált a szalámiba.

San Simeoni Piccolo-templom – a római Pantheon mintájára épült. Magas zöld kupolája és korinthoszi oszlopai említésre méltóak. 

Piazzale Roma – eddig lehet szárazföldi közlekedési eszközökkel eljutni, itt a buszpályaudvar, és a Santa Lucia pályaudvar is. 

Ha itt visszakanyarodunk, a Scalzi híd lábánál rögtön megcsodálhatjuk Velence egyik legszebb, legfényűzőbb barokk templomát, a Santa Maria degli Scalzi-t, mely sajátos módon a mezítlábas karmelita szerzeteseké.  A velenceiek Scalzinak (mezítlábasnak) nevezik, eredeti nevét, a Santa Maria di Nazaretet nem használják. A szegény szerzetesek díszes templomának építési költségeit Gerolamo Cavazza gróf állta.

A Ponte degli Scalzit 1933-ban, egy korábbi (1858) vashíd helyén építették.

 

A legfontosabb paloták a jobb parton:

Palazzo Soranso Calbo Crotta – egy hosszan elnyújtott 15. századi megnagyobbított és átépített palota.

San Geremia, Palazzo Labia – ezen a helyen már a 11. században Jeremiás prófétának szentelt templom állt. Campaniléja Velence egyik legrégibb fennmaradt harangtornya, valószínűleg a 12. században épült. A jelenlegi templom a 18. századból való. A homlokzatokat, melyek egy 1848-as osztrák támadásban megsemmisültek, később újratervezték. A mellette álló Palazzo Labia a dúsgazdag Labia családé volt. Az eredetileg polgári Labia család hadiszállítóként tett szert a vagyonára. A 18. században vásárolták meg velencei nemesi rangjukat és azon kevesek közé tartoztak, akik az éppen elszegényedő Velencében ilyen pompás palotát építhettek.  Ma a palotát a RAI, az olasz tévétársaság használja. A palotában stílusosan ötvöződnek a valóságos és festett építészeti elemek. Első pillantásra gyakran meg sem tudjuk mondani, mi valódi és mi festett, s ez valószerűvé teszi a freskókat. A nézőt is bevonja a festett világba a csalóka játék. 

Casa Gatti Gasazza – 18. században restaurált palota. Érdekessége a tetőkert, a tipikus velencei „altane”

Palazzo Loredan Vendramin Calergi - a 16. század elején építették, elsőként alkalmazva a tiszta reneszánsz formanyelvét. A homlokzat jól példázza az ablakok jellegzetes velencei csoportosítását, kétoldalt egy-egy, középen három.  Az épületben télen a Casino működik, nyáron pedig gyakran művészeti kiállításokat rendeznek benne.  A palota a velencei nemesség szerencséjének kőből rakott bizonyítéka. 1500 előtt emelte a Loredan patríciusdinasztia, később azonban a Calergik tulajdonába került. A krétai család szintén úgy vásárolta meg nemességét.  A Vendraminok – dózsék és bankárok leszármazottai – 1845-ig lakták a palotát, amikor a Bourbon-vérből származó Berry hercegnő vásárolta meg. A francia kékvérű hölgy itt rendezte be udvarát a száműzetése idején, egy kis Versailles-t a lagúnán. A félemeletet Wagner vette bérbe a családtól, majd apósával, Liszt Ferenccel koncertet adott a La Fenice operaházban. 1883-ban itt halt meg a palotában. A Ca’ Loredant Non nobis-nak is nevezték a földszinten olvasható feliratról: Non nobis Domine, non nobis. (Nem nékünk Uram, nem nékünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget) Andrea Loredan ezzel akarta a Velencében tobzódó hivalkodás közepette saját luxusrezidenciájának felépítését istenes tetté nyilvánítani. Loredan nemcsak ezzel a felirattal igyekezett megnyugtatni a lelkiismeretét, hanem a San Michele in Isola kamalduli templom szentélyének felépíttetésével, ahova később eltemették. A palotában őrzik Loredan gazdag műgyűjteményét, melyet 1513-ban íródott végakaratában „a ház vagy még inkább a haza díszei”-nek nevezett. 

Palazzo Erizzo alla Maddalena – a 15. századi épület szép ablakaival dicsekedhet.

Palazzo Barbarigo – már csaknem lemállottak róla Bellini 16. századi homlokzati freskói

Palazzo Gussoni Grimani della Vida – Korábban Tintoretto freskói díszítették. Sir Henry Wotton angol nagykövet lakott benne a 17. század elején. Az író és műgyűjtő követet, aki különösen Palladio grafikái iránt érdeklődött, I. Jakab király elbocsátotta, miután azt találta mondani, hogy a követ olyan tisztességes ember, akit azért küldenek külföldre, hogy a hazája érdekében hazudjon.

Palazzo Fontana – XIII. Kelemen (Rezzonico hercege)szülőhelye.

Ca’d’Oro – egész Velencében a Ca’d’Oro dicsekedhet a legszebb kőcsipkés gótikus homlokzattal. A palota őse egy XIII. századi, még bizánci jellegű épület volt. A 15. sz. elején épült. A főhomlokzat áttört kiképzése, főként az emeleti loggia az akkor már álló Doge palota emeleti homlokzatának kialakításával rokon. „Ez a csodálatos alkotás, melyet az egész világon az építészet legdrágább ékszereként ünnepelnek, érzékletesen mutatja, milyen szeretettel és szellemesen illeszkedett a gótikus lombard ízlés a lagúnák akvamarin környezetébe.” (Giuseppe de Logu) Az áttört csipkézet mögött sok-sok színes kővel, mozaikkal kirakott udvart láthatunk. A palazzo udvara külön kis mestermű, talán a legszebb az összes velencei magánpaloták hasonló udvarai között. Kútja és lépcsője szobrászati alkotás. Belül a Galéria Franchetti működik, melynek műkincseit 1916-ban Giorgio Franchetti báró adományozta az államnak. Az eredetileg lazurit kék, cinóbervörös és aranyszínű homlokzat ugyan már régen megfakult, de az „aranypalota” lélegzetelállító gótikus törékenysége a mai napig érintetlen. A bonyolult berakással díszített boltíves folyosókról remek kilátás nyílik a csatornára. Bartolomeo Bon egyik nagyszerű vörös veronai márványból vésett kútfője látható a kikövezett udvaron. Eredetileg a Contarini családé volt, mely híres velencei klán, nem kevesebb, mint nyolc dózsét adott a városnak.  A palotán az évek során számos változtatást hajtottak végre. A legnagyobb kárt a híres 19. századi balett-táncos, Maria Taglioni okozta. A palotát Trubeckoj Sándor orosz herceg ajándékozta neki, ő pedig eltávolíttatta a lépcsőket, az utca felé néző kaput. Eladta Bon híres kútfőjét. Franchetti báró azonban helyreállíttatta a palotát és visszavásárolta az „elkallódott” elemeket. A gyógyíthatatlan betegségben szenvedő báró 1922-ben öngyilkosságot követett  el, előtte azonban gondja volt rá, hogy kedves palotáját a városra hagyja. 

Palazzo Marosini Sagredo – vörös épület, erkélyes ablakaival és az érdekes homlokzaton elhelyezett boltívekkel. A Sagredo-családból származott a magyarországi vonatkozásairól ismert Szt. Gellért püspök.

Palazzo Michiel delle Colonne – magas oszlopos homlokzattal rendelkező épület. A keresztes hadjáratokban olyan nagy szerepet játszó dózse családjának hajléka volt. Ő hozatta Velencébe a Piazzetta nagy oszlopait, innen a palota elnevezése.

Palazzo Mangilli Valmarana – a klasszikus épületet a jeles angol konzulnak, Joseph Smithnek, Canaletto és más velencei művészek pártfogójának építették. Smith pompás művészeti gyűjteményét és könyvtárát III. György király szerezte meg. 

Ca’ da Mosto – 12-13. századi épület, homlokzata az egyik legrégibb a Canal Grandén, sőt egész Velencében. Alvise Da Mosto, a Zöldfoki szigetek felfedezőjének szülőháza, amelyben később a híres fogadó, az Albergo del Leon Bianco, azaz a Fehér Oroszlán volt. Aranykorában ez volt a Szálló Velencében. II. József császár is vendége volt.

Fondaco dei Tedeschi – a Canal Grande legfontosabb kereskedelmi központja, amelyet a velenceiek külföldi kereskedőknek adtak bérbe. A 13. század közepére németek, osztrákok, csehek és magyarok is létesítettek itt raktárakat, üzlethelyiségeket, irodákat és szállásokat. 1505-ben, egy tűz után márvánnyal akarták újraépíttetni. Mikor a Tanács ezt nem engedte, Giorgione és Tiziano freskóival díszítették a homlokzatát. Ezek teljesen megsemmisültek, néhány töredék a Ca’d’Oroban látható. Az épületben most a főposta székel.

 (Rialto)

Palazzo Dolfin Manin – a fehér épületet Sansovino építette a 16. században Zuanne Dolfin velencei kereskedő számára. Ma a Banca d’Italia működik benne.

A veneto-bizánci stílusban épült Farsetti és Loredan palotában jelenleg a városháza székel. Az Enrico Dandolo dózsa számára épített Palazzo Farsettit a 19. században teljes mértékben restaurálták. A kettős boltívű Palazzo Loredan gótikus előtetője alatt Velence és az Igazság szobra áll. Homlokzatán a híres Corner család címere látható. A palota lakója volt Elena Corner Piscopia, az első nő, aki tudományos fokozatot szerzett a padovai egyetemen 1678-ban. 

Casa Corner Martinengo Rava – az épület a Morosini család tulajdona volt, akik olyan vendégeket fogadtak, mint Galileo Galilei, Giordano Bruno.  A 19. században jó nevű hotel működött az épületben, melynek vendége volt James Fennimore Cooper (a Nagy Indiánkönyv írója) is 1838-ban.

Palazzo Dandolo – 14. századi palota. Valószínűleg itt lakott Enrico Dandolo dózse, aki a negyedik keresztes hadjáratot vezette. A hadjáratra vállalkozó francia bárók nem tudták kifizetni a velenceiek által a tengeri utazásért kért árat, cserébe viszont visszahódították a Köztársaságnak a magyar királyságtól a dalmáciai Zara városát, majd Konstantinápolyt is elfoglalták. 

Palazzo Grimani – a legenda szerint a később dogévé választott patrícius sértett önérzetből emeltette. Lánykérőben Foscariék azzal sértették meg, hogy még szerény háza sincs a nagy csatornán. A gőgös Grimani egész erdőt vett meg Libanonban, annak cédrusfáira alapoztatta e méltóságot és erőt surgárzó palotát, melynek ablakait is nagyobbra csináltatta kikosarazói házának kapujánál. Ma a fellebviteli  bíróság székhelye. 

Palazzo Corner Contarini dei Cavalli – két címerrel és hatos osztású központi ablakkal díszített elegáns gótikus alkotás  a 15. századból.

Palazzo Martinengo Volpi – 1500-ból. A bejárat mellett kis névtábla: Dottore Volpi. Mi más is lehetne… 1500-ban építette a család, nagy költséggel, jó ízléssel. Valaha Pordenone freskói díszítették. Az eltelt jó 500 évben voltak tűzvészek, járványok, diktatúrák, kivégzések. Rendszerek diadalmaskodtak és tűntek el. A Volpi-ház maradt. Senkinek nem jutott eszébe elvenni tőlük. Egyes lakóit talán elűzték, de a ház azé maradt, aki építette 500 évvel ezelőtt.  

Palazzo Benzon – a rózsaszín palota Marina Benzon grófnő idején (a 19. sz. elején) a velencei divatos társaság találkozóhelye volt. Megfordult itt Byron, Moore, Canova.

Palazzo Corner Spinell – rusztikus földszintjével és szép erkélyeivel a velencei reneszánsz egyik különösen jól sikerült alkotása. a színes kövekből készült díszek 13. századi márványberakásokat idéznek.

Palazzi Mocenigo – (kék és fehér kikötőcölöppel) négy palotából áll. Itt vendégeskedett Giordano Bruno 1592-ben, amikor házigazdája beárulta. Byron itt írta csúfondáros hőskölteményét, a Don Juant, mialatt összeszűrte a levet a péknével; és itt vendégeskedett barátja, Thomas Moore. „Vad volt ez a nőszemély, akár egy boszorkány, és tüzes, mint egy démon” – íme a költő vallomása.   A 17. századi palota egy tiszteletreméltó velencei család nevét viseli. Hét Mocenigó dózse volt (néhányan a Santi Giovanni e Paolo templomban vannak eltemetve). Az itt található múzeum bepillantást nyújt az előkelő társaság velencei életébe. (A család másik palotája a San Polo téren álló Palazzo Corner Mocenigo, melyben jelenleg az adórendőrség működik. Régen híres volt két kapuzatáról, amely biztosította, hogy az élők és a holtak soha ne keresztezzék egymás útját.) 

Palazzo Contarini delle Figure – valószínűleg a balkonokat alátámasztó, bár elég rosszul látható figurákról kapta a nevét. Márványlapokkal és címerekkel díszített.  Egyike az igen csak szerteágazó Contarini család palotáinak, melyekből további huszonegy  található a városban.

Palazzo Grassi – Az épületet a bolognai Grassi család építtette, melyet hatalmas vagyonának köszönhetően befogadott a velencei arisztokrácia. Az épület jelenleg kulturális központként működik és a Fiat cég tulajdonában van. A Fiat szépen restauráltatta és jelentős kiállításokat tartanak benne.

Ca’del Duca – rusztikus isztriai kőből épült. Bon kezdte építeni a 15. század közepén, de félbehagyta. Az épület Milánó hercegéről, Francesco Sforzáról kapta a nevét, aki 1461-ben vásárolta meg a Corner családtól. Tiziano műteremként használta, amikor a Doge palotán dolgozott. 

Palazetto Falier – 15. századi gótikus épület, két kiugró erkélyével, a velencei házakra egykor jellemző „liago” ma már ritka továbbélésével.

A Doge palotában egy dózse arcképe hiányzik a sorból. Marino Falier dózséé. Falier dózse olyat akart, ami ellene fordította osztálya nagyhatalmú családait. Igazi, tényleges hatalmat. Mire trónra került, már csak egy szavazat volt az övé a Tanácsban. A látszaturalmat ténylegesre akarta változtatni, és ez árulásnak számított.  Velence egyik múlt századi történetírója így beszél a Falier-összeesküvésről:

„Ezt az összeesküvést egy olyan ember vezette, aki hazájában a legmagasabb méltóságra emelkedett, és már nyolcvanéves öregember volt. Múltjára nem lehetett panasza, a jövőtől már semmit sem várhatott. Ez az aggastyán a doge volt, aki nagy elhatározásoktól indíttatva szövetkezett az elégedetlenekkel a nemesség megsemmisítésére… A Palotában, az úgynevezett Óriások Lépcsőjén, ahol a megválasztott dogét szokták megkoronázni, hullott le Marino Falier doge feje 1555. április 17-én hajnalban. … És az uralkodó családok hatalmát nem fenyegette már veszély, a Velencei Köztársaságban helyre állt a rend.”

Palazzo Barbaro – két épületből áll. az egyik 17. századi, a másik 15. századi és faragványokkal és márványdíszítéssel dicsekedhet. Az épület még mindig a Curtis család tulajdona. A 19. században ők látták vendégül Henry Jamest, aki akkor írta az Aspern leveleket;  és  vendég volt itt  Monet is.

Palazzo Corner – más néven Ca’Grandé – a pompás reneszánsz épületet a 16. sz. derekán egy pusztító tűzvész után kezdte építtetni a ciprusi királynő unokaöccse, Jacopo Cornaro, Sansovino tervei alapján. Hatalmas méretei alapján nevezték el a velenceiek Ca Grandé-nak. A rusztikus földszint után jón stílusú, valamint korinthoszi emeletek következnek. Jelenleg Veneto tartomány székhelye, a prefektúra kapott benne helyet. A kis kert zöldje mögött látható Casetta delle Rose, melyben Canovának volt műhelye. 

Palazzo Pisani, ma Gritti Palace Hotel. A 15. századi palota Andrea Gritti tulajdona volt, aki dózse, nyelvész, politikus, hadvezér és nagy nőcsábász volt egy személyben. Somerset Maugham e palota teraszáról írta a következő sorokat: „Kevés olyan bűvös dolog van a világon, mint itt ülni, miközben a lemenő nap élénk színekbe vonja a Salute épületét.” Csúcsíves gótikus épület,  ma hotelként működik.

Palazzo Contarini-Fasan:  A Salute megállóval szemben álló parányi, bájos, háromablakos ,keskeny  15. századi ház a rejtélyes Desdemona háza néven is ismeretes, jóllehet Shakespeare hősnőjét jóval a ház megépítése előtt megölték. A legendát talán a mór utánzatú velencei késő gótikus építészeti elemek is táplálják. A hagyomány szerint innen ment férjhez Otellóhoz Contarini Desdemona. (Shakespeare hőse nem szerecsen volt, hanem a velencei Mora-nemzetség leszármazottja, akiknek palotája ma is látható a Karmeliták temploma mellett)

Palazzo Giustinian(Morosini) – a 19. században közismert hotel volt. Giuseppe Verdi, Ruskin és Proust is megszállt benne. 

A San Marco vaporetto-állomásnál található a filmsztárok, írók, művészek és arisztokraták kedvelt törzshelyének számító Harry’s bár. 1931-ben a bostoni Harry Pickering és a velencei Giuseppe Cipriani nyitotta meg. Ernest Hemingwaynek saját asztalt tartottak fenn, de gyakran megfordult itt Arturo Toscanini, Charlie Chaplin, Truman Capote, Orson Welles, Aristoteles Onassis, Aga Khan és Woody Allen is. 

Tengerzöld rióid beérnek a főutcába, mint bölcsőt ringatod a Canal Grandét,

évszázadok óta ezt teszed éjjel-nappal.

Ámítasz. Királyt, bolondot, s  engem is, vándorok botlanak el benned, hazatalálnak.

(Galla Ágnes: Velence 2.)

Sötétedés után különösen kellemes egy séta a csatorna partján. Keates, a híres angol költő nagyon élvezte azt az elemi gyönyörűséget, amelyet Velence ébreszt sötétedés után, amikor a város kísérteties díszletei „tompa fényben parázslanak, félhomályba vagy teljes sötétségbe borulnak.” Mark Twaint ugyanígy fellelkesítette az esti város: „Az olvadékony holdsütésben a költészet és romantika Velencéje tárult fel előttem. … Súlyos kőhidak vetettek árnyékot a csillámló víztükörre … A víz fölött zene szállt. .. Velence maga volt a tökély.”

A csatornán most már négy  h í d  ível át:

A Scalzi a vasútállomás közelében épült márványhíd, szó szerinti fordításban „mezítlábas híd”, a közeli kolostor mezítlábas szerzeteseiről kapta a nevét. Egy osztrák építésű vashíd helyére épült 1934-ben.

a Rialto nagyjából félúton, 

                                                  

az Accademia pedig  a Rialto és a San Marco-i szakasz között.

A negyedik, sokat vitatott híd a Piazzale Roma és a vasútállomás között épült. A modern, karcsú szerkezetet a neves spanyol építész, Santiago Calatrava tervezte. Heves vitákat és tiltakozásokat kiváltó híd. Terve 1996-ban készült el, maga a posztmodern üveg-híd csak 2007. augusztusában és csak 2008. szeptember 11-én éjjel, 23 óra 44 perckor avatták fel és adták át a gyalogos forgalomnak Ponte della Costitutione (Alkotmány-híd) néven. A demonstrációs fenyegetések miatt nem kapta meg a neki kijáró ünnepélyes ceremóniát, hiszen egy csöndes éjszakán kis közönség előtt zajlott le a forgalom előtt való megnyitás. A híd ívének hossza 94 méter és a magassága több mint 9 méter. Ez a szokatlan magasság biztosítja a szép kilátást a városra. Egy ponton át kellett alakítani az eredeti terveket, mert a híd nyomása beomlással fenyegette a két partot. Az egyetlen ívben, kábelek nélkül feszülő vörös acélszerkezetre egybefüggő lépcsősort tervezett a művész üvegből és részben isztriai márványból. Ez utóbbi hivatott összekötni az új hidat környezetével és a város múltjával. A korlát már tiszta üveg, kivéve a tetejét, amely bronzból készül. Este a lépcsőfokokból sugárzó díszkivilágítás kápráztatja el a nézőit. És igen, káprázat … A híd nem örvend osztatlan sikernek. Tény, hogy kerekesszékkel szinte lehetetlen feljutni az ív tetejére. És sokan szenvedtek már kisebb-nagyobb sérülést a lépcsőfokok szélességének kiszámíthatatlansága, az üveg és márvány csillogása, a panoráma miatti figyelmetlenség következtében. A bírálók szerint Calatrava önhittségében kihagyta számításaiból az emberi tényezőt. Rajongói viszont azzal válaszolnak, hogy pontosan az emberre tervezte, az emberre, aki sétál, andalog, átadja magát a város hangulatának. 

Velencét 1600 évvel ezelőtt alapították. Az azóta eltelt idő alatt sok mindent láttak a lagúnák, de a modern művészetet, legalábbis, ami az építészetet illeti, nem engedték beáramlani. Frank Lloyd Wright és Le Corbusier is szerettek volna valami tartósat ajándékozni a városnak, de nem tehették. És most itt van Santiago Calatrava. Az általa „a fény sétányának” nevezett hidat szeretete jeléül, mintegy ajándékként szánta a városnak, és a „legszebb hidam”-ként emlegeti. A fanyalgások ellenére sokan vannak, akik hiszik, hogy az új híd a város pozitív üzenete a világ felé. Üzenet arról, hogy Velencének nemcsak múltja van, de jövője is. Hogy képes és nem fél megújulni.

Korlát nélküli híd mindössze kettő van Velencében. Az egyik Cannaregio békés kis oldalcsatornája fölött ível át (Rio de San Felice - Ponte Racheta), a másik a Ponte Del Diavolo (az Ördög hídja) Torcellón.