Perlekedők 43.

A két apróság az egész délelőtti inkvizíciót meghazudtolva édesdeden aludt Robert kezébe kapaszkodva. Anna ellágyulva nézte őket, aztán halkan odasúgta:

-Nem túlzás, hogy 9-99 évesekig terjed a rajongói táborod. Most ezt kiterjeszthetjük 9 hónaposra is szerintem. Egyáltalán, honnan ismersz te ilyen dalokat?

-Nem fogod elhinni, voltam gyerek. … Na jó, van egy rakás rokongyerek a családban meg a barátaim között is, és hallom eleget ezeket a dalokat, úgyhogy kicsit emlékeztem, aztán újra megtanultam. Nem nagy kihívás, valljuk be. Amikor Andrew megkapta a Pókembert, egy bulin viccből Marcus-szal elénekeltük neki az Itsy Bitsy Spidert. A srác majdnem visszaadta a szerepet. Azt mondta, egészen addig a pillanatig nem érezte cikinek a szerepet. Ehhez képest már a második részt forgatja, és ott jött össze Emmával, úgyhogy semmi baj a pókokkal. Különben is, képregényhőst eljátszani biztos kasszasiker.

Anna csak kapkodta a fejét a vidám sugdolózásban rejlő sok apró kis információra. Amíg csak Robertet látta a két kis szöszke fejjel közrefogva, olyan volt, mint egy huszonéves srác a hugaival, egy kis túlzással a lányaival, de ahogy könnyedén dobálózott a barátai névsorában a mozikból ismert nevekkel, a lány újfent rádöbbent, mennyire máshonnan jönnek ők ketten.

-Rendet rakok odakint – motyogta a gondolataitól kicsit zavartan, aztán szinte kimenekült a hálószobából. A francba! Miért kell minden szerelmes éjszakát egy ilyen önmarcangoló másnapnak követnie?

Amikor fél óra múlva visszament, a férfi a lányokat ölelve mélyen aludt. Anna elmosolyodott a gondolatra, hogy ezért a fotóért alighanem vagyonokat kaphatna, de aztán inkább leült a fotelbe, szemben a látomással és könnyes szemmel álmodozni kezdett egy jövőről, amiben egy ehhez nagyon is hasonló kép is helyet kapott.

*

Sophie döbbenten nézte a parkettán hasaló jóképű fickót, akiért rajongók sikítanak torkuk szakadtából, bármerre jár, ehhez képest ő itt hasal a lakosztályukban a két pelenkás lányával és pont-pont-vesszőcskét rajzol, ha jól sejti, legalább századszor. Lyra ugyanis képtelen volt ezt megunni.

-Nagyon kemény volt? – nézett szánakozóan Annára, aki kicsit körön kívüliként üldögélt a kanapén és Margot-t itatta éppen.

-Amíg Robert meg nem érkezett. Onnantól a lányaid az ujjai körül tekeregtek. Lyra egyenesen felszólította ebéd után, hogy menjenek aludni. Természetesen együtt. Engem megtűrtek, mint kiszolgáló személyzetet, de Robertnek minden szavát lesték és szót fogadtak neki. Nem igazság, hiszen csak egy pasi. 

-Hát, a lányaim nyilván fogták a kifejlődőben lévő női radarjukkal, hogy nem akármilyen pasi. Jamievel is jobban elvannak, mint velem, ha együtt vagyunk, úgyhogy ez valami ösztönös dolog lehet a lányoknál. Kéne egy kisfiú, hogy valaki engem is szeressen! – mormolta durcásan, mire a férje – nem zavartatva magát, hogy az akcióhoz lábujjhegyre kell álljon – hozzáhajolt és megcsókolta.

-Csak egy szavadba kerül drágám…

Anna mosolyogva nézte őket, aztán összerezzent, ahogy hátulról két kar átölelte. Észre sem vette, hogy Robert mikor állt fel a padlóról, de sikerült neki Lyra figyelmét kijátszva megszöknie a marathoni rajzolásból. 

-Gyere, menjünk! Most már itt vannak az ősök, majd ők lerendezik a csemetéiket… - azzal a lányt máris az ajtó felé kormányozta. Anna épp csak búcsút tudott inteni és máris kívül találta magát az ajtón.

-El sem köszöntünk a lányoktól… - reklamált a szökésszerű távozásért.

-Nem hát, mert akkor soha nem engedtek volna el. Na, gyere óvónéni, mert az arcodra van írva, hogy ebben a hónapban már gyereket sem akarsz látni. – vigyorgott részvéttel a hangjában.

-Hát, lehet, hogy igaza van Sophienak és egy kisfiúval könnyebb lenne. – motyogta elgondolkozva a lány, mire Robert játékosan oldalba bökte.

-Nem akarom az álmaidat kerékbe törni, de azt mondtad, hogy szedsz gyógyszert. 

-Szedek is, de majd egyszer … - sóhajtott Anna - … egy szürkeszemű szöszke kisfiút, aki az én hangomra csitul el és hozzám bújik … most mi van? – nézett megütközve a férfira, aki még a száját is nyitva felejtette, ahogy a lányt hallgatta.

-Szürkeszemű, hm? – kérdezte vidáman csillogó szemekkel, mire Anna elpirult.

-Az is csak egy szín, és van, aki azt állítja, hogy akár ötven árnyalata is lehet. – kacsintott a férfira, aztán nevetve futott előle a lift felé.

*

-Istenem, azért össze nem lehet hasonlítani, amikor az ember három év alatti csajokkal tölti az idejét, meg amikor már egy

nővel… - sóhajtott elégedetten Robert, ahogy a késői vacsora után jóllakottan hátradőlt. Jamiéket otthagyva rábeszélte Annát, hogy kísérje el a színházba, ahol aztán a lány pirosra tapsolta a tenyerét a barátja alakításán, és ettől egy kicsit büszke is volt, meg egy kicsit bánatos is, amiért nem lepheti meg egy hasonló élménnyel, végül azonban beültek egy étterembe vacsorázni és most már csak egyetlen dolog hiányzott, hogy a mai nap tökéletes legyen…

-Nem vagy álmos? – nézett olyan lapos pillantással a lányra, hogy Anna elnevette magát.

-Nem bizony. Szívesen ágyba bújnék, de álmos nem vagyok. – kacsintott a férfira, aki hirtelen felegyenesedve a pincér felé intett, hogy kéri a számlát.

*

-Ez az egyetlen éjszaka maradt már csak. – mormolta Anna, miközben a taxi ablakából az elsuhanó égbeszökő épületeket nézte. Érdekes város volt New York. Egyszerre félelmetes és elbűvölő.

-Gyere velem Los Angelesbe! – morzsolgatta a lány ujjait Robert, ahogy a lány vállát átölelve a kezét szorongatta.

-Nem tehetem. Most nem. – hajtotta le a fejét Anna. –De  ígérem neked, hogy körül fogok nézni és megragadom az első alkalmat. Már csak azért is, mert a nagy magányodban esetleg újra beszélgetni akarsz valami régi ismerőssel és én messze leszek, hogy felébresszem benned a mai éjszakának az emlékét.

-Anna! Ezzel ne viccelj! Nincs más! … Nézd, én tudom, hogy eddig nem sok mindent olvastál rólam, de ha kíváncsiskodni fogsz, biztosan találsz majd firkálmányokat, amik elbizonytalanítanak. Már csak ezért is sajnálom ezt a hülye dolgot Camille-el, mert most úgy tűnik majd, hogy alapot is szolgáltatok azokhoz a barom cikkekhez. Csak annyit kérek tőled, hogy ne higgy el mindent, amit papírra vetve látsz. Még a fotóknak se higgy, mert elképzelni sem tudod, mennyi manipulált kép kering rólam a neten. Esküszöm neked, hogy nem foglak akarattal olyan helyzetbe hozni, amitől rosszul érezhetnéd magad.

-Cssss! – tette az ujjait a lány a férfi szájára, mire Robert megragadta a kezét és a lány ujjait egyenként megharapdálva végül a tenyerébe csókolt. Anna a gyomra mélyéig borzongó finom érzéstől elvarázsolva megsimogatta szabad kezével a férfi szemét, száját, aztán lejjebb csúsztatta a kezét és beakasztotta ujjait a nyitott ing kivágásába.

-Ne esküdj! Én bízom benned Szürkeszemű!

*

A Heathrow-ról a taxi egyenesen a londoni lakáshoz repítette Annát, aki az átélt kalandtól szárnyalva, az elválástól szenvedve vegyes érzelmekkel rángatta fel a bőröndöt és a gitártokot a lépcsőkön, miközben a kulcsát kereste. Odabent Margit nénibe, a követségi mindenes, Józsi bácsi feleségébe ütközött.

-Annácska! Nem kapta meg a papája üzenetét? Los Angelesbe utazott éppen tegnap. – világosította fel a lányt, amikor az az apja nevét kiabálva forgolódott az előtérben.

-Los Angelesbe? – kerekedett el a lány szeme, aztán eszébe jutott a veszekedésük Adéllal. Jesszus, a papa csak nem Roberthez ment, hogy számonkérje tőle, amiért a lányával kavar? Előkapta a telefonját, aztán amikor már majdnem megnyomta a hívógombot, lehiggadt… most este fél kilenc, Los Angelesben pedig délután fél egy körül járhat az idő. Ki tudja, Robert talán még az utazást piheni ki, vagy a kutyáival van, esetleg tárgyaláson… nem fogja minden csip-csup üggyel zavarni. Különben is nagyfiú, ha az apja felkeresi, biztosan meg fogja tudni oldani a dolgot. De hát nem olyan egyszerű egyébként sem találkozni vele, apa egész biztosan nem állít be bejelentkezés nélkül, és ki tudja, talán nem is lesz alkalma összefutni vele.

*

Steph csodálkozva nézte a mailt, amelyet a londoni magyar követségről küldött bizonyos George Steinlöchner… ezt a nevet, legalábbis a vezetéknevet túlságosan ismerősnek találta, aztán benne akadt a hang, ahogy eszébe jutott, hogy Robert magyarországi asszisztensének az életrajzában olvasta, a kis fruska, aki úgy megkavarta ezt a szerencsétlent. Vajon a papa mit akarhat? Robert, az istenért, csak nem egy bősz atya akar kérdőre vonni, amiért a kislánya ágyába bújtál? – vigyorodott el a gondolatra, aztán a bolond gondolat biztos megérzéssé változott, ahogy a néhány sort végig olvasta.

A nagykövet arra kérte, hogy teljesen személyes okokból hozzon össze egy találkozót a védencével. Ez roppant érdekesnek ígérkezett. És egyelőre még ingadozott a két lehetőség között, hogy a srác orrára kösse-e a találkozót kérő nevét, vagy valami átlátszó dumával állítsa kész helyzet elé. Az biztos, hogy az összes eddigi vele szemben tanusított tiszteletlenségéért méltó bosszút állhatna rajta. Aztán győzött benne a lojalitás és azon kezdte törni a fejét, hogy a sajtó visszhangot hogyan tudnák megúszni ebben az ügyben is.

*

Robert idegesen kaparászta a Chateau Marmont roppant elegáns éttermének terítőjét. Steph és az ő viccei… Még jó, hogy

indulás előtt megkegyelmezett neki és elárulta, kivel fog pillanatokon belül találkozni. Mégis, micsoda hülye helyzet lett volna, ha úgy jön ide, hogy csak akkor ébred rá, ki ül vele szemben, amikor az első pofont kapja. Merthogy Anna apja nem jópofáskodni jött el idáig, abban biztos volt.

A bejáratnál felbukkanó magas, elegáns, vöröses, szemüveges férfi sokkal inkább illett volna egy londoni klubba, mint ebbe a városba, de mégis azonnal biztos volt benne, hogy Anna apját látja, annak ellenére, hogy a kisebbik lányára egyáltalán nem hasonlított. Annál inkább eszébe juttatta Adélt, és erre a gondolatra a víz is kiverte. A vele való afférról talán csak nem tud a drága papa, mert akkor jobb, ha hív egy ügyvédet és végrendelkezik. A férfi megállt és gondterhelten körülnézett. Robert felemelkedett, mire a férfi feléje indult.

-Mr. Pattinson, köszönöm, hogy szakított rám időt! – köszönt neki udvariasan a férfi és Robert egy pillanatra zavarba jött. Már csak a kora miatt is, neki kéne itt udvariaskodnia, nem Anna apjának.

-Mr. Steinlöchner, örülök, hogy megismerhetem, uram! – ragadta meg a feléje nyújtott kezet, aztán hellyel kínálta az asztalnál.

Megvárták, amíg a pincér felveszi a rendelést, aztán az apa kék szemeit fürkészőn Robert szürke szemeibe mélyesztette, és megszólalt.

-Abban bíztam, hogy azon túl, hogy megismerhetem, talán Öntől magyarázatot kapok a lányaim meglepő viselkedésére.

Puff neki, ez a legrosszabb forgatókönyv lesz! – nyögött fel magában Robert, aztán meg sem próbált úgy tenni, mint aki nem érti, miről beszélhet a beszélgető partnere. Úgy döntött, talán az egyenesség lesz az, amivel kifoghatja a szelet egy dühös apa vitorlájából, bár Anna apja egyelőre nem tűnt olyannak, aki az este végén puskát ragad és lelövi. Manolo remélhetőleg elvette tőle, mielőtt a portán átengedte – gondolta kicsit idétlenül, aztán megköszörülte a torkát.

-Kérdezzen bátran, nincsenek titkaim!

-Nézze fiatalember! Mire ideértem, kicsit lehiggadtam, de a múltkor olyan jelenetnek voltam tanuja az otthonomban, amilyet azok a falak nem láttak az elmúlt jó húsz évben. A két lányom kis híján egymásnak esett, Anna egyenesen arra ragadtatta magát, hogy felpofozza a nővérét. Tőlük reménytelen ügy volt magyarázatot kapnom, ezért gondoltam, hogy magával beszélek, és sikerült is kicseleznem a lányomat, hogy amíg New Yorkba utazott, én idejöttem. Szóval, mi történik itt tulajdonképpen?

-Szeretem a lányát. – válaszolt röviden Robert, remélve, hogy ezzel elejét veszi a további faggatózásnak. De George-ot nem olyan fából faragták, akit ennyivel el lehet intézni.

-Melyiket?

-Annát – vágta rá habozás nélkül Robert.

-Hm. Akkor nem értem… mi volt az a veszekedés.

-Amikor Magyarországon forgattam, akkor ismerkedtünk meg és viszonylag rövid idő alatt eléggé elmélyült a kapcsolatunk. Aztán Anna megijedt, hogy ez egy elég reménytelen ügy és búcsú nélkül lelépett, egyenesen Londonba, de ezt akkor én még nem tudtam. Adél tudta, de nekem azt állította, hogy fogalma sincs, hol a huga. Annának meg úgy számolt be erről a beszélgetésről, mintha megmondta volna nekem, hol találom,  csak én nem akartam utána jönni. Így aztán majdnem szakítás lett a dologból, csak a véletlennek köszönhetjük, hogy mégis összefutottunk. Való igaz, hogy mind a ketten nehezteltünk ezért Adélra. 

-Bocsássa meg nekem, ha kicsit hitetlenül hallgatom magát, de még mindig nem értem. Illetve Anna indulatát már igen, de Adél… mi oka lehetett így viselkedni?

-Talán meg akarta védeni a hugát, hogy egy magamfajtába szeressen bele. A színészekről sokan tartják, hogy megbízhatatlan népség.

-És maga az? Megbízhatatlan?

-Nem hiszem, uram. Legalábbis mindent elkövetek, hogy ne ez a vélemény alakuljon ki rólam.

-Helyes. Akkor … mik a tervei a lányommal?

Huh, hát ilyen helyzetben még nem volt, ez tagadhatatlan – nyögött fel halkan Robert. Hogy egy apa kényszerítse színvallásra, ez az élmény eddig még kimaradt az életéből. És ha egészen őszinte akar lenni, erről most is szívesen lemondott volna. Persze, szereti ő Annát, nem is gondol arra, hogy ez előbb-utóbb véget érne, de azért ne már egy apa bokszolja ki belőle a nyilatkozatot. Most mit mondhatna, ami nem elköteleződés, de nem is bántja meg vele ezt a derék családapát?

-Uram, egyelőre csak ismerkedünk egymással, aztán majd az idő eldönti, hogy mivé növi ki magát ez az egész.

-Oh, igen, ismerkednek… nyilván tisztában vagyok vele, hogy ez mit jelent a mai világban. De ettől még nem állítom, hogy örülök is neki. Egy férfi tudja, hogy mit akar! Ha jól számolom, maguk már néhány hónapja ismerkednek egymással, nyilván van sejtése róla, hogy mennyire ígéretes ez a kapcsolat… 

-Uram, ne haragudjon, nem akarok tiszteletlen lenni, de még nem gondoltam házasságra, ha esetleg ide akarna kilyukadni; de ha valaha fogok, akkor a leendő feleségemnek fogom feltenni a kérdést először, hogy akar-e engem. Tudom, hogy ez valamikor nem így működött, az apám is az anyám apjától kért engedélyt még az udvarlásra, de változnak az idők. És Anna nem egy elveszett lány, nagyon jól tudja képviselni az érdekeit, mellettem pedig egyébként is biztonságban van. Pillanatnyilag csak annyit ígérhetek, hogy mindent megteszek, hogy boldoggá tegyem. Bár, ehhez nem lenne rossz az sem, ha itt tudnám a közelemben.

-Értékelem az egyenességét, de maga is értse meg… nekem a lányaim mindennél fontosabbak, és nem érdekel, ki az illető, ha bántani merészeli őket, velem találja szemben magát. Maga még nem tudja, de egy lányos apánál kevés vérmesebb személy él a földön… talán csak a fiús anyák – kacsintott rá a szimpatikus fiúra, aki várakozáson felül jól vette az akadályt és ettől kicsit megnyugodott. Aztán az étlapért nyúlt.

-Azt hallottam, itt érdemes a séf ajánlatát választani, még sosem okozott csalódást.

*

Robert hanyatt feküdt a háza kertjében a medence melletti fűben és a csillagos égboltot nézte. Az éjszakai levegő lehűlt és a fű is párás volt, az inge már átázott, és érezte, hogy a farmerje is olyan lesz hamarosan, mintha bent ment volna ki. Nem ment ki a fejéből az Anna apjával folytatott beszélgetés. Adélról nem tudott, és ő nem is érezte feljogosítva magát, hogy most felvilágosítsa, éppen elég volt az Annával kapcsolatos félelmeit eloszlatni. De eközben egy furcsa érzés ülte meg a gyomrát. Kicsit olyan volt, mintha kényszerhelyzetbe került volna, alig bírta elkerülni az egyenes nyilatkozatot a jövőjükkel kapcsolatban. De hát könyörgöm, alig pár hónapja ismeri Annát és bár fergetegesek együtt az ágyban, azért ez még nem elég indok egy házasságra. Még olyan sok mindent nem tudnak egymásról, a családjaikat sem ismerik, Anna helyzete is több, mint bizonytalan, mert eltartott nem akar lenni, munkát meg ki tudja, mikor talál majd. Bár, megígérte, hogy nem teszi, de úgy döntött, pár apró lépést mégis megtesz az ügy érdekében, majd legfeljebb úgy intézi, hogy a lány ne jöjjön rá. 

Nem kell kapkodni! – intette magát. Hamarosan úgyis elutazik Torontóba a legújabb filmje forgatására. A Linwood Barclay: Ne fordulj el! című regényén alapuló izgalmas történetben lesz egy felesége és egy kisfia. Mindketten eltűnnek majd, s miközben őket keresi, kiderül, hogy az asszony nem is az, akinek ő annyi éven át ismerte. Az igazi Janet öt éves korában meghalt. Akkor kivel él együtt lassan hat éve, és ki szült neki egy tüneményes kisfiút? És hova tűntek egy verőfényes nyári napon a Five Mountains vidámparkból? És egyáltalán, miért történnek vele ezek a szörnyűségek és választ kap-e a kérdéseire valaha?… Most valahogy olyan érzése volt, hogy amíg a filmbeli kérdésekre keresik majd a stábbal közösen a választ, talán a saját életével kapcsolatban is sikerül megtalálnia azokat.

Perlekedők 42.

Anna álmodott. Mert az csak a legszebb álmaiban történhetett meg, hogy Roberttel volt és a férfi szenvedélyesen, mégis gyengéden fedezte fel a testét, ujjainak cirógatását a szája, a nyelve nedves melegsége követte, és a végén úgy érezte, mintha lángba borult volna körülötte a világ. Aztán az álom valahogy túlságosan valóságossá vált, az érzések nemcsak a képzeletében áztatták el a lába közét, hanem a valóságban is. Már-már zavarba jött, amikor megérezte, hogy a bugyija lassan lefelé vándorol a csípőjén, a combján, a térdeinél, míg utoljára még megérinti a bokáit, aztán egy halk suhanással eltűnik valahol a szoba sötétjében. Eddigre teljesen felébredt. És eszébe sem jutott tiltakozni. Sem álmában, sem ébren. 

A szobában sötét volt, csak a város éjszakai fényei világították meg a bútorok kontúrjait. New York képtelen volt aludni, monoton dübörgése áthatolt a jól szigetelt ablakokon és a sokat látott falakon is. De ezek a neszek most el sem jutottak a füléig, csak az a csendes zihálás, amit hirtelen nem is tudott, hogy a saját torkából tört fel, vagy a férfiéből. Tudta, hogy Robert is észrevette már, hogy felébredt a kényeztetésére, de a férfi nem futamodott meg, és ő  úgy döntött, kiélvezi az utolsó pillanatig a gyengéden kutakodó ujjak izgató érintését. A vállaira támaszkodva megemelte magát, hogy a férfi feltolhassa rajta a könnyű pólót, aztán áthelyezte a testsúlyát, hogy az ügyes kezek levarázsolják róla a feleslegessé vált ruhadarabot. A halk suhogást kisebb csörömpölés követte, ahogy a póló a komódon landolt. 

Egyikük sem szólalt meg, mert nem is volt szükségük szavakra, a testük beszélt… a vágyaikról, az érzéseikről, és ezt a nyelvet mindketten jól értették. Anna homorítva kínálta oda a testét és hamarosan szinte hörögve karmolászta maga alatt a lepedőt, ahogy a férfi szája fáradhatatlanul csókolta, harapdálta – úgy érezte – minden porcikáját. Még a legrejtettebbeket is. Amikor már úgy érezte, hogy képtelen többet elviselni az édes kínzásból, a sarkát a matracba nyomva próbált menekülni az újabb és újabb gyönyörhullámok elől, de a férfi nem kegyelmezett. Visszahúzta és saját súlyával szegezte az ágyhoz. Akkor a lány más taktikához folyamodott, és kezeivel a férfi ruháját kezdte tépni türelmetlen sietséggel, hogy mielőbb magán érezze a forró bőrt, a selymes szőrzetet, amely Robert mellkasán mindig is felizgatta. A férfi egy mély, bensőséges csók után megemelkedett és egyetlen rántással megszabadult a pólótól. Anna abban a pillanatban szorította magához, kiélvezve a sima bőr érintését. 

Robert úgy érezte, mintha elektromos szikrák ugrálnának a testük között és egy percre a karjaira támaszkodva végignézett az alatta vágytól vergődő lány testén. A félhomályban csak a legfontosabb részleteket látta, különös ragyogásban remegve, és a látványtól a vére még a korábbinál is erőteljesebben kezdett száguldani az ereiben. Szerencséjére Anna is többre vágyott és türelmetlenül ölelte át lábaival a derekát, aztán a lábával lefelé tolta róla a boxert és a férfi hálás sietséggel segédkezett ebben neki. Amikor már semmi sem választotta el őket a végső beteljesüléstől, Robert a kisszekrényen tapogatózva a kis csomag után kutatott. Homlokán már megjelentek az első izzadtságcseppek, amikor Anna visszatalálva a földre halkan megszólalt:

-Nincs rá szükség, felirattam gyógyszert, már hetek óta szedem.

A mondatot még be sem fejezhette, amikor a férfi elmerült benne és boldog megnyugvással igyekezett lecsillapodni, hogy el ne kapkodja a dolgot.

-Köszönöm! – suttogta a lány fülébe, akin borzongás futott végig a forró levegőtől, és két keze közé fogva a férfi fejét, megcsókolta.

-Részemről az élvezet… - aztán megmerevedett és megpróbált durcás képet vágni: -Te svihák, azt mondtam nem fekszem le veled…

Robert kuncogva fordította a fejét oldalra és a lány követte a tekintetét. A digitális óra éjjel 1 órát mutatott.

-Azt mondtad, hogy MA nem fekszel le velem, és az a ma már tegnap, úgyhogy tartottad magad az elhatározásodhoz, én pedig tiszteletben tartottam. A mai MA már más kérdés. Te sem mondtad, én pedig nem is hagytam volna, hogy tovább durcáskodj. Hogy máshogy bizonyítsam be neked, hogy szeretlek? 

-A szex nem egyenlő a szerelemmel.

-Az nem, de ez nem szex volt, hanem szeretkezés… hidd el nekem, tudom, mi a különbség.

-Miért van az, hogy nem vagyok ettől a tudásodtól különösebben feldobva? – vágott apró grimaszt a lány.

-Pedig lehetnél, mert így különbséget tudok tenni és tudom értékelni azt, ami köztünk van. – simogatta meg az arcát végtelenül gyengéden a férfi. Anna ismeretségük kezdete óta élt-halt ezért az érintésért, mert olyan oldalát láthatta ilyenkor a férfinak, amit talán még soha, senki. Az érintése, a hangja és a szeme az ilyen pillanatokban olyan koktélt alkotott, amitől függővé vált; és tudta, hogy talán már soha többé senki más nem tud így hatni rá.

*

Amikor felébredt, hirtelen nem is tudta, mi ébresztette fel. Valószínűleg a súly, ami lassan, de biztosan kipréselte belőle az utolsó levegőtartalékait is. A férfi nehéz lába, amit a combján átvetve a lábai közé fúrt, mintegy még álmában is a térdén lovagoltatva. Vagy a karja, amivel olyan szorosan ölelte, mint aki magába akarja olvasztani a teste hőjével. Elvigyorodott a gondolatra és megsimogatta a mellén szuszogó kócos fejet. Robert némi mormogás után csak még kényelmesebben helyezkedett el, aztán egy pillanatra megemelte a fejét és egy csókot nyomott a mellei közé. 

-Agyon nyomlak...

-Maradj! – kapott utána a lány. –Van még levegőm, és olyan jó így összebújva.

-Kérésed parancs! – mormogott Robert, de azért egy kis levegőhöz juttatta a lányt, ahogy pár centivel áthelyezte a súlypontját.  –Mennyi az idő?

-Reggel nyolc... – nézett oldalra Anna és próbált visszaemlékezni, hány órára beszélte meg Sophieval, hogy átmegy a gyerekekhez.

-Mikor kell menned? – érezte meg a férfi a mozdulatban a közelgő elválást.

-Csak tízre, de jó lenne előtte enni is valamit, mert tegnap nem sok étvágyam volt a vacsoránál.

-Ne kezd már megint! – sóhajtott Robert, félreértve a mondatot. Anna meg is lökte a vállát cserébe a kifakadásért.

-Nem a barátnőd miatt, hanem, mert még túl izgatott voltam a koncert miatt.

-Az más, akkor megetetlek, de Anna...

-Igen?

-Ő nem a barátnőm. Bibliai értelemben már nem, egyébként meg sosem volt, oké?

-Nekem oké, de ha lehetne, ma már ne beszéljünk róla többet...

-Most se én kezdtem. – tiltakozott a férfi.

-De igenis te kezdted – vitatkozott vele a lány, mire Robert az egyetlen módszerhez folyamodott, hogy belefojtsa a szót, amit a jelen helyzetben a legcélravezetőbbnek tartott, ráfeküdt és megcsókolta. A stratégia működött, Anna fejéből könnyű felhőként szállt tova a szőke lány emléke.

*

Jézusom! Hogy képes Sophie nap mint nap ezt túlélni? – fogta egyre jobban lüktető fejét Anna, ahogy a sztereóban érkező visítást hallgatta. A két és fél éves Lyra és az egy éves Margot nem könnyítették meg a dolgát. Mintha csak ikrek lettek volna, egyszerre voltak éhesek, szomjasak és a pelenkákat is egyszerre kellett cserélnie. És ha nem volt elég fürge, már pedig egy ilyen éjszaka után nem volt az, akkor a lányok azonnal büntettek, üvegrepesztő hangon visítottak, természetesen egyszerre. A nagy hangzavarban meg sem hallotta, ahogy kinyílik a lakosztály ajtaja, és már csak arra riadt, hogy a behatoló egy csókot nyom a nyakába. Megperdült és Robert vigyorgó, túlságosan is kipihent ábrázatát látta maga előtt. Hogy a fenébe csinálta, hiszen ő sem aludt többet?

-Sejtettem, hogy vészhelyzet lehet, úgyhogy itt a felmentő sereg. – próbálta túlkiabálni a hangzavart a férfi, és a lányok a váratlan felbukkanásától egy pillanatra elhallgattak. A két szöszke kislány tágra nyílt szemekkel nézte az újabb áldozatot, mintha csak azon törnék bájos kis fejecskéjüket, őt mivel tudnák a legkönnyebben kibillenteni a magabiztos mosolyából.

-Hát, éppen kulminálnak az események, tisztába kéne tenni őket, aztán beléjük rimánkodni az ebédet. – fintorgott Anna, ahogy elképzelte a következő fél-egy óra megpróbáltatásait.

-Oké, szedd elő, ami kell hozzá, addig én hozom a gitárodat! – adta ki az utasítást a férfi és a lány némi kétkedéssel engedelmeskedett. Robert alig tette ki a lábát a lakosztályból, odabent felharsant a visítás. Egy pillanatra megingott, hogy biztosan vissza akar-e menni, aztán megacélozta az akaratát. Ha nem segít Annának, estére a lány egy két lábon járó idegroncs lesz, abból pedig neki nem sok haszna lesz, úgyhogy kénytelen lesz segíteni. Pillanatnyilag ugyan csak a csodában bízhatott, de egy próbát mindenképpen megért a dolog.

Anna hátán már folyt a víz, amikor a bébiételek meglangyosítva, a pelenkák előkészítve az asztalon sorakoztak, ő pedig két kezével két cumisüveget tartott, hogy a sírástól szomjas kis boszorkák erőt meríthessenek a citromos vízből. Felemelte Margot és az ajtó felé fordulva úgy várta Robertet, mint a Messiást. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi vajon mennyit tud majd segíteni, de ő volt az egyetlen reménye. A kislányt csípőjére ültetve rázogatta, miközben másik kezével Lyra bugyogóját ráncigálta, aztán kissé erélyes mozdulattal lenyomta a bilire.

-Ott maradsz! – nézett rá villámló szemekkel és a kislány meglepetten engedelmeskedett a szokatlanul határozott felszólításnak.

-Na, megy ez neked! – szólalt meg mögötte Robert, mire ijedtében majdnem elejtette a kisebbik bajkeverőt.

-Hogy a fenébe tudsz ilyen halkan jönni-menni? Vagy csak megsüketültem az elmúlt két órában – nyögött elgyötörten a lány, mire Robert elvigyorodott. 

-A bilissel majd én foglalkozom, te tedd tisztába a kicsit! – rendelkezett, és a kezében tartott gitárt a fal mellé állította, aztán Lyrához lépett.

-Na, hercegnőm, készen vagy?

A kislány megrázta a szőke loknikat, amik csak úgy repkedtek az apró arc körül.

-Hát, ha nem, akkor ide ülök melléd. – mondta neki a férfi és a gitárt az ölébe emelve letelepedett a szőnyegre a kislánnyal szemben. Lyra érdeklődően dőlt előre és megpendítette a legközelebbi húrt. A furcsa hangra elvigyorodott.

-Hééé, ne játszatok a gitárral! – szólt rájuk Anna, miközben a kanapéra fektetett kicsin lecserélte az eldobható bugyit.

-Semmi baja nem lesz – feleselt a férfi. –De ha mégis, akkor az apja majd vesz neked egy másikat. Az a minimum ez után a délelőtt után. Tudod te, mennyire vágta volna meg őket egy hivatásos bébiszitter? Abból bőven telne egy új gitárra, nyugi.

-Ének! – rendelkezett a kislány, miközben a térdeire könyökölve úgy nézett Robertre, mint egy mesebeli hercegre. Egy szófogadó hercegre, mert a férfi pár akkord után egy népszerű gyerekdal éneklésébe fogott.

Lyra kerekre nyílt szemekkel hallgatta. Amikor a férfi a dal végére ért, letette a gitárt.

-Még! – jött a kis zsarnok felszólítása.

-Majd, ha végeztél. Nem üldögélhetsz a koncertem alatt a bilin. Udvariatlanság. – válaszolt nagy komolyan Robert és a kislány láthatóan megértette a probléma lényegét. Felállt és kis terpeszbe állva várta, hogy valaki megtörölje a fenekét. Robert nem érezte felkészültnek magát a feladatra.

-Anna! Légy szíves!  - intett a türelmesen ácsorgó apróság felé, miközben feltápászkodott. –Őt addig átveszem – nyúlt Margot-ért, aki a kezeit feléje nyújtva szinte röppent a karjaiba.

Anna a fejét csóválva törölgette Lyrát, aztán felhúzta rá a tiszta bugyogót.

-Ideje lenne már neked is szobatisztának lenned. Azért, mert a tesód még bepisil, neked nem muszáj. – korholta szinte csak magában a kislányt. Közben oldalra nézett, mert Margot feltűnően csendben volt. A látványra majdnem felnevetett. A kis ribanc! A kislány tágra nyílt szemekkel Robertet fixírozta, jobb kezének hüvelykujja a szájában, a ballal pedig a férfi mellszőrzetét markolászta a nyitott ingnyakban. Robert pedig mókás pofával figyelte a szőrtépdeső mutatványt. 

-Na, ha mindenki tisztába lett téve, akkor együnk! – adta ki az újabb utasítást és a kislányt beleültette az asztal mellé készített etető székbe, aztán egy fájdalmas grimasszal kiszabadította az apró ujjak közül a maradék szőrét.

-Ez egy vadmacska! Még te sem voltál ilyen követelőző – sóhajtott drámaian, mire Anna fejbe csapta, aztán a másik székbe ültette Lyrát, aki azonnal Robert felé intett a kanállal.

-Ének!

-Tudod egyszerre kettőjüket etetni? – nézett a lányra, aki megvonta a vállát.

-Egy próbát megér. – aztán a főzelékbe merítette a kanalakat és a lányok szájához tartotta. Lyra dacosan hajolt el előle és Margot azonnal utánozni kezdte a nővérét.

-Ének! – követelte a nagylány, mire Robert engedelmesen pengetni kezdte a gitárt és énekelni kezdett.

A főzelék fogyott, Anna keze meg-megremegett, ahogy etetés közben egyre gyakrabban rebbent a tekintete az éneklő férfira. Istenem, micsoda pasi! Fantasztikus apa lenne! Nem is feltételezte róla, hogy ilyen dalokat ismer, ez a két kis boszorkány pedig pillanatok alatt a rajongója lett.

Mire az utolsó dalnak is véget lett, a tányérok is kiürültek, a lányok ittak, aztán  Lyra megragadta Robert kezét.

-Alszik!

-Hát, te aztán nem sokat kukoricázol! – kacsintott rá a férfi pajkosan. -Még nincs három éves és ágyba ráncigálja az első pasit, aki az útjába kerül. Apádnak lesz veled baja elég. Na, gyere! – emelte ki a székből. Margot természetesen azonnal visítani kezdett, jelezve, hogy ő is velük akar tartani. Anna kétségbeesetten állt mellette és a krokodilkönnyeket figyelte, amik a kicsi arcán legördültek. Kész, Robertet ő itt nem pótolhatja.

-Mire vársz? Hozd őt is, elférünk mindannyian a franciaágyon! – nézett vissza a férfi, aki éppen a szülői háló ajtaját nyitotta ki. És Margot mintha csak megértette volna az ajánlatot, azonnal elhallgatott. Anna kikapta a székből és a többiek után sietett vele.

Ez van...

Az alábbi levelet kaptam, ezért aztán némi változtatások történtek:

A Blogger értesítést kapott arról, hogy a Digital Millennium Copyright Act (Digitális Évezred Szerzői Jogi Törvény) értelmében a blogjában bizonyos tartalmak szerzői jogokat sértenek. Emiatt a blogot piszkozati állapotba állítottuk. (Ha ezt nem tennénk meg, fennállna a veszélye annak, hogy szerzőijog-bitorlás miatt keresetet indítanak ellenünk, függetlenül attól, hogy egy ilyen kereset megalapozott-e, vagy sem. Az állítólag jogsértő anyag(ok) URL-címét ennek a levélnek a végén találja.) Ez azt jelenti, hogy a bejegyzése - a benne lévő képekkel, linkekkel és más tartalmakkal együtt - nem veszett el. A bejegyzést szerkesztve eltávolíthatja belőle a jogsértő tartalmakat, és újra közzéteheti azt, így az az olvasói számára ismét megjelenik.

A levélnek persze volt még dörgedelmes folytatása, annak e helyt való megismétlésétől most eltekintenék, de ez volt a lényeg.

Az érintett oldal Az álmok néha valóra válnak 34. fejezete. Fogalmam sincs, mi verte ki a biztosítékot, a zongoradarabok, Helen Mirren fotója, netán Robé, vagy a bristoli hőlégballonok, mindenesetre minden linket kiszedtem belőle és így újra olvasható. Ha a jövőben ilyen megint előfordulna, előre is elnézést tőletek olvasóktól, hiszen a történetben szereplő képektől, zenéktől néha élvezetesebb lesz maga a történet is. 

Nem igazán értem a keménykedést, hiszen ezzel a bloggal én nem keresek pénzt, tehát őket sem fosztom meg bevételtől, max. ingyen reklámot jelent számukra a dolog, de hát kicsi vagyok én ahhoz, hogy a rejtett nagy összefüggéseket meglássam, így inkább becarok és törlök. A lényeg, az említett fejezet újra olvasható, csak éppen most képek, gifek és videók nélkül. Hát, ez van... Ilyen az, amikor a Nagy Testvér mindent lát ;)

puszik

Perlekedők 41.

Anna hallgatta, ahogy odabent megnyitja a férfi a csapot, aztán kinyitotta a sporttáskát és kivette a legfelső pólót, aztán lassú mozdulatokkal kigombolta a ruháját és hagyta a földre csúszni. Az élénkzöld anyag zöld pázsitként hevert a bokája körül.  Egy pillanatra tétovázott, aztán kipattintotta a melltartó kapcsát és a ruhára ejtette azt is. Ujjait a bugyi széle alá dugva nagyot sóhajtott, aztán megállt a mozdulat közben és magára kapta a pólót. Egy pillanattal később már be is csusszant a takaró alá.

-Ez gyors volt! – szólalt meg Robert az ajtófélfának dőlve. –És nagyon izgalmas, ahogy lecsúszott rólad az a rongy. De a végén mintha egy kis tétovázást láttam volna…

-Nem kellett volna leskelődnöd! – vonta meg Anna a vállát és hátat fordított a férfinak.

-Kár lett volna kihagyni! Nem is sejted, milyen elbűvölő vagy, amikor fogalmad sincs róla, hogy figyelnek, és mégis minden mozdulatod maga a tömény erotika. A bőröd arany színben ragyog, nem olyan hóka, mint a filmvilágban a nőké. A hajad szinte fekete ebben a gyenge fényben. Olyan vagy, mint egy keleti hercegnő. Szinte sajnálom, hogy ilyen hamar véget ért a show. Bármeddig  el tudtam volna nézni…

-Fejezd be! Ezzel úgysem tudsz levenni a lábamról! – suttogta Anna zavartan.

-Ne menj sehova, azonnal itt vagyok! – motyogta halkan a férfi és Anna összerezzent, ahogy a farmer zipzárjának jellegzetes hangját hallotta, ahogy Robert vetkőzni kezdett. A vetítés azonnal megkezdődött lehunyt pillái mögött. Dehogy akart ő elmenni! A férfi sikeresen belekavart a tervezett mámoros éjszakába, de ettől még itt volt vele, és pillanatnyilag ennyinek is elégnekkell lennie. Utálta, hogy érzelmileg máris függésbe került, de legalább volt annyira őszinte önmagához, hogy elismerte és nem tagadta. Bármit megtett volna, hogy újra érezze a férfi szerelmének megannyi apró jelét… akár még erről a Camille-ről is hajlandó lett volna megfeledkezni… de aztán egy keserű sóhajjal beismerte, hogy ez nem lesz könnyű. 

Ez a szenvedélyes ámulat, ahogyan a férfi a szépségéről beszélt már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy megadja magát. Hanyatt fordult és felhúzta magát az ágyban. Éppen időben ahhoz, hogy hallja, odabent elzárták a csapot. Tudta, hogy csak egyetlen perce van arra, hogy döntsön, marad vagy elmegy, de ez nem volt igazi választási lehetőség, mert maradni akart.

Nem lett volna egy perce sem, mert az ajtó szinte azonnal ki is tárult és ott állt Robert egyetlen szál törülközőt tekerve a csípője köré. Hajából még csöpögött a víz és a lábszárán is vizesen tapadt a szőr a bőrhöz. Anna nagyot nyelt az észveszejtő látványra. Megremegett a gondolatra, hogy a férfi meztelenül mászik be mellé az ágyba, de Robert a táskájához ment és kivett belőle egy tiszta alsót és egy pólót, aztán visszavonult a fürdőszobába. Néhány perc múlva felöltözve bukkant elő.

Toporgott kicsit az ágy mellett, aztán becsusszant ő is a takaró alá. Úgy ültek ott, mint egy idős házaspár, már csak az hiányzott, hogy valamelyikük bekapcsolja a szemben lévő tv-készüléket.

-Ez de hülye helyzet! – sóhajtott Anna és lejjebb csúszott, és egyúttal az oldalára fordult, hogy a férfit lássa. –Beszélgessünk!

-Oké! – csusszant le mellé a férfi, és a karját a feje alá téve szürke szemeivel a lányt nézte. –Tom mesélte, hogy Jamie hallott George-nál zenélni és azért vagy most itt.

-Hát, meg azért, mert az egyik énekesét baleset érte. …

-Mondtam, hogy jó vagy… nagyon jó! – suttogta halkan a férfi és ujjaival körberajzolta a lány száját.

-Hát, talán van benne valami… erre az estére legalábbis elég jó voltam. – rántott Anna aprót a vállán. –És tudod, az a legszebb az egészben, hogy azt hittem, sokkal jobban fogok izgulni. De aztán rájöttem, hogy itt nem ismer engem senki. Ha nem sikerül az este, az Jamie-nek lesz kínos, nem nekem. És ettől valahogy megnyugodtam. Én itt ma csak nyerhettem, és ez jó érzés volt. 

-Még emlékszem, hogy ez milyen érzés. – mormolta a férfi merengve. … -Akkor nem is mész vissza Magyarországra? – váltott témát hirtelen.

-Egyelőre nem akartam. Londonban jól érzem magam, George-nál jó kis estéim vannak, és néha még csodák is történnek velem, szóval, nem… még maradok. … Tudod, arra gondoltam, talán ha itt nem vallok szégyent, valaki esetleg lát bennem fantáziát és meghív, hogy itt lépjek fel… persze, ez egyetlen este után talán túlzó reménykedés volt, de örültem volna, ha egy kicsit közelebb kerülök hozzád.

-Gyere el LA-be! – robbant ki a férfiból és Anna meglepetten nézett rá.

-És mi lesz a sikátorok mélyével, hm?

-Igazából nem zenélni…persze nem tudom, hogy neked mennyire fontos a színpad, de a filmnél biztosan találnánk neked állást. Nyelveket beszélsz, szakvégzettséged van… biztosan találnánk valamit. … Rossz nélküled!

-Ez kedves volt tőled, köszönöm! – mosolyodott el Anna. Nem tudom… ez a mai este fantasztikus volt, de nyilván nehéz életforma lenne mindig a színpadon állni és az ezzel kapcsolatos dolgoknak megfelelni, fotózások, sajtó… nem igazán az én világom. De most még túl friss az élmény. Majd meggondolom. Londonban majd szétnézek a hirdetések között, bár… gondolom, van jelentkező bőven.

-Hát, tényleg van… de … biztosan tudnék segíteni, hogy …

-Nem! – csattant fel a lány. –Nem akarom, hogy mint a barátnődet, benyomj valahova, ahol eszük ágában sem volt felvenni senkit, csak neked akarnak szívességet tenni. Otthon is utáltuk a protekciósokat… sokszor még az esélyt sem adtuk meg nekik, hogy bizonyítsanak. Én nem akarom ezt átélni.

-Nem fogják tudni, hogy én vagyok a háttérben. Steph el tudná intézni…

-Nem! Robert, nem! Vagy a magam erejéből jövök, vagy maradok Londonban.

-De ez így nem élet! – nyögött a férfi és ránézett. Szürke szemében annyiféle érzelem kavargott, hogy Anna választani sem tudott, melyikre reagáljon. Robert  az ágyneműre csapva megszólalt:

-Nem ér neked ez a kapcsolat annyit, hogy te is feladj magadból valamennyit?

-Én IS? – emelkedett meg a lány hangja. –Robert! Ebben a kapcsolatban csak én adhatok fel mindent. A függetlenségemet, az önérzetemet, a biztonságérzetemet. Tudod mit nyerek vele? A kéretlen nyilvánosságot, a kitartottság érzését, olyan emberek ítéletét, akik nem is ismernek. És persze Téged. Tagadhatatlan, hogy a bónusz miatt hajlandó vagyok egyáltalán gondolkozni a dolgon, de nem akarom magamat olyan helyzetbe hozni, hogy többet veszítsek, mint nyerjek ezen az ügyön.

-Mégis… mire számítasz? Mit nyersz? – nézett rá értetlenül a férfi.

-A szerelmedet. De ha ez nem jönne össze, az annyira összetörne, hogy a darabjaimat kincskeresővel sem tudná a családom összekaparni a los angelesi beachen. A mai este után pedig tagadhatatlanul elbizonytalanodtam, miféle meglepetések érnének, ha a te felségterületeden próbálnék talpon maradni…

-Anna! Nincsenek meglepetések! Camille a múlt. Hülye ötlet volt elhívni, elismerem, de egyedül voltam és Tomék állandóan egymáson lógnak, valaki hozzám is szólt volna.

-Ez hülye duma! – tromfolta le a lány és Robert legszívesebben megcsókolta volna, olyan durcás képet vágott.  Sötét hajához egyébként is jól állt a kivágott fehér póló és mivel jóval nagyobb volt, mint a lány, a kivágás ingerlő betekintést nyújtott a lágyan ívelő halmokra… a barnára sült bőrön izgatóan ragyogott a fehér anyag, és nem akarta zavarba hozni azzal, hogy felhívja rá a figyelmét, hogy a mellbimbói majd átszúrják a vékony anyagot. 

-Tényleg az – ismerte be egy gunyoros mosoly kíséretében. –Tom egy szót sem szólt volna, ha én is Siennán lógok. Ezért tényleg nem kellett volna magammal hozni senkit.

-Nagyon vicces – vágott grimaszt a lány, de a szája sarkában ott játszott egy mosolykezdemény. -Camille egyébként se beszélgetni akart veled.

-Anna!

-Ne Annáz itt nekem! Ha valaki, hát én felismerem, ha egy liba szemet vet a pasira, akit én akarok. Camille haja kiegyenesedett, amikor meglátott, mert veszni látta a jó kis hentergést, amit konkrét ígéret nélkül is beígértél neki azzal, hogy elhívtad. Csak úgy… nosztalgiából.

Robert felült az ágyon és vigyorogva nézte a boszorkányt, aki felpaprikázva végre kimondta, hogy féltékeny, mert őt akarja, és nem hajlandó osztozni. De hiszen ezzel ő sincs másként! Még Jamie-t is orrba tudta volna nyomni, amikor az este végén egy puszit nyomott az arcára, vészesen közel a szájához. Örült a sikernek... Na ja! Akkor tapsoljon, de ne tapizza a más nőjét!

-Szeretlek! – suttogta neki csillogó szemekkel.

-Akkor sem fekszem le veled ma! – morogta Anna és alig bírta közben visszafogni a kezeit, amik önálló életre kelve már megindultak volna, hogy átöleljék a férfit és magára húzzák. Robert az éjjeli szekrényen álló rádiós órára pislogott és elvigyorodott.

-Oké, én tudok várni! – az óra ugyanis már fél tizenkettőt mutatott…. –Na, gyere! Bujj ide! Alszunk egy kicsit és elfelejtjük ezt az egészet! – simogatta meg a lány karját, aki hátat fordított neki és az ölébe fészkelte magát. 

-Tudom, miben mesterkedsz, de nem versz át! – motyogta álmosan, de Robert minden önuralmát latba vetve nem is próbálta a tudtára adni, hogy mennyire felizgatta, csak lassú mozdulatokkal simogatta a vállát, aztán le a csípőjét. Anna testéből lassan távozott minden feszültség és jólesően engedte át magát a megnyugtató simogatásnak. Amikor a digitális kijelzőn megjelent az éjfélt jelző 12.00, a lány halk szuszogással már aludt. Robert azt hitte, csalódott lesz, de csak csendes elégedettséget érzett, amiért a puha, meleg női test, az ismerős virágillattal körülölelve ott feküdt mellette. Még közelebb húzta magához, és kezét a lány szíve fölött nyugtatva lehunyta a szemét és pár pillanattal később már ő is aludt.