Perlekedők 28.

Anna elszoruló torokkal nézte az adást. Miért is kellett minden mást félbehagyva leülnie ez elé a vacak láda elé? Tudta, még korábbi jegyzetei alapján, hogy Robert részt vesz a showban, és úgy döntött, megenged magának egy kis nyilvános leskelődést. Legalább a képernyőn keresztül hadd lássa, mert nagyon nehezen telt az idő nélküle. Annál is inkább, mert a telefonja jelezte, hogy a férfi is kereste napközben néhányszor, de sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy fogadja a hívását, később pedig a férfi készüléke volt kikapcsolva, nyilván már a műsor felvételén volt. Most a stáb magyar tagjaival üldögéltek a társalgóban és a kezdésre vártak. Közülük szinte mindenki tudta, hogy korábban Robert mellett volt asszisztens, és néhányan már kérdezgették, hogy a valóságban milyen pasi. Mit mondhatott volna? Hogy a föld nem hordott még a hátán ilyen kedves, vonzó férfit? Hát, ezt inkább nem kötötte az orrukra, így is hallott éppen elég idegborzoló, vágyakozó megjegyzést a hosszú ujjairól, a selymes pilláiról, mintha az illetőnek  közvetlen tapasztalatai lehettek volna. De neki voltak, ezért úgy érezte, jobb, ha ki sem nyitja a száját, mert akkor menthetetlenül elárulja magát és azt a csodát, ami köztük volt. 

Silvio-n kívül nem nagyon tudta senki, hogy Robert itt járt, hiszen nem futottak össze velük az itt töltött ideje alatt. A háziasszonyuk sem foglalkozott vele, ki a váratlan vendég, így aztán csendben üldögélt az egyik fotelben, mintha nem is érdekelné különösebben a műsor, amelynek egyetlen másodpercét sem akarta elszalasztani. 

A fotó megjelenésekor azonban elakadt a lélegzete, és a körülötte ülőkből is egy emberként szakadt ki valamiféle elképedt sóhaj. Hirtelen vagy fél tucat kíváncsi szempár kereszttüzében találta magát, a többiek egyelőre rá sem nézve sugdolóztak. Az igazi pofon Robert késve érkező, bizonytalan válasza volt, amikor lényegében megtagadta a köztük lévő kapcsolatot. Ehhez képest a műsorvezető nyálas szövege és az undorító kis utalásai arra, hogy ő a sztárvendég ágyának szabadidős melegítője, már meg sem rázták. Csak az a Nem visszhangzott a fülében. Tehát ő nem a férfi barátnője? Oké, akkor legalább ezt is tudja. Csak egy könnyed numera távol az otthontól. …. Hülye liba vagy! – rótta meg magát. Melyik férfi ne vallana szerelmet, ha ez kell ahhoz, hogy hanyatt dőlj? És még talán komolyan is gondolta a férfi ott, abban a pillanatban, hiszen a szavai hazudhatnak, de a szeme, az érintései nem. De ha fel kell vállalni ország-világ előtt, akkor már más a helyzet. 

Az első döbbenet után felpattant és a szobájába szaladt, miközben tisztában volt vele, hogy a stábnak ritka csiklandós témát sikerült szolgáltatni ma estére. Még hallotta, ahogy Gábor, az egyik operatőr megjegyzi:

-Én is szívesen tologatnám azt a kerek popsit, de most már értem miért nem vevő a bókjaimra, nyilván nem vehetem fel a versenyt egy hollywoodi pénztárcával. – A megjegyzést követő röhögés a szobájáig elkísérte.

*

Robert folyamatosan hívta a lányt, de egyre reménytelenebbül hallgatta a Hívott fél nem kapcsolható szöveget. Biztos, hogy hallotta! És berágott! Kínozta a gondolat, pedig még eszébe sem jutott, hogy a válaszaival bármi olyat mondhatott volna, amivel megbánthatta, egyenlőre éppen elég volt a fotók okozta sokk és annak a hólyagnak a sejtetése, hogy Anna amolyan kis forgatási bula lenne, aki kísérgeti a sztárt, és ha úgy adódik, le is fekszik vele a kapcsolatok, netán gáláns ajándékok reményében. Úgy látszik, ezek a gusztustalan kis beszólások teljesen egyformák Európában vagy a tengerentúlon. De hát Annának tudnia kell, hogy tehetetlen volt, nem törthette be a pasi képét élő, egyenes adásban. De talán egyenesebbnek kellett volna lenni és kikérni a lány nevében a feltételezést is… bár, nyilván ezeket a tiltakozó szavakat a rendező még éppen időben lekeverte volna, hiszen a nézettségnek a sejtetések mindig is többet hoztak, mint az egyenes kijelentések. 

Amikor beült a kocsiba, ami a forgatásra vitte volna vissza vidékre, hirtelen elhatározással előhajolt és a sofőr vállát megkocogtatva egyezkedni kezdett vele, minek eredményeképpen nem sokkal később már az autópályán száguldottak a Balaton felé. Holnap reggelig bőven vissza fog érni, Jeremy nem szólhat egy szót sem, de ha most nem tud Annával beszélni, lehet, hogy később már tényleg késő lenne.

*

Anna a szobába érve szinte letépte magáról a ruhát, mert úgy érezte, hogy a melegben testére tapadó anyag szinte fojtogatja. Törni-zúzni lett volna kedve, de egyelőre beérte annyival, hogy a Rob képével diszített pólót ingerülten a sarokba vágta, aztán fehérneműben levetette magát az ágyra és végre szabad folyást engedett a könnyeinek. Zokogott vigasztalhatatlanul és úgy érezte, a lelkét is kisírja egyetlen apró szócska miatt.  Annyira szerette ezt a szélhámost, hogy pillanatnyilag még fogalma sem volt róla, hogyan fogja túlélni a csalódást, amit azzal okozott, hogy élő adásban megtagadta a kapcsolatukat. A telefonján számtalan hívás érkezett tőle, de képtelen lett volna most a hangját hallgatni, a magyarázkodását, így inkább figyelmen kívül hagyta az idegesítő kis pittyegéseket. 

Szerette, és ez ellen nem tehetett semmit.  Nemcsak az észbontó külsőt, de az embert, akinek mutatta magát. Se az akarata, se az esze nem volt képes megtagadni az érzést. De szíve mélyén nem is akart tenni ellene, hiszen a szerelem nem olyan érzés, amelyen észérvekkel uralkodni tudna… nem, tisztán érezte, hogy ő van alárendelve ennek a fájdalmas érzésnek. Valahol nagyon mélyen biztos volt benne, hogy a férfi felbukkanása az életében valami jó, valami megváltoztathatatlan, valami egyszeri és megismételhetetlen, hiszen úgy egészítik ki egymást, mint egy kirakós játék elemei, és ahogyan még soha senki mással. 

Alig ismerték még egymást, többnyire csak a kölcsönös fizikai vonzalmat érezték, azt a belső kényszert, hogy szinte egymásba olvadjanak… még csak karcolgatták a felszínt, amely alatt mindkettőjük igazi énje lakozott… még bele sem gondoltak, mennyire máshonnan érkeztek, mennyire mások a gyökereik, milyen értékeket hoztak magukkal és mit várnak a jövőtől. Még bele sem gondoltak, mi minden áll előttük, hogy akár egy életre szóló kapcsolatot alakíthassanak ki. Most már értette miért. Itt csak ő álmodozott, a férfi pedig csak nem akarta elrontani a hangulatot.

A teste még élénken emlékezett, hogy annak a kirándulásnak minden percében milyen szaporán vert a szíve. Hogy majd elolvadt, valahányszor hozzáért, átölelte, megcsókolta. Emlékezett a hangjára, ahogy a fülébe súgja, a szájába csókolja a szót: Szeretlek. Csodálatos érzés volt és egyben fájdalmas, mert furcsán sebezhetőnek érezte magát tőle. Még sosem érezte ezt egyetlen más férfi mellett sem. Bántani ők is tudták, de ott elég erősnek érezte magát egy visszavágásra, most tehetetlenül hagyta, hogy átgázoljon rajta a férfi, akiért mindent odadobott volna. 

Ha hívná, ő itt hagyna csapot-papot, követné; de úgy tűnik Robert nem gondolkodott még ennyire előre. Ő csak élvezte a pillanatot. Nem hibáztathatta érte, hiszen az első perctől csak ennyit kínált. Önmagát csapta be, amikor az együtt töltött idő bensőségessége után már mást látott bele ebbe az egészbe. De bármit is mondott a férfi ott a kamerák izzasztó fényében, ő nem tudta leállítani a vonzódását. Őrülten hiányzott, és nem tudott ez ellen tenni semmit. Hiába tagadta meg a férfi, ő nem tudta kiölni magából.  … Sejtette, hogy az idő egyszer majd elpusztítja ezt a szerelmet, de még nem volt annyi idejük, hogy ez ilyen hirtelen és váratlanul bekövetkezzen. Nem! 

Különben is ostoba dolog, hogy egy férfi – egy mindennapi, egy tökéletesen hétköznapi fiatal srác – ilyen hatással legyen az emberre! Elég volt a képernyőn meglátnia és a világ máris örvényleni kezdett körülötte, a hangja hallatán legszívesebben elsírta volna magát, már akkor is, amikor még el sem jutott az agyáig az a szó, amit olyan szenvtelenül kiejtett.

A szerelem csak meghülyíti az embert. Irracionálisan kezd gondolkodni, viselkedni, érezni és reagálni. A sokadik alkalomkor talán még nehezebb szembesülni a ténnyel, hogy nem szeretnek viszont, mert akkor már tudod, mit éreztél az első csalódáskor. Azt hitte, már túl van azon, amikor összetörhették a szívét, de most érezte igazán, mennyire fájdalmas. Egy ideje óvatos volt, a tudatalattija eleinte taszította magától Robertet, mintha megérezte volna ennek a pillanatnak a kíméletlen eljövetelét, aztán végül, minden óvatoskodása ellenére újra beleesett a csapdába és szerelmesebb lett, mint bármikor eddigi életében. És talán éppen ezért fájt minden eddiginél jobban a csalódás. 

Nem is olyan régen olvasta Vavyan Fable egyik regényében, hogy nincs is olyan szerelem, mint a Rómeó és Júliában. Shakespeare kamuzik, egyébként sem ő írta saját darabjait, hanem Dan Brown, bár ezt most mellékes, és vele együtt mindenki más hazug, aki a szerelmet létező valaminek tartja. Azt pedig bírósági tárgyalás nélkül, máglyán kéne megégetni, aki igaz szerelemről hablatyol. Nem különösebben volt az írónő rajongója, de ezért az egy megállapításáért már irodalmi nívódíjat szavazott volna meg a számára. 

A szerelem igenis fáj! Néha úgy érezheted, mintha ez lenne a legjobb dolog a világon. Biztonságban érzed magad tőle, elfelejtet veled mindent, mintha újrakezdhetnéd az életed. És ebben a feltétlen bizalommal teli világban soha nem érzett erővel kapod a gyomrost, amikor kiderül, hogy a másik nem érzi azt az intenzív, mindent megváltoztató érzést. És ilyenkor érezheted úgy is, hogy elvesztetted az irányítást a saját életed felett. És félhetsz a fájdalomtól, ami csak idő kérdése volt és rád talál. És ami elemészt, ami tehetetlenné tesz, ami összetör…

*

Robert a kocsiban már századszor gondolta végig, mivel magyarázza azt a bizonytalan elutasítást. Megtagadta Annát, mint barátnőt, ez tény, de hát teljesen nyilvánvaló, hogy csak védeni akarta, ezt nyilván a lány is megérti. Még így is egészen biztosan a nyomába erednek majd és mindent kis titkukra, közösen eltöltött percükre kíváncsiak lesznek, de aztán idővel beigazolódik a minden csoda három napig tart igazsága, és elcsitul körülöttük az érdeklődés. Ha felvállalta volna mindazt, ami közöttük szövődik, akkor se vége, se hossza nem lenne a tolakodó kíváncsiskodásnak, addig követnék őket, amíg tönkre nem tennék mindazt, ami összeköti őket, és ennek nem akarta kitenni, mert még túl élénken emlékezett ő maga is a bujkálásra, a lehajtott fejjel járkálásra, a megjátszott süketségre és a kőkemény önuralomra, amikor legszívesebben beverte volna az arcába kiabáló képét. Annának ez túl sok lenne. 

A lánynak tudnia kell, hogy ő teljesen be van kattanva. Ha csak nyaralni jött volna ide, akkor is megrázó lenne ez a viharos kapcsolat, amibe bonyolódtak, de ő elvileg dolgozik, és így még inkább őrület ez az egész. Nem tud koncentrálni, állandóan a telefont lesi, naponta százszor megnézi az e-mailjeit és szerelmes dalok dallamai járnak állandóan a fejében, amiket azoknak az átkozottul jó verseknek a szövegére próbál komponálni, miközben folyamatosan Annát vizionálja maga előtt. Ha Anna ebből nem érzi, hogy a rabja lett, akkor soha semmivel nem tudja neki bebizonyítani. Oké, azt mondják, egy  kapcsolatban az egyik fél mindig jobban szeret. Baj akkor van, ha mindig ugyanaz. Ha csak az egyik lángol, ha csak ő hozná le a csillagokat az égről… mindig csak ő. Mert így valójában egyedül van abban a kapcsolatban. De ez kettőjük között nem így volt… ő legalábbis is úgy érezte, hogy kölcsönös a szerelem közöttük… de hát ez nem tartozik a világra, erről csak kettőjüknek kell tudniuk, ezt csak nekik kell érezniük és ápolniuk. 

A kocsi zörögve kapaszkodott fel a komp fedélzetére, már csak percek választották el attól, hogy Annát magához ölelhesse és megnyugtassa, soha egyetlen pillanatra sem az interjút adó férfira figyeljen, hanem arra, aki mellette lenni tud.