Perlekedők 24.

A  szobában állt a levegő, de Anna egy mozdulattal elindította az ablak előtt álló ventilátort, ami azonnal jótékonyan

megkeverte a levegőt. Robert az ingét és a pólóját lekapva élvezte a kinti forróság után a kellemesen hűs légmozgást.

-Le kéne zuhanyoznom. – szagolt fintorogva a hónaalja felé.

-Nekem is – csatlakozott hozzá lelkesen Anna.

-Spóroljunk egy kis vizet! – kacsintott rá a fiú és néhány pillanat múlva már egymást fröcskölve álltak az apró zuhanykabinban.

-Az ötlet jó volt, csak éppen a hely alkalmatlan a kivitelezésre – biccentett az apró fülke ajtaja felé Robert, miközben egymás bőrén simogatták el az illatos habot. –Olyan szagom lesz, mint egy lánynak – ráncolta az orrát, ahogy a könnyű virágillatot megérezte. 

-Inkább, mint egy pipacsoktól tarkálló rétnek – motyogta Anna, ahogy a férfi ujjai utat találtak a kényeztetéséhez. Amikor

már a térde is megroggyant, Robert elzárta a csapot és úgy vizesen, ahogy voltak, elbotladoztak az ágyig.

Valamivel később Robert egy puha anyagot rángatott elő a feje alól a szétdúlt ágyon. Anna hálóinge lenne ez a rövid kis póló? – vigyorgott a vékony ruhadarabra, aztán megfordította és a saját képe nézett vissza rá. Mindig is utálta ezt a fotót, de ezzel a bajuszkával egyenesen röhejes volt. Felhúzott szemöldökkel nézett a lányra:

-Remélem, nem adtál érte egy vagyont?

-Ajándékba kaptam már vagy egy éve – kapta ki a kezéből a lány az árulkodó pólót, aztán egy kis szünet után hozzátette: Adéltól.

-Jézus! – sóhajtott Robert és kivette Anna kezéből a pólót és messzire dobta.

-Nyugi! Látod, ennek alapján meg sem ismertelek volna. Nem állna jól a bajusz – próbálta visszahozni a korábbi percek vidámságát a lány. Robert úgy döntött, hagyja magát elkormányozni a nővér említésének hangulatromboló pillanatától.  (a fotó Alessiától, köszönet érte)

-Az lehet, hogy nem, de más határozottan jól állna… nem tudok veled betelni … Delila.

-Sámson! Lehet, hogy a hajadat levágták, de azért elég jó erőben vagy… - utalt a korábbi mozdulatra, ahogy könnyedén magára emelte a férfi. A játékos évődést a férfi gyomrának hangos korgása szakította félbe.

-Menjünk el ebédelni! Ismerek itt a közelben jó helyet, a Ferenc Pincét. Ha nem szereted a halat, akkor is tudnak valami finomat kínálni  - pattant fel Anna és a csomagjában turkálva egy merészen kivágott, cérnapántos nyáriruhát kapott elő.

-Szeretem a halat. Van valami halatok, nincs benne semmi szálka és isteni íze volt, amikor legutóbb azt ajánlották, de nem jut eszembe a neve. Az egyik alkalommal valami szaftos dolog volt, a másiknál meg ropogós bundában volt, de az íze remek volt így is-úgy is. – emlékezett Robert, miközben egy rövidnadrágot és egy pólót kapott magára, aztán várakozóan fordult a lány felé. –De akár maradhatunk is itthon. Most úgy érzem, ezzel a finom husival is jól tudnék lakni – húzta végig az ujját a lány mellének ívét megvillantó kivágáson, miközben nagyot nyelt. Anna nevetve csapott a kezére. 

-Elmegyünk és élvezni fogod ezt is. Pazar a panoráma, már azért megéri elsétálni odaáig.

-Séta? Nem kocsival megyünk?

-Nem, nem, gyalogolni fogunk, de ígérem, élvezni fogod minden percét.

-Kizárt… ha melletted megyek, nem látom ezt a csodás panorámát, de legfeljebb majd kárpótolni fogsz érte a célban. – kacsintott rá a férfi, aztán hagyta, hogy Anna kilökdösse az ajtón.

-Szexmániás – morgott a lány halkan az orra alatt, miközben szinte táncra perdült a bensője, ahogy büszkén belegondolt, hogy tőle ilyen a másik.

-Hallottam ám … - csókolt bele a nyakába a férfi. –Te lennél a legjobban elkeseredve, ha nem ezt váltanád ki belőlem, úgyhogy ne panaszkodj! – paskolt végül Anna fenekére és az orrára biggyesztett napszemüvegben hunyorogva nekivágtak a Pince felé vezető útnak a perzselő melegben. 

A település szélén lévő parkolóban nagy tömeg gyűlt össze és finom illatokat sodort feléjük abból az irányból a szél.

-Oh, szombat van, akkor ma van a piac! – élénkült fel Anna. Akkor ezt ki kell használnunk, gyere!

-Nem tudom, …nem kéne… - húzta vissza Robert kissé határozatlanul.

-Jah, tényleg… talán nem szúrunk szemet, ha csak jövünk-megyünk, de ott a sűrűben előbb-utóbb valaki feldezne – sóhajtott a lány. –Erre nem gondoltam, de ezt akkor sem hagyjuk ki! Nézd csak, ott a fák alatt azt a nagy sziklát. Ülj le oda és mindjárt jövök. Olyat hozok neked, hogy mind a tíz ujjad megnyalod utána.

-Inkább a tieidet… - kapott a keze után a fiú, de Anna nevetve kibontakozott a szorításából.

-Legyél jó, nem fogod megbánni, ígérem! – azzal a lacipecsenyés előtt álló sorhoz szaladt.

Egy egész örökkévalóságnak tűnő tíz perc után vigyorogva állt meg Robert előtt. Egyik kezében jól becsomagolt falatok illatoztak egy szatyorban rejtőzködve, a másikban egy papírpohárban valami világos ital lötyögött.

-Dönthetsz, itt esszük meg, vagy keresünk egy ennél is nyugodtabb helyet? Bár, ha rám hallgatsz, maradunk. Odabent úgyis egy mostanában futó tv-sorozat szereplője falatozik a családjával és most minden szem rájuk tapad – kuncogott vidáman, fejével a parkoló közepén felállított padok felé biccentve. 

-Oké, maradjunk! – nyelt nagyot a férfi, ahogy az illatok eszébe juttatták, hogy tulajdonképpen már egészen közel áll az éhenhaláshoz. Anna gyors mozdulatokkal megterített a szikla tetején. Egy méretes kolbász feküdt előttük némi mustár és minden diétának fittyet hányó puha, meleg fehérkenyér társaságában. A pohár bort egy lapos kövön biztonságba helyezve, falatozni kezdtek. Az első harapás után Anna állán végigfolyt a paprikás, zsíros lé és Robert elgyengülve nézte a narancsos vörös lassan folydogáló patakocska útját. Előrehajolt és a puha kenyérrel felitatta a javát, aztán a nyelvével tisztára mosdatta a lány bőrét. Anna nagyot nyelve készségesen tartotta oda az arcát, bár legszívesebben viszonozta volna az édes kínzást. A pokolba, hogy sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre!

-Már ettől jóllaktam! – törölgette meg a száját később elégedetten Robert. –Nem egy könnyű kaja, de az íze… isteni. Úgyis azt mondják, hogy az életben a legjobb dolgok mindig ártalmasak… hol az egészségnek, hol a szívnek.

-Nem kellenek a mélyenszántó gondolatok! – húzta fel a szemöldökét Anna, aztán a pohár után nyúlva odakínálta a férfinak. –Fehérbor. Balatoni szürkebarát… száraz. – Lassan, meg-megosztozva a közös poháron, elkortyolgatták a bort is, a vége felé inkább egymás szájából, mint a pohárból, annyit csókolóztak, aztán nagy nehezen rászánták magukat az indulásra. 

A Ferenc Pince teraszán enyhet adó hatalmas napernyők alatt egy család küzdött a két kisgyerekkel és a kutyával, akik a kirándulástól fáradtan mostanra már nem a legjobb formájukat hozták. A szülők elcsigázva, a nagyszülők megingathatatlan türelemmel csitították a kicsiket, aztán a nagypapa fogta a pórázt és elvonszolta az ugató kutyát. Hamarosan fizettek és ők végre egyedül maradtak a valóban gyönyörű panorámával.  Amerre a szem ellátott, a Balaton kékeszöld vize csillogott a napsütésben, a tihanyi kompkikötőből éppen elindult a komp a szántódi rév felé. A túlparton a zamárdi dombtetőn a kilátó magasodott, fehér óriásgomba kinézetével kiríva a zöld környezetből. Anna elgondolkodva nézte az ismerős tájat, aztán hirtelen a férfihoz fordult, elkapva az őt csodáló pillantást.

-Meddig maradhatsz?

-Holnapután délre kell Budapesten lennem, onnan visz a kocsi vissza a Hortobágyra.

-Akkor a miénk a ma délután, és az egész holnapi nap. Kirándulni fogunk! Van valami, amit látni szeretnél, vagy rám bízod magad?

-Rád bízom magam. Csak azt hiszem, valamit kihagytál a számításból.

-Mit? Az éjszakákat? – csillogott a lány szeme huncutul.

-Azokat is – bólintott rá a férfi. –Bár, azokra én gondolok helyetted is. De most valami másra gondoltam. - A lány értetlen tekintetét látva, megjelent jellegzetes félmosolya a szája sarkában és a vízre fókuszálva beszélni kezdett:

-Te dolgozol, nem? És már nem én vagyok a feladatod, úgyhogy…

-Ó, ezt elfelejtettem kedvetlenedett el Anna. –De ha visszaérünk, azonnal beszélek Silvio-val, szerintem elenged, mert napok óta úgyse látta sok hasznomat. Egy nappal több vagy kevesebb már igazán nem számíthat. Majd megígérem, hogy utána száztíz százalékosan az övé leszek. 

-Na, csak lassan a testtel! – morrant fel Robert. –Csak az enyém vagy, akkor is, ha nem vagyok melletted – húzta meg a lány haját játékosnak tűnő mozdulattal, de a hangjából sütött a birtoklás.

-Tudom – mélyedt a szemébe Anna, aztán félrekapta a tekintetét, amely szinte szeretkezett azzal a szürke szempárral, amikor a pincér letette eléjük a gőzölgő halászlét.

-Leves? – nézett meglepve a tányérra a férfi.

-Halászlé – javította ki a lány. -A halászlé nem leves, az halászlé.  Nem ismered?

-Nem ilyennek ismerem. Egyszer Franciaországban ettem, még gyerekként, és … nem igazán voltam oda érte.

-Az más, az halleves. De ez … halászlé – ismételte Anna és a hangjából szinte sütött az áhítat. A kedvence volt és nagyon szerette volna, ha Robertnek is ízlik. –Csak kóstold meg! Ha nem jön be neked, rendelhetünk mást. 

-És akkor ez megy a lefolyóba? Akkor már inkább megeszem. – sóhajtott drámaian a férfi, mire Anna elnevette magát.

-Nincs szükség áldozatvállalásra, mert ha nem eszed meg,  nekem meg se kottyan a két adag, nyugi.

Csendben falatozni kezdtek, fogyott a kenyér is bőségesen, és Robert hamarosan meglepve tapasztalta, hogy a lány nem túlzott… ez nem halleves, ez valami más, ami nagyon finom. A lé sem volt rossz, de a benne úszó hatalmas szelet halnak mennyei íze volt. Harcsa – világosította fel Anna. Erre emlékeztél…  mindenféle formában elkészítik, és azt gondoltam, nem árt, ha ezt is megismered. 

A harcsaszeletek szinte szétolvadtak a nyelvén és mire befejezte, Robert elégedetten dőlt hátra.

-Azt hittem, csak egy leves, de dugig vagyok. Vétek lett volna mást is rendelni.

-Majd este, mert meglátod, ez csak most töltött így el, estére farkaséhes leszel – törölte meg a férfi száját egy szalvétával a lány, miközben a tekintete arra a csábos szájra esett, amely már eddig is rengeteg kimondhatatlan, és kimondhatatlanul finom dolgot művelt vele.  -Talán le kéne mozognunk … - motyogta  bíbor pírban égő arccal, és Robert már intett is a pincérnek, hogy a számlát kéri.