Perlekedők 32.

Anna abban a pillanatban kezdte összekapkodni  a kevés holmit, ami egy kézipoggyászba belefér, ahogy a férfi taxija elindult a ház elől. A lelke ugyan belehal majd, de így lesz jó… úgysem tudna elbúcsúzni a férfitól, minek újabb szenvedésnek kitenni mindkettőjüket. Hadd maradjon meg bennük ez a feledhetetlen éjszaka. A gitárját nézte vágyakozva, aztán úgy döntött, most ezzel nem bonyolítja a dolgot, egy kézipoggyász, semmi több. Ha kell valami, majd kint megveszi, de valószínűleg semmi másra nem lesz szüksége majd, mint az apja józan időbeosztására, amivel gondoskodik majd róla, hogy se ideje, se energiája ne maradjon az önmarcangolásra. És ha a férfi is elutazott, akkor visszajöhet még a hiányzó dolgokért. Még egyszer szétnézett a parányi lakásban. Majd ír Adélnak, hogy takaríttasson ki, szórjon ki mindent, ami Robertre emlékeztetheti, az sem baj, ha átrendezi az egészet. Vagy csak dobjon egy benzineskannát az egész közepébe, mert már úgysem lesz semmi sem a régi, amikor ennek a lakásnak újra átlépi a küszöbét. Soha többé nem tud úgy kiülni a teraszra, hogy ne az jusson az eszébe, ahogy Roberttel ott szerették egymást a csillagos égbolt alatt. Letörölte az első kibukkanó könnycseppet és becsukta maga mögött az ajtót. Csak előre szabad néznie… csak előre…

*

Adél a tizedik próbálkozás után mérgesen nézett a kijelzőre. -Na, kisasszony, ebből elég volt! Odamegyek és beszélünk, mert azt te sem képzelheted, hogy soha többé nem állsz szóba velem!

Annára nem volt jellemző a haragtartás, az is igaz, ennyire még sosem kaptak össze. És mindez egy férfi miatt. Agyrém! A kaputelefon néma maradt, és már majdnem feladta, de szerencsére éppen hazaérkezett a szomszéd és mögötte akart besurranni az ajtón, amikor a férfi felismerte.

-Nincs itthon a testvére, reggel korán láttam csomaggal taxiba szállni, nem úgy nézett ki, mint aki munkába megy, hanem mint aki utazik.

-Iiigen? Köszönöm! – hebegett a nő és visszalépett a sötétedő utcára. Elutazott? Hova a fenébe ment? És Robert miért nem tud róla? Ó, te szerencsétlen liba! Már megint mit művelsz? – szídta magában a hugát, de a szíve azért összeszorult. Hirtelen ötlettel az apja számát tárcsázta, aztán türelmetlenül rugdosta a járdaszegélyt, amíg az édesapja mindig nyugodt és mély hangjára várt. 

-Kincsem! Szervusz! – szólt bele aggódva a férfi. –De jó, hogy hívsz, mert már én is akartam beszélni veled. A hugod ma kora délután beállított, nem is szólt, hogy jön, ami persze nem baj, de majdnem elkerültük egymást, mert én holnap hajnalban Rómába utazom pár napra. Azóta csak jön-megy a lakásban, mint egy zombi, nem lehet két értelmes mondatot kiszedni belőle, csak annyit mondott, hogy minden rendben, de felmondott, és most kell neki egy kis környezetváltozás. Tulajdonképpen sértő, hogy ennyivel ki akarja szúrni a szemem, hiszen az apja vagyok, a szentségit! Persze, sejtem én, hogy több van emögött, mert ma az egyik kolléganőm mesélt valami zavaros dolgot egy ismert színészről és róla, de erről egyáltalán nem hajlandó beszélni. Mi a bánat történt otthon? Várj csak, kihangosítalak…

-Jaj, apu… akkor megnyugodtam, hogy legalább tudom, hol van, mert itt állok a háza előtt és már mindenféle hülyeségre gondoltam, hogy miért nem nyit ajtót, mert szólni persze elfelejtett, amikor lelépett. De akkor legalább jól van. Egyébként meg szerelmes.

-Hát, a szerelem néha fáj… - motyogta az apja inkább csak magának. –De a hugod nem úgy néz ki, mint egy boldog szerelmes, hanem, mint egy csalódott nő egy csúnya szakítást után. Az a fickó megbántotta? Mert akkor nem érdekel, hogy ki fia-borja, én magam vonom kérdőre.

-Nem… igazából Anna hagyta ott, illetve hát itt, mert a pasi egy híres világsztár, aki most éppen itt forgat, és hát… szóval, nem sok jövője lehet ennek a kapcsolatnak.

-Miért ne lehetne? Az én lányom talán nem elég jó annak a ficsúrnak? – fortyant fel az édesapjuk, ahogy az apai büszkeség felhorgadt benne. Anna akaratlanul is elmosolyodott a háttérben… az apjuknak mindig is ők voltak a világ közepe. Ha beszélne Roberttel, az első mondatban világossá tenné előtte, hogy érezze megtisztelve magát azért, hogy egy Steinlöchner-lány egyáltalán szóba állt vele.

-Apa, a hollywoodi sztárok élete azért egy kicsit más, mint a miénk. – szúrta közbe.

-Más, más… na és… mind a kettőtöket úgy neveltem, hogy akár egy diplomata vagy egy magas rangú politikus is összetehetné a két kezét és hálát adhatna az Úrnak, amiért rátok talál. Erre kifogtok egy szállodaigazgatót és egy komédiást. Persze, gondolhattam volna, amikor te a filmhez mentél dolgozni, Adél pedig egy szállodába… De azért azt hittem, több eszetek lesz.

-Apa! Ezt ne most, kérlek!

-Szerinted magára merjem hagyni? – kérdezte meg az apja most Adéltól a vonal túlsó végén, és Anna csak a szemét forgatta. Ha hülyeséget akart volna csinálni, akkor azt otthon is megtehette volna, a tetőterasz végül is elég magasan van egy repüléshez. Londonban új életet kezdeni akart, nem a régit eldobni, és az apja nyilván tisztában volt ezzel, csak nem tudta kihagyni az aggodalmaskodó kérdést.

-Persze, utazz csak el nyugodtan! Szerintem is jót fog tenni neki, hogy itt hagyott most mindent, és nyugodtan át tudja gondolni a dolgokat. Tudod, a srác elég ismert és most hogy az újságok és a tv is  összehozták vele, hát, egy kicsit felbolydult körülötte az élet és ez sok volt Annának. Lett egy csomó irigye, amiért kifogta az aranyhalat – próbálta elviccelni a dolgot Adél.

-Megköszönném, ha nem úgy beszélgetnétek rólam, mintha itt sem lennék! – csattant a háttérben a huga hangja és a nővére nagyot sóhajtott. Több esze van a kislánynak, mint gondolta. Elment, hogy megússza a búcsúzkodást, és ezzel magára haragítja majd annyira Robot, hogy az se akarjon keresgélni utána. Sebészi pontossággal végrehajtott műtét, tiszta vágás… csak  fájdalomcsillapítás nem létezik hozzá. Nagyot sóhajtott, aztán elbúcsúzott mindkettőjüktől. Már lerakta, amikor eszébe jutott, hogy meg sem kérdezte a hugát, mikor akar visszatérni… amíg Rob az országban van, nyilván nem.

*

Anna nézte az apja kérdő tekintetét és könnyes szemmel megrázta a fejét. Nem akart beszélni róla, miért jött el hirtelen otthonról, miért gondolta úgy, hogy majd London lesz az orvosság a szívfájdalmára. Igazság szerint bárhol máshol több esélye lett volna nem gondolni a férfira. Például az Északi sarkon, a túlélésért küzdve, vagy az Amazonas mellett a kígyókkal viaskodva, de itt Londonban szinte megállás nélkül Rá gondolt. Arra, hogy valamikor régen Robert ebben a városban volt álmodozó kisfiú, aki a moziban ülve arra vágyott, hogy egyszer az ő filmjeit vetítsék azon a hatalmas vásznon. Az ő álma végül valóra vált. 

A saját álmát még megfogalmazni sem merte. Úgy volt vele, ha nem foglalja kerek mondatokba, akkor talán ki tudja játszani a Sors szeszélyét, aki nem sejtve, miről álmodik, egyszer csak tálcán kínálja majd neki a varázslatos mesét. Még mindig nem tudta, hogy nem csinált-e egetverő marhaságot ezzel a villámszerű távozással. Lehet, hogy Robertnek túlságosan nagy fájdalmat okoz azzal, hogy búcsú nélkül lelépett. Bár, ez nem igaz, hiszen az az éjszaka volt a búcsúja… és micsoda búcsú… minden sejtje emlékezett a gyönyörre és a boldogságra, ahogyan a férfi erős karjai ölelték.

Egyszerűen csak nem játszott időhúzásra. Váratlan volt a döntése és gyors a végrehajtása. Azt akarta, hogy a férfi mire megérzi a fájdalmat, már túl legyen a nehezén. Amivel nem számolt, hogy az ilyen remegő kezű sebész előbb-utóbb hibázik, és a gyors gyógyulás helyett a szövődmények seregét szabadítja rá a gyanútlan betegre és végső soron önmagára.

De hát végső soron nem tűnt el teljesen, nem szívódott fel a világban sodródó emberek tömegében, Adél tudja, hol van, és Robert, ha akarja, megtalálhatja.

*

Robert teljes tanácstalansággal és valami gyomorszorító bizonytalansággal nyomta ki újra a telefont. Mostanra már kezdte felfogni, hogy Anna valamiért nem akar vele beszélni. Nem egészen értette, mi történt, hiszen  az együtt töltött csodás éjszaka után forró csókkal váltak el; de egyelőre képesnek érezte magát arra, hogy kivárja a pillanatot, amikor a lány keresi meg őt. Mert meg kell keresse! Ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy az éjszaka után felkel a nap. Mint például a mai, amikor szívesen kihagyta volna a természet örök körforgásának újabb igazolását. Katyvel végül is csak azon az egy estén találkoztak, nem is beszéltek egymással, csak telefonon, amikor megmondta neki, hogy váratlanul korábban indul Londonba a stáb. És ezt az életbevágó információt pont Annával nem tudta megosztani, mert a lány nem volt hajlandó senkivel kommunikálni. 

A stáb angol tagjai ma délelőtt indultak Londonba, ő húzta-halasztotta az indulást, de eljött az a perc, amikor fel kell ülnie arra a nyomorult gépre és indulnia kell. Adél sem jelentkezett, ezért Dean-re villantotta a szemét és a fejével a szomszéd szálloda felé intett, mielőtt beült volna a kocsiba.

-Csak egy perc! Ígérem, sietek… - és már át is futott két hangosan dudáló kocsi között, hogy a már ismerős portást megkérje, szóljon fel Ms. Steinlöchnernek. Dean a sötét szemüveg mögött lehunyt szemmel vett erőt magán, hogy utána ne menjen és a nyakánál fogva el ne magyarázza ennek az önfejű kölyöknek, hogy kocsik között rohangálni nem feltétlenül a felelős viselkedés megnyilvánulása. Oké, érti ő, hogy a srác most feldúlt amiatt a kis liba miatt, aki bújócskát játszik vele napok óta, de akkor is… Kinek használ, ha kórházba vagy a hullaházba juttatja magát? Még nem ismerte ezt az Annát, de már tele volt vele a hócipője, hogy ezt a szerencsétlent Így falhoz tudta állítani. Úgy döntött, Londonban elég időt töltenek majd együtt Roberttel ahhoz, hogy óvatosan, de felnyissa a szemét, hogy talál magának jobbat is, nem kell ennyire megzuhannia egy keleti kis macska miatt.

Adél erősen igyekezett uralkodni a vonásain, ahogy a lifttel lefelé tartott a recepcióhoz. A maga részéről szívesen kihagyta volna ezt a beszélgetést, de valahol tudta, érezte, Robert nem fog szó nélkül eltűnni az életükből. Amikor meglátta a letört fickót a pultra támaszkodva, majdnem  megingott az elhatározása, de aztán megacélozta az akaratát és emelt fejjel feléje indult.

-Szia! – kocogtatta meg a férfi vállát.

-Szia! – derült fel egy pillanatra a férfi arca, aztán a szigorú női arctól nem sok jót várva megint elkomorult a tekintete. –Tudtál beszélni vele?

-Nem. – rázta meg Adél a vörös fürtöket, amik három évvel ezelőtt elvarázsolták Robertet, de most csak a csalódást érezte a kedvezőtlen válasz hallatán. –Odamentem hozzá, de nem volt otthon. A szomszéd azt mondja, látta elutazni… bőrönd volt nála és taxiba szállt.

-Elutazott? …De … hát… hova? Miért? … - dadogta értetlenül a férfi, és a korábbi rossz érzés a gyomra felől a szíve felé kezdett kúszni. Anna szakított vele! Így… szavak nélkül… inkább eltűnt az életéből, nem harcolt a boldogságukért… A fájdalom túl erős volt, a sebész mintha elfeledkezett volna az érzéstelenítésről.

-Van ötleted, hogy hová mehetett? – nézett még egy utolsó kétségbeesett kísérletet téve Adélra, de a nő a szemébe nézve csak megrázta a fejét: -Nem, nincs… Nem tudom, hol lehet.