Anna abban a pillanatban kezdte összekapkodni a kevés holmit, ami egy kézipoggyászba
belefér, ahogy a férfi taxija elindult a ház elől. A lelke ugyan belehal majd,
de így lesz jó… úgysem tudna elbúcsúzni a férfitól, minek újabb szenvedésnek
kitenni mindkettőjüket. Hadd maradjon meg bennük ez a feledhetetlen éjszaka. A
gitárját nézte vágyakozva, aztán úgy döntött, most ezzel nem bonyolítja a
dolgot, egy kézipoggyász, semmi több. Ha kell valami, majd kint megveszi, de
valószínűleg semmi másra nem lesz szüksége majd, mint az apja józan
időbeosztására, amivel gondoskodik majd róla, hogy se ideje, se energiája ne
maradjon az önmarcangolásra. És ha a férfi is elutazott, akkor visszajöhet még
a hiányzó dolgokért. Még egyszer szétnézett a parányi lakásban. Majd ír Adélnak,
hogy takaríttasson ki, szórjon ki mindent, ami Robertre emlékeztetheti, az sem
baj, ha átrendezi az egészet. Vagy csak dobjon egy benzineskannát az egész
közepébe, mert már úgysem lesz semmi sem a régi, amikor ennek a lakásnak újra
átlépi a küszöbét. Soha többé nem tud úgy kiülni a teraszra, hogy ne az jusson
az eszébe, ahogy Roberttel ott szerették egymást a csillagos égbolt alatt.
Letörölte az első kibukkanó könnycseppet és becsukta maga mögött az ajtót. Csak
előre szabad néznie… csak előre…
*
Adél a tizedik próbálkozás után mérgesen nézett a kijelzőre.
-Na, kisasszony, ebből elég volt! Odamegyek és beszélünk, mert azt te sem
képzelheted, hogy soha többé nem állsz szóba velem!
Annára nem volt jellemző a haragtartás, az is igaz, ennyire
még sosem kaptak össze. És mindez egy férfi miatt. Agyrém! A kaputelefon néma
maradt, és már majdnem feladta, de szerencsére éppen hazaérkezett a szomszéd és
mögötte akart besurranni az ajtón, amikor a férfi felismerte.
-Nincs itthon a testvére, reggel korán láttam csomaggal
taxiba szállni, nem úgy nézett ki, mint aki munkába megy, hanem mint aki
utazik.
-Iiigen? Köszönöm! – hebegett a nő és visszalépett a
sötétedő utcára. Elutazott? Hova a fenébe ment? És Robert miért nem tud róla?
Ó, te szerencsétlen liba! Már megint mit művelsz? – szídta magában a hugát, de
a szíve azért összeszorult. Hirtelen ötlettel az apja számát tárcsázta, aztán
türelmetlenül rugdosta a járdaszegélyt, amíg az édesapja mindig nyugodt és mély
hangjára várt.
-Kincsem! Szervusz! – szólt bele aggódva a férfi. –De jó,
hogy hívsz, mert már én is akartam beszélni veled. A hugod ma kora délután
beállított, nem is szólt, hogy jön, ami persze nem baj, de majdnem elkerültük
egymást, mert én holnap hajnalban Rómába utazom pár napra. Azóta csak jön-megy
a lakásban, mint egy zombi, nem lehet két értelmes mondatot kiszedni belőle,
csak annyit mondott, hogy minden rendben, de felmondott, és most kell neki egy
kis környezetváltozás. Tulajdonképpen sértő, hogy ennyivel ki akarja szúrni a
szemem, hiszen az apja vagyok, a szentségit! Persze, sejtem én, hogy több van
emögött, mert ma az egyik kolléganőm mesélt valami zavaros dolgot egy ismert
színészről és róla, de erről egyáltalán nem hajlandó beszélni. Mi a bánat
történt otthon? Várj csak, kihangosítalak…
-Jaj, apu… akkor megnyugodtam, hogy legalább tudom, hol van,
mert itt állok a háza előtt és már mindenféle hülyeségre gondoltam, hogy miért
nem nyit ajtót, mert szólni persze elfelejtett, amikor lelépett. De akkor
legalább jól van. Egyébként meg szerelmes.
-Hát, a szerelem néha fáj… - motyogta az apja inkább csak
magának. –De a hugod nem úgy néz ki, mint egy boldog szerelmes, hanem, mint egy
csalódott nő egy csúnya szakítást után. Az a fickó megbántotta? Mert akkor nem
érdekel, hogy ki fia-borja, én magam vonom kérdőre.
-Nem… igazából Anna hagyta ott, illetve hát itt, mert a pasi
egy híres világsztár, aki most éppen itt forgat, és hát… szóval, nem sok jövője
lehet ennek a kapcsolatnak.
-Miért ne lehetne? Az én lányom talán nem elég jó annak a
ficsúrnak? – fortyant fel az édesapjuk, ahogy az apai büszkeség felhorgadt
benne. Anna akaratlanul is elmosolyodott a háttérben… az apjuknak mindig is ők
voltak a világ közepe. Ha beszélne Roberttel, az első mondatban világossá tenné
előtte, hogy érezze megtisztelve magát azért, hogy egy Steinlöchner-lány
egyáltalán szóba állt vele.
-Apa, a hollywoodi sztárok élete azért egy kicsit más, mint
a miénk. – szúrta közbe.
-Más, más… na és… mind a kettőtöket úgy neveltem, hogy akár
egy diplomata vagy egy magas rangú politikus is összetehetné a két kezét és
hálát adhatna az Úrnak, amiért rátok talál. Erre kifogtok egy szállodaigazgatót
és egy komédiást. Persze, gondolhattam volna, amikor te a filmhez mentél
dolgozni, Adél pedig egy szállodába… De azért azt hittem, több eszetek lesz.
-Apa! Ezt ne most, kérlek!
-Szerinted magára merjem hagyni? – kérdezte meg az apja most
Adéltól a vonal túlsó végén, és Anna csak a szemét forgatta. Ha hülyeséget
akart volna csinálni, akkor azt otthon is megtehette volna, a tetőterasz végül
is elég magasan van egy repüléshez. Londonban új életet kezdeni akart, nem a
régit eldobni, és az apja nyilván tisztában volt ezzel, csak nem tudta kihagyni
az aggodalmaskodó kérdést.
-Persze, utazz csak el nyugodtan! Szerintem is jót fog tenni
neki, hogy itt hagyott most mindent, és nyugodtan át tudja gondolni a dolgokat.
Tudod, a srác elég ismert és most hogy az újságok és a tv is összehozták vele, hát, egy kicsit felbolydult
körülötte az élet és ez sok volt Annának. Lett egy csomó irigye, amiért kifogta
az aranyhalat – próbálta elviccelni a dolgot Adél.
-Megköszönném, ha nem úgy beszélgetnétek rólam, mintha itt
sem lennék! – csattant a háttérben a huga hangja és a nővére nagyot sóhajtott.
Több esze van a kislánynak, mint gondolta. Elment, hogy megússza a
búcsúzkodást, és ezzel magára haragítja majd annyira Robot, hogy az se akarjon
keresgélni utána. Sebészi pontossággal végrehajtott műtét, tiszta vágás…
csak fájdalomcsillapítás nem létezik hozzá.
Nagyot sóhajtott, aztán elbúcsúzott mindkettőjüktől. Már lerakta, amikor eszébe
jutott, hogy meg sem kérdezte a hugát, mikor akar visszatérni… amíg Rob az
országban van, nyilván nem.
*
Anna nézte az apja kérdő tekintetét és könnyes szemmel
megrázta a fejét. Nem akart beszélni róla, miért jött el hirtelen otthonról,
miért gondolta úgy, hogy majd London lesz az orvosság a szívfájdalmára. Igazság
szerint bárhol máshol több esélye lett volna nem gondolni a férfira. Például az
Északi sarkon, a túlélésért küzdve, vagy az Amazonas mellett a kígyókkal
viaskodva, de itt Londonban szinte megállás nélkül Rá gondolt. Arra, hogy
valamikor régen Robert ebben a városban volt álmodozó kisfiú, aki a moziban
ülve arra vágyott, hogy egyszer az ő filmjeit vetítsék azon a hatalmas vásznon.
Az ő álma végül valóra vált.
A saját álmát még megfogalmazni sem merte. Úgy volt vele, ha
nem foglalja kerek mondatokba, akkor talán ki tudja játszani a Sors szeszélyét,
aki nem sejtve, miről álmodik, egyszer csak tálcán kínálja majd neki a
varázslatos mesét. Még mindig nem tudta, hogy nem csinált-e egetverő marhaságot
ezzel a villámszerű távozással. Lehet, hogy Robertnek túlságosan nagy fájdalmat
okoz azzal, hogy búcsú nélkül lelépett. Bár, ez nem igaz, hiszen az az éjszaka
volt a búcsúja… és micsoda búcsú… minden sejtje emlékezett a gyönyörre és a
boldogságra, ahogyan a férfi erős karjai ölelték.
Egyszerűen csak nem játszott időhúzásra. Váratlan volt a
döntése és gyors a végrehajtása. Azt akarta, hogy a férfi mire megérzi a
fájdalmat, már túl legyen a nehezén. Amivel nem számolt, hogy az ilyen remegő
kezű sebész előbb-utóbb hibázik, és a gyors gyógyulás helyett a szövődmények
seregét szabadítja rá a gyanútlan betegre és végső soron önmagára.
De hát végső soron nem tűnt el teljesen, nem szívódott fel a
világban sodródó emberek tömegében, Adél tudja, hol van, és Robert, ha akarja,
megtalálhatja.
*
Robert teljes tanácstalansággal és valami gyomorszorító
bizonytalansággal nyomta ki újra a telefont. Mostanra már kezdte felfogni, hogy
Anna valamiért nem akar vele beszélni. Nem egészen értette, mi történt, hiszen az együtt töltött csodás éjszaka után forró
csókkal váltak el; de egyelőre képesnek érezte magát arra, hogy kivárja a
pillanatot, amikor a lány keresi meg őt. Mert meg kell keresse! Ebben olyan
biztos volt, mint abban, hogy az éjszaka után felkel a nap. Mint például a mai,
amikor szívesen kihagyta volna a természet örök körforgásának újabb igazolását.
Katyvel végül is csak azon az egy estén találkoztak, nem is beszéltek
egymással, csak telefonon, amikor megmondta neki, hogy váratlanul korábban
indul Londonba a stáb. És ezt az életbevágó információt pont Annával nem tudta
megosztani, mert a lány nem volt hajlandó senkivel kommunikálni.
A stáb angol tagjai ma délelőtt indultak Londonba, ő
húzta-halasztotta az indulást, de eljött az a perc, amikor fel kell ülnie arra
a nyomorult gépre és indulnia kell. Adél sem jelentkezett, ezért Dean-re
villantotta a szemét és a fejével a szomszéd szálloda felé intett, mielőtt
beült volna a kocsiba.
-Csak egy perc! Ígérem, sietek… - és már át is futott két hangosan
dudáló kocsi között, hogy a már ismerős portást megkérje, szóljon fel Ms.
Steinlöchnernek. Dean a sötét szemüveg mögött lehunyt szemmel vett erőt magán,
hogy utána ne menjen és a nyakánál fogva el ne magyarázza ennek az önfejű
kölyöknek, hogy kocsik között rohangálni nem feltétlenül a felelős viselkedés
megnyilvánulása. Oké, érti ő, hogy a srác most feldúlt amiatt a kis liba miatt,
aki bújócskát játszik vele napok óta, de akkor is… Kinek használ, ha kórházba
vagy a hullaházba juttatja magát? Még nem ismerte ezt az Annát, de már tele
volt vele a hócipője, hogy ezt a szerencsétlent Így falhoz tudta állítani. Úgy
döntött, Londonban elég időt töltenek majd együtt Roberttel ahhoz, hogy óvatosan,
de felnyissa a szemét, hogy talál magának jobbat is, nem kell ennyire
megzuhannia egy keleti kis macska miatt.
Adél erősen igyekezett uralkodni a vonásain, ahogy a lifttel
lefelé tartott a recepcióhoz. A maga részéről szívesen kihagyta volna ezt a
beszélgetést, de valahol tudta, érezte, Robert nem fog szó nélkül eltűnni az
életükből. Amikor meglátta a letört fickót a pultra támaszkodva, majdnem megingott az elhatározása, de aztán
megacélozta az akaratát és emelt fejjel feléje indult.
-Szia! – kocogtatta meg a férfi vállát.
-Szia! – derült fel egy pillanatra a férfi arca, aztán a
szigorú női arctól nem sok jót várva megint elkomorult a tekintete. –Tudtál
beszélni vele?
-Nem. – rázta meg Adél a vörös fürtöket, amik három évvel
ezelőtt elvarázsolták Robertet, de most csak a csalódást érezte a kedvezőtlen
válasz hallatán. –Odamentem hozzá, de nem volt otthon. A szomszéd azt mondja,
látta elutazni… bőrönd volt nála és taxiba szállt.
-Elutazott? …De … hát… hova? Miért? … - dadogta értetlenül a
férfi, és a korábbi rossz érzés a gyomra felől a szíve felé kezdett kúszni.
Anna szakított vele! Így… szavak nélkül… inkább eltűnt az életéből, nem harcolt
a boldogságukért… A fájdalom túl erős volt, a sebész mintha elfeledkezett volna
az érzéstelenítésről.
-Van ötleted, hogy hová mehetett? – nézett még egy utolsó
kétségbeesett kísérletet téve Adélra, de a nő a szemébe nézve csak megrázta a
fejét: -Nem, nincs… Nem tudom, hol lehet.
4 megjegyzés:
Az első mondat után felpattantam, mert éreztem, hogy nekem ehhez kávé kell és cigi... O.o XDD Hiába a tegnapi happy end ígéret.... ;)
Igen. Anna, nagy marhaságot csinálsz!
Ja, egyetértek Deannel ;) ismét idejutottam én is.... /keleti cica
Biztos könnyebb lenne, ha Anna indokait is ismernénk, nem csak a módszert, mert így csak szimpla megfutamodásnak tűnik, és nem biztos, hogy úgy érzem, megérdemli ezt a szerelmet.... :(
Azért várom ám a folytatást ;) és <3 <3 <3
K&P
Szia!
A tegnap esti bejegyzésed után megnyugodtam :).
Ez a rész pedig nagyon tetszett! Várom a londoni színt!
An
Nem volt szép Annától, hogy szó nélkül elment....nem vall érett gondolkodásra....oké, a szerelem és a kétségbeesés elvette az eszét...remélem hamarosan megjön...
nagyon várom, hogy mit találsz ki és hogyan fognak találkozni Londonban...mert ugye találkozni fognak?
köszi a részt, tetszett, mint mindig :)
Úgy látszik Annánk, csak nem tud megváltozni és hozza a formáját...Nyilván találkoznak majd Londonban, de nagyon nem bírom ezt a futkosását! XDDD
Gondolom milyen érdekfeszítő lehet most a komim kb. 10 résszel lemeradva....XD
Megjegyzés küldése