"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. június 3., hétfő

Perlekedők 16.




Hajnalodott, amikor Anna halk gitárpengetésre ébredt. Szeme még a lehunyt szemhéj mögött is majd szétrobbant, fejében vattaszerű köd volt, a szájában pedig maga a Núbiai sivatag. És kegyetlenül kellett pisilnie, de a zsongító gitárhangok még marasztalták egy kicsit. Aztán a hangok felerősödtek, és ettől úgy érezte, mintha a fejére esett volna egy szekrény.
-Héééé, csak finoman, halkan! – motyogta, mire a gitáros elvigyorodott. –Szia!
-Szia! ... Nem akarok udvariatlannak tűnni, de mi a fenét keresel te itt?
-Hosszú, majd beszélünk, de szerintem van neked most ennél sürgősebb dolgod is.
-Ah, kár volt szóba hoznod... bocs, már megyek is ... – tápászkodott fel és alig érzékelve, hogy még szinte éjszaka van, a félhomályban kissé bizonytalan léptekkel eltűnt a fürdőszobában. Percekkel később vizes kezeit rázva bukkant fel. Végigsimított az arcán is, a vizes bőrt jótékonyan hűtötte a hajnali könnyed légmozgás. Csodálatos látvány volt a kelő nap fényében fürdő Margitsziget, az ébredező város ezer zaját sodorta feléjük a szél, de a lányt most egyetlen kérdés foglalkoztatta: Robert vajon hogy került ide?

Mire kiment, a férfi már egy új számot pengetett. Nem is nézett rá, ahogy beszélni kezdett:
-Jól bírod a piát, nem is hánytál.
-De igen, még az elején... örülj, hogy nem láttad, nem volt egy szép látvány. És ezzel el is érkeztünk az ezer dolláros kérdéshez: Mit keresel itt? És egyáltalán, hogy jutottál be a lakásba?
-Azt mondták, beteg vagy. Nem akartam, hogy egyedül legyél. És végül vehetjük is úgy, hogy valóban beteg voltál. Még nőt ennyire részegnek nem láttam, de aranyosan csináltad. És te engedtél be. – tovább pengetett és várta az elkerülhetetlen kérdést, és nem is csalódott, Anna már kijózanodott annyira, hogy feltegye.
-Miért nem akartad, hogy egyedül legyek?
-Nem tudom. – nem mondott többet, mert tényleg nem lett volna képes megfogalmazni. Egyszerűen csak nem akarta, hogy a lány egyedül legyen, ha bajban van, pedig akkor még nem sejtette, hogy a testvére őt is felvilágosította, és ettől ilyen állapotba került.

-Elmondta – suttogta maga elé Anna. Nem mondta ki a nővére nevét, nem fűzött körmondatokat aköré, hogy ki és mit mondott el, de a fiú sem csinált úgy, mint aki nem tudja, miről van szó.
-Sejtem – pengetett tovább a húrokat bűvölve.
-Gyűlölöm – nyögött fel a lány.
-Gondolom. Ez az első egészséges reakció. Én is így éreztem, de már jobb. Te meg ráadásul a testvére vagy, úgyhogy biztosan meg fogsz neki bocsátani. Csak azt tette végül is, amit akkor helyesnek érzett. - Még önmagát is meglepte azzal, hogy szinte mentséget keres Adélnak, de jól tudta, milyen nagy szüksége van az embernek egy szerető testvérre, és nem akarta, hogy Anna és a nővére között tovább mélyüljön a szakadék. Önkéntelenül is egy gyorsabb ritmusra váltott, ahogy túlestek a legmeredekebb témán.

-Megtennéd, hogy lerakod végre a gitáromat?! – morrant rá a lány, mire Robert elvigyorodott és megrázta a fejét.
-Bocs, de egész éjjel virrasztottam és összehaverkodtunk... nem dobhatom egyik pillanatról a másikra miattad.  Szeretem a hangját... még jobb, mint az én gitáromé.
-Miért vagy ilyen megbocsátó? Így könnyebb? – a lány hangja támadó volt, ahogy visszatért közös problémájukhoz, de Robert úgy érezte, a lányban a bizonytalanság erősebb, mint a csalódottság szülte harag.

-Az igazat akarod tudni?... Igen, így könnyebb. Nem gyűlölhetem… mert a testvéred. Igen, azt hiszem, miattad nem akarom gyűlölni. És ha lehetek egy kicsit profán, akkor egy csomó bajtól megkímélte azt a gyereket… én egészen biztosan nem voltam még elég érett egy kölyökhöz. Ha megkeresett volna, akkor sem hiszem, hogy Adéllal maradok a bébi miatt. Úgy meg  kinek lett volna jó az a helyzet?
-Huh, ez elég önzően hangzott.
-Nem tudom, lehet, de csak őszinte akarok lenni.
-Most már az vagy? Érett egy kölyökhöz?
-Most se.
-Az leszel valaha?
-Remélem.

-Le akartál feküdni velem?
A kérdés derült égből lórúgásként érkezett, de a férfi belement a szójátékba és rávágta a választ, amit szíve mélyén igaznak érzett. Más kérdés, hogy ezzel körülbelül tizenkilencre húzott lapot. Lehet, hogy pillanatokon belül páros lábbal rúgják ki innen.
-Igen.
-És most már nem akarsz?
De, igen. …De nem most. Majd, ha nem érezzük úgy, hogy ezzel rajta állunk bosszút. Amikor kétség sem férhet hozzá, hogy egymást akarjuk.
-Jézus, de bölcs és megfontolt lettél! – forgatta meg a szemeit Anna, aztán le is hunyta őket, mert a forgás folytatódott és lassan a gyomra is csatlakozott a körhintához.
-Nem vagyok az, csak félek. Veled nem akarom elszúrni… - motyogta halkan a férfi, aztán kicsit hangosabban hozzátette: -Egyébként azt hiszem, itt volt a barátod.

-Milyen barát? – húzta össze a szemöldökét Anna zavarodottan.
-Magas, vékony srác.
-Jaj!... Tom… - masszírozta a homlokát elkeseredetten. Ezt nehéz lesz kimagyarázni.
-Komoly?
-Már nem, de beszélnünk kellett volna. … Jézusom… a fogorvos… - azt is elfelejtettem. És persze Adél céges buliját is, bár, meglepne, ha ő elment volna. … Te tényleg Metallicát játszottál az előbb?
Robert a hirtelen témaváltástól elmosolyodott. –Ahogy én játszottam, az altatódalod is lehetett volna – nevetett, és végre félretette a gitárt. Aztán felugrott és elkapta a lányt, aki a hirtelen rátörő zokogástól a korlátnak tántorodott.
*
Robert úgy döntött, nem mond semmit, ebben a helyzetben okosakat úgysem lehetett volna. Csak ült és szorította magához Annát, akit már hosszú percek óta rázott a zokogás. Érezte, hogy az inge és a pólója is átázott már, és szinte biztos volt benne, hogy a lány könnyein túl lesz azon minden más is, de nem igazán izgatta. Egyszerűen csak szerette volna, ha a lány könnyei elfogynak és megnyugszik. A háta mögé kotort néhány párnát és hátradőlt, a lány ernyedt testét pedig húzta magával. Az órájára nézett. Ma már forgatni fognak, ő pedig nem aludt szinte semmit, de hát majdcsak túl lesznek ezen a napon is. Már csak abban bízott, hogy Anna rendbejön annyira, hogy veletart, mert nem szerette volna magára hagyni ebben az állapotban. Amíg ezen gondolkodott, a lány lassan megnyugodott, és a halk szipogásból, a lelassult légzésből észrevette, hogy elaludt. Lehunyta a szemét és megpróbált egy kicsit ő is aludni.
*
Anna füle alatt egy erőteljes szív dobolása adta a ritmust, egy lassan süllyedő, emelkedő mellkas a ringatást, és jóleső közvetlenséggel bújt közelebb a megnyugtató hanghoz. Aztán megmerevedett, ahogy az ismerős illat is az orrába kúszott. Jézus az égben! Ez Robert! Mi a fenét műveltek ők, hogy itt a saját teraszán összegabalyodva alszanak és a nap lassan már szó szerint is a hasukra süt. Ijedten kipattant a szeme és a férfi maszatos fehér pólóját nézte az arca előtt, aztán óvatosan felemelte a fejét, amitől beleszúrt a fájdalom a halántékába. Basszus! ... A mozdulatra a férfi is felriadt és két kézzel kapott utána, mint aki attól fél, hogy a másik leesik.

-Szia! – nyögött fel Robert és hunyorogva nézte a lányt, aztán az őket körülvevő fényáradatot. Basszus! Hány óra lehet? Lenyúlt és a farmerjében kotorászva megkereste a telefonját, miközben a másik karjával még mindig Annát ölelte.
Tíz óra! Alaposan elaludtak, miután hajnalban végre sikerült egy kicsit megnyugtatni Annát. Egy sor nemfogadott hívása volt, de mivel levette a hangot még éjjel, ez nem is volt csoda. Most megnyomta a visszahívó gombot és viszonylag éberen beleszólt.
-Bocs Jeremy, elaludtam, mert levettem ennek a vacaknak a hangját. Azonnal indulok.
A rendező, aki az elmúlt fél órában már a főszereplőjének egész családfáját elkívánta a fenébe, kicsit megnyugodva válaszolt:
-Oké, ha harminc percen belül itt vagy, akkor még nem ment szarni az egész napunk. Küldjek érted egy taxit? Mert a drágalátos asszisztensed is úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Esetleg nem tudod, őt hol találom? – tette hozzá kissé szarkasztikusan.

Robert egy grimaszt vágott, ahogy a kérdéses hölgy elgyötört, szemfestéktől maszatos arcát nézte, aki éppen úgy csodálkozott rá a napfényben fürdő új reggelre, mint egy csecsemő, hitetlenkedő elfogadással; aztán őszintének tűnő hangon válaszolt: -Fogalmam sincs, már én se tudtam este elérni. De mintha mondott volna valamit korábban, hogy szülinapot ülnek, vagy valami ilyesmi. Biztosan a testvérénél aludt. ... Már elindultam, Jeremy, és tényleg sajnálom.
-Oké, oké... csak siess! – tette le a telefont a rendező. Robert halkan káromkodva óvatosan kibontakozott Anna még mindig őt ölelő karjaiból.

-Elaludtunk. Már régen kint kéne lennünk a Városligetben. ... Anna! Térj magadhoz, mert nekem mindenképpen el kell indulnom! Ha nem jössz, szerintem írj nekik egy üzenetet, hogy félig hulla vagy vagy ilyesmi.
-Nem, nem, jövök én is – dörzsölte meg a halántékát a lány. -De legyen a tiéd a fürdőszoba, aztán majd jövök utánad egy másik taxival. – suttogta halkan, mert egyrészt millió kérdése volt, amikre most nem kaphatott választ, másrészt a feje még mindig hasogatott.
-Hát, azt most kihagyom, mert ha nem érek oda időben, Jeremy a végén kiherél. Vigyázz magadra! Ott találkozunk! – mormolta a lánynak, miközben az ujjait végig húzta Anna szemöldökén, aztán az ujjai lekalandoztak a lány szája felé. -Szia!
A következő pillanatban már kívül volt a lakás ajtaján. 

Anna megrendülten nézett utána. Az arca még zsibongott ott, ahol a férfi ujjai kalandoztak rajta. A meghitt érintés a lelke mélyéig hatolt. Itt volt vele! Egész éjjel itt volt! – nézett a mellettük heverő gitárra, amiről eszébe jutott a rögtönzött koncert. Két bögrét is talált a földre állítva, és ő elhúzta a száját még a fekete lé szagára is. ... Bevitte a bögréket a mosogatóhoz és a lefolyóba öntötte a löttyöt, amit Robert kávénak nevezett, aztán fintorogva nézte a pultra állított pálinkás és boros üveget. Huh, ütős egyveleg volt! Bebotorkált a fürdőszobába és rövidesen már a zuhany alatt állt. A víz jótékonyan mosta le róla az éjszaka gyötrődését, de ő csak azt sajnálta, hogy a férfi gyengéd érintéseit is. Adél jutott eszébe, a nagy vallomás, ami ehhez az egész őrült éjszakához vezetett. ... És Robert mindezek ellenére itt volt vele... Jó lett volna ebbe a részletbe kapaszkodni, de sajnos nem tudott túllendülni azon a gyomorszorító tényen, hogy a férfi és a nővére valaha ennél sokkal intimebb éjszakát töltöttek együtt. Ez pedig az ő számára egyelőre felülírt minden más álmodozást.
*
A forgatás nyögvenyelős volt, a sminkes nem győzte eltüntetni az árkokat a szeme alól, ő minden erejét bedobva igyekezett nem elszúrni a jelenetet, de hol egy szó, hol egy rosszul időzített mozdulat miatt egyre másra leállították; és persze Jeremy első megjegyzése is az elevenébe talált:
-Jesszusom, ember, nővel voltál, mi? De a ruhádban aludtál, vagy mi történt, mert úgy nézel ki, mint aki a híd alatt aludt?
-Zenéltem – zárta le a témát, hátha a fickó ennyiből is megérti, hogy olyankor nem számít a ruhatár, a kényelmes ágy, olyankor csak az ital van, meg a hangok... de ez a próbálkozása ott fulladt teljes kudarcba, amikor kis késéssel befutott Anna taxija és a lány gyűrött korpusza keveredett elő a mélyéről. Jeremy mindent értő grimasszal fordult feléje és megcsóválta a fejét. A lány mosogatórongy kinézete, és az ő pirulása, ami még a smink alatt is jól látható volt, csak ráerősített a suttogásra, aminek egy ideje már ők ketten voltak a tárgyai.
-Nem az van, amire gondolsz. – morogta oda a rendezőnek, aki azonban a fejét csóválva az operatőr felé indult, de egy pillanatra megtorpanva még válaszolt neki:
-Engem nem érdekel, ha dugtok, csak ne menjen a munka rovására!
Robert lehunyt szemmel szentségelt magában. Még egyetlen forgatásán sem könyvelték el megbízhatatlannak, de Annának hála, itt lassan már az megy meglepetés számba, ha nem kell őt figyelmeztetni valamiért. Nem vitatkozott, nem mentegetőzött tovább, csak bólintott egy aprót, miközben a megjegyzés abszurditásán merengett. Ha még dugtak volna...
*
Anna újra és újra előhalászta a zsebéből a telefont, mert várt olyan hívásra, amit feltétlenül fogadni akart. Adél nem tartozott azok közé, akiknek a hangját hallani akarta volna, így őt egyre-másra kinyomta. De a nővére hajthatatlan volt, újra és újra megcsörgette, sms-t írt neki, és néhány email is beérkezett már tőle. Időre volt szüksége, hogy higgadtan tudjon beszélni vele, hogy az árulását feledni tudja, vagy legalább átértékelni. Nem a vetélytársat gyűlölte benne, hanem a titkolózó testvért. Tisztában volt vele, mennyire irracionális azért érezni iránta haragot, mert együtt volt Roberttel valamikor régen, amikor ő még azt se nagyon tudta, hogy a fickó a világon van. De igazából valami fura, felfoghatatlan módon azért neheztelt rá, mert olyan lehetőség volt a kezében, ami neki talán soha nem adatik meg, és a nővére – bármennyire józan döntéssel is – de mégiscsak eldobta magától azt a gyereket, Robert gyerekét. 

Tegnap reggel még azzal sem volt tisztában, hogy mit érez a férfi iránt. Hol idegesítette, hol elbűvölte... most már az éledező szerelem klasszikus tüneteinek látta a sok apró csatározásukat. És érezte, hogy nem közömbös ő sem a férfinak, mostanra már egészen biztos volt benne. Ha semmi mást, a közös zenei érdeklődésüket jó alapnak látta egy ... mihez is? Barátsághoz? Vonzalomhoz? Azok a gyengéd érintések éjjel nemcsak a részegségének szóltak. A férfi azért volt mellette, mert ő elesett volt, segítségre szoruló. Ez sokat elárult a néha dölyfös pasiról... akiről most már tudta, hogy a szíve mélyén egy érzékeny, figyelmes férfi. 

Ha Gergő lett volna a férfi helyében, akkor tuti, hogy az állapotával nem törődve gerincre vágta volna, hogy aztán később még ezt is az orra alá dörgölhesse. Ha Tomi... nos, ő biztosan kioktatta volna, hogy nő így nem viselkedik akkor sem, ha éppen darabokra szakad a lelke. De egyikük sem volt ott, csak Robert. 

A következő hívó neve ismerős volt, Jackson Rathbone... az a fickó a sörözőből, akivel Robert ott volt a koncertjén. Fogadta a hívását és szorgalmasan jegyzetelt, miközben a fickó beszélt. Robert még az elején szólt, hogy a barátja üzeneteit mindig adja át, és most nem bízott - mostanában amúgy is – ementáli lyukacsosságú emlékezetében.
*
Robert legszívesebben eldőlt volna, mire a felvételekkel végeztek. Hiányzott az éjszakai pihenés, hiányzott a reggeli, és hiányzott egy napindító jó kávé is, de most nem akarta Annát ugráltatni, mert látszott rajta, hogy csak a szentlélek tartja ébren őt is. Elvigyorodott, ahogy arra gondolt, hogy az első közös éjszakájuk anélkül merítette ki mindkettőjüket, hogy ebben különösebben örömüket lelték volna. Délután három volt, ő jószerivel az ájulás határán volt az éhségtől és most hirtelen fogalma sem volt róla, hogy szóljon-e a lánynak, hogy tartson vele ebédelni vagy sem. Nagyon törékeny volt köztük a béke, mert azzal azért tisztában volt, hogy az éjszakai virrasztás ellenére Annának elsősorban az Adéllal közös múltja ugrik be, ha ránéz. Éppen ezért meglepte, amikor a lány – vörös szemeit napszemüveggel álcázva – elétolt egy papírlapot. De nem a saját üzenete, hanem egy telefonos értesítés állt rajta. Jackson kereste! 

Amíg arra várt, hogy a barátja felvegye a telefont, a saját gyomrának korgását hallgatta, aztán pont akkor sikerült rászólnia, hogy Pofa be!, amikor Jack a túloldalon belehallózott.
-Neked is szép napot! – vigyorgott Jack, aki azonnal kihallotta Robert hangjából a Tele van a tököm a mai nappal!  hangulatot. Ismerte jól ő is ezt az érzést.
-Bocs, csak éhen halok és a gyomrom már hangosabban dumál, mint én. – sóhajtott Robert a telefonba.
-Dolgozol? – kérdezte a barátja, és Robert az orrnyergét masszírozva nézett éppen egy kis csoportosulás felé, ahol mintha valami kajaosztás folyt volna. Bizonytalanul arrafelé indult, készen arra, hogy könyörögjön egy falatért, bármi legyen is az. 

-Most végeztünk, már a taxit várom, aztán irány a szálloda, mert kemény éjszakám volt. És nem mellesleg mindjárt elájulok az éhségtől.
-Ohó, ez érdekesen hangzik... csak nem a kis dalos pacsirta volt műsoron az éjjel? – érzett rá Jack azonnal a lényegre.
-Nem, nem a dalos pacsirta – forgatta Robert a szemét, miközben telefonját a válla és az álla közé szorítva kezeivel pitiző mozdulatot tett Hanna, a fodrászlány felé, aki valami süteményes tálcát kínált körbe a többiek között. Aztán válaszra képtelen tele szájjal kellett végig hallgatnia, ahogy a barátja kiröhögi.

-Nekem ne sumákolj! Ahogy nézted azt a csajt, mostanra már be kellett kerítsd, különben hírét viszem a nagy Los Angelesbe, hogy egy végtelen béna pasi vagy, ha nőkről van szó.
-Tényleg az vagyok, ezzel nem mondanál semmi újat. – nyögte Robert, ahogy az utolsó falatot is sikerült lenyelnie. Ebből a hűs, puha krémes valamiből most a fél tálcát be tudná falni, pedig különösebben nem rajongott az édességekért.
-Nana, Jack bácsinak nem hantázunk! Igazam van, vagy igazam van? 

-Részben igazad van, de ez hosszú sztori és egyébként sem itt a többiek előtt akarnék dumálni róla. – morogta Robert elfordulva a vidáman csámcsogó bandától. Így viszont éppen Anna került a szeme elé, aki a járda szélén ülve, az ujjait szopogatva és a szája széléről lenyalva az édes krémet, mosakodó macskára hasonlított, és ettől a meleg úgy csapta meg, mintha hőhullám vágtázott volna végig rajta.
Közben megérkezett a kocsija és szinte futott, hogy a kísértő látomástól mielőbb szabaduljon.
-Ha adsz egy órát, kicsit rendbeszedem magam, aztán jó lenne enni valamit. Gyere át, aztán vagy leülünk a szállodában, vagy ha tudsz egy jó helyet, akkor ott... csak egyet kérek, ne az Irish Cat legyen!

5 megjegyzés:

csez írta...

Hmmmmmm, jól esett ez a simogató napsugár ezen a hűvös reggelen! ;) <3
K&P

Névtelen írta...

Szia!
Ez nagyon-nagyon jó lett :D ! Kellemes volt! Várom a folytatást! :)
An

Gabó írta...

Így kell ezt gyerekek! Szépen nyugodtan, bensőségesen kibeszélni. ;)
Külön értékelem Robunk józanságát, hogy majd csak akkor fekszenek le, ha egymást akarják, úgy igazán!
Ez komoly, de nagyon szép fejezet volt!
És az ingyen mozijegyet megint köszöntem! (L)
Pusszantás

Névtelen írta...

Rob annyira aranyos volt!!!!

megint kösz a fejezetet!

Évi

zso írta...

Örömmel látom, hogy főhősnőnk kezd normális lenni! :) Főhősünk meg mindig is az volt. XD