Perlekedők 20.

-Szóval igazam volt, Te vagy itt! – nézett szinte ellenségesen Robertre Adél.

-Szia! – köszönt neki, de nem mozdult, nem állt fel, bár tisztában volt vele, hogy az anyja most szemrehányóan ráhunyorítana, ha itt lenne. Jézus, még csak az kéne!

-Ő rakatott ki a stábból – mutatott rá vádlóan Adél a köszönést teljesen figyelmen kívül hagyva, mire Anna vállrándítva elsétált mellette és lehuppant a férfi mellé.

-Tudom.

A nővére egy pillanatra megakadt, erre a fordulatra nem számított. Ő is csak nemrég hallotta Ottótól, aki valami főfejessel a szállodában tárgyalt és megsúgta neki a bizalmas információt.

-Honnan?

-Tőle! Épp most mondta el – mosolygott rá Anna Robertre, mintha valami kedélyes hírt osztottak volna meg egymással néhány perccel korábban.

Adél feladta, hogy a hugával értelmesen tudjon beszélni és inkább Roberthez fordult: -Mit akarsz tőle? – kérdezte tőle számonkérően.

-Semmit… vagy ha úgy tetszik, mindent. Amit ő adni akar. Régen se volt ez másként. Nem szokásom erőltetni a dolgokat. Amúgy semmi közöd hozzá.

-A hugom.

-És?... Akkor miért akarod folyamatosan boldogtalanná tenni?

-Én??? – hökkent meg Adél.

-Igen. Én értsem meg, hogy Te elvetetted a gyereket, aki az enyém is volt. Anélkül, hogy egy e-mailt megeresztettél volna. Ha el akartál volna érni, el tudtál volna, úgyhogy ne is gyere azzal, hogy nem volt meg a telefonszámom. … Fogadjam el, hogy csak a Te jogod volt a döntés. De Te képtelen vagy beletörődni, hogy a hugodnak, és talán nekem is lehetnek önálló döntéseink, esetleg kettőnkkel összefüggésben is, amikben kurvára nem érdekel a véleményed. Ami három éve történt, az a múlt, és Te mindent megteszel érte, hogy hibaként emlékezzek rá én is. A múlton nem tudok változtatni, de nem akarom a jövőmet elveszteni miatta. – a végére már nem érdekelte, hogy az angol hidegvére cserbenhagyta.

-Nem is ilyen az eseted. – próbálkozott elkeseredetten Adél.

-Kiszámíthatatlan, kit találok vonzónak. Teljesen véletlenszerű, magam is mindig megdöbbenek rajta. (Rob) De hát ezt neked kellene a leginkább tudnod, soha nem volt az esetem egyetlen vörös hajú nő sem, és mégis … - hagyta abba jelentőségteljesen, aztán Annára nézve folytatta: Az embernek, hogy az igazit megismerhesse, előbb néhányszor tévednie kell, s utána a jó útra térni. 

-Hah… - horkant fel Adél, aztán a hugához fordult:

-És te? Ezt akarod? – intett a fejével Robert felé. 

-Nem tudom. – vonta meg a vállát Anna, de a szeme csillogása ékes bizonysága volt annak, hogy a szíve mélyén nem ilyen határozatlan. –Nem tudom, de amíg meg nem próbálom, nem is dönthetek, nem igaz? Egy esélyt megérdemel. Egy esélyt, amit Te nem adtál meg. … De ezért most ne rajtam, rajtunk akard elverni a port. Tudom, hogy mire vágyom. Érzem legbelül, s igen, volt, hogy rosszul választottam. Valakit, aki nem is tudta, mi az ölelés vagy a szeretet – számomra. De én tudom, hogy nekem mit jelent. És tudom, hogy a szerelem nem más, csak varázslat. Ideig-óráig tartó varázslat, ami elmúlik. De most még elhiszem, hogy ez más lesz. És majd ráérek szenvedni, ha kiderül, hogy a képzeletnek köze sincs a valósághoz.

Robert nézte a lány szemét, amely most feneketlen mély kútként híven tükrözte a gondolatai fájdalmát, és szinte figyelmen kívül hagyva Adélt, csak hozzá beszélt:

-Ha az ember beleszeret valakibe, először elkezdi idealizálni, aztán piedesztálra emeli, végül pedig tükröt tart eléje. Csakhogy egy idő után ebben a tükörben a saját hibáit is kezdi észrevenni,s minél jobban látja, annál inkább felnagyítja, még végül képtelen elviselni, és önkéntelenül is elkezdi szétrombolni ezt a szerelmet, mondván, hogy erre nincs is szüksége. (Rob) De ha kezdettől őszintén vág bele, minden megjátszás nélkül, megmutatva a sötét oldalát is, akkor nem árul zsákbamacskát. És ha így elfogadják, az a kapcsolat életképes lehet.

Adél lehunyta a szemét, aztán még egy utolsó rohamot indított:

-Robert! Te úgyis elmész. Miért akarod őt boldogtalanná tenni?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Anna közbeszólt:

-Ez nem a Te dolgod! Mi van, ha én akarom? Mi van, ha éppen ez tenne végre boldoggá? Ha végre olyan ölelne, aki nemcsak egy gyors numerát akar, hanem megérinteni a lelkem. Ilyen vagyok. Tudom, hogy nem kéne, mégis akarom. Tudom, hogy fájni fog, de akarom. Te lehet, hogy lefeküdtél vele, de nem ismered, mert ha ismerted volna, akartad volna őt. Te félsz szeretni. Nem mersz szeretni senkit. Még Jost sem igazán. Félsz, hogy megint rád tör a fulladás, a menekülés vágya. És ő sem szeretett téged, csak kívánt. Mohón. Önzőn. De nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda, szögesdróttal véded magad a boldogság ellen.

Robert csak kapkodta a fejét a lányok között, de most közbeszólt:

-Anna, ne! A múltat soha ne hozd fel, mert akkor biztos, hogy előbb-utóbb közénk fog állni! Próbálj meg túllépni rajta, ahogy … én is tettem.

Adél kötélidegekkel tűrte a huga kifakadását, de a férfi szavai mintha pofonvágták volna, elsápadt és szemrehányóan nézett rá:

-Ez felesleges mélyütés volt.

-Nem, nem az. De neked, és neki is meg kell értenetek, hogy az a délután a szexről szólt… nem vagyok rá büszke, de te se próbáld meg most már más színben feltüntetni, mert te is tudod, hogy így volt. Most nem csak a vérem hajt… meg akarom ismerni Annát. Fogalmam sincs, hogy ez hova vezet majd, de az utat vele szeretném felfedezni, és ha lesz akadály, akkor bízom benne, hogy együtt le tudjuk győzni. Ha nem sikerül, akkor legalább elmondhatjuk, hogy megpróbáltuk. Ha mégis sikerülne, akkor nem lesz szükségünk magyarázkodásra, az egész világ előtt egyértelmű lesz.

-Őrültek vagytok! – húzta el a száját Adél.

-Inkább csak megőrülünk egymásért. – kacsintott Robert Annára, aki lelkesen bólogatott. Rég volt már ilyen, hogy a nővérét sarokba szorítva látta, és most határozottan tetszett neki a látvány. Annál is inkább, mert ez nem kevés elégtételt jelentett azért, amit a nővére néhány napja a nyakába zúdított.

*

Adél már rég elment, amikor ők még mindig a teraszon üldögéltek, és a végül felbontott vörösbort kortyolgatták.

-Bocs, hogy kiosztottam a nővéredet. – mormolta Robert, mire Anna csak a vállát vonta meg:

-Megérdemelte. Azok után, hogy éveken át titkolózott előttem, most nincs joga beleszólni az életembe. Akkor se, ha  Rólad is szó van. Akkor főleg nem.

Robert elmosolyodott és az ujja köré tekerte a lány egyik szinte fekete tincsét.

-Hát, egy csomó olyan dolgot mondtunk neki, amit még egymásnak sem.

-Arról is ő tehet. Ha nem állít be, akkor mostanra már … kibeszélhettük volna magunkat. – hajtotta bele a fejét a férfi simogató mozdulatába. … Ciki, ha megkérdezem, … azt a csókot nem akarnád már végre bepótolni? Még a végén megint ránk csönget valaki, és azt már túl nem élném. 

-Ilyen nagy forgalomra lehet számítani itt nálad? – vigyorgott a férfi, és óvatos, lassú mozdulattal maga felé kezdte húzni Anna fejét. Anna engedelmesen simult hozzá és felemelte a fejét, hogy a szájuk találkozhasson. A csók rövid volt, gyengéd, ismerkedő, puha és meleg, de borzongató, ígérő és éhséget keltő. Aztán Robert kicsit eltolta magától és a már ismerős, érzéki mozdulattal megsimogatta a lány száját.

-És most mit csináljunk?

Anna rekedten, pirulva pislogott, aztán egy sóhajtás után megszólalt:

-Lennének ötleteim, de szerintem most inkább menjünk ki a levegőre.

-Hiszen ott vagyunk – mutatott körül a férfi.

-Emberek közé… tudod, utca, séta… lehiggadás. 

-Oké, séta, higgadtság.

-Hééé, lehettél volna egy kicsit csalódottabb!

-Az vagyok, komolyan… - bólogatott a férfi, de a szeme nevetett, ahogy Anna játékos morcosságát nézte. –És végül is a te ötleted volt. Szeretsz játszani, igaz? Egy kis húzd meg-ereszd meg… de veled még ez is inkább izgalmasnak, mint idegesítőnek ígérkezik.

A lány felállt. –Hozom a táskámat és mehetünk.

Odabentről kikiabált. –Nem látod a telefonomat? Nincs idebent.

-Majd megcsörgetlek – ajánlotta a férfi, és hamarosan majdnem a feneke alól trillázott fel Anna készüléke. –Itt van! –kiabált, miközben a megjelenő feliratot nézte összehúzott szemekkel. Tanult ő magyar szavakat három évvel ezelőtt, némelyikre még emlékezett is, a műszakis srácok pedig gondoskodtak róla, hogy néhány veretes magyar szót, kifejezést is elsajátítson. Ez is köztük volt. „Seggfej” villogott Anna mobilján, és hirtelen nem tudta, hogy nevessen vagy megsértődjön. Anna mindenesetre pirulva kapta ki a kezéből a kis árulót.

-Ez még az elején volt… azt mégsem írhattam oda, hogy Robert, mert ha ellopják vagy elveszítem, akkor a számod is avatatlan kezekbe kerül. Így meg senki nem gondolt volna rád.

-Jó kifogás sose rossz! – grimaszolt a férfi. –Tényleg, ennyire utáltál? 

-Azt hiszem nem is téged, csak a szituációt, hogy már megint nem azt a munkát kapom, amire vártam, de mivel nem vagy seggfej, hagyjuk is az egészet. Add ide, átírom! – azzal kikapta a férfi kezéből a telefont és pár gyors mozdulattal lecserélte a nevet, aztán visszafordította Robert felé. Ennyi állt rajta: TE … -Mi a véleményed?

-Azt hiszem, ez tényleg én vagyok – vigyorodott el a férfi, aztán az ajtó felé lépett. Anna az orra alatt dohogva indult utána.

-Te nem is akarod. Azt hittem, rámenősebb leszel. Még az illúziót sem adod meg nekem, hogy leállítsalak. Nem baj, csak nem értem. De nyilván része a varázslatnak. Kiéheztetsz, aztán már a morzsákkal is beérem.

Robert megtorpant. –Ilyen számítónak tartasz?

-Igazából nem, de frusztrált vagyok, és ilyenkor szúrok, mint a kaktusz. Szóval, ha meg akarod ezt úszni, akkor jobb, ha nem piszkálsz fel.

-Követelődzöl? Ez viszont tőled egy meglepő fordulat.

-Nem, csak én tudom, mit akarok; és a múlt éjjel te is azt mondtad, le akarsz feküdni velem. És most nem értem még egészen a visszavonulásod okát. Ennyi.

-Bocs! Azt mondtam, ha mind a ketten biztosak vagyunk benne, hogy nem Adélon akarunk bosszút állni. Ezen elegánsan túllendültél. Viszont az előbb még elég vehemensen öltétek egymást.

-Nem, én biztos vagyok magamban. Te még nyilvánvalóan nem, bármennyire is így akarod előadni. Én megértem.

-Anna! Nem fogom bizonygatni, hogy túl vagyok a három éve történteken, mert ha állandóan felhoznám, az éppen azt jelentené, hogy nem. Egyszerűen csak nem jutottam magammal még dűlőre. Akarlak! Ebben egy pillanatig se kételkedj! De ez csak az egyik oldala a dolognak. A másikon ott van a tény, amit a nővéred is az orrunk alá dörgölt, hogy egy hónap múlva csomagolok és elmegyek. Még azt sem tudom kérni, hogy gyere velem, mert két hónap után Los Angelesből is továbbállok. És utána újra. Nem rángathatlak végig a világon, és nem tudom megígérni, hogy visszatérek. És emiatt nem érzem becsületesnek, ha kihasználom az előttünk álló hónapot… és végeredményben Téged.

-Te mindig ennyit agyalsz egy döntés előtt? – nézett rá Anna megfejthetetlen tekintettel.

-Csak ha fontos döntésről van szó. – mormolta Robert és a lányhoz hajolva megcsókolta abban a pillanatban, ahogy a lift elindult velük lefelé.