-Szóval igazam volt, Te vagy itt! – nézett szinte
ellenségesen Robertre Adél.
-Szia! – köszönt neki, de nem mozdult, nem állt fel, bár
tisztában volt vele, hogy az anyja most szemrehányóan ráhunyorítana, ha itt
lenne. Jézus, még csak az kéne!
-Ő rakatott ki a stábból – mutatott rá vádlóan Adél a
köszönést teljesen figyelmen kívül hagyva, mire Anna vállrándítva elsétált
mellette és lehuppant a férfi mellé.
-Tudom.
A nővére egy pillanatra megakadt, erre a fordulatra nem
számított. Ő is csak nemrég hallotta Ottótól, aki valami főfejessel a
szállodában tárgyalt és megsúgta neki a bizalmas információt.
-Honnan?
-Tőle! Épp most mondta el – mosolygott rá Anna Robertre,
mintha valami kedélyes hírt osztottak volna meg egymással néhány perccel
korábban.
Adél feladta, hogy a hugával értelmesen tudjon beszélni és
inkább Roberthez fordult: -Mit akarsz tőle? – kérdezte tőle számonkérően.
-Semmit… vagy ha úgy tetszik, mindent. Amit ő adni akar.
Régen se volt ez másként. Nem szokásom erőltetni a dolgokat. Amúgy semmi közöd
hozzá.
-A hugom.
-És?... Akkor miért akarod folyamatosan boldogtalanná tenni?
-Én??? – hökkent meg Adél.
-Igen. Én értsem meg, hogy Te elvetetted a gyereket, aki az
enyém is volt. Anélkül, hogy egy e-mailt megeresztettél volna. Ha el akartál
volna érni, el tudtál volna, úgyhogy ne is gyere azzal, hogy nem volt meg a
telefonszámom. … Fogadjam el, hogy csak a Te jogod volt a döntés. De Te
képtelen vagy beletörődni, hogy a hugodnak, és talán nekem is lehetnek önálló
döntéseink, esetleg kettőnkkel összefüggésben is, amikben kurvára nem érdekel a
véleményed. Ami három éve történt, az a múlt, és Te mindent megteszel érte,
hogy hibaként emlékezzek rá én is. A múlton nem tudok változtatni, de nem
akarom a jövőmet elveszteni miatta. – a végére már nem érdekelte, hogy az angol
hidegvére cserbenhagyta.
-Nem is ilyen az eseted. – próbálkozott elkeseredetten Adél.
-Kiszámíthatatlan, kit
találok vonzónak. Teljesen véletlenszerű, magam is mindig megdöbbenek rajta.
(Rob) De hát ezt neked kellene a leginkább tudnod, soha nem volt az esetem
egyetlen vörös hajú nő sem, és mégis … - hagyta abba jelentőségteljesen, aztán
Annára nézve folytatta: Az embernek, hogy
az igazit megismerhesse, előbb néhányszor tévednie kell, s utána a jó útra térni.
-Hah… - horkant fel Adél, aztán a hugához fordult:
-És te? Ezt akarod? – intett a fejével Robert felé.
-Nem tudom. – vonta meg a vállát Anna, de a szeme csillogása
ékes bizonysága volt annak, hogy a szíve mélyén nem ilyen határozatlan. –Nem
tudom, de amíg meg nem próbálom, nem is dönthetek, nem igaz? Egy esélyt
megérdemel. Egy esélyt, amit Te nem adtál meg. … De ezért most ne rajtam,
rajtunk akard elverni a port. Tudom, hogy mire vágyom. Érzem legbelül, s igen,
volt, hogy rosszul választottam. Valakit, aki nem is tudta, mi az ölelés vagy a
szeretet – számomra. De én tudom, hogy nekem mit jelent. És tudom, hogy a
szerelem nem más, csak varázslat. Ideig-óráig tartó varázslat, ami elmúlik. De
most még elhiszem, hogy ez más lesz. És majd ráérek szenvedni, ha kiderül, hogy
a képzeletnek köze sincs a valósághoz.
Robert nézte a lány szemét, amely most feneketlen mély
kútként híven tükrözte a gondolatai fájdalmát, és szinte figyelmen kívül hagyva
Adélt, csak hozzá beszélt:
-Ha az ember beleszeret
valakibe, először elkezdi idealizálni, aztán piedesztálra emeli, végül pedig
tükröt tart eléje. Csakhogy egy idő után ebben a tükörben a saját hibáit is
kezdi észrevenni,s minél jobban látja, annál inkább felnagyítja, még végül
képtelen elviselni, és önkéntelenül is elkezdi szétrombolni ezt a szerelmet,
mondván, hogy erre nincs is szüksége. (Rob) De ha kezdettől őszintén vág bele, minden
megjátszás nélkül, megmutatva a sötét oldalát is, akkor nem árul zsákbamacskát.
És ha így elfogadják, az a kapcsolat életképes lehet.
Adél lehunyta a szemét, aztán még egy utolsó rohamot
indított:
-Robert! Te úgyis elmész. Miért akarod őt boldogtalanná
tenni?
Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Anna közbeszólt:
-Ez nem a Te dolgod! Mi van, ha én akarom? Mi van, ha éppen
ez tenne végre boldoggá? Ha végre olyan ölelne, aki nemcsak egy gyors numerát
akar, hanem megérinteni a lelkem. Ilyen vagyok. Tudom, hogy nem kéne, mégis
akarom. Tudom, hogy fájni fog, de akarom. Te lehet, hogy lefeküdtél vele, de
nem ismered, mert ha ismerted volna, akartad volna őt. Te félsz szeretni. Nem
mersz szeretni senkit. Még Jost sem igazán. Félsz, hogy megint rád tör a
fulladás, a menekülés vágya. És ő sem szeretett téged, csak kívánt. Mohón.
Önzőn. De nem tudtatok egymással mit kezdeni. Persze nem is csoda, szögesdróttal
véded magad a boldogság ellen.
Robert csak kapkodta a fejét a lányok között, de most
közbeszólt:
-Anna, ne! A múltat soha ne hozd fel, mert akkor biztos,
hogy előbb-utóbb közénk fog állni! Próbálj meg túllépni rajta, ahogy … én is
tettem.
Adél kötélidegekkel tűrte a huga kifakadását, de a férfi
szavai mintha pofonvágták volna, elsápadt és szemrehányóan nézett rá:
-Ez felesleges mélyütés volt.
-Nem, nem az. De neked, és neki is meg kell értenetek, hogy
az a délután a szexről szólt… nem vagyok rá büszke, de te se próbáld meg most
már más színben feltüntetni, mert te is tudod, hogy így volt. Most nem csak a
vérem hajt… meg akarom ismerni Annát. Fogalmam sincs, hogy ez hova vezet majd,
de az utat vele szeretném felfedezni, és ha lesz akadály, akkor bízom benne,
hogy együtt le tudjuk győzni. Ha nem sikerül, akkor legalább elmondhatjuk, hogy
megpróbáltuk. Ha mégis sikerülne, akkor nem lesz szükségünk magyarázkodásra, az
egész világ előtt egyértelmű lesz.
-Őrültek vagytok! – húzta el a száját Adél.
-Inkább csak megőrülünk egymásért. – kacsintott Robert
Annára, aki lelkesen bólogatott. Rég volt már ilyen, hogy a nővérét sarokba
szorítva látta, és most határozottan tetszett neki a látvány. Annál is inkább,
mert ez nem kevés elégtételt jelentett azért, amit a nővére néhány napja a
nyakába zúdított.
*
Adél már rég elment, amikor ők még mindig a teraszon
üldögéltek, és a végül felbontott vörösbort kortyolgatták.
-Bocs, hogy kiosztottam a nővéredet. – mormolta Robert, mire
Anna csak a vállát vonta meg:
-Megérdemelte. Azok után, hogy éveken át titkolózott
előttem, most nincs joga beleszólni az életembe. Akkor se, ha Rólad is szó van. Akkor főleg nem.
Robert elmosolyodott és az ujja köré tekerte a lány egyik
szinte fekete tincsét.
-Hát, egy csomó olyan dolgot mondtunk neki, amit még
egymásnak sem.
-Arról is ő tehet. Ha nem állít be, akkor mostanra már …
kibeszélhettük volna magunkat. – hajtotta bele a fejét a férfi simogató
mozdulatába. … Ciki, ha megkérdezem, … azt a csókot nem akarnád már végre
bepótolni? Még a végén megint ránk csönget valaki, és azt már túl nem élném.
-Ilyen nagy forgalomra lehet számítani itt nálad? –
vigyorgott a férfi, és óvatos, lassú mozdulattal maga felé kezdte húzni Anna
fejét. Anna engedelmesen simult hozzá és felemelte a fejét, hogy a szájuk
találkozhasson. A csók rövid volt, gyengéd, ismerkedő, puha és meleg, de
borzongató, ígérő és éhséget keltő. Aztán Robert kicsit eltolta magától és a
már ismerős, érzéki mozdulattal megsimogatta a lány száját.
-És most mit csináljunk?
Anna rekedten, pirulva pislogott, aztán egy sóhajtás után
megszólalt:
-Lennének ötleteim, de szerintem most inkább menjünk ki a
levegőre.
-Hiszen ott vagyunk – mutatott körül a férfi.
-Emberek közé… tudod, utca, séta… lehiggadás.
-Oké, séta, higgadtság.
-Hééé, lehettél volna egy kicsit csalódottabb!
-Az vagyok, komolyan… - bólogatott a férfi, de a szeme
nevetett, ahogy Anna játékos morcosságát nézte. –És végül is a te ötleted volt.
Szeretsz játszani, igaz? Egy kis húzd meg-ereszd meg… de veled még ez is inkább
izgalmasnak, mint idegesítőnek ígérkezik.
A lány felállt. –Hozom a táskámat és mehetünk.
Odabentről kikiabált. –Nem látod a telefonomat? Nincs
idebent.
-Majd megcsörgetlek – ajánlotta a férfi, és hamarosan
majdnem a feneke alól trillázott fel Anna készüléke. –Itt van! –kiabált,
miközben a megjelenő feliratot nézte összehúzott szemekkel. Tanult ő magyar
szavakat három évvel ezelőtt, némelyikre még emlékezett is, a műszakis srácok pedig
gondoskodtak róla, hogy néhány veretes magyar szót, kifejezést is elsajátítson.
Ez is köztük volt. „Seggfej” villogott Anna mobilján, és hirtelen nem tudta,
hogy nevessen vagy megsértődjön. Anna mindenesetre pirulva kapta ki a kezéből a
kis árulót.
-Ez még az elején volt… azt mégsem írhattam oda, hogy
Robert, mert ha ellopják vagy elveszítem, akkor a számod is avatatlan kezekbe
kerül. Így meg senki nem gondolt volna rád.
-Jó kifogás sose rossz! – grimaszolt a férfi. –Tényleg,
ennyire utáltál?
-Azt hiszem nem is téged, csak a szituációt, hogy már megint
nem azt a munkát kapom, amire vártam, de mivel nem vagy seggfej, hagyjuk is az
egészet. Add ide, átírom! – azzal kikapta a férfi kezéből a telefont és pár
gyors mozdulattal lecserélte a nevet, aztán visszafordította Robert felé. Ennyi
állt rajta: TE … -Mi a véleményed?
-Azt hiszem, ez tényleg én vagyok – vigyorodott el a férfi,
aztán az ajtó felé lépett. Anna az orra alatt dohogva indult utána.
-Te nem is akarod. Azt hittem, rámenősebb leszel. Még az illúziót
sem adod meg nekem, hogy leállítsalak. Nem baj, csak nem értem. De nyilván
része a varázslatnak. Kiéheztetsz, aztán már a morzsákkal is beérem.
Robert megtorpant. –Ilyen számítónak tartasz?
-Igazából nem, de frusztrált vagyok, és ilyenkor szúrok,
mint a kaktusz. Szóval, ha meg akarod ezt úszni, akkor jobb, ha nem piszkálsz
fel.
-Követelődzöl? Ez viszont tőled egy meglepő fordulat.
-Nem, csak én tudom, mit akarok; és a múlt éjjel te is azt
mondtad, le akarsz feküdni velem. És most nem értem még egészen a
visszavonulásod okát. Ennyi.
-Bocs! Azt mondtam, ha mind a ketten biztosak vagyunk benne,
hogy nem Adélon akarunk bosszút állni. Ezen elegánsan túllendültél. Viszont az
előbb még elég vehemensen öltétek egymást.
-Nem, én biztos vagyok magamban. Te még nyilvánvalóan nem,
bármennyire is így akarod előadni. Én megértem.
-Anna! Nem fogom bizonygatni, hogy túl vagyok a három éve
történteken, mert ha állandóan felhoznám, az éppen azt jelentené, hogy nem. Egyszerűen
csak nem jutottam magammal még dűlőre. Akarlak! Ebben egy pillanatig se
kételkedj! De ez csak az egyik oldala a dolognak. A másikon ott van a tény, amit
a nővéred is az orrunk alá dörgölt, hogy egy hónap múlva csomagolok és
elmegyek. Még azt sem tudom kérni, hogy gyere velem, mert két hónap után Los
Angelesből is továbbállok. És utána újra. Nem rángathatlak végig a világon, és
nem tudom megígérni, hogy visszatérek. És emiatt nem érzem becsületesnek, ha
kihasználom az előttünk álló hónapot… és végeredményben Téged.
-Te mindig ennyit agyalsz egy döntés előtt? – nézett rá Anna
megfejthetetlen tekintettel.
-Csak ha fontos döntésről van szó. – mormolta Robert és a
lányhoz hajolva megcsókolta abban a pillanatban, ahogy a lift elindult velük
lefelé.
7 megjegyzés:
Eddig is verbálisan korlátoltnak éreztem magam, de mikor ezeket a finom beszélgetéseidet olvasom, teljesen kész leszek.... O.o ;) <3
Nyílván komoly dilemma lehet ez az egy hónap, de valóban túlzott aggodalomnak tűnik ennyire előre lejátszani a várható eseményeket...
Adélt nem ilyennek gondoltam, ennek ellenére életszerű volt a reakciója ;)
Nagyon tetszett!
K&P
Túlzol, ráadásul most már tudom, hogy miattad nagy a sejhajom is, mert ilyenkor nemcsak a májam hízik, de azért jól esik így nekifutni a napnak, az az igazság XD
Tudod, hogy tudom ;) minden az én hibám XDDDD
De örülök, hogy megvolt az első puszi :) az előző rész vége alaposan kikészített....pont a legrosszabb pillanatban szólt a csengő...
Nagyon tetszett, amikor Anna szólt, hogy esetleg nem akarná mégiscsak megcsókolni, mielőtt megint csengetnek :)
Köszi, Jutka, bizsergős rész volt!
Azt hiszem egy kicsit mind a két lányt másnak gondoltam. Igazán marcit sem értem, hogy most mi miatt izgul?
Szerintem így is, úgy is KO lenne az ember...ha elröpköne LA-be. Vagy nem tudom. Esetleg panda! Vagy Bmg! Nyilván.
Szia!
Régen jártam nálad, de most pótolok :) ! Ez a rész nagyon tetszett! Már megint milyen izgalmas dolgokról maradtam le :) ! Gyorsan folytatom!
An
szia An! Már hiányoltalak! ;)
Megjegyzés küldése