"Ha egy könyvet igazán el akarsz olvasni, de még nem írták meg, akkor neked kell megírnod." - Toni Morrison
"Az álom írás, az írás pedig sokszor nem más, mint álom." - Umberto Eco


2013. augusztus 3., szombat

Perlekedők 77.

... és ahogy az Olasz melóban mondanák, ez itt az "igazi" Napster, akarom mondani 77. fejezet XD

***   

-Szia, kicsim! – búgott bele az ismerős hang, amelyről azt hitte, az életben nem fogja hallani többé. És mivel már régen nem a magyarországi számát használta, erre jó esélye is volt. Már a tény, hogy a férfi ismeri az itteni számát, felháborította és megijesztette.
-Gergő? – kérdezett vissza, mintha nem tudta volna a tarkóján meredező szőrszálakból már az előbb is, hogy ki van a vonal túloldalán.
-Örömmel hallom, hogy még megismered a hangom. – kedélyeskedett a férfi és Anna úgy szorította meg a telefont, hogy majd elroppant még az ő törékeny kezében is.
Lehet azt elfelejteni? – kérdezett vissza gúnyosan, aztán feltette a kérdést, ami a legjobban izgatta: -Honnan tudod ezt a számot?
-A nővéredtől. – érkezett a meglepő válasz és Anna hitetlenkedve rázta meg a fejét. Adél? Az nem lehet. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, hogy ennek az alaknak soha az életben nem adhatja ki a számát. 

-Igaz, fogalma sem volt róla, hogy nekem adja meg – folytatta a férfi és Anna szinte látta a szeme előtt a pasas önelégült vigyorát, amiért sikerült kijátszania a testvéreket. –Azt mondtam, hogy a filmgyárból szeretnének elérni, mert az utolsó munkádnál nálad maradt egy fontos anyag, és feltétlenül szükségük van rá. Biztosan nem merte megkockáztatni, hogy ebből valami kellemetlenséged legyen és inkább nem gyanakodott.
-Így már érthető – grimaszolt Anna és a teendői közé gondolatban felvéste azt is, hogy Adélt kiokosítja az ilyen trükkös hívások ügyében, hiszen ilyen alapon egy újságíró is bármikor hozzájuthat az amúgy titkos számhoz. Még ilyen áttételesen sem akarta, hogy Robert közelébe jussanak firkászok vagy akár rajongók. 

-Nem akarlak feltartani, biztos rengeteg dolgod van, hiszen még idehaza is híre ment, hogy belevágtál a filmezésbe. Így van ez, ha valaki egy befutott színésszel bútorozik össze. Látod, ezt én egészen biztosan nem tudtam volna neked nyújtani. Úgyhogy megértelek… És biztosan te is megértesz, hogy a régi szép idők emlékére én is részt szeretnék kérni a téged ért szerencséből. De hát ez nem telefontéma, úgyhogy inkább találkozzunk. Mondanám, hogy most azonnal, de én tudok alkalmazkodni, ha netán most dolgod van.


Anna zsibbadtan tartotta a telefont. A találkozót egyetlen porcikája sem kívánta, de volt a férfi hangjában és az elejtett félmondatban valami, amitől hideg veríték lepte el a hátát. Gergő egészen biztosan valami rosszban sántikál. Ha vette a fáradtságot, hogy felkutassa, akkor ettől a találkozótól egészen biztosan sokat vár. Nem volt annyira naív, hogy azt remélje, a bájaira kíváncsi, vagy a múltbéli dolgaik fölötti nosztalgiázásra. Nem, Gergő pénzt akar, ebben szinte biztos volt. Csak azt nem tudta elképzelni, mivel rukkol majd elő, hogy rákényszerítse a fizetésre. 

Az ablakon túl Robert éppen most tolta le a sortját, hogy fejest ugorjon a medencébe, miután a kutyákkal jól kihancúrozta magát. A pólóját reggel fel sem vette, és amíg a telefon meg nem szólalt, Anna kedvenc szórakozásának hódolt, a férfit nézte, kidolgozott izmainak játékát, ahogy az izzadtságtól nedves bőrön megcsillant a napfény. Akármeddig el tudta volna nézni, és most minden idegszálával érezte, hogy Gergő hívása könnyen véget vethet ennek a mozinak, akár örökre.
-Ma szabadnapos vagyok. – motyogta halkan, mire Gergő tétovázás nélkül sorolta az utasításait:
-Akkor legyen három óra és… ismered a Los Feliz Blvd-n a Noire Café-t? Ott várlak. Szia! – tette le szinte váratlanul a telefont és Anna remegő gyomorral dobta a konyhapultra a magáét. Fogalma sem volt, hogy lépjen le délután… mert abban biztos volt, hogy Robertnek egyelőre nem számol be erről a telefonhívásról. Újra kézbevette a telefonját és megnézte a fogadott hívások listáját. De Gergő annál profibb volt, hogy egy beazonosítható számról hívja, ezt sejthette volna. 

Bepötyögte Adél számát, bele sem gondolva az időeltolódásba, aztán amikor a nővére kásás hangon beleszólt, minden bevezető udvariaskodás nélkül a lényegre tért.
-Léda! Nagyon kérlek, ha bárki a számomat kérné… még ha orbitális nagy problémáról is beszélne, amit csak én tudok megoldani, soha, senkinek ne add ki, kérlek!
Adél abban a pillanatban éber lett, ahogy a huga a régi becenevén hívta, ahogy talán már a középiskola óta sem. Ebből az apró jelből is azonnal felfogta, hogy valami nagy gebasz történt, és kicsit ijedten gondolt a múltkori kellemes hangú pasira, aki a filmgyárból kereste Annát, és akinek végül megadta a számot, ahol utolérheti. Ezek szerint nem kellett volna!
-Átvert a disznó, mi? – kérdezte a szája szélét rágva. -Mit akart végül?
-Gergő volt. – jött a válasz, mire Adél elsápadt. Az nem lehet! … - hirtelen megértette a huga kissé pánikoló hangsúlyát. Ha Gergő ilyen furmányos módon akart a közelébe jutni, akkor akar is tőle valamit, és ismerve a gerinctelen kis görényt, ez semmi jót nem jelenthetett.
-Mit akart?
-Még nem tudom. Ma délután fogok vele találkozni. De a hangjából ítélve valami olyasmivel áll elő, amiből pénzt akar csinálni. Kár, hogy fogalmam sincs, mi lehet az. – motyogta Anna. –Na, nem akarlak tovább zavarni, csak Léda… senkinek… oké? 

Oké! – sóhajtott a nővére, aztán csak nézte az elárvult telefont, és hirtelen eszébe jutottak azok a hetek, sőt hónapok, amikor a huga ezt az alattomos köcsögöt próbálta kiheverni. Vajon meddig tér még vissza Anna életébe, hogy megkeserítse a boldog pillanatait? Visszadőlt a párnák közé és hagyta, hogy Josh félálomban magához húzza. Máskor már ennyi is elég lett volna, hogy az idegei megnyugodjanak és visszataláljon a pihentető álomhoz, de most csak zakatolt az agya, hogy az óvatlanságával vajon mit szabadított rá a hugára?
*
-Menjünk le a partra enni valamit! – ugrált ki Robert féllábon a fürdőszobából. –A francba, belement a víz a fülembe, és a balra majdnem süket vagyok… - morogta közben, aztán letette a lábát és megrázta a fejét, hogy csak úgy szállt a vízpermet szerteszét a hajából.
-Nem lehetett volna ezt odabent? – húzta el a száját Anna, mire a férfi magához húzta és a vizes hajával a nyakába bújt.
-Akkor azért kapnék, hogy csupa pötty lett a tükör… ne morogj velem, mint egy házsártos feleség!
-Nem vagyok házsártos… és feleség sem… - motyogta a lány, mire Robert felemelte a fejét és a tekintetét fogva tartva megkérdezte:

-Szeretnél az lenni?
-Robert! Nem így képzeltem ám el, hogy valaki majd felteszi a nagy kérdést. Bár, úgy sejtem, ez nem is az a bizonyos pillanat akart lenni.
-Mellébeszélsz! Függetlenül attól, hogy ez a nagy pillanat vagy sem. És nem válaszoltál! Szeretnél az lenni?
-Néha igen, néha meg nem. – vont vállat Anna, mire Robert megcsókolta.
-Szeretnél az lenni?
-Hát, ahogy te mondtad a mamádnak… az ember azért ismerkedik meg valakivel, mert társra vágyik.

-Anna! Szeretnél az lenni?
-Jézusom! Már el is felejtettem mi volt az eredeti kérdés… ja, hogy a feleséged… igen, azt hiszem, szeretnék az lenni… de a mivel a kérdés momentán nem időszerű, ne csikarj ki belőlem olyan nyilatkozatot, amit aztán majd kötelező érvényűnek tartasz. 

-Anyám! Te akár ügyvédnek is mehettél volna… Én egy egyszerű igen-nel is beértem volna.
-Az egyszerű igen-t arra az alkalomra tartogatom, ha majd valaki komolyan felteszi a megfelelő kérdést. – nyújtotta ki a nyelvét a lány, mire a férfi elmosolyodva magához húzta és megcsókolta.
-Na jó… honnan is indult ez az észveszejtő beszélgetés? Ja igen, lemegyünk a partra enni valamit?
-Lemehetünk, de nekem 3-ra a Los Feliz Blvd-on kell lennem. Találkozom egy magyar ismerősömmel. Tudod, hol a Noire Café?
-Tudom. Akkor majd odaviszlek.
-Nem kell! – vágta rá ijedten Anna, mire a férfi felhúzta a szemöldökét.
-Nem akarod, hogy találkozzam vele?
-Hát, tulajdonképpen tényleg nem. Tudod, nagy rajongód, és nem akarom, hogy feltűnést keltsen … meg ilyenek…

-Oké, akkor elviszlek odáig, és ott kiraklak. Így megfelel?
-Köszönöm, tökéletes – hajolt hozzá a lány és megcsókolta… nem tudva, hogy Robert fejében már megszületett az elhatározás, hogy megnézi magának ezt a rajongó ismerőst.
*
-Jöjjek érted, ha végeztél? – hajolt Robert a lányhoz és egy puszit nyomott az orrára, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Anna meglehetősen idegesen készülődik a rajongó ismerőssel való találkára.
-Nem kell, kösz, nem tudom, hogy végzünk… majd hívok egy taxit. – motyogta, miközben alig találta a kilincset és végül még a táskáját is az ülésen hagyta, ahogy kiszállt. Robert a lehúzott ablakon át kiáltott utána:
-Anna! A motyódat itt hagytad!
-Huh, egyszer még a fejem is elhagyom… -grimaszolt a lány, aztán egy puszit dobott és a táskát az ablakon kirángatva a kávézó felé indult. A teraszon egy egész sereg figyelte kíváncsian a most érkezőket, ezért aztán Robert gázt adott és elhajtott. Aztán a következő sarkon befordulva leparkolt, hogy a sapkáját mélyen a szemébe húzva visszainduljon meglesni a fura találkozó másik résztvevőjét.  

A szemközti oldalon haladt előre a fák lombjának árnyékában. A kávézóval szemben egy pékség volt, ahonnan ínycsiklandó illatok áradtak kifelé, de most teljesen hidegen hagyták, csak a szemközti teraszon ülő vendégeket figyelte. Anna egy baseballsapkás fickó mellett ült és egy pohár narancslét forgatott az ujjai között. Az egész testtartásáról lerítt, hogy bárhol máshol szívesebben lenne pillanatnyilag, éppen ezért Robert nem értette, akkor minek jött el erre a találkozóra. A pasi ekkor egy telefont tartott a lány orra alá, és Anna a kezét a szája elé kapva fogta vissza a sikolyt, ami az ott látottaktól kitörni készült belőle. Ez még a jó húsz méternyi távolságból is jól felismerhető volt. Ökölbe szorult a keze és mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, átvágott a kocsik között és a dudálással nem törődve berontott a teraszra. Megjelenése és a jobb egyenes, amit útjára indított, váratlanul érte a fickót, aki elejtette a telefont. Anna már nem is igyekezett visszafogni magát, reménytelen ügy lett volna, felsikított és két kézzel a kis téglalap után kapott, aztán elsüllyesztette a táskájában. Eközben Robert dühösen nézte a fiatal férfit, aki vérző szája szélét letörölve gúnyosan nézett végig rajtuk.


-Tedd csak el emlékbe, úgyis van róla másolat! – köpte oda a lánynak a szavakat, lesöpörte a karjáról a kisiető pincér segítő kezét és felállt. –Majd jelentkezem – vetette oda a másik kettőnek és minden sietség nélkül kiballagott a kávézóból. Robert a szíve szerint utána ment volna, hogy megmondja, jobban teszi, ha még azt is elfelejti, hogy ismeri Annát, de aztán inkább maradt. Már így is meglesz a böjtje ennek a találkozásnak.  A közelben telefonok kattogtak, ahogy a vendégek közül néhányan megörökítették a jelenetet és Robert átkozódva gondolt rá, hogy még haza sem fognak érni, amikor ez az egész szarság már fent lesz a neten.  A méltatlankodó pincér kezébe nyomott egy huszast, aztán a lány hóna alá nyúlva, szinte kicipelte a kora délutáni forgalomba és hosszú léptekkel a kocsi felé indult.











3 megjegyzés:

csez írta...

Tudtam én, hogy a 77 jó szám ;)
Bár a 87 jobb lenne.... :P
Előbb elkezdtem itt dünnyögni magamban, hogy a titkolózásból már megint semmi jó nem sülhet ki (aztán a medencével, vizes hajjal kicccsit elterelted a figyelmemet... O.o ), de végül klassz irányba kanyarodtál!
Tetszett!
K&P

Nikol írta...

Szia!
Ez aztán csavar a javából nevezem! De kérem itt abba hagyni? Kíváncsi vagyok mi is volt az amit látott Anna a telefonon. Nagyon jó lett! Ilyenek kellenek bele. Gratulálok!
Niki

Névtelen írta...

Ó, ez érdekesen alakul! Most izgulhatunk, hogy mi történt, és mi fog történni. Stephani-nak lesz most dolga rendesen! :)
An