Perlekedők 84.

„Kell úgy szeretni, hogy fájjon… Várost, embert, állatot… persze, mindegyiket megfelelő értelemben. Tudjál szeretni egy várost úgy, hogy ha érkezel és távozol, könnyek gyűljenek a szemedben… Az igazi szeretet fáj, mert fél és félt. Mi lesz majd, ha nem hallom, ha nem látom többet… ha nem lépek lépcsőin, kövein, ha nem járhatok már arra… Mi lesz majd, ha nem látom többet? Elég lesz-e az emlék? „ (Alessia)

Még a Velencei ollóban olvasott utolsó sorok némelyike járt Anna eszében, ahogy távolodtak a félszigettől. Reggel korán keltek, a szomszédos kávézóban bekaptak egy croissant-ot és a kávéjukat, aztán a San Marcora siettek, hogy az első turisták előtt még elhagyják a várost és visszamenjenek a kocsijukért. A lakóautó az árnyékos helyen kellemesen hűvös maradt, így jólesően dőlt hátra az ülésben és némán nézte a mellettük elsuhanó salátaföldeket, hogy a kis csatorna mellett kanyarogva az autópálya felé tartsanak. 

Robert sem szólt, a tegnap este váratlan és felemás alakulása még mindig ott motoszkált a gondolataiban. Hiába ölelték később egymást a hűvös lepedőn, azért egy apró tüske ott lapult a bőrük alatt, érzékenyen éreztetve a jelenlétét. Felesleges gorombaság volt a kislányt elhajtani, ahelyett, hogy egy lendületes R-betűt kanyarított volna az elé tolt szalvétára. Nem, neki már megint túl kellett bonyolítania a dolgokat. Hisztizett, aztán észhez tért és visszakozott. Vagy megalázkodott? Nem volt benne biztos, hogy a fene nagy engedékenysége végül nem az volt-e. Végül minden a legnagyobb rendben zajlott, Anna sem hánytorgatta fel neki a történteket, de ő még most sem tudott szabadulni  a gondolattól, hogy ilyen semmiségen majdnem eljátszotta a lány előtt a … mit is? Hiszen egy ilyen apró epizód nem távolíthatja el őket egymástól. Oké, megvolt róla Annának a véleménye, de hát végül is nem kötelező mindenről egyformán gondolkodniuk. És Anna is tudta, hogy neki ez egy érzékeny pont, a pillanatnyi hangulatától függhet, hogyan reagál. Hát, most látta, hogy így is tud.

A lányra nézett, aki a rádióból hallatszó zenével együtt dudorászva az utat nézte és az utolsó pillanatban figyelmeztette, hogy az autópálya felé vezető elágazás következik.

-Mi a baj? Hol jár az eszed? – nézett rá a lány kutatóan, mire a férfi kesernyésen elmosolyodott.

-Tegnap eléggé leégettem magam előtted.

-Rob! Hibáztál, aztán rájöttél és osztályon felüli módon megoldottad a helyzetet. Néha az ember nem reagál jól elsőre. De az a lényeg, hogy ne kövesedjen bele a döntésébe. Én pedig szeretlek, akkor is, ha nem a legjobb formádat hozod. Biztosan én is sokszor vagyok kiábrándító, bár, küzdök ellene, isten bizony. – kacsintott a férfira, akinek a szeme végigfutott a műszerfalra felpakolt karcsú lábakon és a vérvörösen villogó körmökön. 

-Hát, ez most határozottan nem egy olyan pillanat! – vigyorgott rá sokat sejtetően, mire Anna lekapta a lábait.

-Hééé, a vezetésre figyelj! … Tudod, azon gondolkodtam az előbb, hogy Velencéről írta valaki, hogy kell úgy szeretni, hogy fájjon, ha elhagyod… én meg arra gondoltam, hogy egy kapcsolatra is mennyire igaz lehet ez.

-Nana, hova akarsz kilyukadni? – vonta össze a szemöldökét a férfi. –Elhagyni…?

-Nem azt mondom, hogy el akarlak hagyni, jézusom! – forgatta meg Anna a szemeit. –Csak, hogy mennyire igaz volt az a mondat, hogy „az igazi szeretet fáj, mert fél és félt.”

-Oké, ez tényleg igaz – mormolta Robert, várva, hogy még mit akar mondani a lány.

-„Mi lesz majd, ha nem látom többet? Elég lesz-e az emlék?” – motyogta halkan Anna.

-Hééé, ez már megint az elhagyásról szól! – suttogott Robert és keze megremegett a kormányon. 

-Néha eszembe jut, mi lesz, ha egyszer úgy döntesz, hogy elmúlt a szerelem… - suttogta Anna, mire Robert a visszapillantó tükörbe nézve kitette az indexet, és leállt a keskeny út szélén. Mellette türelmetlen autósok húztak el lakókocsit vontatva.

-Anna! Az életben semmire nincs garancia… de muszáj hinned a közös jövőnkben, különben nincs értelme belekezdeni. Nem akarom, hogy a jövőnk felett mindig ott lebegjen a bizonytalanságod, hogy mi lesz, ha én hűtlen leszek.

-Nem attól félek,hogy hűtlen leszel… hanem, hogy elmúlik belőled a szerelem… az nem ugyanaz.

-A szerelem mindig elmúlik – sóhajtott a férfi, aztán a lányhoz fordult és a szemébe nézett: -De az a lényeg, hogy mivé alakul át… unalommá, megszokássá, vagy szeretetté… És én hiszek benne, hogy előttünk ez az utóbbi út áll. – A lányhoz hajolt és megcsókolta, hogy nyomatékot adjon a szenvedélyes véleménynek, aztán kiegyenesedve, meg sem várja a lány válaszát, óvatosan visszasorolt a forgalomba és a következő elágazásnál  Padova felé vette az irányt.

*

A legenda Padova születését a trójai háborúra vezeti vissza, úgy tartják egy trójai túlélő alapította a várost. A valóságban Padova eredetileg szegény halászfalu volt, amely a római időkben neves gazdasági centrummá gyarapodott. Középiskolai történelemórákról beugrott, hogy ez az első egyetemváros, és igen, már a 13. században létrejött a Padovai Egyetem, egyik elsőként Európában.  Itt dolgozott Galilei is. De más érdekes is várta őket a városban, hiszen Padovában található a  világ legrégibb botanikuskertjét. Nagyon büszkék az egyik pálmájukra, ami alatt Goethe is pihent. 

A lakóautóval nem akartak a városközpontban manőverezni, így aztán beérték a látvánnyal, ami a városon áthaladva tárult eléjük. Anna időnként rövid ismertetőket olvasott fel, aztán hamarosan kint találták magukat a végeérhetetlen dimbes-dombos tájon, amelyet a köztudat Toszkána néven emleget. A mesés szépségű táj, a Földközi-tenger partvidéke, a számos történelmi és művészettörténeti látnivalóban bővelkedő város, - mint Firenze, Siena, Pisa, Volterra –  és a gasztronómia, vállvetve a borvidék jellegzetes finomságaival, egész évben vonzóvá teszik Toszkánát a turisták számára, de most különösen sokan araszoltak velük együtt a keskeny kis utakon. 

A térképet böngészve kevergette Robert a Nescafét az egyik pihenőben, aztán elvigyorodott… Volterra… Amíg él, a vámpírok kísérteni fogják, de ez a mostani közös pont kíváncsivá tette. Az Újholdban utaznak a szereplők először külföldre, az olaszországi Volterra városába, ahol a nagy hatalmú Volturi, a vámpírok fejedelmei élnek. Volterra eredetileg kitalált helyszín lett volna,  Stephanie még azelőtt kitalálta a Volturikat, mielőtt a helyszín nevét megálmodta volna. Azt mesélte, az első névopció Volturin volt, amiről úgy képzelte, valahol Toszkánában lesz, és elkezdett böngészni egy Olaszország-térképet, hogy pontosan le tudja írni a repülőtértől oda vezető utat. Ekkor fedezte fel Volterra nevét, meglepődve az általa kitalált vámpírklán és a helyszín nevének hasonlóságán. A városka ráadásul pont olyannak nézett ki a képeken, mint amilyennek Meyer a Volturik otthonát elképzelte. Végül azonban mégis a valószínűtlenül mesevárosnak ható Montepulciano-t választották a forgatás helyszínéül. 

Az ottani forgatás a széria legszebb emlékei közé tartozik, akkoriban ugyanis még élvezte a hirtelen jött érdeklődést és a hamisítatlan szeretetet, ami a rajongók felől áradt. Nemcsak olaszok, de az egész világból jöttek, hogy részesei legyenek az élménynek. A rajongókkal igazából a mai napig nem volt problémája, kivéve, ha a Robstein mániához megrögzötten ragaszkodókkal hozta össze a balsorsa. De ez a kislány ott Velencében nem az volt, sőt… láthatóan kedvelte Annát is, ezért most kétszeresen köcsögnek érezte magát, amiért először olyan durván elhajtotta. Megrázkódott, hogy a kellemetlen élménytől szabaduljon, aztán Annát kezdte figyelni, aki egy helyi gazdával üzletelt. Hamarosan egy szatyornyi meglepetéssel állt meg előtte.

-Az ebédünk! – emelte a férfi felé a láthatatlan, de még így is vonzó kínálatot. A parkolóból jó kilátás nyílt a környékre, és

némi vizsgálódás után már tudták is, hogy ezt az ebédet hol fogják megejteni. A tartomány egyik jellegzetessége hogy szinte minden dombon áll egy kisebb vagy nagyobb kőház, vagyis tanyaféle. Ezek nagy részét felújították meghagyva a rusztikus fagerendákat, kőfalakat. A kis falvakban pedig szinte ismerősként üdvözölnek mindenkit és meg lehet kóstolni a helyi finomságokat, olívaolajat, bort. Az alig tíz perces távolságban pontosan egy ilyen kis település kőfalai ragyogtak tompán a napfényben.

A hatalmas lombú fa árnyékában leparkolva Anna már mozdult is, hogy az ebédhez megterítsen, de Robert ujjai a csuklójára fonódtak és visszatartották.

-Mondtam már ma, hogy szeretlek? – mosolygott rá, és a lány azonnal megfeledkezett a rájuk váró kulináris élvezetekről, hogy egészen más élvezeteknek engedjen szabad utat.

-Még csak kétszer… azt hiszem. – biggyesztette le játékosan a száját, mire Robert kirángatott egy kockás takarót a kocsiból és a lányt kézenfogva az aranylóan hajladozó kalászosba húzta.

-Akkor éppen itt az ideje, hogy újra megtegyem. – Amikor aztán kezei lassan megindultak a kockás ing, a saját kockás inge gombjai felé, amit Anna reggel elorozott tőle, az utolsó pillanatban jutott el a füléig az éles hang, egy szamár bánatos bőgése. 

Ahol szamár van, talán a gazdája is a közelben lehet, támasztotta homlokát a lányéhoz, aztán felemelte a fejét, hogy körülnézzen. A kocsijuk mellett egy kistermetű szürke csacsi állt szinte gyökeret eresztve, kis gazdája, egy tíz-tizenkét év körüli fiúcska elkeseredetten húzta a makacs jószágot, de az csak állt, befelé szaglászva a nyitott ajtón. A pergő nyelvű szidás nyilván tartalmazott néhány helybéli kifejezést, köztük olyanokat is, amelyekért a kislegényt  alighanem megszídta volna az anyja, Anna is csak a lényeget tudta kihámozni belőle. A Bernardo névre hallgató füles ma már nem először bosszantotta fel a gazdáját, aki végső elkeseredésében egy útmenti ágat ragadott fel az árokpartról, hogy azzal bírja mozgásra az állatot. Robert felpattant és az utolsó pillanatban kapta el a kis kezet, amely az ággal szegény négylábú felé csapott.

-Ne bántsd! – mondta neki angolul, amit a gyerek nyilván nem értett, de a mozdulat, amellyel megakadályozták, hogy lecsaphasson, magáért beszélt. Megszeppenve az idegentől, aláhulló karokkal, némán nézte, ahogy az idegen férfi óvatosan megvakargatja Bernardo feje búbját, aztán, hogy az állatot meg ne ijessze, behúzza előtte a kocsi ajtaját. A csacsi számára megszűnt az érdekes kocsibelső nyújtotta kísértés, így aztán egykedvűen odébb kocogott. A kisfiú fürgén utána indult, miközben pergő szavakkal szidta tovább a szürke patást. 

Robert a fejét csóválva nézett utána. Nem olyan környéken nőtt fel, ahol az állatokkal szorosabb ismeretséget köthetett volna, az egyetlen a kutyája, Milly volt, de ennek a négylábúnak hihetetlen hosszú szempillák árnyékolták bús, kifejező szemeit és ettől azonnal valami gyengédséget érzett iránta. Egy ideig még nézett a gyerek és a szamara után, aztán hirtelen eszébe jutott, miben zavarta meg ez a furcsa kis közjáték és Anna felé fordult. A lány a takarón ülve olyan melegséggel figyelte őt, ami jobban felforrósította a vérét, mint a búzatábla fölött ragyogó napsütés. Visszarogyott mellé és átadta magát a lány gyengédségének. Anna ledöntötte a takaróra és csak nézte, nézte hosszan, egészen addig, amíg a férfi zavartan félre nem kapta a tekintetét.

-Ne már! Mi van?

-Szeretlek! – suttogta neki Anna.

-Miért? – vigyorodott el Robert.

-Mert olyan vagy, amilyen. Nem tudom megfogalmazni. Csak szeretlek.

-Akkor is, ha egy szamár meg egy kiskölyök miatt abbahagyom a csókolásodat?

-Olyankor még jobban. – mosolygott rá a lány, aztán azért csendben fohászkodva adta át magát a férfi erős ölelésének, bízva benne, hogy nem jár erre több váratlan látogató. A friss olivabogyó és olaj, a kecskesajt, a nagy fürt szőlő és a friss, ropogós kenyér az üveg borral a kocsiban elfeledve várta, hogy másfajta érzékeik is kielégítésre kerüljenek.

*

Toszkána székhelye, a páratlan történelmi és művészettörténeti értékeket felsorakoztató Firenze felé vették az útjukat. A

város szélén azonnal bekanyarodtak az első kempingbe, aztán a recepción bicigliket bérelve indultak neki a városnak.

Az Arno folyó két partján, annak völgyében elterülő város nagyon hosszú múltra tekint vissza. Hosszú ideig a Medici család uralta, de volt az Olasz Királyság fővárosa is. A várost a „reneszánsz bölcsőjeként” is emlegetik. Egyik legismertebb látványosságán lépésben tolták át a bicigliket. A Ponte Vecchio(Régi híd), az Arnón-átvezető híd a 16. században épült. Jellegzetességei a fecskefészekként oldalaihoz épített kis műhelyek, ahol ötvösök, aranyművesek dolgoztak és dolgoznak ma is. Erről a jellegzetességéről lett világhíres az Aranyművesek hídja. A híd közepén található Benvenuto Cellini mellszobra, aki kora egyik legnagyobb ötvösművésze volt. A szobra melletti kis üzletnél Anna kíváncsian nézegette a gyűrűket… a kezét díszítő egyszerűségében is nemes eljegyzési gyűrű mellé milyen jegygyűrűt tudna elképzelni. Robert lassú mosolyra húzta a száját és látszólag érdektelenül nézelődött ő is. Számára mindegy volt az ékszer formája, ha Anna szeme bármelyik láttán felcsillan, neki az egészen biztosan meg fog felelni. A lány kinyújtott keze mellett vizsgálgatta a szebbnél szebb karikagyűrűket, amikor a kereskedő elkerekedő szemmel kapott a női kéz után. 

Mire Robert idegesen elhessentette volna a felajzott kereskedő mancsát, az már hadarva húzta magával a lányt az apró helyiség hátsó részébe.

-Azt mondja, van itt valami, ami nagyszerűen illene a gyűrűd mellé… - szólt hátra Anna, hagyva, hogy a kis fickó lenyomja egy kárpitozott székre, aztán egy lakkozott, díszes berakású dobozkát nyomjon a kezébe. Felhajtotta a fedelét és felsóhajtott. A sötét bársonyon valóban tökéletes gyűrű-páros hevert. A gyémántokkal díszített fehérarany karikagyűrűk szikráztak a gyenge fényben.

Anna kis lemondó sóhajjal csukta vissza a doboz fedelét. Lehet, hogy ő szívesen az ujjára húzná azt a csodás ékszert, de Robert egészen biztosan nem akar drágakővel az ujján mutatkozni. 

-Nem tetszik? – kérdezte szinte egyszerre az árus és Robert.

-A férfigyűrű is köves. Téged nem igazán tudnálak elképzelni benne – vont vállat a lány, aztán egy kedves mosollyal visszaadta a boltosnak a dobozt. –Valami sokkal egyszerűbbet szeretnénk. Fehéraranyat, de kő nélkül. – magyarázta a savanyú képű kis olasznak, aki pár pillanatnyi gondolkodás után feltartott mutatóujjal keresgélni kezdett a dobozkái között, majd diadalmas vigyorral egy egyszerű sötétkék bársonydobozt pattintott fel. A két karika ennél egyszerűbb már nem is lehetett volna, de valahogy mégis sugárzott róluk az összetartozás és az időtlenség érzése. Anna lelkesen tartotta Robert elé, aki kivette, forgatta, végül még az ujjára is felpróbálta a gyűrűt, aztán bólintott.

-Oké, ha ezt szeretnéd, akkor legyen ez… de ha mégis inkább a köves… megvehetjük mind a kettőt, aztán én ezt hordom, te a másikat. – dünnyögte elgondolkodva az orra alatt.

-Azt nem! – csattant fel Anna. –Milyen jegygyűrű már az, amelyik még külsejében sem mutatja az összetartozásunkat? Az én eljegyzési gyűrűm úgyis olyan feltűnő, hogy nem kell mellé díszes karika, és ha neked ez az egyszerű tetszik, akkor mind a kettőnknek olyan lesz. 

A boltos csak a fejét kapkodva figyelte a párbeszédet, a szöveget nem értette, de a hangsúlyból már levonta a tanulságot, hogy mint otthon, itt is alighanem az asszonyka szava lesz a döntő. Amikor aztán a jóképű férfi magához húzta a csillogó szemű, harcias, barna leányzót, elmosolyodott, … megegyezésre jutottak. Ma nem kell üzlet nélkül becsuknia a boltot.

Robert fizetett és a gyűrűket elsüllyesztette a zsebében, aztán a hídról leérve, felpattantak a kétkerekű drótszamarakra, ahogy Anna nevezte őket még a kempingben, és megindultak a történelmi belváros felé. Már messziről feltűnt a narancsos piros kupolájú Duomo, Olaszország egyik legnagyobb temploma - amely a modern korig Európa legnagyobb temploma volt. A 8300 négyzetméter alapterületű és a kupolájával 107 méter magas dóm a város legmagasabb épülete és egyúttal jelképe is. Ez a gigantikus templom is jól jelképezi Firenze mindig és mindenben elsőségre való törekvését. 

Úgy döntöttek, hogy azok közé tartoznak, akik nem szenvednek tériszonyban és hajlandóak 463 lépcsőfokot meghódítani, hogy egyben meghódítsák Firenze legmagasabb pontját. Leláncolták a bicigliket és nekivágtak a végeérhetetlennek tűnő lépcsősort, hogy aztán felejthetetlen élményben legyen részük.

Még ki sem lihegték magukat a túrának beillő lépcsőmászás, és a nemkevésbé kimerítő leereszkedés után, amikor a Pitti palotához értek. A Ponte Vecchio közelében található reneszánsz palota volt a Medici családé; volt a Toscanai nagyhercegek, és II. Viktor Emanuele király rezidenciája, használta Napóleon is. Ma Firenze legnagyobb múzeumegyüttese működik benne. A Palazzo Pitti mögött a csodálatos Boboli-kertben sétáltak, amely az olasz reneszánsz kertek kiemelkedő példája. A 45 ezer m2-es hatalmas parkot római antik szobrok díszítik, és számos lenyűgöző szökőkút is szórta a friss permetet. A tavak, lépcsők, amfiteátrumok, lugasok, ciprusfasorok, mesterséges barlangok környezetében remekül érezték magukat. Érdekes egyvelege volt az épített természetnek és egy szabadtéri múzeumnak, nemhiába nyerte el szépsége miatt Olaszország egyik leghíresebb kertjének címét.

Vacsorára a Piazza del Signoria egyik kis éttermének teraszára telepedtek le, ez volt a középkorban Firenze szíve és főtere.

Varázslatos érzés volt egy olyan téren lenni és enni, amelyen ennyi művészeti alkotás csodálható meg szinte a terített asztal mellől. A tér északi részén a Palazzio Vecchio áll, melynek erődszerű palotájában a firenzei városháza működik. De az Uffizi galéria is itt található a téren. Nevét eredeti funkciójáról kapta, hiszen állami hivatalnokok számára épült iroda volt a maga korában. (uffizi = irodák) Itt áll Michalangelo Dávid-szobrának másolata, és a Neptun-kút, valamint szobrászati remekek egész sora. Remek kikapcsolódás volt a hangulatos étteremben eltölteni az időt, nézni az embereket, a szobrokat, és az épületeket.

A San Lorenzo-bazilika Firenze egyik legrégibb temploma, 300 évig Firenze katedrálisaként szolgált. Leghíresebb része a Capelle Medici (Medici-kápolna), amely a Medici család hivatalos temetkezési helye volt.

Mindent láttak, amit Firenzéből érdemes volt és mégsem láttak szinte semmit, ha arra gondoltak, mennyi műkincs, évszázadok remekművei várnak csendben a vastagfalú épületek hűvösében arra, hogy az utódok és a bámész turisták - akik közé most magukat is sorolhatták – felfedezzék a múló időn átívelő szépségüket. Fáradtan, az élményektől eltelve visszakerekeztek a kempingbe és elbújtak a maguk kis lakában, ami jótékonyan bújtatta el őket és a langyos estével újraéledő szerelmüket.